Vadóc - Sehun x Taehyung (1/?)

Cím: Vadóc

Alkotó: Nana - Nóri (írók); MinJi (ötlet adó)

Hossz: ?
Párosítás: Sehun x Taehyung (EXO, BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU, fantasy 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; pici vér; picike romantika; 

Összefoglalás: Taehyung egy űrből pottyant kis "csoda". Csoda? Erős kifejezés. Egy vad, kétségbeesett élőlény, akit egy hajón bezárva tartanak egy ketrecben, mert nem lehet vele bírni. A hajó kapitánya Sehun, aki az Új Föld felé veszi az irányt, ugyanis a bolygójuk tönkrement, majd meg is semmisült... kénytelenek az Új Földre költözni. 
Viszont a potyautasnak nem sok értelme van a hajón...

Hozzáfűzés: Húh, hát ez egy érdekes fici, érdekes párossal, annyi szent. :D Igazából én (Nana) mindig valami újba akarok kezdeni (szegény Nóri, nem győz követni), de csak újat akarok, ötlet meg már alig. :D MinJit kértem meg még jó múltkor, hogy találjon ki valami frappánsat, mert neki mindig olyan jó ötletei vannak, hogy ahwwww! 
Ő pedig teljesítette a kérésemet, és elmondta ezt az ötletét, mi pedig megvalósítottuk. :3 Elég régóta ott csücsül a gépemen ez a fici, még nem gondoltam rá, hogy kiteszem, de ma kutakodtam a gépen, mondom hoppá, mi van ittxDD
(MinJi véleménye szerint Sehun és TaeTae illene a legjobban a szerepekhez, ezért a furcsa páros, bár én élvezem, és egész jól el tudom őket képzelni. *-*)

Nem vagyok valami nagy képszerkesztő, az MinJi és Nóri, akik értenek ehhez, de annyi dolga volt MinJinek az elmúlt napokban, hogy nem akartam ezzel zaklatni. >< Úgyhogy nézzétek el a... béna képet. xD

Én (Nana) írom Taehyungot

Nóri írja Sehunt!

Sehun

- GYERÜNK, INDULJ MÁR! - üvöltök rá a pilótákra, hogy azonnal indítsák be a hajtóműveket, hogy végre a hiperjáratba érjünk, és meglógjunk az elől a robbanás elől, ami épp a Földet teszi egyenlővé a többi meteorittal. - GYERÜNK! - üvöltök, ekkor teljes testsúllyal tenyerelek a hiperhajtóműveket működtető kapcsolóra, mire a hajó megindul, és ezzel belépünk egy féregjáratba, végül annak a másik oldalán kötünk ki.

Felsóhajtok és felkelek a padlóról, amire a nagy lökésnek köszönhetően elestem.

- Nem hiszem el... ha rajtatok múlik, mind ott döglünk meg! - sziszegem.

- De a hajtóművek akkor még nem voltak biztosak, hogy... - Nem is engedem a pilótának, hogy befejezze.

- Ha vészhelyzet van, nincs idő gondolkodni! Ha én nem baszok a kapcsolóra, már nem beszélgetnénk! - emelem meg a hangom. - Használhatatlan banda! - morgom, ekkor az egyik személyzet bejön.

- Kapitány, az alagsorban ott van a lény, amit találtunk - mondja, mire felsóhajtok.

- Nagyszerű. Remélem az szórakoztatóbb, mint ez a legénység - morgok. - Irány az új Föld! - szólok rájuk, mire azok tudják, hogy merre kell menni, végül elindulunk. Én pedig lemegyek az új kis csomagunkhoz. - Mit kell tudni róla? - kérdezem.

- Veszélyes. Támad, a ketrece közelébe nem lehet menni. - válaszolja a közlegény.

- Jó. Lássuk hát. Lemegyek az alagsorba, mígnem megpillantom a nagy ketrecet benne a vad lénnyel. Elég közel állok a lényhez, hogy az támadjon. - Hm, olyan, mint egy ember, csak vad.

- Külsőre hasonlít ránk, de sokkal másabb, mint mi - mondja, amire elmosolyodom.

- Azt majd meglátjuk.

Taehyung

Zavart voltam, rémült és ideges. Fogalmam sincs, hogy kerültem erre a hajóra, amellett egy ketrecbe, tele rácsokkal. Egy ajtó volt csak előttem, ráccsal persze, a mellettem, és mögöttem lévő falak pedig hidegek, hűvösek voltak... fáztam és féltem. Nem tudtam, miért vagyok itt, és miért nem otthon. Össze voltam zavarodva. Kemény volt a padló, fáztam és... dühös voltam.

Dühös, a társaimra, és ezekre a fura lényekre is, mert bezártak, mint egy állatot, és nem akarnak elengedni. Hiába ordítok, hiába üvöltök...

Mikor egy szőkés hajú, magas lény állt meg előttem, a sarokban ülve, felhúzott térdekkel felnéztem rá. Láttam, hogy mosolygott, gúnyosan, megvetően... furcsán. Beszélt, mozgott a szája, de nem értettem, mit mond. Talán harmadjára hallottam a nyelvet, még nem sikerült beazonosítanom, akárhogy próbáltam. Hirtelen nevetésféle hagyta el az ajkait, és a ketrecemre fogott, megfogva az ujjaival az egyik rácsot. Nem figyelt ide rám, a mellette lévő társához beszélt, én pedig alkalmasnak találtam a pillanatot.

Egy szem villanás alatt oda ugrottam, majd megharaptam a rácson lévő ujját, kicsit erősebben, hogy fájjon neki egy ideig. Felkiáltott, és ijedten elhúzta az ujjait, de én csak dühösen, a saját nyelvemen beszélve kiabáltam, kétségbeesetten, vadan és követelőzően, hogy engedjenek ki. Folyamatosan ütöttem a vasrudakat magam előtt, rángatva is őket, rakva a fejemet, rúgdosódva...

Haza akarok menni!

- Ez elmebeteg!

- Megharapott! - Nem értettem semmit, de hallottam, hogy megvető hangon beszél, sziszegve, undorodva. - Ha így folytatja, kidobom a hajóról. - Újra a rácsra ütöttem, dühösen nézve rá, a vasba rúgva, vicsorogva felé.

Sehun

Megrázom a kezem, hiszen ez baromira fáj. Jól megharapott ez a dilinyós. Semmit nem csináltam, csak a rácsot fogtam.

- Jól van, uram? - kérdezi a közlegény.

- Jól... remélem ez nem fertőződik el... - mormogom és újra megrázom a kezem, ez pedig tovább üvölt valami idétlen nyelven, és a rácsokat baszogatja. Esküszöm, kidobom, ha nem változik.

- Megyek, megkérdezem. - rohan el, mire végig nézek rajta.

- Te dög... ha megint megharapsz, kidoblak! Hagylak megfagyni, és megfulladni odakint! - sziszegem, de ő csak vicsorít, és a rácsokra csap. Végül leszarom, és felmegyek, nézve a kezem, remélve, hogy nem lesz semmi elváltozás.

A nap lassan eltelik, de az éjszaka még rosszabb. Nem tudok aludni. Mostanság mindig álmatlanok az éjszakáim. Szörnyű, mert semmit sem pihenek.

Felsóhajtok, végül felkelek és lesétálok a lényhez, aki a lámpák felkapcsolása miatt hunyorogni kezd, sőt még fel is nyöszörög. Lassan a ketrecéhez sétálok, aztán leülök elé, kezemben két pokróccal. Nincs itt túl meleg azért.

- Nesze! Nehogy megfagyj - lököm be neki, kezem gyorsan el is húzom onnan. Nem tudom, hogy mi ő, de... érdekes...

Taehyung

Felsóhajtottam, és magam mellett néztem a pokrócot, majd felvezetve a tekintetemet, a lényre néztem, aki végig mért, majd felsóhajtott, és közelebb jött a ketrechez.

Egy hirtelen mozdulattal a pokrócba rúgtam, odébb rugdalva, majd a rácsokhoz léptem, és dühösen rácsaptam. Körbe fogtam a két vasrudat magam előtt, és rángatni kezdtem, dühösen, mint egy vadállat.

Igen, annak éreztem magam. Vadnak, de egyszerűen ki akartam jutni.

- Pff... mint egy elmebeteg - morgott. Nem értettem, mit beszél, de a hangsúlyából éreztem, hogy nem valami jó jelzővel illetett.

Dühösen néztem rá, összeszűkült szemekkel és rákiáltottam, újra a rácsra ütve, de most ököllel.

Haza akartam menni.

- Fejezd már be! Úgy sem jössz ki onnan soha - sóhajtott, majd leült a ketrecem elé, törökülésben.

Zavart, hogy nem értettem, mit beszél. Bár, meg tudnám tanulni, igazából elég lenne nekem két nap is hozzá, főleg, ha sokat beszélnének velem, hozzám, de nem akartam.

Ilyen primitív lények nyelvét nem akarom elsajátítani. Bezárnak, mint egy vadállatot és... én csak haza akarok menni.

Csak engedjenek el és soha többé nem fognak látni. Csak engedjenek haza.

- Fejezd már be a hisztit. Egy hete itt vagy, szerinted ki fogsz jönni? - nevetett. Hangosan kuncogott.

Tényleg zavart, hogy semmit sem értek abból, amit beszél.

Sehun

Kicsit helyezkedem a ketrec előtt, hogy kényelmesen üljek, aztán a saját pokrócommal betakarózom. Nincs itt olyan meleg... Azt hiszem ezért szólni fogok a legénységnek.

Ahogy figyelem a másikat, az dühösen méreget, aztán ismét megrázza a rácsokat, ordítozik valamit, de semmit sem értek belőle. Olyan, mintha egy gyerek halandzsázna.

Felsóhajtok, és felvonva egyik szemöldököm, ránézek.

- Hiába vergődsz, nem értelek, és nem engedlek ki! Veszélyes vagy ránk, vágod? Felejtsd el! - morgom, ahogy hátamat a hideg falnak döntöm, aztán a fejem is hátra döntöm neki, lehunyva egy kicsit a szemeimet.

Újra mormog valamit, végül belerúgva a rácsba, ránézek, mire eltávolodik, és leül oda, ahol eddig volt.

Furcsa egy lény. Tényleg úgy néz ki, mint mi emberek, de sokkal másabb. Olyan, mint egy vadállat.

Innentől kezdve ő sem dühöng, csak ül és figyel engem, míg én is ugyan ezt teszem.

Látszik a szemeiben az a düh, amivel engem illet. Látszik rajta, hogy mennyire megvet, hogy legszívesebben széttépne.

Ez az, ami miatt nem lesz kiengedve.

Ha kiengedném, annyi lenne mindenkinek. Ki tudja, hogy milyen rejtett képességei vannak?

Bármi lehet, és én nem fogok kockáztatni egy ilyen dög miatt.

- Amúgy... érted a nyelvünket? - kérdezem halkan, mire látszik az arcán, hogy nem érti mit kérdezek. - Óh, tehát nem - mosolyodom el. - Így unalmas lesz. Azt hittem, beszélgethetünk egy kicsit, ha már itt maradsz - kuncogom, mire ő dühösen fújtat egyet.

Ahogy ül, úgy karolja át karjait, mivel fázik. Tekintetem levezetem az elrúgott pokrócra. - Miért nem használod? Nincs vele semmi - mondom, aztán a pokrócért nyúlva elveszem, majd picit odatartom neki, jelezve, hogy ezt elveheti.

- Gyerünk... vedd el. De, ha megharapsz, esküszöm szájba váglak – mormogom, és kicsit megrázom a pokrócot, hogy mire vár még? Vegye csak el.

Taehyung

Felvontam a szemöldökömet, és a pokrócra néztem, majd a lényre, aki nyújtotta felém a pokrócot. Kicsit félve ugyan, láttam rajta, de nyújtotta még hosszú percekig is, míg azon gondolkodtam, elvegyem-e.

Végül úgy döntöttem, hogy nem fogom elvenni. Persze, valami meleg érzés járt át, mikor nyújtotta felém a melegnek tűnő anyagot, és játszottam a gondolattal, hogy elveszem tőle, és belebújok, hogy fázni ne fázzak, ha már jéghideg kövön fekszem. Még ágyat sem kaptam... semmit. Olyan, mint a legkegyetlenebb börtön, főleg, hogy semmit sem tettem.

Engem csak leütött az egyik társam, és ott hagyott egy idegen bolygón. De soha nem ártottam még senkinek. Ezt is csak azért haraptam meg, mert emlékszem az arcára, ő zárt be ide...

- Vedd el - mondta, mozogtak az ajkai, és rám nézett, kíváncsian, nyújtva felém a pokrócot.

Felsóhajtottam, és oldalra fordítottam a fejemet, a sarokba kucorodva, felhúzott térdekkel, átölelve magam a karjaimmal, miközben lehunytam a szemeimet, és mélyen felszusszantottam újra.

Nem fogom tőle elvenni azt a takarót. Inkább megfagyok.

- A fene enne meg - morgott, majd ledobta a földre a takarót, és mély sóhajjal állt előttem. - Kaptál amúgy valamit enni? - Ránéztem, értetlenül, de dühösen villogó szemekkel. Elkerekedtek a szemei, majd kinyitotta a száját, és az ujjával mutogatott benne.

Zavartan néztem rá, végig mérve, hogy mi a franc baja lehet. De csak mutogatott tovább.

Egy idő után viszont már untam, hogy itt cseszekszik velem, így felálltam, majd odaléptem a ketrecem rácsaihoz, és megállva vele szemben, gyorsan rácsaptam a vasrudakra, ráordítva, mire hátra hőkölt.

Aprócskát bólintottam, helyeselve, hogy maradjon is olyan távol, aztán vissza indultam a sarokba, néha már rászisszenve, vicsorogva, hátra fordítva a fejemet.

Sehun

- Ahh... hihetetlen vagy… - motyogom, aztán oldalra nézek a kijáratra. Megfordul a fejemben, hogy hagyjam itt, de van egy érzésem, hogy nem adtak neki enni.

Ha ember, ha nem, az étel mindenkinek jár.

Lassan kisétálok, és elmegyek a konyhára, ahol találok még egy csomó finomságot.

Egy tálcára pakolom őket meg egy kis innivalót, végül lesétálok hozzá, és a tálcát átcsúsztatom a rácsok alatt, megrakva az ételekkel.

Azonnal felfigyel rám, majd ahogy meglátja az ételt, látom, hogy egy jókorát nyel.

Persze, hogy nem kapott enni. A legénység kegyetlen, de mit várok? Ha olyanok, akik élni nem akarnak, miért akarnák, hogy egy ilyen lény is életben maradjon?

Tény, nem tudom, hogy mit kéne kezdeni vele, de úgy érzem, nem érdemli meg a halált.

- Egyél, hidd el, jót fog tenni - mosolygok rá, kicsit biztatóan.

Beljebb tolom a tálcát neki, végül felállok, és hátrább lépek a rácsoktól.

Figyelem, ahogy az ételt tanulmányozza, néha a levegőbe is szagol, hogy megnézze tényleg az-e amire gondol?

Pedig az. Nagyon is az.

Felsóhajtok és vissza leülök a földre, betakarva magam a takaróval.

- Rajta... egyél hát, látom, hogy mindjárt kilyukad a gyomrod - motyogom, már csak így magamnak is.

Taehyung

Nagyon éhes voltam. Megkordult a gyomrom is, mikor betolta a tálcát nekem, de felsóhajtottam, majd oldalra fordítottam a fejemet, és akármennyire voltam éhes, inkább rá sem néztem többször az ételre.

Nekem nem kaja kell, hanem az, hogy eresszenek el. Minek tartanak itt, ketrecben, mint egy nyomorult állatot? Miért jó ez nekik? Az ő fajtájuk ennyire kegyetlen?

Undorító. Nem tudom, milyen faj ez, de undorítóak. Legszívesebben ezt az alakot le is köpném. Jó, adott nekem takarót, és ennivalót is, de nem kell. Csak engedjen el!

Felsóhajtottam, majd lassan odakúsztam az ételhez. Nagy szemekkel figyelte, mit fogok tenni. Végig a szemeibe néztem... fintorogva, és kihívóan, vadan, majd a lábammal kitoltam a tálcát a ketrec rácsa alatt, aztán visszakucorodtam a sarokba, halk sóhajjal.

- Oké, vágom én, hogy haragszol, de vadállat vagy. Hogy engedjünk el? Múltkor be akartunk nyugtatózni, úgy vonaglottál, mint a franc - morgott, végig mérve. - Olyan vagy, mint egy párduc. Igen, egy párduc. Ráadásul nem fogadod el a pokrócot, és a kaját sem. Soha többé nem fogok hozni neked semmit - mondta, mire ránéztem.

Felsóhajtottam. Mivel bosszantott, hogy nem értem, mit mond, elkezdtem tanulmányozni a szavait magamban. Ízlelgettem őket a fejemben. Pár nap, és meg fogom tanulni beszélni a nyelvet. Lehet, hogy olyasmiket fog megosztani velem, amik hasznosak.

- Éhen halsz, ha rajtam múlik - sziszegte, de nem néztem rá, csak ízlelgettem a szavakat. - Mindegy - sóhajtott, majd elővett egy könyv félét, és egy írószert elő véve belőle, elkezdett bele írni.

Ja, tanulmányozni akarsz? Pöcs.

Rávicsorogtam, mire felvonta a szemöldökét és rögtön írni kezdett.

Tanulmányoz.

Sehun

Ahogy ránézek, azonnal rajzolni kezdek a naplómba. Tanulmányozom, hiszen ki tudja, hogy mi lesz ebből a jövőben? Lehet, hogy több ilyen lényt nem látunk, és kár lenne, ha nem örökíteném meg ezt esetleg a gyerekemnek, ha lesz.

Ahogy lerajzolom a rajzom alapján egy sötétségbe burkolózott vadállatnak tűnik. Ember, de igazán állatias vonásokkal.

Mert hát... ilyennek látom, valóban. Közben leírom, hogy mit tapasztalok felőle, mert az is fontos.

Ahogy megint rám vicsorít, kinevetem.

- Tudod, ezzel olyan vagy, mint egy koszos véreb, aki mindenkit megharap, akit lát mozogni. Én sem bántlak, te se bánts - mondom, aztán a tálcát vissza tolom neki a rács alatt.

Felsóhajtok és felkelek, majd ásítok egy nagyot.

- Tudod mit? Békén hagylak. Tessék... legyen nálad kettő - mondom, ahogy az én takarómat is bedobom a rácson keresztül, azzal intve neki, vissza megyek a kabinomba.

Nem értem, hogy lehet ilyen egy lény? Aki főleg ilyen emberi. Vagyis, külsőre.

Lassan elfekszem az ágyamban, végül elalszom.

Másnap, mikor lemegyek, azt látom, hogy a tálca üres. Úgy néz ki, hogy az éhség győzedelmeskedett felette, plusz a didergés, ahogy látom alatta van az én takaróm, rajta pedig a sajátja, azzal takarózva alszik.

Lassan kihúzom onnan a tálcát, mire felriadva rám néz.

- Jó reggelt. Csak nem megéheztél? - vigyorgom, de mivel nem érti csak dühösen mormog valamit. - Látom a takaróm is jól jött. Ha jó leszel, a végén kiengedlek. Bár... azt kétlem - kuncogom, kicsit gúnyosan.

Azzal hátat fordítok neki, és elhagyom az alagsort.

Ahogy végig sétálok a szobáknál, úgy ütöm a tálcával az ajtókat ébresztésgyanánt.

- Ébresztő, itt az idő, hogy továbbra is a második Földet vegyük célba! A pilótáink gyorsan kapják össze magukat, mielőtt beleszánkázunk egy aszteroidába! - kiabálok, mire mindenki álmosan elkezd kikullogni a szobájából, egy bögre forró kávé után áhítozva.

A lény pedig... majd később kap enni.

Elég sokat adtam neki, szóval azzal egy darabig kihúzza.

Taehyung

Fáradt voltam, és álmos. Nem akartam megenni, amit adott, de... annyira éhes voltam, és annyira fáztam is éjszaka, hogy győzött az éhség és a vacogás. De jobb volt így. Sokkal jobb. Valamennyit tudtam is aludni. Kár, hogy az a nyomi felkeltett...

Felsóhajtottam, a szemeimet dörgölve, törökülésben ülve a pokrócon, halk szusszantásokkal. Talán pár perc telt el, már is jöttek a furcsa, rám hasonlító lények, akik rám felügyeltek. Azaz, nem felügyeltek, inkább szórakoztak velem. Meg hülyéskedtek egy-egy szobában. Szóval, csak úgy voltak.

Felsóhajtottam, mikor az egyik megállt a ketrecem előtt, szélesen vigyorogva.

- Na, mi van, te korcs? - kuncogott az egyik, mire felnéztem rá, dühösen, és gyűlölködve.

- Nézd már, a kis Alien, hogy néz! - nevetett a másik. Próbáltam ízlelgetni a szavakat, a magaménak tudni. Szerencse, hogy jó képességekkel vagyok megáldva, a nyelvtanulás pár nap, nem több. És már pár szót tudok, ami biztos azt jelenti, amit.

- Figyelj, ha hozzád beszélünk, te korcs! - Az egyik hangjára lettem figyelmes, majd hirtelen bedugta a rács között a vascsőt, amivel "neveltek", és erősen az oldalamba bökte. Felnyögtem, kissé fájdalmasan, ő pedig kihúzta a rudat, mielőtt elkaphattam volna. - Nem, hogy korcs, de lassú is!

- Az ám! - kuncogott a másik, én pedig egy pillanat alatt a rácsnak rohantam, ráütve és rájuk üvöltve.

- Héhéhéhé! Szép fiú, higgadj le! - nevetett a másik, hátrálva.

- Vadállat - mosolygott a mellette lévő, majd lendítette a vasrudat, és az ujjaimra dobta, amikkel a rácsokat fogtam. Felnyüszítettem, és elengedve a vasat, seggre estem, a kezemet fogva a másikba, fájlalva, megremegve. - Többé meg ne fogd azt a rácsot. Világos?! - sziszegte a harmadik, bedugva a réseken a csöveket, fejbe vágva vele.

De mielőtt elkaptam volna, megint kihúzta.

Csak egyszer... csak egyszer kapjam el azt a vasrudat, amivel minden nap megvernek. Csak egyszer…

Sehun

A napom unalmasan telt el. Semmi érdemleges nem volt, csak az űr. A nagy űr, amiben már egy napja kóválygunk. Az a baj, még három évig ez lesz, mire odaérünk.

Persze, mondhatom én, hogy legyen hiperugrás, de a pilóták ellene vannak. Most akkor én vagyok a kapitány, vagy ők? Ők osztanak parancsot, vagy én?!

Dühítőek és ostobák.

Dühösen fekszem az ágyamban, de nem jön álom a szemeimre. Megint csak. Furcsa ez az egész... nem tudok aludni. Lehet, hogy ez így is marad. Álmatlanság... nem akarom ezt. De, nézzük a pozitív oldalát. Van időm jó gondolatokra, parancsokra, tervekre. Mindent át tudok gondolni, csak hamar elfáradok. Vagyis, már érzem, hogy az agyam kezd elfáradni.

Felsóhajtok, aztán felkelve az ágyról, egy újabb takarót veszek el, és a naplómat fogva, egy könyvvel karöltve, lemegyek az alagsorban, ahol a vadóc is található.

Furcsa, amint meglát, olyan dühösen és gyűlölködő szemekkel néz rám, hogy az már hihetetlen.

Sosem láttam még ezelőtt ilyennek. Csak nem történt valami?

Közel megyek a rácshoz, hogy szemügyre vegyem, de ahogy közelítek, hirtelen a rácsnál terem, és rájuk csapva, rám üvölt.

Nem értem ezt a heves reakciót, mégis miért?

- Neked mi bajod? Nem bántlak... - mormogom, aztán a könyveket leteszem a földre, és a takarómat is.

Felmutatom neki a kezeimet.

- Látod? Nem bántani jöttem... nem tudok aludni, te pedig meghallgatsz - vonok vállat, ahogy mondom. - Óh, és... gondolom megint nem kaptál kaját - kuncogom, hiszen hallom, ahogy megkordul a gyomra. - Úgy néz ki, ha a legénységemen múlna, már éhen haltál volna - sóhajtom, végül figyelve a mozdulatait eltávolodom, és kimegyek a konyhába, hogy hozzak neki enni és inni.

Visszatérek a tálcával megpakolva és becsúsztatom a rácsok alatt.

Végül csak leülök és továbbra is tanulmányozni kezdem őt, rajzolgatva és írogatva.

Ki akarom deríteni, hogy milyen lény is ő? Hogy miért ilyen emberi? Azt tudom, hogy tud beszélni, de nem a mi nyelvünkön. Olyan furcsa.

- Van neved? - kérdezem, de természetesen nem válaszol, azt sem tudja, miről beszélek. - A neved… - motyogom, de csak felsóhajtok. - Hát... ha nincs, adok neked egyet. A V tökéletesen illik hozzád. Olyan ufós név, pont olyan, mint te. Rövid is... aztán te is hátha megjegyzed. V - mondom ki újra az ő új nevét.

Taehyung

Felvont szemöldökkel néztem rá, elkerekedett szemekkel, miközben újra a ketrecre csaptam. Nekem ne adjon V nevet. Nekem nem kell név... van nekem nevem, csak nem fogom az orrára kötni.

- Mi az? Nem tetszik? Pedig nem rossz - kuncogta, miközben leült. Mérgesen néztem rá. Noha, csak a mondandója egyik felé értettem, mérgesen a ketrecre csaptam a kezemmel, amelyik nem fájt, majd leültem én is, szorosan a ketrec elé és úgy nézegettem, méregettem őt.

Annyira furcsa.

Bár, még ha mogorvának is tűnik és olyan... érdekes is, furcsa, hogy ő nem bánt. Mindenki, aki erre jár, megbököd, vagy megüt valamivel, amivel csak tud, de... ő élelmet is hoz nekem, pokrócot is hozott... bár, nem mintha emiatt kedvelném, mert ő sem enged ki, ráadásul ő dugott be ide, de nem lényeg.

Felsóhajtva fogtam a szabad kezemmel a ketrecet, és szinte kidugva a rés között az orromat, úgy néztem rá, ahogy irkál és figyel engem.

- Fura szerzet vagy te. - Szerzet? Ízlelgettem a szót magamban, gondolkodtam rajta, miközben néztem. - De akármennyire is vad vagy, intelligensnek tűnsz. Fent a vezérlőben tele vagyok balfaszokkal. Hipersebességre kellene kapcsolnunk, hogy ne pazaroljunk el három évet, de egyik sem akarja megtenni. Néha tele van a tököm az emberiséggel, tudod? - sóhajtotta, írogatva és rajzolgatva. - Bár, gondolom, neked is. Bezárva vagy, meg minden. Bár, logikus, elég vad és veszélyes vagy. V, mint Vadóc - nevetett. - Vicces.

Felvontam a szemöldökömet.

- Kis vadállat.

Sehun

- Igen... tényleg tökéletesen illik hozzád a név - kuncogom, ahogy figyelem, és rajzolgatok.

Tekintetem megakad a tekintetén, amivel kíváncsian nézi a kezemben lévő naplót. Kíváncsi, hogy mit alkotok, nem igaz?

- Kíváncsi vagy? - kérdezem, ahogy tovább firkálgatok. Persze nem válaszol, de tudom, hogy nagyon kíváncsi. - Nem fogom most megmutatni. Majd akkor, ha már kicsit szelídebb leszel. Félek, hogy ezért letépnéd a karomat - kuncogom, azzal egyszerűen csak összezárom a naplómat, és leteszem, majd a könyvemet emelem meg.

- Tudsz olvasni? - érdeklődöm.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen beszédes leszek. Főleg nem egy idegennel. Bár az tény, nem is sokat beszélgetek az emberekkel. Azok sosem hallgatnak meg, nem hogy rám hallgatnának. Nem is szeretek beszélni velük.

Akkor inkább a naplómnak öntöm ki a gondomat, és bajomat.

Csendben ül és továbbra is a rácsot fogva figyel engem, kidugott orral, mint egy kiskutya.

Meg kell, hogy mondjam, kedvem támadt megsimogatni. De tudom, ha felé nyúlnék, megharapna.

- Ezt a csendet nemnek veszem - mormogom, aztán kinyitom a könyvet ott ahol járok, és csendben elkezdem olvasni.

Jó kis regény. Régi, de nagyon jó.

Szeretem a Gyűrűk Ura trilógiát. Akárhányszor végig tudnám olvasni.

Nem is tudom, meddig olvasok, amikor szusszantásra, és nyöszörgésre leszek figyelmes.

Ránézek és bizony azt látom, hogy türelmetlenül ül a ketrecnél, és folyamatosan a könyvemet figyeli. Mintha csak... meg akarná tudni, hogy mi is van benne, vagy mi az?

- Óh, érdekel? - érdeklődöm, de csak a fejét fordítja el. Persze, hogy érdekli.

Felsóhajtok, aztán az elejére lapozok.

- Olvasok egy kicsit, de ne számíts nagy hangsúlyokra... nem vagyok mesemondó - dünnyögök, azzal elkezdek olvasni neki. Halkan és lassan, hogy ha érti vagy érteni szeretné, akkor fel tudja fogni a szöveget.

Taehyung

Hallgattam a hangját, ahogy olvasta a kezében tartott lapsorokat, és az orromat kidugva a ketrecen, figyeltem, ahogy artikulál és hangsúlyoz. Kicsit, egy nagyon kicsit hálás voltam neki, hogy felolvas nekem, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól, mi lehet abban, amit így tanulmányoz. Bár, nagyon sok szót nem értettem, azért ahogy tudtam, próbáltam felfogni a szavak, és a mondandók értelmét, de elég nehéz volt. Végül nem is figyeltem, csak hallgattam és néztem őt, kidugott orral, nagy szemekkel.

Egyszer sem nézett rám, végig a könyvbe meredt, ahogy olvasta a hosszúkás sorokat. Szerettem volna olvasni én is, vagy beszélni vele. Meggyőzni, hogy engedjen haza, juttasson ki, de... de nem. Nem. Valamiért félek, hogy ha megszólalnék a nyelvén, nem beszélne úgy hozzám, mint ma is. Nem fogok előtte beszélni semmit. Kíváncsi vagyok mindenre. Biztos sok mindent fog elmondani nekem, mert abban a hitben van, hogy úgy sem fogom érteni, amit mond.

Felsóhajtottam, álmoskásan, és már le-le csukódó szemekkel hallgattam és ittam a szavait. Ízlelgettem, tanulgattam őket, és egy pár óra elteltével rájöttem, hogy igen, ma nagyon-nagyon sok mindent megtanultam és elraktároztam magamban. Viszont, a nagy figyelés és hallgatás közepette, ahogy olvasott, hallottam a hangját és figyeltem... elnyomott az álom. Mint akit fejbe vágtak, úgy aludtam el.

Sehun

Csak olvasok és csak olvasok, mikor halk koppanást hallok. Oldalra nézve, látom, ahogy a rácsnak dőlve alszik, halkan szuszogva. Furcsa... még így nem láttam aludni, soha. A könyvemet megjelölöm a könyvjelzővel, majd összezárva leteszem.

Lassan, nagyon lassan oda húzódom, aztán megérintem az arcát.

- Ejha... milyen puha bőröd van - jegyzem meg, ahogy tapogatom, mígnem elengedem. Jobb lenne, ha feküdne... borzalmasan érezné magát másnap. Így, vállalva ugyan a kockázatot, de kinyitom a cellaajtót, és lassan besétálva, a karjaimba véve, elfektetem a takarón, végül be is takarom a másikkal.

Leguggolva hozzá, megnézem magamnak közelebbről, aztán elvigyorodom.

- Így már nem is tűnsz olyan vadnak. - simítok a hajába, végül kimegyek, nem kísértem a sorsomat. Én is visszamegyek, hogy végre aludjak, ha tudok.

Másnap, ahogy felébredek, utamat leveszem V-hez. Ő bizony még alszik, de nem is baj. Újabb adag kaját adok be neki, és az üres tálcát kiveszem onnan. Így, legalább egy kis reggeli fogadja majd. Olyan, mint egy háziállat, de komolyan, és úgy érzem, nekem kell gondoskodnom róla, ha már ide hoztam a hajóra.

Taehyung

Már azt hiszem, sok hosszú nap telt el. Tökéletesen el tudtam sajátítani a nyelvet és... nem nagyon akartam magamnak bevallani, de minden este vártam, hogy az az ember visszajöjjön hozzám. Igen, már megjegyeztem, hogy ő ember.

Az ő fajuk neve, az emberi faj.

Felsóhajtottam, a sarokban ültem és néztem a plafont, apró sóhajjal, a pokrócot összehúzva magamon.

- Nézd már... napok óta alig mozdul - kuncogta az egyik férfi, de rá sem néztem már, csak bambultam magam elé. Már kezdtem feladni, hogy ki fognak innen engedni, úgyhogy... beletörődtem. Nem foglalkoztam azzal, hogy bántanak. Lassan már étvágyam sem volt, amit annyira nem értettem. Még nem volt velem ilyen, de... egyszer talán... talán kiengednek.

- Ja, megszelídült legalább. Nem fog vandálkodni - kuncogta a másik, majd a hosszú vasrúddal kezdett el böködni. Felnyögtem, és mérgesen néztem rá, de mikor elnevette magát, csak sóhajtottam és oldalra néztem.

- Tuti depis.

- Nem baj, addig is csendben van - vigyorgott a másik, fejbe kólintva a vassal, mire felnyüszítettem, a fejemhez fogva, de a vasrúd akkor már nem volt ott, ők pedig kuncogva távoztak. Felsóhajtottam, és felhúztam magamhoz a térdeimet, a falnak dőlve oldalt, támasztva a vállamat és a hátamat is.

- Na, ma nem ettél? - Az ismerős hangra felemeltem a fejemet, és ott állt a férfi, aki minden este meglátogatott. - Mi a szösz? Tegnap sem ettél - mondta, a ketrecem elé ülve. De csak néztem rá, nem mertem reagálni. - Egyél valamit, még a végén beteg leszel - mondta, miközben elővett egy füzetet.

Felsóhajtottam, majd lassan elfeküdtem a pokrócon, a másikat pedig magamra vettem, hogy aludjak. Fáradt voltam. Pedig semmit nem csinálok egész nap.

- Tudod, sokszor elgondolkodom rajta, miért gonoszak az emberek. Azt mondják, hogy felvágok a hatalmammal, mert én vagyok a hajú kapitány. Amúgy Sehun a nevem - mosolygott. - De nem vágok fel semmivel. Értelmes érveim vannak, meg minden... de morognak, hogy hatalomvágyam van, meg önző vagyok... undorítóak. Én mentem a bőrüket - sóhajtotta, felcsapva a könyvét. - Bár, pont neked nyafogok... mikor be vagy zárva, mint egy állat - sóhajtotta. - Jut eszembe... mostanság nyugodt vagy. Mi lelt? - kérdezte, felvont szemöldökkel. Persze, nem reagáltam. - Nem tetszel te nekem. Szomorú vagy, gondolom. Igazából, kiengednélek, de nem lehet. Mindenki pattog, hogy ki kell hogy dobjalak az űrbe. Valószínűleg ezt is fogom tenni. Lehet, hogy ma jövök utoljára - mondta halkan, apró sóhajjal. Lehunytam a szemeimet. - Még jó, hogy nem érted, amit mondok.

Pedig értem.

Sehun

Tényleg annyira furcsa. Olyan, mintha beteg lenne. Nincs étvágya, nem is reagál igazán. Eddig mutatott hevességet, de most... egyszerűen semmit.

Felsóhajtok, aztán felállva a cellaajtóhoz megyek, és kinyitom. Hatalmas szemekkel néz rám, de mielőtt kiszökhetne, bezárom az ajtót.

- Mi van veled? Minden rendben? - guggolok le hozzá, aztán felé nyúlok. Azonnal vicsorítani kezd, de kinevetem. - Nem félek tőled. A régi önmagad árnyéka vagy - mosolygom, aztán a homlokára simítom a tenyerem, de nem lázas. - Ez fura... nem tűnsz betegnek. Akkor, kedvtelen vagy? - kérdezem de szokás szerint, semmi reakció.

A tálcát is magunkhoz húzom, és leülve mellé egy falatot emelek az ajkához. Elhúzza a fejét.

- Ne csináld ezt, egyél. - sóhajtom, mire végre az ajkai közé tuszkolok egy falatot. - Tudod... egész jó beszéd partnerem vagy. Mindig meghallgatsz - kuncogom, miközben tovább etetem.

Én nem akarom kidobni. Konkrétan, szeretem azt az időt vele tölteni, amit csak tudok. Viszont, ahogy végig nézem rajta, látom, hogy ugyan az a ruha van rajta, amiben megtaláltuk... ez borzalmas.

- Figyelj, mindjárt jövök. Hozok neked ruhát, te addig egyél. Ha nem fogy el, beléd tömöm! - fenyegetem meg.

Taehyung

Felsóhajtottam, ő pedig lassan elmosolyodott, majd elindult kifelé, gyorsan bezárva maga mögött a rácsajtót, hogy ki ne szökjek. Persze, megfordult a fejemben, mint minden normális lénynek, ilyen helyzetben, de végül elvetettem magamban, mert... úgysem tudnék kijutni. A hajóból biztosan nem. Hogyan?

Lassan az ételre néztem, ami beborította a tálcát. Nem akartam enni, de pár falatot lenyomtam a torkomon, hogy ne nyomja le a kaját, mert azt nem venném jó néven és biztos, hogy megharapnám, vagy verekednék vele. De nem akartam bántani. Viszont elég hirtelen vagyok... még a saját fajtám közt is én vagyok a leghirtelenebb, és forrófejűbb talán.

Felsóhajtottam, aztán hallottam, hogy kattan a zár, én pedig rögtön felnéztem a ketrecre, majd láttam, hogy Sehun lép be rajta, és gyorsan be is zárta maga mögött.

- Nem etted meg - sóhajtotta, miközben közelebb lépett hozzám, majd a ruhákat letette az ölembe. Nem reagáltam, csak néztem rá, apró sóhajjal. - Mindegy, nem fogom lenyomni a torkodon. Félek, hogy megharapsz - mondta zavartan, mire elmosolyodtam, haloványan.

Igen, így gondoltam én is.

- Hoztam neked egy pólót, pulcsit, nadrágot, és zoknit is, hogy annyira majd ne fázz. Biztos jók lesznek rád - mondta, mire felnéztem rá, nagy szemekkel. - Segítek átvenni, jó? - Lassan a testhezálló pólóm korcát fogta meg alul, mire rávicsorogtam, vészjóslóan. Megállt, és rögtön felnézett rám. - Csak segítek. Meg érdekel, neked is olyan-e a testfelépítésed, mint nekünk. Nem bántalak - mondta, apró mosollyal. - Bár, minek magyarázom, úgysem érted.

De értem! Az más, hogy nem akarom, hogy tudd, hogy megértelek.

- Furcsa, hogy még mindig vicsorogsz rám, de már nem támadsz. Kis Vadóc - mosolygott, lehúzva rólam a pólómat, viszont egy pillanatra megállt. Elsápadt és végig nézett rajtam, többször is. - Ezek mi a... - Lassan megérintette az ujjbegyével az egyik véraláfutásomat a gyomromnál, mire felnyüszítettem, és automatikusan megütöttem, rávicsorogva. Hátra hőkölt, nagy szemekkel, én pedig kissé ijedten néztem rá, a pólómat magam elé fogva. Az ijedtség után gyorsan váltottam, dühösen, vicsorogva nézve rá.

- Ez fájt - nyögte, az arcát fogva, morogva egy keveset. - Mik azok rajtad? - kérdezte, de csak néztem rá, vicsorogva, jelezve, hogy ne merjen többé hozzám érni.

Igazából, megtámadnám. Akármilyen kedves volt eddig, simán neki mennék, de fájt a hasam, és az oldalam. Nem lettem volna rá képes, csak annyira, hogy felrúgjam a tálcát, és ráordítsak, az ajtóra mutatva, hogy menjen ki.

Ne érjen hozzám…

Sehun

Nagy szemekkel nézek rá, ahogy mutatja, hogy menjek ki. Mégis... mi van vele? Nem bántottam, erre megüt és még kiküld... mi a franc?!

Ekkor én is dühösen nézek már rá.

Tudni akarom, hogy miért vannak véraláfutásai, hogy mi történik vele, mikor én nem vagyok itt!

- Nem megyek ki! - mondom teljesen komolyan, és komoran.

Nem, míg ki nem derítem, hogy mi történt.

Jó, persze így nehéz lesz, tekintve, hogy nem értjük egymást.

Hitetlenkedve csóválja meg a fejét, aztán ismét rám üvölt, újra az ajtóra mutatva.

Elmosolyodom, és úgy közeledek felé, mígnem ő így háttal a falnak szorul. Olyan így, mint egy sarokba szorított állat.

Ahogy egyre közelebb megyek hozzá, oda nyúlok a ruhájához, hogy elvegyem, majd tanulmányozzam a sérüléseit, mikor elkapja a kezem, és belém harap.

Fájdalmasan felnyögök, ekkor reakcióból a fejéhez nyúlva, eltolom a fejét, de ez így rosszabb, mivel húzza a harapott részt.

Érzem, ahogy fogai szinte a húsomig vájnak.

Felszisszenek, ekkor emelem a kezem, hogy ráüssek, de azonnal meggondolom magam. Ha megütném, soha többé nem jöhetnék le ide, hogy nyugodt éjszakáim legyenek.

Elveszteném örökre a bizalmát.

- Rábasztál, nem ütlek meg! - sziszegem, ahogy fájlalom a karomat.

Úgy ráharapott, mintha sosem akarná elengedni.

- Tudod... nem én vagyok az ellenséged. Ha jól tudom, eddig én segítettem neked. Habár az emberek szerint önző vagyok, mégis egy olyan lényt pátyolgattam, mint te - morgom, ekkor látom, ahogy egy vékonyka vércsík folyik le az alkaromon. Tényleg a húsomig harap. - Engedj el, aztán engedd, hogy megnézzem a sérülésed. Segítenék, ha nem tűnt volna fel! - szűröm ki szavaimat a fogaim között.

Taehyung

Úgy haraptam a kezét, mintha soha nem akarnám elengedni. Persze, mikor fogta a fejemet, és próbált eltolni magától, csak jobban ráharaptam. Igazából, hányingerem volt már a vérétől, ami a számban volt. Fémes volt és... olyan rossz ízű. El akartam engedni, de nem akartam, hogy hozzám érjen vagy a közelembe jöjjön.

Csak hagyjon békén. Egészen addig jó volt, míg nem jött be hozzám. Maradjon kint, olvasson nekem, beszéljen hozzám, de ne akarjon hozzám érni! Hagyjon engem békén... nem akarom, hogy a közelemben legyen ő, vagy a többi ember.

Nem akarom, hogy itt legyen.

Erősebben haraptam a kezét, összeszorított szemekkel.

- Engedd el a kezemet - szuszogta, fájdalmasan, nyelve egy nagyot. - Nem bántalak. Eddig sem bántottalak... - mondta halkan, majd lassan a fejemre fogott, és... elkezdte simogatni a hajamat. - Csak engedd el, rendben? - sóhajtotta, simogatva a tincseimet.

Megráztam a fejemet, erősen, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki, hátha meggondolja magát.

Nem akar bántani? Ki akar dobni az űrbe... és... és azt mondja, hogy nem akar bántani?!

- A francba - sóhajtotta, majd leguggolt hozzám, aprókat nyögve, ahogy feszült a karja a fogaim alatt. - Engedj el, kérlek. Én nem okoztam neked fájdalmat. Hoztam neked enni, inni, hoztam takarót, ruhát is hoztam most... jó, oké, sűrűn vagyok bunkó, de nem akarok neked rosszat, ezt te is tudod, nem? - kérdezte halkan, mire felnyitottam a szemeimet.

Nem reagáltam.

- Tudom, nem bízol bennünk, és bennem sem. De olvasgattam neked és... ah! Engedj el, kérlek - nyögte, a hajamat simogatva. Egy idő után könnyek gyűltek a szemeimbe, majd mikor már hallottam, hogy fájdalmasan nyöszörög, elegem lett. A vérének az ízéből is, belőle is... meg a furcsa érzésből is, ami a mellkasomban volt.

Elengedtem a kezét, de abban a szúrásban a sarokba másztam vissza, majd megremegtem, ahogy a piszkos pólómmal törölgettem a számat, undorodva.

- Nem ízlett? - nevetett fátyolosan, a kezét fogva, ami vérzett. - Legalább azt már tudom, hogy megenni nem fogsz - sziszegte fájdalmasan, fogva a kezét.

Felhúztam magamhoz a térdeimet, átölelve őket, majd a ketrec ajtajára mutattam, hogy menjen ki.

Sehun

- Ne hülyéskedj... nem megyek ki, először is öltözz át, így megfázol - mormogom, ahogy felveszem a földről a tiszta ruhákat, és odasétálok hozzá, letéve mellé a ruhákat.

A karomra nézek, ami tiszta vér. Elég rendesen belém mélyedtek a fogai, ennek biztos egy életre nyoma marad.

Felsóhajtok, aztán a saját ruhámba törlöm meg a kezem a véremtől.

Felé nyúlok, mire megint vicsorogni kezd.

- Harapj meg, ahányszor csak akarsz. De nem hagyom, hogy megfázz - mondom teljesen komolyan, aztán a ruháját megfogva, leveszem róla.

Igaz hadakozik, de sikerül leszednem róla, aztán az új ruhát ráadom, majd nyúlok a testhezálló nadrágjához, amit leszedek róla.

Persze a kezemről lecsöppen a vérem a padlóra, ami arra figyelmeztet, hogy nem ártana bekötözni. De majd, ha végeztem.

Furcsa lehetek mások számára, hogy így törődök egy lénnyel... de őszintén? Nála jobban senki sem ismer, és nála jobb senki sem lesz az emberek közül. Lehet, hogy vad, és talán primitív a maga módján, ahogy viselkedik, de mégis intelligens lény. Intelligensebb, mint sok ember. Őszinte reakciókkal, őszinte elmével. Az emberek romlottak és azok is maradnak. Nem hiába pusztult el a Föld is... az emberek makacssága, és önzősége tette tönkre, és félő, ha az új bolygóra lépünk, azzal is ugyan ez fog történni.

Mikor lenézek a másikra, ahogy az alsógatyát akarom ráadni, feleszmélek, hogy bizony teljesen ugyan olyan a testfelépítése, mint az embernek. Van nemzőszerve is és ugyan olyan izmai vannak, mint nekünk.

Nemzőszerv... ejha...

Most esik le, mit is nézek, V pedig azonnal felpofoz megint, és ha jól látom, irulva-pirulva takarja el magát, dühösen nézve rám.

- Ember, most folyton csak pofozni fogsz?! - dörrenek rá azonnal, ő pedig ugyan úgy, dühösen néz rám, ugyan úgy vörösen takargatva magát. Felsóhajtok, végül nem nézve oda, úgy adom rá a boxert.

De persze, megint felpofoz, amiért muszáj odanéznem, ő pedig az ajtóra mutogat vörösen. - Nem megyek! Öltözz fel, aztán esetleg! - morgom, végül teljesen felöltöztetem, mígnem fáradtan ülök le a hideg padlóra. - Öcsém... hihetetlen vagy. Komolyan mondom, olyan vagy mint egy hisztis picsa! - dörrenek rá, ruhám ujját pedig vissza feltűröm a felkaromig, hogy ne érjen bele a sebembe, amiből megint a padlóra csöppen a vérem. - Francba már. Ah... mindjárt jövök, csak elintézem. Tartok neked felolvasó estet - sóhajtom, ahogy felállok és kimegyek, hogy végre bekötözzem ezt a harapást.

Taehyung

Mikor kiment, akkor csapott belém a lelkiismeret-furdalás. Vagy valami olyasmi. Igazából, tényleg kedves volt velem, és segített, én pedig... megharaptam, nem is akármennyire. Elég durvának tűnt a seb, mikor kiment.

Felsóhajtottam, majd lassan törökülésbe helyeztem magam, és úgy néztem magam elé. Jó volt végre tiszta ruhában lenni, és tényleg hálásnak kellene lennem. Még, ha ki is dob majd innen, legalább egy ici-picit törődik velem. Legalább nem bánt úgy, mint mindenki.

Mikor visszaért, bekötözött sebbel, és egy nagy könyvel, felsóhajtottam, majd mikor leült a cellám elé, lassan a rácshoz másztam, és elé ülve, szinte rátapadva kidugtam a kezem, ameddig tudtam, majd mutogattam neki, hogy jöjjön ide.

- Remélem nem fogsz megint megharapni - sóhajtotta, miközben a rácsokhoz sétált, majd leült elé. Amennyire csak tudtam, kidugtam mindkét karom a vasrudak között, majd elkapva a pólóját, a rácshoz húztam. Éreztem eleinte, hogy megijedt, de aztán lassan átöleltem, a homlokomat a hűvös vasnak döntve, aprót sóhajtva.

- Most ez amolyan bocsánatkérés akar lenni? - kérdezte, de nem reagáltam rá, csak... éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim.

Nem akartam megharapni...

Lehet, hogy tényleg vadállat vagyok.

Sehun

Érzem, ahogy erősebben ölel. Ha tehetné arcát a mellkasomba temetné. Ahogy ránézek, látom, ahogy homlokát a vasnak döntve tartja és mintha szipogni hallanám.

Mi a fene?

Hagyom egy darabig, hogy így öleljen, de ahogy végül kibontakozom az öleléséből, akkor látom meg, hogy sír.

Nagyra kerekednek a szemeim, és nem is tudom igazán, hogy mit reagáljak.

Tekintetével a kezemre néz, ekkor jobban elkezdenek potyogni a könnyei.

Ebből tökéletesen leszűröm, hogy igen is bánja, hogy megharapott. Egy embertől sem látnék ilyen megbánást, az már biztos. Itt a bizonyíték rá, hogy mégsem egy vadállat. Nem vadóc, csak félt, és dühítette a ketrec, amit megértek, engem is dühített volna.

Nem olyan ő, mint amilyennek beállították a többiek. Igen is érző, és kedves lény. Követ el hibákat az ösztönéből, de nem azért, hogy neki jobb legyen.

- Hmm... azért ennyire nem vészes, hogy sírj miatta - mosolyodom el halványan.

A zsebemben lévő kulcsot tapogatom, végül kiveszem azt.

Bízok benne. Ha erre képes volt, hogy sírjon miattam, miért ne lenne arra képes, hogy ne támadja meg a többieket?

Ahogy a cella ajtaját kinyitom, jól kitárom azt neki, sérült kezem pedig felé nyújtom.

Hatalmas, könnyes, megdöbbent szemekkel néz rám, nem értve, hogy mit is akarok ezzel.

- Gyere. Elviszlek egy jobb helyre. Bízz bennem, nem bántlak - mosolygok rá, biztatóan.

Ekkor lassan a kezemhez nyúl, mire ráfogok, és felhúzom a földről, aztán kitessékelem a ketrecéből.

Persze erősen tartom, nehogy elszökjön, bár tudom, hogy nem fog. Aztán... beviszem, egyenesen a szobámba. Ott majd olvasok neki, és hagyom, hogy puha ágyon aludjon, melegben, és még segítek neki a tisztálkodásban is.

Taehyung

Először nem értettem, hogy mégis mit akar, de mikor nyújtotta felém a kezét, és biztatóan mosolygott, lassan elfogadtam és mikor felhúzott a földről, és szorosan magához húzva, elkezdett velem sétálni, megkönnyebbültem. Jó volt... sétálni... és végre kint lenni.

Bár, elszoktam a meneteléstől, egy idő után el is fáradtak a lábaim, de nem volt annyira vészes. Igazából, nem tudtam épp ésszel felfogni, vagy megérteni, hogy miért visz ki, mikor...

Hirtelen megtorpantam, ijedten és rémülten néztem vissza rá, és ki akartam szakadni a kezéből. Persze, nem engedett.

- Hé! Mi bajod? Segíteni akarok - mondta halkan, de egy idő után sikerült elszakadnom tőle. - A picsába! - sziszegte, de nem menekülni akartam.

Egyenesen visszarohantam a ketrecbe, és magamra csuktam a cella ajtót. Mikor visszafutott hozzám, felvonta a szemöldökét, nagy szemekkel nézve rám.

- Én el akarlak vinni magamhoz. Fel a szobámba - mutogatott felfelé. Értettem én, mit mondott, de... megharaptam, nagyon durván, vérzett is a keze, ki tudja, hogy... lehet, hogy most akar kidobni az űrbe.

Nem akartam...

- V, gyere ki, jó? Felviszlek a szobámba, megfürödhetsz, tisztálkodhatsz, és puha, meleg ágyban alhatsz - mondta halkan, kinyitva az ajtót, de én csak hátráltam. - V, te félsz? - súgta, az ajtóban.

Lesütöttem a szemeimet, nagyot nyelve, ahogy a falnak ütköztem.

- Azt mondtad... ki fogsz dobni az űrbe - súgtam. - Nem megyek ki innen.

Sehun

Hatalmasra nyíltak a szemeim, ahogy meghallottam őt beszélni. Ezt nem hiszem el, komolyan ő beszélt? Pont ő? Ez hogy lehet? Mindig is tudott beszélni, csak nem akart? Vagy... mi ez az egész?

- M...mi? Te beszélsz? - kérdezem elképedve, ő pedig beharapja az alsó ajkát. Végül rábólint. - Mióta? Vagy, mindig is tudtál? - kérdezem, de ekkor fejrázás lesz a válasz.

- Az elején nem tudtam... mostanában tanultam meg a nyelvet… - suttogja, teljesen a falhoz húzódva.

Elképesztő... ilyen gyorsan tanul? Hogy a fenébe? Ez hihetetlen.

Viszont... mi az, hogy ki akarom dobni? Tény, hogy ki kéne dobnom, de nem most akarom.

- Ah... elképesztő vagy. Azt hittem, hogy sosem fogsz beszélni... Tehát mindent értettel - mormogom, ő pedig bólogat. - Viszont, mindegy már. Gyere ki, nem doblak az űrbe - nyújtom felé a kezem, de ugyancsak a fallal akar eggyé válni.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - néz fel félve rám. - Jó... nekem itt.

- Ne hülyéskedj! Dehogy jó. Megmutattad, hogy igen is megérdemled, hogy kiengedjelek. És, mikor bántottalak én?

- Sosem – válaszolja.

- Hát akkor? Gyere! - mondom már picit ráparancsolva.

Kicsit meghúzza magát, aztán türelmetlenül felszusszantok, odamegyek hozzá, aztán a kezére fogva, kihúzom onnan.

Persze ellenkezik, de amint megunom a karjaimba veszem, és úgy viszem ki az alagsorból.

Érzem, ahogy egész testében remeg, és nem akarja, hogy ki dobjam, de tényleg nem dobnám ki.

A folyosókon végig megyek vele, szerencsére a legénységgel nem találkozom, így gond nélkül beviszem a szobámba, ahol leteszem, és bezárom az ajtót.

- Ennyire nehéz volt?

Taehyung

Mikor bevitt a szobába, és letett az ágyára, aprót sóhajtottam, amikor végre puha dolgon ülhettem és kényelmesen elüldögéltem rajta. Megcsóváltam a fejemet, ő pedig felsóhajtott.

- Miért nem bízol bennem? - kérdezte halkan, elém guggolva. Ránéztem, de nem reagáltam, csak sóhajtottam egyet. Mégis, mit gondol? Hogyan bízhatnék benne, de komolyan, mikor bezártak egy ketrecbe, mint egy állatot, nap, mint nap megütöttek valamivel, ami általában valami kemény, nagy vasrúd volt... tele van a testem sebekkel, és sérülésekkel, és még bízzak benne? Persze.

Felsóhajtottam és csak oldalra pillantottam.

- Nem szólalsz meg? Tudom ám, hogy tudsz beszélni - mondta, felém hajolva, de nem néztem rá. - Meg sírtál, bántad a harapást is, igaz? - mosolygott, de ránéztem hirtelen, vicsorogva.

Elmosolyodott egy pillanatra, majd lassan felállt mellőlem, aprót nyújtózva.

- Rendben, akkor legyél ilyen, engem nem zavar. Viszont, elviszlek, mosakodj meg. Reggelre vissza kell, hogy vigyelek a celládba - sóhajtotta, a hajába túrva. - Nem foghatnak szagot a többiek. Nem tudhatják meg - mondta, mire egy aprócskát bólintottam. - Ma pihend ki magad - mosolygott, miközben felhúzott az ágyról, és elindult velem egy szobába.

Mikor oda értünk, rögtön megengedte az egyik kádat vízzel, majd felsóhajtott, és lassan rám nézve, közelített felém, majd elkezdte rólam lehúzni a pólómat. Feszült voltam, és nem akartam... de engedtem neki.

- Mitől vannak ezek a sérülések? - sóhajtotta végig mérve.

Sehun

Hiába várom a választ, úgy néz ki, nem akarja megmondani. Csoda, hogy az előbb, ennyi beszédre tudtam rávenni, és úgy érzem, többet nem is akar már mondani.

A sebeivel kapcsolatban, főleg nem.

Felsóhajtok, aztán gyengéden végig simítok az adott területen. Érzem, ahogy megremeg az érintésem alatt.

- Nyugi, nem bántlak, de ezt meg kell majd vizsgálni. Holnap elviszlek a dokihoz, rendben? - nézek fel rá, de ugyan olyan kuka, mint volt. - Ooooké, úgy látom, ennyire futotta a beszélgetésünk - mosolygom, aztán teljesen levetkőztetve, beleültetem a vízbe.

Hallom, ahogy jólesően felsóhajt, és a szemeit is lehunyja. Gondolom régen érzett már ilyen meleget.

De érthető, már nem is tudom, hogy mióta van az alagsorba zárva. De... megérdemli, hogy végre kijöjjön.

A vízbe nyúlva, már is a hátát kezdem el megmosni. A tusfürdőmért nyúlva, nyomok a gélből a kezembe, és azt szétoszlatom a hátán, majd a vállain.

Szemeit megint csak lehunyja és hagyja, hogy azt tegyek így vele, amit csak akarok.

Milyen aranyos. Olyan, mint egy kiskutya, de tényleg.

- Ilyenkor elgondolkozom, hogy ha tudsz ilyen aranyos lenni, miért vagy ilyen mogorva? Főleg velem - kuncogom.

Ekkor rám néz, kicsit morcosan. Azonnal kinevetem.

- Ezt mondom. Aranyos vagy, de mégis bántasz, és vicsorogsz rám. Én mondom, rajtam kívül senki sem törődik veled. És rajtad kívül, senki sem törődik velem - eresztek meg egy halovány mosolyt.

Igen, tény, hogy sok ember van a fedélzeten, de tisztán érzem, hogy engem utálnak. Akárcsak V-t.

Engem is kibeszélnek a hátam mögött.

Persze, ettől még nem dobok hátast, csak mióta elhagytuk a Földet, azóta senkivel sem beszéltem egy igazán jót, csak parancsokat osztogattam. Ő volt az, aki meghallgatott. Még, ha nem is beszélt, akkor is.

- Mossuk meg a hajadat is. Jó érzés lesz, meglátod - veszem el a zuhanyrózsát, aztán a fejéhez emelve, elkezdem ráengedni a vizet, végül a sampont is elveszem, és bekenem vele a haját, jól megmosva az eddigi kosztól. Mert hiába űrhajó, van rajta kosz bőven.

Taehyung

Rettenetesen jól esett, hogy foglalkozott velem. Nem is tudom, hogy mióta nem törődött vagy foglalkozott velem senki... nagyon régóta. Igazából, azóta, hogy az egyik társammal mintát venni mentünk és... leütött és ott hagytak a bolygón.

Az emlékképekre lesütöttem a szemeimet, elszomorodva sóhajtottam fel, főleg, hogy éreztem, hogy a meleg víz újra a testemet éri. Jól esett... és akármennyire haragudtam rá, hogy bezárt ide, akármennyire haragudtam, hogy ketrecbe lökött, azért jó érzés volt, hogy valamennyire, de törődik velem.

De attól még haragudtam.

Viszont, ha belegondolok, hiába engednének el. Nem tudnék hazajutni. Vagy ha haza is mennék, legközelebb biztos, hogy megint ott hagynának valahol.

- Amúgy mit kerestél azon a bolygón? - kérdezte halkan, miután lemosta a hajamról is a habot, majd hátra simította a tincseimet. - Miért feküdtél ott egyedül a fura élőlények közt? - kérdezte, előre hajolva, kíváncsian.

- Mintát vettünk. Az egyik társam pedig leütött, és utána azt hiszem, lelökött egy szikláról, csak életben maradtam, és ott hagytak - mondtam halkan, felhúzva a térdeimet magamhoz, szomorkásan.

- De miért? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

- Tanulékonyabb voltam, mint a társaim, és ugye... hogy mondjam neked - motyogtam. - Mi mentálisan... közeledünk egymáshoz. Szóval, nálunk a mentális érzelmek és gondolatok a legfontosabbak. Mentálisan szeretkezünk, mentálisan érzünk, és ebből adódóan gyorsan tanulunk. Az apám volt a vezetőnk - mondtam halkan.

- És nem keres? - pislogott.

- Azt hiszi gondolom, hogy meghaltam. Ha meg akartak ölni; ez azért van, hogy ne én kerüljek apám helyére. Én más vagyok, mint a többiek.

- Miben? - kérdezte halkan, felvont szemöldökkel.

- Vad vagyok, esetek többségében, nem félek cselekedni, gyors vagyok, gyorsan tanulok, a ti nyelveteket két nap alatt megtanultam, és bármilyen nyelvet a galaxisban el tudok sajátítani. Tudok olvasni anélkül, hogy kinyitnám a könyvet. Csak átfutom, és féltek, hogy ez akár jobb is lehet.

- Féltékenyek voltak rád? - kérdezte, mikor lemosta a testemet is.

- Talán - sóhajtottam, lesütött szemekkel. - Ha visszamennék, biztos, hogy... megint megpróbálnának megölni - mondtam halkan, megremegő ajkakkal.

- Akkor nincs otthonod? - súgta, maga elé. Megcsóváltam a fejemet.

- Haza akartam menni, de pár napja belegondoltam, hogy ha el is engedtek, felesleges lenne hazamennem. Én csak sodródok már.

Sehun

Őszintén mondom, megsajnáltam V-t. Nem hittem volna, hogy ilyeneken ő így keresztül ment. Mikor megtaláltuk, tény, hogy nagyon rossz állapotban volt. De szerencsére a gyógyszereinkkel sikerült helyre hozni, aztán kezdődött az, hogy vad lett. Akkor, mindannyian egy vad, primitív lénynek tartottuk. Most pedig kiderült, hogy az eddigi legokosabb, és legintelligensebb lény, akivel valaha is találkoztunk.

- Hmm... Lehet, hogy jobban jártál így, nem igaz? - kérdezem, ő pedig rám néz, annyi, de annyi fájdalommal a tekintetében.

Ez volt a lehető legrosszabb kérdés, amit valaha is feltettem.

- Ne haragudj… - sóhajtom, aztán lemosom hajáról a habot, végül átmosom még a testét, ott ahol csak lehet. - Jól van, kész vagyunk, gyere - segítem talpra, aztán egy törölközőt adok neki, amibe azonnal elkezd megtörölközni a ruháit pedig vissza is veszi.

- Te miért nem vetsz meg úgy, mint a többi ember? Te az elejétől fogva nem nyúltál hozzám, nem bántottál - szólal meg, feltéve ezt a hirtelen kérdést.

Kicsit megköszörülöm a torkomat.

- Mi ez a kérdés hirtelen? - pillantok rá.

- Semmi, csak érdekel - válaszolja.

- Hát... úgy voltam vele, hogy az ismeretlen lényeket jobb kiismerni, mint bántani őket. Nekem pedig az erőszak nem kenyerem. Kíváncsi voltam, hogy milyen az igazi természeted, tanulmányoztalak. De ennyi... most rájöttem, hogy koránt sem vagy olyan rossz, mint amilyennek a többiek tartanak - válaszolom. - Nem akartalak bántani, helyette megismerni. Ennyi a lényeg - válaszolom, azzal besétálok a szobámba, miközben ő is követ.

- Értem - mondja halkan egy apró mosollyal.

- Apropó... mi ez a mentális közösülős dolog? Vagy mi ez a mentális dolog? Ezt hogy kell elképzelni? - érdeklődöm, ugyanis ez a téma, megfogott engem.

Taehyung

- Hát... nem is tudom, hogy mondjam - motyogtam, mikor leültetett az ágyra, aztán oda adta a takaróját. Mintha megváltó lenne, magam köré tekertem, jóleső sóhajjal, hálásan nézve rá. Elmosolyodott, mellém ülve.

- Szóval? - kérdezte, apró mosollyal.

- Hát mi nem nagyon érintkezünk fizikálisan. Mármint, régen az őseink biztos úgy érintkeztek, úgy oldottak meg mindent, de mi manapság mentális dolgokra hagyatkozunk. Ha van egy párunk, onnan tudjuk, hogy tényleg a mi párunk, hogy összekapcsolódik az elménk. Igazából, ezt nem lehet leírni, csak érezni, ha két gondolat, vagy fonál összekötődik, és az egy életre pár marad - mosolyogtam, mire összevonta a szemöldökét.

- És neked volt már ilyened? - Megcsóváltam a fejemet.

- Nem. Nem volt. De a szeretkezés is így működik. Az elméink összekapcsolódnak, akár többször is és az olyan érzés, mint a kielégülés. Bár, ezt nehéz így elmondani, de valami ilyesmi van a dologban - mondtam halkan, rásandítva.

- Ezt nehéz elképzelni - mondta zavartan, maga elé nézve. - És hogy termékenyítetek...? - súgta maga elé.

- Ugyan így. Egy nő és férfi közt, ha ez a kapcsolat létrejött, akkor örök életre párok maradnak, és akkor van a megtermékenyítés is.

- De hogyan? - kérdezte, össze zavarodottan.

- Hát így. Kapcsolódik az elménk, eggyé válunk, de nem fizikálisan, és a nők így termékenyülnek meg. Nem tudom jobban elmagyarázni - mondtam halkan, zavartan nézve rá. - Tudja a nő, hogy a férfié, és fordítva is.

- És ha nincsenek jó kapcsolatban? - pislogta.

- Olyan nincs. A gondolatuk, és a lelkük is összekötésben állnak. Ilyen nem fordulhat elő - mosolyogtam.

- És... és... akkor ti fizikálisan nem is szeretkeztek? Puszik? Simik? Érintések? Szex? - pislogott.

- Megtehetnénk, de így felesleges - mosolyogtam. - Nem sok értelme van.

- Tudod te, hogy milyen jó? - nevetett.

- Nem - mondtam halkan, ránézve.

- A legjobb a világon, fizikálisan közösülni. Eszméletlen érzés. Nem tudod, mit hagysz ki - mosolygott.

- Hát, a mentális mellett tényleg felesleges. Talán egy érzelmi robbanás lenne, vagy... olyan, hogy túl sok lenne a fizikálissal és... besokkolna a szervezetünk - mondtam, elgondolkodva. - Nem vágyunk fizikális kielégülésre - mosolyogtam.

- Borzasztó... a legjobb dolog a világon - mosolygott.

- A mentális is jó.

- Ott csak összekapcsolódtok, az elmétek és a lelketek. De a szeretkezés, a szerelem az egy olyan dolog, ami... hm... a szívedet a párodnak adod. Az sokkal... ah! Érezned kellene - mosolygott.

- Hát... lehet - mondtam, vállat vonva. - Neked meg a mentálisat kellene.

- És férfiak közt is van ilyen? - kérdezte hirtelen, rám nézve.

- Ritka, de előfordulhat, igen.

- És ha más fajjal vagy így? Vagy ha más fajból kapcsolódsz valakihez? Olyan is lehet? - motyogta.

- Nem tudom - gondolkodtam el, hümmögve. - Nem tudom, hogy más fajból képesek-e ilyesmire, vagy fel tudják-e fogni. De biztos lehet.

Sehun

Kicsit eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha? Hiszen ilyesmit egy ember sem tapasztalt meg, no meg mi lenne, ha a két faj kereszteződne? Milyen utódok születhetnének, ha egy ilyen nőt tudnék megtermékenyíteni?

Furcsák ezek a dolgok az tény, de mégis elképesztő. Elképesztő, hogy a világban ilyen dolgok is vannak, hogy ilyeneket alkotott a természet.

- Egyébként... - szólal meg, én pedig ráemelem a tekintetem. - Köszönöm, hogy kihoztál - mondja halkan.

- Ugyan... ha nem mutatod, hogy megbántad, hogy megharaptál, nem hoztalak volna ki. De így, egészen más a helyzet - mosolygok rá, amire bólint egyet. - Míg itt vagy, minden este kijöhetsz velem - adom a tudtára, amire nagy szemekkel néz rám.

- De azt mondtad, hogy ki fogsz dobni és lehet, hogy most jöttél le utoljára - adja a tudtomra.

- Megoldom. Ha utálnak is, akkor is én vagyok a főnök. Ha én nem lennék, nélkülem senki sem tudna jó döntést hozni - kuncogom. - Addig tartalak itt, míg nekem úgy tetszik. Vinnyogjanak csak - mormogom, aztán elfekszek az ágyamon háttal, így a plafont figyelem.

- De... lehet eljön az idő, mikor ki kell, hogy dobjalak - mormogom elgondolkodva.

Látom, ahogy megremeg egy pillanatra.

- Pedig... semmi rosszat nem csináltam… - suttogja.

- Nem, de ezek az ütődöttek félnek tőled - sóhajtok fel. - De addig is megoldom, rendben? - kérdezem, aztán valami furcsa ötlettől vezérelve, hozzá érve, végig simítok a kézfején, ami kint van a takaró alól.

Azonnal rám néz, nem érti ezt a gesztust.

- Ezt, miért? - kérdezi halkan, értetlenül.

- Ah, igaz. Nem érted a fizikai gesztusokat - nevetem. - Ez... az együttérzésemet fejezi ki - mondom, aztán újra megsimítom a kézfejét.

- Minden ilyen érintés együttérzést fejez ki? - kérdezi.

- Nem, dehogy. Vannak megkülönböztető érintések. Vannak szexuálisak, vannak törődőek, együtt érzőek. Vannak szerelmesek - mondom halkan. - Vannak olyan simogatások, érintések is, amiket nem a kezünkkel teszünk.

- Hanem? - kérdezi kíváncsian, ekkor az ajkamra helyezem a mutatóujjam.

- Az ajkunkkal. Az ajkunkkal megérinthetjük a gyerekünket, hogy megnyugtassuk, minden rendben. Ez a szülői puszi. Anyámtól, mindig ilyeneket kaptam. Aztán van a szerelmes, amikor az ajkunkat összeérintjük a másikéval. Rengeteg fizikai gesztusaink vannak a másik ember irányában. Kár, hogy ezeket nem tudjátok.

Taehyung

- Érdekesnek hangzik - mondtam elgondolkodva, rá nézve. - És mi nálatok a szerelem? - kérdeztem halkan, elfekve az ágyon. Kicsit bizonytalan voltam, megtehetem-e, de nem szólt rám, így be is takaróztam, jól a paplan alá bújva.

Olyan jó meleg volt.

- Hát... egy érzés. Lángol - mosolygott. - Olyan, mint égetné a tested, kellemes, meleg érzés árad szét a mellkasunkban. A hasban pillangók repkednek, mármint olyan érzés. Mintha lebegnél... mindig csak arra gondolsz, akihez kötődsz és úgy érzed, nem tudnál nélküle élni. Gyorsabban ver a szíved, mikor hozzád ér, vagy megsimogat. Mintha extázisban lennél - mosolyodott el, rám nézve. - Olyan, mintha a fellegekben járnál, a felhők közt úsznál. Nyálas érzés nagyon. De tiszta - mosolygott.

- Az emberek sűrűn szerelmesek? - pislogtam, ránézve.

- Hmmm... többnyire.

- Szóval nem választotok párt egy életre? - kérdeztem halkan.

- Mi szívesen váltogatjuk a párjainkat. Sűrűn szerelmes az ember másba - mosolygott. - Válogatósok vagyunk - kuncogott, mire elgondolkodtam.

- Érdekes.

- Igen, egy picit - mosolygott, rám nézve.

- És a szeretkezésetek? Az milyen?

Sehun

Ahogy jön a kérdés, kicsit elgondolkodom, hogyan is kezdjek bele ebbe. Olyan, mintha egy tininek tartanék szexuális felvilágosítást.

- H-hát... hol is kezdjem? - mormogom, ahogy gondolkozom és csak gondolkozom.

- Az elején - válaszolja, rám nézve.

- Okééé... de biztos, hogy tudni akarod? Nálunk ez elég furcsa dolog. Vagyis neked furcsa dolog lehet.

- Miért a mentális együttlét nem az? - mosolyogja.

Ejha... először mosolyog és... nem azért, de nagyon szép. De tényleg. V-t eddig nem is figyeltem úgy meg. Csak most látom, hogy milyen szépek a vonásai. Viszont, ahogy a választ váró szemeibe nézek, már is visszatérek a valóságba.

- Ez is igaz. Nos... akkor elmondom - kuncogom.

Nagy levegőt veszek, aztán bele is kezdek.

- Nos, általában a szerelmesek csinálják ugye. De persze olyan emberek is csinálják akik nem szerelmesek, csak szexre vágynak, vagy pénzre. De ez most mellékes. A lényeg, hogy ahhoz foghatót még nem tapasztalt az ember. Annál jobb érzés nincs is, mikor kielégülsz. A tested izzik olyankor, szinte majd meg halsz a vágytól, hogy együtt legyél valakivel, akit szeretsz, vagy akarsz - magyarázom, ő pedig nagy szemekkel néz rám.

- És? - kérdezi.

- Mi és?

- És mi lesz még? Milyen maga a szeretkezés? Hogy néz ez ki? Mert mentálisan mi is érezhetünk ilyesmit - motyogja.

- Azt nem hiszem. Fizikai érintésekkel lehet csak ezt érezni. Főleg, mikor van a női nemi szerv és a férfi. Mikor azokat érinti az ember... uhh, ahhoz fogható nincs - vigyorodom el picit perverzebben.

Láthatóan felvonja egyik szemöldökét. - Mi van? - kuncogom.

- Látom, nagyon tapasztalt vagy - mosolyodik el.

- Az vagyok. Volt már dolgom nővel. Tudod, a szex olyan, hogy van a férfi nemi szerv. Azt bedugja a nőébe és ahogy mozogtok, hihetetlen érzést nyújt. A vége pedig egy felüdülés. Nem tudjátok, hogy mitől fosztjátok meg magatokat, főleg, hogy van is a lábad között ugyan olyan farok, mint amilyen nekem - vigyorgok rá.

Taehyung

Elgondolkodtam egy pillanatra, miközben őt néztem.

- Hát, kétlem, hogy valaha lesz ilyesmiben alkalmam - mondtam zavartan, lesütött szemekkel. - Meg azt is kétlem, hogy mentálisan lenne - mondtam halkan, elszomorodva.

- Miért? - pislogott, felvont szemöldökkel.

- Hát... én nem a fajtámban vagyok. Mármint... elszakadtam tőlük. Itt pedig senkivel nem érintkezem, csak veled - vontam vállat halványan, mire hümmögve bólintott egyet, elgondolkodva egy picit.

- Biztos lesz még lehetőséged rá. Én tudom - mondta, miközben megsimogatta a hajamat. Felvont szemöldökkel néztem rá. - Óh, ez ilyen nyugtató jellegű simogatás. Mint az ölelés, amit csináltál - mosolygott, szelíden.

- Óh! Értem - mondtam, halovány aprócska mosollyal. - És... és milyen érzés, mikor be... dugod a... nemi szerved a nőbe? - kérdeztem halkan, mire elvigyorodott. Olyan érdekes vigyor volt... még a szemei is csillogtak.

- Eszméletlen. Forró.. szűk... főleg, a rám szorít - sóhajtotta, picit megremegve. - Lehet, hogy hiányom van – nevetett.

- Hiányod?

- Mikor hiányzik a szex – mosolygott.

- Az tud hiányozni? - pislogtam.

- Igen. Persze. Most, hogy belegondolok, jó régen voltam nővel utoljára. Jó pár hónapja - gondolkodott el, mélyen.

- Én még egyszer sem. Sem mentálisan, sem fizikailag - vigyorogtam -, és mégis élek.

- Ha megtapasztalnád a szexet, hidd el, hiányozna, mint a bűn - vigyorgott.

- Igen?

- Tuti. Nekem sem hiányzott, amíg nem csináltam - kuncogott, elgondolkodva. - Most majd meghalnék érte - mosolygott.

- És férfival is lehet? Nálatok? - kérdeztem, kíváncsian.

- Lehet, de az... máshogy működik - vörösödött el egy pillanatra.

- Hogyan? Nekik nincs... nyílásuk - súgtam. - Vagy nektek van? - néztem fel rá, hatalmas szemekkel.

- Dehogy! Nincs hüvelyünk! - nyögte. - Ah... izé... mit szólnál, ha aludnál egy kicsit? Olvasok neked - mosolygott zavartan, felpattanva az ágyról. - Nem vagyok meleg, nem tudok beszámolni a…

- Meleg? - pislogtam.

- Két fiú közti szerelem: Homoszexualitás, melegek - mondta, mosolyogva.

- Lányok közt is van? - pislogtam.

- Van. Ők leszbikusok. És vannak a biszexek, amikor mindkét nemhez vonzódnak. A férfi-női pár a heteroszexuális pár - mosolygott. Összevontam a szemöldökömet.

- De hülye kifejezések... - súgtam.

Sehun

- Nekem mondod? - nevetem, ahogy figyelem az értelmetlen kifejezést az arcán.

- Milyen gyakoriak a melegek? - kérdezi halkan, kíváncsian nézve rám.

- Hmm... gőzöm sincs. Bár, mostanában biztos sokan lesznek. Vannak itt is nők, de kevesebben - válaszolom halkan, ahogy elveszek a polcról egy könyvet.

- Értem - mondja halkan, aztán vissza leülök mellé, és kinyitom a könyvet. Egy olyat, amilyet még nem olvastam fel neki.

- Nos.. mi lenne, ha pihennél? Majd még mesélek az emberiségről, ha kíváncsi vagy ránk, és te is mesélhetsz még a te fajtádról is - mondom, ahogy hátam a háttámlának döntöm és úgy figyelem, ahogy feljebb kúszik, fejét pedig a párnámra hajtja, betakarózva, mint egy eszkimó.

- Persze, szeretnék hallani rólatok - válaszolja, de az ő fajáról nem mond semmit, hogy mesélne, vagy sem.

Tipikus.

Elkuncogom, magam, aztán elkezdek olvasni neki.

Nem telik el sok idő, már is az egyenletes szuszogására leszek figyelmes. Nagyon aranyos, ahogy rávezetem tekintetem. Úgy alszik, mint egy gyerek. És olyan ártatlan arca is van. Milyen édes.

Mosolyogva, végig simítok az arcán, de ahogy rajta kapom magam, hogy mit teszek és gondolok, már is elhúzom tőle a kezem. Nem vagyok normális.

Végül, összezárom a könyvet és elfekszem mellette. A takaróval én is betakarózok, végül viszonylag, hamar el is alszom.

Másnap, ahogy felébredek, felkeltem őt is.

- V... ideje ébredni. Vissza kell, hogy vigyelek - mondom halkan, ahogy megrázogatom.

Álmosan nyitja fel a szemeit, végül csak felszusszantva felül az ágyban.

- Muszáj? - sutyorogja.

- Igen, sajnos. Nem akarom, hogy itt lássanak. A végén azt hiszik, kiszöktél és még lelőnek - mondom halkan, megsimogatva a hátát. - Gyere, menjünk vissza, míg mindenki alszik.