Vadóc - Sehun x Taehyung (3/?)

Cím: Vadóc

Alkotó: Nana - Nóri (írók); MinJi (ötlet adó)

Hossz: ?
Párosítás: Sehun x Taehyung (EXO, BTS)

Besorolás: +12!

Műfaj: AU, fantasy 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; bromance

Összefoglalás: Taehyung egy űrből pottyant kis "csoda". Csoda? Erős kifejezés. Egy vad, kétségbeesett élőlény, akit egy hajón bezárva tartanak egy ketrecben, mert nem lehet vele bírni. A hajó kapitánya Sehun, aki az Új Föld felé veszi az irányt, ugyanis a bolygójuk tönkrement, majd meg is semmisült... kénytelenek az Új Földre költözni. 
Viszont a potyautasnak nem sok értelme van a hajón... 

Hozzáfűzés: Huh! Jó régen volt folytatás ebből is, de most itt van, és reméljük, tetszeni fog nektek. :) Noha, nem lett olyan hosszú a Vadócok előző két részéhez képest, de reméljük, így is jó lesz. :c <3 <3

Nóri írja Sehunt!

Nana (én) Taehyungot!

(Ha esetleg valaki nem emlékezne az előző részekre, ide belinkelem őket. :)

01, 02

Taehyung

– Halihó, ébredj! – Lassan felnyitottam a szemeimet, s mikor megláttam magam előtt Sehunt, halványan elmosolyodtam, majd szorosabban öleltem magamhoz a takarót, lapos pillantásokkal nézve rá, ásítva egy hatalmasat.

Fogalmam sincs, mikor aludtam utoljára ennyire jól. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen békés, nyugodt, szép éjszakám, mint akkor, azon az éjjelen, ráadásul, ahogy a férfi finoman rázogatta a vállaimat és éreztem a finom illatokat magam előtt, még szebbnek tűnt ez a pillanat. Olyan jó, boldog érzéssel töltött el. Egyedül akkor volt gond, mikor megemelve magam, lassan ülő pozícióba tornáztam a testemet. Igen, szabályosan összerándultak az arcizmaim, megremegtem és elhúztam a számat, majd kissé fájdalmasan dőltem vissza az ágyba, kissé szúrós szemekkel illetve az előttem állót.

– Na! Ne nézz így! Ez egy amolyan mellékhatás. Tudod... közben nagyon jó, utána meg fáj – mondta Sehun, megvonva a vállait.

– Nem is mondtad! – néztem el róla oldalra, durcásan, mintha főben járó bűnt követett volna el, pedig nem így volt, csak így is volt elég fájdalmam a sok verés, ütés és bántalmazás után, és igazán nem hiányzott, hogy még ülni is képtelen legyek. Bár, jobban belegondolva, azért az éjszakáért megérte, ha visszagondolok, milyen volt. Sehun pillantásai, ahogy simogatott, ahogy rám nézett... akármikor gondolok vissza, valamiért mindig beleborzong a testem. Olyan furcsa, kellemes érzés kerít a hatalmába, és szívesen karoltam volna át a nyakát, hogy adjak neki olyan fura szájas dolgot, amit ő tegnap nekem, ami annyira jól esett. Mit is mondott? Mi a neve?

– Miért mondtam volna? – mosolygott, megcsóválva a fejét, miközben leült mellém. – Na! Ülj fel! Nem is voltam durva, hogy itt szenvedj – mondta, mire szúrósan ránéztem.

– Pedig gondolkodtam rajta, hogy adok csopszot, de így nem kapsz! – morogtam, felhúzva az orromat.

– Milyen csopsz...?

– Tudod, amit a száddal csináltál nekem tegnap, az enyémmel. Mikor összeérintetted őket – mosolyogtam, közben pedig összenyomtam a tenyereimet, érdekesen szimulálva az előbb elhangzottakat.

Sehun

Amint rájövök, hogy mire gondol, azonnal hangos nevetésben török ki. Esküszöm, ez volt a legédesebb dolog, amit valaha is láttam. Ahogy a csókot nevezte és mutogatta, ez nagyon tetszett. Lassan odahajolok hozzá, majd megcsókolom. Gyengéden érintem ajkait az enyémekkel, majd amint elhúzódok tőle a szemeibe nézek, amik most szinte ragyognak. Úgy látom, hogy ezt imádni fogja.

– Ezt csóknak hívjuk, de a te elnevezésed jobban tetszik – kuncogom, amire ő is elmosolyodik, aztán a megrakott tálcát az ölébe rakom. – Most pedig, együnk. – Több sem kell neki, már is nekiesik és úgy eszik szinte, mint aki sosem evett. Én is lassan eszegetek vele, közben folyamatosan mosolyogva figyelem. Minden megmozdulása, minden kis apró tette annyira aranyos. Nem tudom, hogy mi van velem, de így érzek. Nagyon is így érzek. Ezután az éjszaka után, úgy érzem, hogy meg leszek kergülve.

– Ah, ez annyira finom – mutat a pirítósra, amit mosolyogva figyelek.

– Tudom, nekem is az egyik kedvencem – kuncogom, ahogy elveszem a saját részemnek valót és beleharapok. – Viszont – mutatok rá, ahogy megrágom az ételt, aztán lenyelem –, megmutathatnád majd a ti elméleti aktusotokat. Arra nagyon kíváncsi lennék. Este mit szólnál hozzá? Ha már bemutattam neked ezt a mi testi aktusunkat, jöhetne ez. Aztán később... összerakjuk mind a kettőt – kuncogom, ahogy elképzelem, hogy milyen lehet. Bár úgy vagyok vele, hogy szerintem a testi együttlétnél nincs jobb érzés.

– Rendben. Este megmutatom – mosolyogja, ahogy tovább falatozik, mígnem mind a ketten eltüntetjük a reggelit, majd az italunkat is megisszuk.

– Viszont, most egy rövid időre magadra kell, hogy hagyjalak. A fürdőszobát tudod, hogy merre van, ha bármire szükséged lenne, akkor ezen hívj – adok oda neki egy készüléket –, ha ezt a gombot lenyomod, tudsz beszélni és én meghallom – mosolygok rá kedvesen.

– Muszáj menned? – kérdezi szomorkásabban.

– Muszáj. A személyzet – sóhajtom, aztán odahajolok hozzá és megcsókolom. – Este még kapsz csopszot, ígérem – nevetem el magam, ahogy ezt kimondom. Ez tényleg annyira aranyos volt. – Ne engedj be senkit – suttogom ajkára, amit ismét megcsókolok, végül elhagyom a szobát, hogy a dolgomat tegyem.

Taehyung

Aprócskát bólintottam, noha ő azt már nem láthatta, én attól függetlenül ezt akkor is megtettem. Miután elhagyta a szobát, törökülésben ültem az ágyban, magam elé bámulva, majd körbe nézelődtem az elém táruló szoba tárgyain, de semmi érdekeset, vagy olyat nem láttam, amivel le tudtam volna magam kötni, és ez őszintén szólva, kissé elszomorított, hiszen nem volt kedvem egész nap unatkozni, vagy csak bambulni magam elé, teljesen céltalanul. Szerettem volna Sehunnal tölteni az időmet, ráadásul az, hogy be voltam ide zárva, nem tehettem ki a lábamat a kis fülkéből, még csak egy pillanatra sem, frusztráló volt. Kissé elkeserítő, elszomorító is, azonban felfogtam ép ésszel, hogy ez mind az én érdekemre szolgál, hiszen, ha kimegyek, ki tudja, kik bántanának és hogyan, mint például a cellámban is.

Felsóhajtottam, majd hümmögve felhúztam magamhoz a térdeimet, tanácstalanul nézve magam elé, majd a térdeimre fektettem jobb arc oldalamat, és az ajtó irányába pillantottam, amin nemrég még Sehun lépett ki. Ha csak egy ember lenne rajta kívül, aki elfogadna, teljes mértékben, akkor nem lennék ennyire meglőve, de így? Semmi, de semmi elfoglaltság nem jutott számomra.

Bágyadtan néztem az ágyam mellett lévő kis készüléket, amit adott nekem, hogy ha esetleg gond lenne, vagy szükségem lenne valamire, azon tudjam hívni. Gondoltam rá, hogy hívom, mégis mit tehetnék ebben az egész picike kis helyiségben, de biztos voltam benne, nem díjazná túlzottan ezt a fajta tolakodást, így meggondolván magam, kikászálódtam az ágyból, hogy körbe nézelődjek, mit is találhatnék itt.

Szívesen olvastam volna, amit ő tett még az ismerkedésünk elején, de nem voltam még képes arra, hogy kiolvassam a betűiket, így ezt az ötletet elvetettem, és továbbra is tanácstalanul nézelődtem. Semmi, de semmi nem szolgált az elfoglaltságomra, ami nagyon, nagyon elszomorított.

Talán a cellában ilyen téren jobb volt. Annyiból legalábbis, hogy ha mást nem is, de általában nem unatkoztam, hiszen egy-egy ember mindig piszkált, aminek hatására felment bennem a pumpa, és kénytelen voltam a saját magam védelmére állnom.

Lassan megálltam az ajtó előtt, hosszasan hezitálva, kimenjek-e rajta, vagy sem, végül úgy döntöttem, nem kockáztatok, ráadásul akkor biztosan nagyon dühös lenne rám az emberi lény, úgyhogy csak leültem az ajtó felé, hosszasan bámulva a fémlapot, teljesen elszomorodva, boci szemekkel pillogva.

Halkan hümmögtem, még motyorásztam magam elé, egészen addig, míg nem bevágódott az ajtó előttem, majd egy fiatal fiú becsukta azt, s mikor meglátott, hatalmas méretűre nőttek a szemei. Az enyémek még inkább, még az ajkaimat is eltátottam, és automatikusan felpattantam, hogy hátrálhassak tőle, hiszen azt mondja Sehun, ne engedjek be senkit.

Nem is engedtem be, mondjuk.

– Te mi a frászt keresel itt?! – nézett rám, sötét íriszeivel a velem körül-belül egy magas emberi lény, miközben végig mért engem. – Te ki lettél dobva, nem?! – lépett hozzám, közelebb, én pedig automatikusan hátráltam. – Mit keresel itt?! – jött hozzám egyre-és egyre közelebb, én pedig folyamatosan hátráltam, azonban már vicsorogtam, morogtam, hiszen fel voltam készülve arra, hogy esetleg bántani akar engem.

– Sehun nem dobott ki. – Nem volt kedvem csevegni vele, viszont kiengedni sem akartam őt, hiszen ki tudja, hogy kinek mondaná ezt el.

– Nem? A védelmedre kelt? – körözött körülöttem, folyamatosan végig mérve. – Mióta beszéled a nyelvünket? Elcsavartad talán a fejét? Manipuláltad? Behatoltál az agyába? – kérdezte, miközben a zsebéhez nyúlt, amiben szemmel láthatólag egy fegyver volt, s rövid időn belül elő is kapta azt, rám szegezve, én azonban nem ijedtem meg, tudtam, mindennél fontosabb a hidegvér, hiába akartam nekiugrani és kettéharapni a torkát. Most nem a cellámban voltam.

– Manipulálni? Olyat nem tudok, az agyába sem tudok behatolni. Ha minden áron tudni akarod, éjszakánként lejött hozzám, tanulmányozott, és ide lyukadtam ki, mert folyamatosan megvertek a társaid, úgy, hogy én semmit nem tettem ellenük! – vicsorogtam, hátrálva egy újabb lépést. Kissé elkerekedtek a szemei, meglepetten pillantva felém, mintha nem akarná elhinni azt, amit mondtam. Csak azt nem tudtam, melyik részével is nem volt tisztában.

– Törődött veled? Sehun? – pislogott nagy szemekkel, lejjebb eresztve a fegyverét. Halványan bólintottam. – Én ezt nem értem. Azt mondta, kidobott téged – mondta halkan, maga elé motyogva.

– Azért mondta, hogy ne lázadjanak fel ellene. Ártalmatlan vagyok, senkit nem bántok,

senkinek nem ártok, én csak félek – mondtam halkan, lesütött szemekkel. – Sehunt megharaptam, az tény, de csak azért, mert rettegtem, hogy meg akar ölni, ahogy mindannyiótok. Sehun egy idő után erre rájött, gondolom, ezért nem ölt meg – motyogtam, kissé visszavéve a vehemenciámból.

– Értem, azt hiszem – sóhajtotta, de a fegyvert még mindig rám tartotta. – Mi a neved? – kérdezte, mire felsóhajtottam.

– Az igazi nevemet ti képtelenek lennétek kimondani, Sehun csak V-nek hív, mint Vadóc – mondtam, mire hümmögve bólintott egyet, hol a fegyverét, hol pedig engem nézve.

– Én Jungkook vagyok, a másodkapitány. – Biccentettem egyet. – Nem fogsz bántani akkor? – Megráztam a fejemet, felemelve mindkét kezemet, jelezve, hogy egyáltalán nincs szándékomban bántani őt, kivéve akkor, ha ő engem bántani akarna. – Rendben, akkor ezt elteszem – sóhajtotta, lassan, szinte alig mozdulva téve vissza helyére a fegyverét, amit én végig figyelemmel kísértem, majd miután ezzel készen volt, újra rám nézett, maga mellé engedve a karjait. – Még mindig nem értem, ezt nekem el kellett volna mondania, hiszen én vagyok a másodkapitány – mondta szusszantva, végig mérve engem.

– Nem merte. Fél, hogy fellázadtok – mondtam halkan, továbbra sem mozdulva.

– A legénység, de nem én.

– Én azt nem tudhatom – motyogtam, végig mérve, kissé még mindig szkeptikusan, félve tőle.

– Itt maradok, itt várom meg – mondta, miközben leült az ágyra, keresztbe téve a lábait, én azonban távolodtam tőle egy picit, nehogy közelebbi kontaktusban legyünk, folyamatosan méregetve őt.

Nem bíztam benne, bármennyire voltak az íriszei melegséget sugárzóak, és beszélt hozzám kedvesen, nem mertem benne bízni. Folyamatosan bennem volt az ösztön, ha olyat tesz, akkor neki ugorjak, de amennyire tudtam, visszafogtam magam. Nem akartam bajt, magamnak sem, és Sehunnak sem, így az egyik sarokban ácsorogva nézegettem a Jungkook névre hallgató fiút.

Sehun

Ez a nap is unalmasan és semmilyenül telt, de legalább elment, és nem volt semmivel sem probléma. Bár azt is meg kell hagyni, hogy a másodkapitányom sincs sehol, mintha a Föld nyelte volna el. Mindegy, amúgy is alig várom már, hogy vége legyen ennek a napnak, borzalmas az egész. A legénység is mára végez a dolgával, aminek köszönhetően én is nyugovóra térhetek és megszeretgethetem az én kis Vadócomat. Igen, teljesen oda vagyok érte, tagadni sem tudnám. Mindenki félreismerte, ami szerintem nagy hiba volt. Egy nagyon jólelkű lény, aki a légynek sem tudna ártani, ha nem bántanák az emberek. Na igen, az emberek még mindig undorító lények. Kár, hogy közéjük kell tartoznom. Egy hatalmas sóhajjal térek be a szobámba, jól bezárva az ajtót.

– Megjöttem, végre lesz egy kis nyugi és… – Elhallgatok, amikor meglátom a keresett másodkapitányt. Hirtelen a vér is meghűl az ereimben, hiszen mindenkire számítottam, csak rá nem.

– Helló – mosolyodik el az ágyon ülve, egy könyvet tartva a tenyerében, amit jól láthatóan olvasott, míg be nem léptem. Mikor ránézek V-re, ő az ágy mellett ül, könyökölve a matracra – azért megtartva azt a bizonyos távolságot –, mintha hallgatta volna a másikat, bár biztos így volt.

– Hát ez meg? Mi a frászt keresel itt?! – csattanok fel, majd a másikra nézek, aki nagy szemekkel figyel engem. – Miért engedted be?!

– Nyitva volt az ajtó, nem kellett beengednie – mosolyodik el Jungkook, összecsapva a könyvet, majd leteszi azt az ágyra. – Hidd el, én is meglepődtem, mikor megláttam, holott úgy tudtam, hogy kidobtad az űrbe – húzza enyhén gunyoros mosolyra ajkait.

– Ha azt mondom, hogy nem dobom ki, lázadás lett volna, arra pedig most van a legkevésbé szükség – sziszegem, belenézve a sötétbarna szemeibe.

– Igen, ez tény, de akkor is nem hiheted, hogy örökké bújtathatod a szobádban. Elég egyszer figyelmetlennek lenned, mint most is, hogy lebukj. Szerencse, hogy én találtam rá, nem pedig valaki más – áll fel a helyéről, hogy közelebb jöjjön hozzám. Tudom, hogy megbízhatom Jungkookban, hogy nem fog eljárni a szája, de mégis tartok tőle. Valamiért rossz előérzetem van vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy miért, de van.

– Igen, ez így van, de jobban örülnék, ha nem tudnál róla – mormogom, odasétálva V-hez, akit felsegítek a földről, hogy az ágyra ülhessen.

– Azt elhiszem, de nem bántottam, látod, csak olvastam neki – neveti el magát. – Azt szereti – pillant a másikra.

– Tudom, szerinted hogy tanulta meg a nyelvünket és hogy tudtam megszelídíteni? De mindegy, ő nem olyan, amilyennek hittük az elején – simítok a hajába, megborzolva azt, mint valami kiskutyának.

– Ezt is tudom – neveti el magát.

– Amúgy, miért is vagy itt? – érdeklődöm, tovább cirógatva a másik haját, aki egy apró mosollyal az ajkain tűri mindezt. Hihetetlenül aranyos.

– Csak beszélni akartam veled pár emberről. Vannak, akik talán puccsot szerveznek. Nem biztos, de van egy sejtésem. Óvatosnak kéne lennünk és jelentenünk a feljebbvalóknak – magyarázza el, amitől egy sóhajt eresztek meg ajkaimon.

– Igen, ezt gondoltam, nekem is feltűnt a sok hülye. De lehet megoldhatnánk a felettesek nélkül is.

– Hogyan?

– Nem tudom, majd kitalálom. Viszont, ha már tudsz róla... – mutatok a másikra, akinek újra megborzolom a haját. – Kérlek, tartsd a szád.

– Tartom-tartom. Lehet míg távol vagy, beugrom hozzá. Halálra unta magát szerencsétlen, míg nem voltál itt – sétál az ajtóhoz.

– Jól van, cserébe megengedem – egyezek bele, hiszen tudom, hogy sunyi egy döggel beszélek. Viszont, nála jobban senki nem tartaná a száját. Amire kimegy a szobából, egy mosollyal húzom magamhoz V-t, aki úgy bújik hozzám, mint egy kiscica.

– Mit csináltatok? Tényleg unatkoztál? – kérdezem, miközben óvatosan húzom magammal, hogy eldőljek vele az ágyon. Amint a mellkasomra hajtja fejét, már is az oldalát cirógatom, lehunyt szemekkel. Fáradt vagyok.

Taehyung

Még én is meglepődtem rajta, milyen jól elszórakoztunk Jungkookkal, ahhoz képest, mennyire is tartottam tőle eleinte. Tény, nagyon féltem tőle, nem is tőle, inkább attól, hogy valami beláthatatlan eredménye születik az ittlétének, így óvatosan viselkedtem, tartottam tőle a mérsékelt távolságot, ám magam sem tudom, hogyan beszédbe elegyedtünk. Talán ő is annyira unatkozott, szeppent meg, mint én magam is. Nem beszélgettünk azért olyan mérhetetlenül sokat, de pár szót váltottunk, és valamiért megbizonyosodtam róla, hogy nem az összes ember rossz, és gyarló.

Miután Sehunnal összebarátkoztam, már róla is tudtam, hogy ő egy kicsit más, mint a többi ember, akitől beszéltek, vagy akikkel találkoztam, és ez a fiú, Jungkook pedig megerősítette bennem azt, hogy nem minden ember feslett, vagy olyan, amilyennek elő vannak adva. Mikor elkezdett olvasni egy könyvet, és tovább unatkoztam, megkérdezte, miért nem olvasok-e én is? Persze, azt feleltem, hogy azt nem tudok, és önkényesen felolvasott nekem a kezében tartott könyvből, ennek köszönhetően pedig folyamatosan közelebb, és közelebb merészkedtem hozzá, mígnem végül már az ágy mellett ültem, azon könyökölve, figyelve a fiú arcát. Helyes arca volt, olyan kislányos, de mégis határozottságot, férfiasságot sugárzott magából. Amit sikerült nagyon megjegyeznem róla, azok az ajkai és a szemei voltak; az utóbbiak, mintha hatalmas csészék lettek volna, a szája formája pedig igazán különlegesnek hatott.

Akármilyen csendben, nyugalomban is szórakoztattuk el egymást – vagy inkább ő engem –, örültem, hogy Sehun visszatért, annak pedig még inkább, hogy a társa tartani fogja a száját, és nem mond el senkinek semmit. Bár, erre biztosíték nem volt, én nem tudtam volna ilyen könnyedén megbízni benne, de volt más választás? Nem.

– Igen, elég unalmas volt itt, egyedül – sóhajtottam, felpillantva rá a mellkasáról. – Igazából az egész hajó unalmas volt. Ha tudnék olvasni, akkor nem lenne ennyire pocsék – húztam el az ajkaimat, visszafektetve a fejemet a mellkasára, ő pedig felsóhajtott, lágyan cirógatva meg a vállaimat.

– Mit szólnál hozzá, ha megtanítanálak olvasni? Legalább elszórakoztatnád magad, ha Jungkook esetleg nincs itt, vagy én – mondta, mire felcsillant szemekkel néztem fel az arcára, hálásan és egyben örömködve.

– Annak nagyon örülnék! – mondtam izgatottan, azonnal felülve a puha matracon, Sehunra nézve, mélyen a szemeibe. – Olyan érdekes könyveitek vannak. Amit Jungkook olvasott nekem, az is hihetetlenül jó volt. Biztos élvezném az olvasást – mosolyogtam, már egyáltalán nem olyan passzívan állva a dolgokhoz, mint akkor, amikor eldőltünk az ágyban. Hiába is, az unalom az unalom, és én nem szerettem semmit tenni, főleg nem egyedül.

– Rendben, akkor – szusszantott, felülve, majd lassan kikászálódott az ágyból, hogy egy könyvhöz siessen – megtanítalak olvasni – mosolygott, tovább keresgélve, mígnem megtalált egy papírt és egy hozzá tartozó tollat is. – Meg írni is a nyelvünkön. Bár, az nem túl egyszerű, de biztosan menni fog.

– Hát, menni fog, ez szent biztos. A nyelveteket is gyorsan elsajátítottam – mondtam, miközben ő az asztalt húzta az ágy széléhez, hogy oda fektesse a könyvet, a hozott papírral együtt.

– Ez is igaz. – Láttam rajta, hogy nem volt túl jó kedve, de nem mertem megkérdezni, mi okból. Hosszas pakolás után végül nem bírtam ki, s mikor leült mellém, azonnal ránéztem, kissé talán ijedten is.

– Ha nincs kedved hozzá, nem muszáj megtanítanod rá. Biztos menne egyedül is, nem akarok a terhedre lenni – sóhajtottam, felé pillantva.

Persze, nem akartam a dolog ellenére lenni, csak egyszerűen úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lenne kedve a pesztrálásomhoz, ezt pedig nem akartam belőle kiváltani.

Sehun

Felvont szemöldökkel nézek rá, amint kimondja ezt a baromságot. Honnan szedte ezt? Nem értem.

– Ha nem akarnálak tanítani és ha a terhemre lennél, nem ajánlottam volna fel – simítok végig az arcán, miközben a szemeibe nézek.

– De olyan rosszkedvűnek tűnsz. Mintha teher lenne ez neked – mondja, picit elszomorodva. Egy mosoly kíséretében megcsóválom a fejem.

– Fáradt vagyok, semmi több. Egész nap azt vártam, hogy megint veled lógjak – húzom közelebb magamhoz és egy aprócska csókot hintek az ajkaira, ami jól láthatóan tetszik neki. Viszonozza, amennyire csak tudja, aztán ahogy eltávolodom tőle, egy puszit adva a homlokára, lenézek a papírra, amit a könyvfedőlapjára helyezek, hogy kellő alátámasztásom legyen. – Tehát, kezdjük az elején – kacsintok rá, amit megmosolyog, aztán a hangul betűket mutatom meg neki, amit én is használok. Ha ezeket megtanulja, onnantól nem lesz velük baja. Folyamatosan magyarázok neki, ami csak eszembe jut, mindent elmondok. Még azt is, amit megjegyeztem az iskolából, mikor még első osztályos voltam. Kár, hogy a Földről már csak emlékeim lesznek és soha többé nem láthatom. Ez elszomorító és elkeserítő, viszont nincs mit tenni. El kell fogadnunk, hogy szétbasztuk a Földet, így megérdemeltük azt, ami történt vele.

– Nos, nagyjából ennyi lenne. Érthető? Vagy van valami, amit nem értesz? – kérdezem, miközben átölelem a derekánál, államat pedig megtámasztom a vállán, úgy figyelve rá. Komolyan, úgy vagyok itt ezzel a lénnyel, mintha a párom lenne, holott ez nem így van, de mégis... úgy viselkedem, ami tetszik. Jó lenne, ha a párommá fogadhatnám, de míg ilyen nehéz időkben vagyunk, nem merek kockáztatni. Jó lenne, mert kedvelem, de ha valami baja esne azért, mert velem van, azt nem bírnám ki.

– Nem, teljesen tiszta. Jól magyarázol – néz rám, azzal kinyitja azt a könyvet, ami eddig alátámasztásként szolgált a lapnak és elkezdi olvasni a sorokat. Igaz, az elején akadozva és némi hibával, de megy neki. Elképesztő, hogy milyen gyorsan tanul. Tény, egy nyelvet megtanulni nehezebb, de ha a nyelvet ismered, aztán a betűket is megtanulod, nem lesz nehéz dolgod. Mosolyogva figyelem, ahogy olvas, ahol pedig elakad, mert hirtelen nem jut eszébe, kijavítom, majd elmondom neki a betűt, amit elfelejtett.

– Jó lesz, csak gyakorolj még. Ha holnap jönne Jungkook, kérd meg, hogy javítson ki, vagy ha kérdésed van, fordulj hozzá, míg nem vagyok itt, rendben? – csókolok a nyakába, lehunyva pilláimat, amiket annyira nehéznek érzek. Mintha ólomból lennének. Soha nem voltam még ennyire fáradt, most mégis, mi ez az egész? Nem értem magam.

– Jól vagy? – kérdezi a másik, mikor arra leszek figyelmes, hogy teljesen ránehezedem. Alig pár pillanatra hunytam le a szemeimet.

– Persze, ne haragudj, csak nagyon fáradt vagyok. Van még kérdésed? – érdeklődöm, felnézve rá, le-le csukódó szemekkel. Nem vagyok most teljes. Miért nem? Talán beteg leszek?

Taehyung

Összevontam egy picit a szemöldökömet, főleg, ahogy az egyre sápadtabb arcát figyeltem, majd amikor felemelte nehezedő pilláit, felsóhajtottam, és lassan kikászálódtam a karjaiból, hogy eltolhassam az asztalt, nagy nehezen, s mikor ezzel végeztem, elfektettem Sehunt az ágyban, akiben egyáltalán nem volt erő. Úgy hagyta, hogy eldöntsem, mintha egy tollpihe lenne, ami azért megijesztett egy kicsit.

– Biztos minden rendben? Nagyon sápadt vagy – mondtam halkan, mellé ülve, mire felsóhajtott, majd a hátára feküdt nagy nehezen, s alkarját a homlokára tette, ott pihentetve azt, lehunyva a szemeit. Nagyon vörösek voltak az ajkai, mellette az arca olyan fehér volt, mint a fal, és mintha egy picit verejtékezett is volna.

– Rendben vagyok, persze. Lehet, hogy megbetegedtem egy kicsit. Bár, fingom sincs, hogyan, mert ez a hajó a legsterilebb, és én lennék rajta az első, aki lebetegedett – nevetett erőtlenül, szinte színtelen hangon, én pedig aggódva néztem rá, végig mérve az egész testét. Tényleg bizarrul festett, és rögtön lerítt róla, mennyire rosszul érezte magát, csak előttem próbálta tartani a tekintélyét, tudnám, minek. Ha rosszul van valaki, akkor rosszul van.

– Tehetek valamit, amitől jobb lehet? – kérdeztem halkan, aggódva nézve őt, mire felnyitotta pilláit, rám nézve, majd mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Nincs nagy baj, kicsi Vadóc, hidd el nekem. Majd jobban leszek. Inkább dőlj le mellém – mondta, mire végig mértem őt, majd lassan ugyan, de elhelyezkedtem mellette, továbbra is féltve pillantgatva rá. – Biztos a fáradtság, kétlem, hogy valami nyavalya elkapott volna engem – szuszogta, lehunyva a szemeit újra.

– Akkor pihenj, rendben? Nem akarom, hogy rosszabbul legyél – motyogtam magam elé, mire egy aprócskát bólintott.

– Pihenek... pihenek... – sutyorogta, már lehunyt szemekkel. Felsóhajtottam, majd közelebb bújtam hozzá, és lágyan a mellkasára fektettem a fejemet, azonban amint ez megtörtént, rögtön meghallottam és éreztem, milyen hevesen is vert a szíve. Azt hittem, majd' kiugrik a helyéről, és őszintén? Ez elég rémisztő volt. Tanultunk az emberi betegségekről, nyavalyákról, a legtöbb dologról, így reméltem, hogy neki nincs komolyabb gondja, ugyanis tudtam, mennyire veszélyes tud lenni egy-kettő.

Mikor egyenletesen szuszogott, kicsit gyorsabban a szapora szívverése miatt, mint általában, felemeltem róla a fejemet, majd lassan elvéve a kezét homlokáról, odahajoltam, hogy egy aprócska puszit adjak rá, viszont amint hozzáért ajkam a homlokához, azonnal döbbenten vettem észre, milyen forró is volt a bőrfelülete, ami rögtön megrémisztett egy pillanatra.

Gondoltam rá, hogy felkeltem, valami nincs rendben vele, de féltem, hogy azzal esetleg nagyobb bajt csinálnék, hiszen a pihenés a legfontosabb. Mélyen reméltem, hogy tényleg a fáradtság az oka ennek, és nem valami komolyabb probléma.

Sehun

Nem is tudom, hogy mikor ébredek fel, talán az éjszaka közepén riadok fel arra, hogy hányingerem van és mindjárt megfulladok a saját gyomrom tartalmától. Szinte azonnal felpattanok az ágyból és kirohanok a toalettre, ahol kiadom magamból mindazt, amit még tegnap délután ettem. Furcsa, de lehet, hogy az este emiatt voltam ennyire fáradt, lehet nem volt rendben a gyomrom. Egy sóhaj kíséretében botorkálok el a mosdókagylóig, ahol kiöblítem a számat, majd megmosom az arcomat. Mikor a tükörbe nézek, akkor veszem észre, hogy mennyire is sápadt vagyok. Bár a hányás után nem csoda, ez csak természetes. Picit megpofozva magam, megmosom a fogaimat, aztán úgy sétálok vissza a másikhoz, aki még mindig húzza a lóbőrt. Milyen cuki, nem is értem, hogy lehet őt bántani. Amint mellé fekszem, szinte azonnal hozzám bújik, amit én örömmel fogadok és úgy ölelem magamhoz. Jó, hogy nem ébredt fel erre, biztos, hogy nagyon aggódna, bár tény, most hogy kihánytam magam, jobban érzem magam. Nem annyira, de jobban.

Másnap, amikor ismét felébredek, egy Vadóc fogad engem, ahogy az arcomat figyeli, mint valami kiskutya, aki azt várja, hogy a gazdi felébredjen. Halványan elmosolyodom, aztán a kezemet megemelve, már is a hajába simítok, szusszantva egy jókorát.

– Jó reggelt… – szuszogom, miközben a hátamra fordulok és ismét hagyom, hogy fejét a mellkasomra hajtsa. Ahogy lenézek, azt látom, ahogy a szívverésemet hallgatja.

– Neked is – mondja halkan, lehunyva szemeit, mintha egy picit nyugodtabb is lenne, ahogy elhajol a mellkasomtól.

– Mi az? – érdeklődöm, hiszen úgy néz rám, mintha hatalmas bajom lenne. Pedig nincs, este lehet elrontottam a gyomrom, emiatt is lehettem rosszul.

– Semmi, csak ma jobban nézel ki – ereszt meg egy aprócska mosolyt.

– Jobban is vagyok. Mondtam, hogy fáradt vagyok, ezen kívül, szerintem elrontottam a gyomrom – szólalok meg, miközben felülök, aztán nyújtózom egy nagyot. Újabb kérdő szempárt kapok, amit csak egy halk kuncogással nyugtázom, aztán odahajolva megcsókolom azokat a kívánatos ajkakat. – Semmi komoly, jól vagyok. Ne nézz így. Viszont, hozok reggelit, várj meg itt – adok még egy utolsó csókot az ajkaira, mielőtt kimásznék mellőle az ágyból.

– Nincs más választásom – mosolyodik el, így amint a szekrényemhez lépek, előveszek belőle tiszta ruhát, aztán átöltözve, lemegyek a konyhára, ahol megkapom az előre elkészített adagomat. Mindenkinek köszönve sietek vissza, ahol V csendben vár az ágyban s az étel illatára a gyomra is hangosan korogni kezd.

– Itt van-itt van. Egyél csak – teszem le az asztalra, így már is elveszi azt az ételt, ami tetszik neki, így én is lassan eszegetek mellette. Finom lett, szeretem Hoseok főztjét, nála jobb szakács nincs a világon. Hűh, régen gondolkodtam már így. Amióta itt van ez a kis ütődött, egyre csak megváltozom. Előtte nem mosolyogtam ennyit, nem voltak ilyesfajta gondolataim, mint most. Vagyis, helyesbítve voltak, de az még tizenévesen. Mostanra, amióta beléptem a seregbe és amióta kapitány lettem, olyan voltam, mint egy begyepesedett vén fasz. Bár, úgy is éreztem magam, talán most kezdek újra visszatérni a régi önmagamhoz. Nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy sem. Lényegtelen, hiszen az a fontos, hogy jól érzem magam a másik társaságában.

Amint megesszük, a tálcát megfogva felállok és egy puszit nyomva a hajába az ajtóhoz megyek.

– Nos, beküldöm Jungkookot, ha bármi van, hívj nyugodtan, tudod hol találod a készüléket – mosolygok rá, amire kapok egy bólintást, végül kilépve a szobából, elmegyek a szokott helyemre, hogy folytassam a munkám és hogy figyeljek a sok idiótára. Igen ám, csak ez a legrosszabb, hogy megint rám jön a fáradtság, amitől nem tudok szabadulni. A koncentrációm is csökken, van, hogy elfelejtem azt is, hogy mit akartam parancsba adni. Ez fura, nagyon fura. Bár, jobb ha nem törődöm vele, hiszen az is lehet, hogy a sok álmatlanságnak ez az utóhatása. Igen, csak ez lehet benne a dologban.

Taehyung

Borzasztóan unalmasan telt a nap. Néha persze, Jungkook bejött hozzám, ahogyan azt az előző napon is mondta, de nem voltunk el olyan sokáig, ugyanis egy idő után hívták, hogy siessen. Nem tudtam, miért, egyszerűen képtelen voltam kivenni a zajból, ki és mit mondhatott pontosabban, de ezután unalmasan ücsörögtem és olvasgattam az ágyban. Nem mondanám, hogy olyan nagyon jól ment, hiszen voltak még írásjelek, amikkel nem egészen sikerült megbarátkoznom, és csak hosszabb idő után jutott eszembe a jelentésük, de ha ezt leszámítom, és azt nézem, hogy nagyjából mindent tudtam, akkor jól ment. Egy könyv felét el is olvastam – igaz, vékonyka könyv volt az –, mire Sehun visszatért.

Mikor hallottam az ajtó kattanását, majd megláttam Sehunt, boldogan indultam meg felé, de megtorpantam, mikor láttam, mennyire rosszul nézett ki. Azonnal az ágy irányába ment, ahol elfeküdt, hanyatt, majd a plafon irányába nézett, halkan pihegve. Aggódva léptem oda hozzá, s ültem le mellé az ágyra, félve pillantva rá.

– Mi a baj? – kérdeztem halkan, közelebb hajolva hófehér, színtelen, sápadt arcához. Az ajkai még vörösebbek voltak, ráadásul cserepesek is, a szemei alatt ráadásul halványkék karikák éktelenkedtek, s mintha a szemfehérje is vörösebb lett volna a kelleténél, íriszeinek csillogása pedig fakó lett. Ijesztően hatott.

– Biztos a fáradtság... mint tegnap – lehelte a szavakat, de egyáltalán nem volt meggyőző. Sőt! Csak még inkább elbizonytalanított, és kezdtem úgy érezni, hogy bizony, itt tényleg baj lehet.

– De ez butaság! Hiszen reggel jól voltál – motyogtam, a homlokára csúsztatva a kezemet. – Reggel nem is volt ilyen meleg a homlokod – mondtam halkan, aggódva pillantva rá.

– Nincs baj, Vadóc – szusszantotta, elkapva a kezemet, majd lassan az ajkai elé emelte, hogy adjon a kézfejemre egy pille könnyű csókot, én azonban szúrós szemekkel néztem rá, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem kis gonddal küzd. Ez nem fáradtság, és nem is betegség, hiszen ilyen hullámokban nem lehetséges. Vagy mégis?

–- Nem kellene orvosnak szólnod? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

– Nem kell. Csak feküdj ide mellém, úgy ki tudom magam pihenni – mosolygott rám erőtlenül, finoman húzva a kezemnél fogva a mellkasára, én pedig nehézkesen ugyan, de engedtem a késztetésnek, és lassan a mellkasára hajtottam a fejemet, apró szusszanással. Ami azonnal feltűnt, hogy még gyorsabban vert a szíve, mint előző nap.

Hogy lehet ez? Reggel... reggel szinte semmi baja sem volt. Akkor most miért? Mi lehet vele?

Félve néztem fel Sehun arcára, attól rettegve, hogy talán... talán valami komoly gond lehet vele.