Divina Comedia (Taehyung - Lee Joon - Taemin) 1/3

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

csupán örökkel és örökké állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

                                             

                                                /Dante Alighieri - Isteni színjáték/

Első fejezet 1/3  <<<

Második fejezet 2/3

Taehyung
                      

Halk sóhajt eresztettem ki az ajkaimon, miközben ültem a hosszú, széles padon, a térdeimen könyökölve, apró mosollyal az számon. Figyeltem az embereket, mint minden nap. Persze, ugyan olyannak tűntem, mint ők. Nem látták a szárnyaimat, az aurámat, így szinte láthatatlan voltam nekik.

Azt hitték, hogy ugyan olyan ember vagyok, mint ők, akik nap, mint nap rohannak, hol az iskolába, hol pedig a munkahelyükre. Én pedig azért vagyok, hogy ameddig ellátok, segítsek nekik. Azoknak, akik tiszták, és ártatlanok.

Halkan felsóhajtottam, miközben a felettem lévő cseresznyefára néztem, ami már hullajtotta az aprócska virágjainak szirmait. A mosolyt továbbra is az arcomon tartottam, és újabb sóhajt hallattam, lehunyt szemekkel élvezve a város zajait. Megnyugtató volt. Igazából szerettem hallgatni ezeket a zajokat. Mindig azt sugallták, hogy él körülöttem minden. Sokkal jobb, mint otthon, a síri csendben, és nyugalmat, idilli pillanatokat zengő kis világunkban. Itt minden más. Zajos, mégis, „idillibb”, mint bármi más.

Lassan felnyitottam a szemeimet, és tovább figyeltem az embereket, már törökülésben ülve a padon, úgy könyökölve a lábaimon, halkan dúdolva egy dalt, ami még talán a régi életemből maradhatott meg az emlékeimben. Soha nem hallottam ezt a dalt, mióta az eszemet tudom, még is ismertem, mintha tanították volna.

Szerettem volna elmenni sétálni, de olyan meghitt, és szép volt ez a pillanat, hogy nem akartam megszakítani. Nem akartam neki véget vetni. Élvezni akartam, ahogy a rózsaszínes szirmok a hajamba, és a vállaimra hullanak, hallgatni a halk-néhol erős zajokat, amiket a jövés-menés vált ki előttem, élvezni a friss illatot, ami a városban elég ritka; reggelente még is olyan, mintha felfrissülne a város. Nem akartam elmenni.

Ábrándozni akartam, lehunyt szemekkel, élvezve az édeskés szirmok ölelését magam körül, és a halk-hangos zajok csengését, amik visszhangoztak a fülemben, és a lágy szellő cirógatását az arcomon, ami hűvös volt ugyan, de annál simogatóbb és finomabb.

Szeretek a Földön lenni. Itt minden annyira szép.

Nem is értem, miért vágynak az emberek odafentre.

Ha tudnák, mit veszítenek, élveznék az élet minden pillanatát.

Joon

                      

Hangos sikoly süvít végig azon a folyosón, ahol épp járok. Bizony, a Pokol nem is a nevetésről és vidámságról híres. Sőt!

Újabb üvöltés csendül fel annál a résznél, ahol lekanyarodok. Csak egy pillantást vetek a kárhozott lélekre, és megmosolygom a látványt, ahogy épp a bőrét nyúzzák le róla.

És bizony ezt annyiszor ismétlik meg rajta, míg világ a világ.

Az égett, vagy rothadt hús, a vér... ezek a szagok lengik be ezt a helyet. A por és füst is olyan sűrű némelyik helyen, hogy késsel lehetne vágni.

A hőmérséklet pedig... számomra igazán kellemes.

Lassan elérek célomhoz, és megállok annál a cellánál, ahol az egyik alattvalóm is tartózkodik.

- Teamin! - szólok rá, amire elfordul a kis áldozatától.

Elvigyorodik, és egy kicsit meghajol előttem.

- Mit szeretnél? Épp dolgozok - kuncorászik, késsel a kezében.

- Lenne egy másik munka a számodra.

- Hallgatlak - vigyorog, megpörgetve az éles fegyvert az ujjai között.

- Ma nem tudok elmenni az egyik alkukötésre. Így te veszed át a helyem - közlöm vele, mire vigyora kiszélesedik.

- Tehát, nekem kell smárolnom az ügyféllel, megkötni tíz évre a szerződést úgy, hogy teljesül a kívánsága, de 10 év múlva megdöglik? - kérdezi, mintha nem csinált volna még ilyesmit.

Megforgatom a szemeimet.

- Ha tudod, ne kérdezd! Menj, ezt pedig később befejezed! - mutatok az illetőre, aki remegve ül a székben.

- Úgy lesz - sétál közelebb hozzám, azzal a mellkasomnak simul, mint egy aranyos kiscica, azzal az ajkaimra hajolva csókot kezdeményez.

Arcomra azonnal egy félmosoly húzódik, és a hajába markolva, durván magamhoz húzom, és átveszem az irányítást, megmutatva neki, hogy én dominálok, mint mindig is.

- Ne húzd az időt, hanem menj - sziszegem ajkára, mikor elengedem a duzzadt, vörös száját.

- Már itt sem vagyok - kacsint rám, végül ellép tőlem, és kisétál a cellából, azzal el is tűnik a szemeim elől, így én is visszamegyek a saját helyemre, hogy intézzem a saját dolgomat.

Taemin

                      

- Chh! Nem hiszem el, hogy Joon már megint rám sózta ezt a szart - szitkozódtam az orrom alatt, miközben sétáltam felfele a pokol kapujához, amihez egy giccses vörös lépcső vezetett fel az amúgy hamuszürke dombon.

Még utoljára visszapillantottam arra a helyre, ahol a mindennapjainkat szoktuk tölteni. Unalmas, mint mindig. Vérvörös patakok, és csontszínű fák élénkítették a lankás, halott virágokkal benőtt monokróm tájat. Igazából, egy emberek által alkotott groteszk festményen ábrázolva még szépnek is lehetett volna nevezni.

Nekem viszont őszintén elegem volt az egészből. Végtelen életemben már csak két dolog volt, amit nem untam csinálni: Az egyik a kárhozottak kínzása, a másik pedig a Joonal való macska-egér játékunk. Ő adott egy feladatot, és ha jól megcsináltam, megjutalmazott. Azt ő válogatta meg, hogyan. Legtöbbször bevetette azt a híres hatalmát, ami kiemelte a démonok közül. Képes volt bizonyos érzéseket kelteni a többi lényben, legyen az ember, démon... vagy angyal. Szóval ha úgy volt kedve, megjutalmazott egy mély, erőszakos csókkal, amivel elérte, hogy újra a mennyekben érezzem magam egy pillanatra. Az igazat megvallva lehet, jobban örülnék, ha a testével adná meg nekem ezt az örömöt, mivel azt valamiért kerülte...

Ezért kénytelen voltam szabadidőmben a saját lakókörletemben a fantáziámra hagyatkozni és hangosan nyögve, rá gondolva megadni magamnak, amiért már régóta epekedem. Az emlékek hatására összeszorítottam a szememet, és a levegőt hangosan beszívva, beleremegtem. A kurva száját, hogy nem képes már végre megbaszni egészen azóta, mióta kitépték a szárnyaimat. Pedig látszik rajta, mikor kéjesen hozzádörgölőzőm, hogy legszívesebben addig kúrna, míg sikítva könyörögnék neki, hogy hagyja abba, mert nem tudok majd lábra állni.

Miután megkötöttem a szerződést a Key nevű emberi lénnyel, ami arról szólt, hogy amíg meghal, gyönyörű szeretne lenni, maradt egy kis időm, hogy a fenti világban szórakozzam. Bár, visszagondolva arra a srácra, lehet kissé elragadtattam magamat a csókkal kapcsolatban... Szerencsétlen utána ott könyörgött nekem, hogy dugjam meg, mert anélkül nem fog tudni tovább élni. De én nem vagyok olyan kegyes. Kegyetlen mosollyal az arcomon hagytam ott a koszos sikátorban. Inkább majd meglátogatom az álmaiban, hogy továbbra is irántam sóvárogjon, hiszen ez volt az, ami engem éltetett. Az emberek sóvárgása. Ez volt az én képességem is. Bárkit a markomban tudtam tartani. Kivéve persze Joont. Azért is idegesített engem ennyire.

Az emberek epekedését, akik mellett elhaladtam, magamba szívva jártam az utcákat. Mígnem egy parkba értem, ahol cseresznyefák sorakoztak. Itt láttam meg őt. Egy sugárzó lelkű, fiatal, mennyei lényt. Szinte azonnal éreztem, ahogy elfogott a honvágy, az irigység, és a vágyódás egyvelege a régi otthonom után. De ezekkel együtt egy másik dolog kezdett kiforrni bennem, feltüzelve az amúgy egyhangú kedvemet. Rontás. Meg kell rontanom. Feketére változtatni az amúgy hófehér, aranyszélű porral befedett tökéletes kis szárnyacskáit. Rá akartam tenni a kezemet a nyakára, és érezni akartam, ahogy alattam reszketve, könnyes szemekkel könyörög, hogy tegyem magamévá.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemen sétáltam be egy fa mögé, és éreztem, ahogy az energia átformálja a külsőmet, hogy újra a régi, angyali önmagam legyek egy kis időre. Hajam a hollófeketéből, platinává változott, a bőröm finoman derengeni kezdett az eddigi fényes, porcelános színével. A ruhám egyszerű fehér volt, a szárnyaimat viszont így sem tudtam visszahozni.

Ez a bukott angyal lét ára...

Lassan odasétáltam hozzá, és leültem mellé a padra. Még mindig nem vett észre, annyira bele volt merülve az emberek tanulmányozásába, ezért megszólítottam.

- Szervusz, angyalka – mondtam, és fátyolosan elmosolyodtam, mikor az álmodozásából felriadva felém kapta a fejét.

Taehyung

                      

Ijedten néztem a mellettem ülőre, és amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a padról, és messzebb hátráltam tőle. Nem is tudom, miért ijedtem meg. Talán az aurája... a sötét aura, ami körbe lengte, amiből ki kellett lépnem, különben megfojtott volna, éles karmokkal hasítva fel a nyakamat.

A képet magam elé képzelve, megremegtem, és nyeltem egy nagyot. Aprót sóhajtottam, miközben újból hátráltam egy lépést. Fogalmam sincs, miért, de mikor az éjsötét szemeibe néztem, szinte láttam, hogy azok lángolnak, és az volt a legrémisztőbb mind az arckifejezésében, mind a tekintetében, hogy nem tudtam, mitől gyúlt lángra az a két szempár.

Mindenesetre, úgy éreztem, nem szabad vele beszélnem. Mintha egy villám csapott volna belém, éreztem, hogy el kellene mennem, rohannom, de nem tettem. Álltam előtte, és néztem a porcelánszerű arcát, a kissé hullámos, szőke haját, ami a nyakára is rásimult. A dús, vöröslő ajkait, amik félmosolyra húzódtak és azokat az éjsötét, mély szempárokat, amikben bármelyik pillanatban elveszhetnék.

Magam sem tudom, miért, de a félelem és a határozottság mellett, hogy el kell hagynom ezt a helyet, még megbújt valami. Valami furcsa, és különös érzés, ami egyszerre élesztette újra és bomlasztotta le a szívemet. Megremegtem egy pillanatra.

- Nem vagyok angyalka - mondtam halkan, a fa mögé bújva, mint egy gyáva nyúl, aki a ragadozó karmai elől próbált elmenekülni.

- Dehogynem. Angyalka vagy. Nem köszönsz? Elszomorítasz - mondta, bágyadt mosollyal, lebiggyesztett ajkakkal. Nem tudtam eldönteni, hogy színészkedés-e az, amit mutatott nekem, vagy valós bánakozás, de lelkiismeret-furdalásom lett.

- Ne haragudj - mondtam halkan, kidugva a fejemet a cseresznyefa védelmező fakérge mögül. - Szia. - A hangom még így is halk volt, és talán egy kicsit meg is remegett.

- Ne félj tőlem, nem foglak bántani! Sem megenni, ne nézz így rám - kuncogott, miközben megfordult a padon, és a háttámlájára támaszkodott az alkarjával, úgy figyelve az arckifejezésemet.

- Nem félek - sóhajtottam, lesütött szemekkel. - Még nem beszélgettem senkivel, csak azért ijedtem meg - mondtam, megköszörülve a torkomat.

- Akkor gyere ki a fa mögül - mosolygott kedvesen, intve a kezével, hogy sétáljak ki.

- Jó itt, azt hiszem. Úgy is mennem kell, mert... otthon van a macskám, és egyedül van - motyogtam, majd beharaptam az alsó ajkamat.

- Nem bízol bennem? - kérdezte, elszomorodva. Éreztem a hangján a megbántottságot, és a mély bánatot. Annyira furdalt a lelkiismeretem már, hogy hiába éreztem azt az erős, maró, feszítő, égető érzést, amit ontott magából, nagyot nyelve kiléptem a védelmező fa mögül, majd lassan megálltam a pad háttámlája előtt, lenézve a hófehér arcára.

- De. Bízok - mondtam, mire elmosolyodott, és lassan intett a kezével, hogy lépjek közelebb hozzá. Vonakodva ugyan, de megtettem. Mikor közelebb lépkedtem hozzá, finom, lassú mozdulatokkal, akár csak egy őzike, akit épp leszúrni készülnek, intett, hogy kicsit menjek lejjebb. Felsóhajtottam, és lassan összehúztam magam, szinte már guggolva, úgy nézve az éjsötét szemeibe.

- Milyen szép arcod van. Mintha angyalok faragták volna - mosolygott, megsimítva az arccsontomat, elmélázva figyelve az arcom, majd tekintete felkúszott rajtam és a szemeimbe nézett. - Mi a neved?

- Taehyung. - Gondolkodás nélkül mondtam ki a nevemet. Mikor a szemeimbe nézett, olyan mélyen, mint még soha senki, úgy éreztem egy percre, hogy én is lángra lobbanok. Nem voltam képes gondolkodni. Mintha hipnotizáltak volna... mintha felhőn járkálnék, könnyedén, akár csak egy tollpihe, ami lágyan úszik az égen, nem törődve semmivel…

Taemin

                      

Ezaz... Csak szép lassan... Úgy éreztem magam, mint egy emberi kisfiú, aki épp egy lepkét akar óvatosan becserkészni, csakhogy utána a legnagyobb élvezettel kitéphesse a szárnyait.

Mikor belenéztem a szemébe, egy halovány pillanatra megéreztem őt. Éreztem azt a pillanatnyi vágyódást, amiről még valószínűleg ő sem tud. Annyira édes, és annyira makulátlan volt, hogy megremegtem, és össze kellett szorítsam a szemeimet, erősen koncentrálva, hogy elnyomjak egy nyögést.

- Mi történt? Fáj valamid? - kérdezte bizonytalan hangon, és hallottam, ahogy közelebb jött egy picit. Kinyitottam a szememet, csak hogy találkozhasson a tekintetem az ő tágra nyílt, aggodalmat tükröződő szemeivel.

- Meglehet, kicsi angyalka - mondtam finom hangon, és megsimogattam a fejét, majd gyengéden végig húztam a kezemet az arcán, hogy ne legyen ideje elhúzódni. Valamiért mágnesként vonzotta a kezemet. Úgy éreztem, minél többször hozzá kell érnem.

- M-Mid fáj? - tette fel a kérdést a magához képest egészen mély hangján. Ahelyett, hogy erre válaszoltam volna, elkezdtem neki mesélni.

- Tudtad, hogy az angyalok, Isten egyedüli olyan lényei, akik képesek a csodákra? - Itt szünetet tartottam. - Ilyen például a gyógyítás. Már, ha csak a közelében vagy, az is elég. -  Kérdőn nézett rám, de folytattam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Szóval ha ide ülsz, közel hozzám - megpaskoltam a padot magam mellett -, akkor talán segíthetsz rajtam - fejeztem be a mondandómat és ismét elmosolyodtam. Persze, ez a gyógyerő rám semmilyen módon nem hat... De erről neki nem kell tudnia... Elég ha kicsit közelebb jön hozzám, és érezni kezdi a testemből áradó energiám természetes vonzó erejét. Olyan mint a pókméreg. Lassan mérgezi, mígnem teljesen az uralma alá nem kerül. Talán, odáig nem szeretnék elmenni... Jobban élvezném, ha magától epekedne utánam...

Másodpercek teltek el, és szinte láttam azon a szép arcán, hogy éppen önmagával viaskodik, hogy mit tegyen. De egy fél pillanat múlva, az éteri segítő természete győzött, és mellém ült.

Taehyung

                      

Nem tudtam, helyes-e, amit teszek, vagy épp olyan lény markaiba lököm magam, amilyenbe nem kellene, de megsajnáltam. A tekintet, az arckifejezése, a lebiggyesztett ajkak meggyőztek arról, hogy nem akar nekem rosszat, és tényleg csak segítséget szeretne.

Finoman mozdulva, mintha tollpihéken lépkednék, amik cirógatják a lábfejemet, és a talpamat, hozzá igyekeztem, majd a padra ülve, elhelyezkedtem mellette, és egy aprócska mozdulattal az arcához nyúltam a hosszúkás, vékony ujjaimmal, megsimítva az arccsontját, végig futtatva egész arcán az ujjbegyeimet, hátha tudok segíteni a fájdalmán.

Felsóhajtott, és lehunyta a szemeit, a cirógatásomba bújva, mint egy macska, aki még nem talált a gazdájára és reménykedik, hogy most meglelte, ami után áhítozott egész életében.

- Segít valamennyit? - kérdeztem halkan, mire felnézett a szempillái alól, miután felnyitotta őket, és amikor a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott, mintha szeretet is megbújt volna a szája sarkában.

- Igen, valamennyit segít - mondta halkan, újra lehunyva a szemeit, apró sóhajt hallatva, majd finom mozdulatokkal közelebb húzódott hozzám, annyira, hogy a combunk teljesen összeért.

Egy pillanatra elpirultam, majd megcsóváltam a fejemet, nehogy elkalandozzak. Próbáltam a pozitív energiát, és hullámot küldeni felé, próbáltam segíteni neki valamennyit, bár olyan magas, és mély gyógyerőm nem volt, mint a többi angyalnak.

Én még fiatal vagyok és egész tapasztalatlan, de reméltem, hogy ennek ellenére tudok neki segítséget nyújtani.

Viszont, mikor mélyebben próbáltam átadni az erőmet, hirtelen valami végig cikázott a kezemben. Az ujjaimon át haladt a tenyerembe, azon keresztül a csuklómba, és végig haladt az alkaromon és a felkaromon át a vállamba, majd egy csapással a mellkasomba érkezett. Mintha megütöttek volna, felnyöszörögtem, és elkaptam tőle a kezemet, ijedten és kétségbeesetten nézve rá.

- Mi történt? - kérdezte, ártatlanul pislogva. Megremegtem, és ijedten néztem a szemeibe. Az ujjaimmal a fájlaló kézfejemet fogtam, remegő ajkakkal, majd nagy nehezen elengedtem a fájó tagomat, és ránézve láttam, hogy piros foltosak az ujjaim. Mintha megégtek volna. - Ne haragudj. Nagyon szomorú vagyok. Nem hittem volna, hogy fájdalmat okozok neked, vagy kevés leszel hozzá. De köszönöm, jobb lett. Sajnálom! - súgta, majd finoman értem nyúlt, és a vállaimat átkarolva, szorosan magához ölelt.

Elnyíltak az ajkaim, és félig lehunytam a szemeimet, mikor a nyakához került az arcom, és éreztem az édeskés, még is férfias illatát, ami csábító erővel bírt. Olyan volt, mint az illatos afrodiziákum, ami teljesen átjárta a testem minden szegletét, az agyamat sem kímélve.

Felsóhajtottam, és éreztem, hogy a forró leheletem a nyakához ér, majd visszacsapódik felém, így még forróbb lett, mint volt. Megremegtem, és nyeltem egy nagyot.

- Mennem kellene - súgtam, de nem volt erőm ahhoz, hogy eltávolodjak tőle. Ólom súlyúnak éreztem a lábaimat és a karjaimat is. Kótyagosnak,  kábultnak éreztem a fejemet, mintha köd lenne rajta.

Mintha megbabonáztak volna.

Joon

                      

Teamin már biztos végzett a szerződéskötéssel, hiszen érzem, ahogy a lélek már hozzám tartozik.

Minél több ilyen ember van a Földön, nekem annál több szórakozást, és kaját jelent. A friss lelkek a legfinomabbak, hacsak nem kínozzuk meg őket. Akkor még finomabbak.

Lassan lépkedek a hálókörzetemhez a Lucifer utáni megbeszélésről, mikor Mirbe botlok bele.

Úgy áll a falnak támaszkodva, mint aki jól végezte dolgát. Ahogy meglát, ellöki magát a faltól, és felém sétál, csípőjét ringatva, lágyan, csábítóan.

- Mostanában nem látlak az én részemen. Nagyon eltűntél. Mikor is...? Hmm, úgy tíz éve...- mondja kicsit sértetten.

Csodálkozik? Az a csapat már baromira unalmas volt! Jó, hogy leléptem onnan. Elegem volt... Mir jó party volt, de már nem kell.

- Bocs. Sok dolgom volt, nem volt időm elmászni oda - válaszolom egy vállrándítással, azzal elsétálok mellette.

Ám érzem, hogy mekkora düh kerekedik benne.

- Neked egy teleportba kerül, miről beszélsz?! Már el is felejtettél minket? - kérdezi dühösen, de csak egy gonosz mosoly húzódik az arcomra.

- Nos... fogjuk rá. Szia - intek neki, azzal faképnél hagyom. Érzem, ahogy a düh egyre nagyobb, és nagyobb alakot ölt benne.

Egy kis démont nem nehéz felhúzni, és Mir pont ilyen. De jobb, ha békén hagy. Munkatársakkal nem fekszek már le. Abból sosem származik semmi jó.

Épp ezért kerülöm Taeminnel a kefélést. Semmi jó dolog nem száramzik belőle. Persze, sokszor alig tudom megállni, nehogy a matracba vágjam, de nem... ha lefekszem egy démonnal, azonnal elkezdenek kötődni hozzám, és én ezt nem akarom. Számomra minden csak egy játék. Jó, ha elcsábíthatom, és vágyakozhat utánam, de többet nem akarok.

Viccesebb, ha nézhetem a szenvedésüket az ilyeneknek.

Taemin pedig meglepően jól bírja. Tudom, hogy már értem ráng a segge, nem is kicsit, de nem érdekel. Jó ez így, ahogy van. Unatkozom, és kell valami, ami szórakoztat.

Vajon milyen lesz, ha elszakad nála a cérna? Bár, tök mindegy. Ha kötődik, elhajtom a faszba. Akkor kereshet más hálókörzetet magának, és más munkát egy másik nagyobb démonnál.

Na, meg persze Taemin eléggé ravasz démon. Ha nagyon közel engedném magamhoz, kihasználna, aztán ellenem fordítana mindent, és mindenkit. Szép démon, nagyon is, de nem bízom benne.

Viszont íváncsi vagyok, hogy merre van már. Lehet, hogy hazajött volna? Fogalmam sincs, jobb lesz, ha megnézem magamnak.

Taemin

                      

Az angyal nagyokat sóhajtozott a karjaim között. Éreztem, ahogy a testemből áradó energia, finoman átjárja az övét, egyetlen porcikáját sem kímélve, ezzel megrendítve az akaraterejét. Kicsit elhúztam magamtól, amire egy csalódott nyöszörgés volt a válasz. Hogy kárpótoljam, egyik kezemet az arcára raktam, és ő belehajolt az érintésembe. Felfelé fordítottam az arcát, és egymásra néztünk. Ő a bágyadt, ártatlan, vágyakozó szemeivel, én pedig a hosszú, sötét szempilláim alól sokat ígérő pillantással. Arcunk szinte összeért, és éreztem, ahogy a forró lehelete az arcomat csiklandozza. Láttam, ahogy az ajkaimra pillant, és csak arra vár, hogy összekapcsolódjanak. Ebbe az igézetbe kapaszkodva tettem meg a következő lépést.

- Mutatok neked valamit, Angyalkám, rendben? - Továbbra is kissé kába tekintettel nézett fel rám.

- De... nekem... mennem kellene... - Próbált válaszolni, de aztán mégis csak bólintott.

Átkaroltam a vállainál fogva, és lassan támogatva felálltunk a padról. Ő a fehér ingembe csimpaszkodott kezeivel, miközben lassan lépkedtünk a pokol kapuja felé, ami innen nem messze van, egy korhadt fába rejtve.

- Mi is a neved? - kérdeztem.

- Taehyung... - súgta halk hangon.

- Engem szólíthatsz Taeminnek - válaszoltam negédesen. - Úgy tűnik meg is érkeztünk. Most már csak annyi a dolgod, hogy szépen arra a kiálló bütyökre rakod a tenyeredet - magyaráztam neki, és reméltem, hogy nem most kezd majd el ellenkezni.

Taehyung

                      

- Miért? - kérdeztem, kábultan, kissé esetlenül nézve rá, a ködös szempilláim alól figyelve az arcát, és a tekintetét. Olyan magabiztos volt, és annyira erősnek tűnt. Mintha mellette csak egy porszem lennék. Egy aprócska porszem, amit bármikor elfújhatna a tenyeréből.

- Csak csináld - búgta a fülembe mély, megigéző hangon, mire felsóhajtottam, és lágyan megremegtem, félig lehunyt szemekkel. Úgy éreztem magam, mintha extázisba estem volna. Mintha valami olyasmit éreznék, amit eddig sosem. Remegett a lábam. Tudtam, hogy rosszat teszek, még is emeltem a tenyeremet, hogy arra a kiálló kis részre nyomjam azt, ahová ő mondta.

Finoman ráhelyeztem a kezemet a bütyökre, aztán ijedten léptem hátra, mert éreztem, hogy nekem nagyon nem kellene itt lennem. Olyan gonosz, sötét, és perzselő érzés vett körbe, amitől megrémültem, és remegve estem volna hátra, ha Taemin nem tart meg.

- Nem mehetek be! Ide nem mehetek be! - mondtam kétségbeesetten, remegve, ijedten nézve a fa bütykén kialakuló kis pöttyöt. Ezernyi sikoly, és visítás hallatszódott ki, fröcsögés hang, üvöltő, ordító valamik... karmok hangja, ahogy hasítanak, aztán a csordogálás... mintha épp a falra kenődött volna valami; olyan csúszós, sikamlós hangok társultak a többi mellé. Szinte láttam magam előtt a képeket, nem is kellett benéznem ahhoz, hogy tudjam, mi ez.

- Dehogynem - súgta a fülembe, finoman, miközben a kis ponthoz irányított. - Dehogynem - mondta halkan újra, és szinte láttam magam előtt egy éjsötét szempárt, majd az éles, hegyes fogait, az ébenfekete haját, ahogy a fekete szemek vörössé változnak. Falánkká, és élessé. Az ajkak elnyíltak, és egy mély üvöltés kíséretében az arc felém rontott.

~~~~~

Megremegtem, és felnyöszörögve, fájós fejjel ültem fel a fekvőhelyemen, majd lassan kinyitottam a szemeimet is. Megremegtem újra, mikor körbe néztem. Vörös szobában voltam, ismeretlen helyen. A falak egyszerűen elborzasztóak voltak. Mikor rájuk kaptam a tekintetemet, rémülten néztem magam elé, és furcsa  érzés lengett körbe, mikor realizáltam mindent vörös fény borít be. Ahogy a karjaimra néztem, vörös árnyalatban pompáztak a különleges, érdekes lámpák fényétől.

Nyeltem egy nagyot, mikor felhúzott térdekkel körbe néztem újra-és újra, nagyokat nyeldesve. Hátborzongató helyiség volt. Ahogy körbe kémleltem mindent, láttam a különböző képeket a falon... mindenféle kínzás volt rajta. Végig néztem, a felét körül-belül, mert többet nem bírtam. Elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjanak a szemeim, és feszítő érzés keletkezzen a mellkasomba.

Még az is vörös, amin fekszem.

Rémülten, remegő kézzel nyúltam a szatén anyaghoz, majd belesimítva, nyeltem egy nagyot, összeszorított szemekkel, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, hátra néztem. Talán a szárnyaimat kerestem, amik szerencsére a helyükön voltak. Hófehérek voltak, érintetlenek és... és ez az egy boldoggá tett.

Viszont bántam, hogy hátra néztem. Láttam az ágy feletti képet, és ha lehet, még jobban elsápadtam. A falon lévő képek szinte eltörpültek emellett. A vér az ereimben majdhogynem kifutott, az agyam zúgni kezdett, úgy remegtem, mint a nyárfalevél...

Mert rájöttem, hol vagyok.

Hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig az irányába néztem, majd amennyire csak tudtam, az ágytámlához másztam hátrafelé, a kép alá, felhúzott lábakkal, összegömbölyödve, figyelve a térdeim felett kipislogva az ajtót.

A szívem a torkomban dobogott.

Egy angyal a pokolban... tudtam, hogy soha nem fogok innen kijutni.

Joon

                      

Lassan sétálok Taemin lakókörzetéhez, de esküszöm, nem tudom, hogy miben is sántikálhat a másik. Nagyon eltűnt, és nem jelentett nekem, holott általában ezt kellene tenni egy ilyen megbízás után.

El kellene mondania, hogy mi történt, hogyan volt, stb... de ez nem történt meg, és ez baromira gyanús.

Tényleg nagyon az... ravasz démon. Nem csoda, hogy kibaszták a mennyekből... már ott is romlott volt.

Felsóhajtok, ahogy beérek a folyosójára, ahol minden vörös. Komolyan... hogy lehet valaki ilyen vörös buzi? Már nem mondom, kurva jól áll neki, szeretem, mikor vörösben van, de a szobája már nekem is bassza a szemem.

Persze szépen be van rendezve, de az a mérhetetlenül sok vörös fény... az sok.

De ő Taemin, emiatt is vonzódok hozzá, mert nagyon különleges.

Szeretem a különleges dolgokat, mondhatni, gyűjtöm őket. Taemin is ilyen, csak vele a csókig eljutok, és annyi. Több nem is kell.

Ah, pedig jó lenne már dugni egyet. Ha nem lenne a munkatársam, már rég agyon döngetném.

Gyönyörű démon, hát még akkor, amikor átváltozik tiszta fehérbe.

Persze a démonok irtóznak az ilyesmitől, de engem beindít. Egy bukott angyalt kefélni? Ki akar ennél jobbat?

De ez az, hogy számomra nem szabad, hogy csak egy bukott angyal legyen, hanem... igen... az.. kooooollllllééééégaaa...

Idegesen kifújom a levegőt, aztán befordulok a következő folyosóra. Remélem, hogy meg tudja magyarázni, hogy miért nem jelent meg előttem!

Taemin

                      

Bementem az ajtón, és szórakozottan néztem az ágyam támlájánál kuporgó fehér foltot. Ijedt, könnyektől csillogó szemekkel meredt rám. Hát mindjárt megsajnálom. Ja, nem.

- Tudod, miért vagy itt Taehyung? - érdeklődtem színtelen hangon, most először a nevén szólítva. Először nem felelt, csak tovább szipogott, majd nemlegesen megrázta a fejét.

- Talán... - itt szipogott még egy sort - meg akarsz ölni? - kérdezte a legártatlanabb hangján, mire mosolyognom kellett. Elindultam az ajtótól felé, még mindig ugyan azzal az arckifejezéssel, mígnem elértem az ágyhoz. Ott megálltam, és csak néztem őt.

- Óh, nem. Nyugi... Semmi köze hozzá... - kezdtem. - Igazából, szerintem egy idő után hozzászoksz majd a fájdalomhoz, és teljes mértékben tudod majd élvezni a dolgot - közöltem könnyed hangon, mire egy nyöszörgés volt a válasz, és még jobban megpróbált felkenődni az ágytámlára, csakhogy távolabb kerülhessen tőlem. De nem adtam meg neki az örömöt, és elkezdtem négykézláb felé mászni a hatalmas vörös szaténnal lefedett ágyamon.

Még mindig az angyali külsőmet viseltem, szerettem volna vele még így elszórakozni egy kicsit, mielőtt felfedem a démoni valómat. Miközben felé haladtam, az erőmmel lefejtettem magamról az ingemet, ami egy szürke felhőként mállott le a testemről, majd a földön materializálódott csak újra. Taehyung pillantása azonnal a mellkasomra tévedt, és eltűnt a szeméből a félelem, átvette a sóvárgás, ahogy nézte a selymesen bronzos bőröm alatt finoman mozgó feszes, nyúlánk izmaimat. Míg az immár csupasz bőrfelületet bámulta megigézve, odaértem hozzá, és végig húztam kezemet hófehér fedetlen lábán. Ekkor vette csak észre milyen közel is vagyok valójában, és a rémület újra kiült az arcára. Ezután megpróbálta elkapni a lábát, és így elmenekülni előlem, persze mindezt sikertelenül. A bokájánál fogva rántottam magam alá, miközben ő kétségbeesetten igyekezett a hozzá közeleső dolgokban fogást találni, szárnyai közben nekem csapódtak, és ettől rám kenődött a szárnyai végéről az aranypor.

Túl sokat mocorgott így kénytelen voltam a testemmel a matracba nyomni. Így feküdtünk végre mozdulatlanul, ő hassal az ágynak rémülten pihegve, én pedig felette tornyosulva, szorosan hozzásimulva.

- Ne bánts kérlek, légy szíves - mondta Taehyung, remegő hangon.

- Shhhhhh - leheltem a nyakába hajolva. Erre ő megborzongott. - Semmi baj pici angyalkám... - hangzott a számból csitítóan, miközben finoman végig húztam a szárnya tövén az ujjaimat. Igen, tudtam, hogy az az angyalok legérzékenyebb pontja. Ezért is nyöszörgött egyet.

- Ne, ne... Csak a szárnyaimat ne bántsd! Bármit tehetsz velem, csak a szárnyaimat ne! - kérlelt megtört hangon. Erre csak annyi volt a válaszom, hogy beleharaptam a nyakába, és végig húztam a karmaimat a háta érzékeny bőrén, apró barázdákat hagyva amiből vékony patakokban, azonnal kiserkent a vér.

- Könyörögj még - morogtam a füléhez hajolva rekedt, és kéjvágyó hangon.

Taehyung

                      

Halkan felkiáltottam, mikor éreztem, hogy a karmait végig húzza a bőrömön, közben pedig a fülemhez hajolt, aminek cimpáját finoman megharapdálta fogaival.

- Ne csináld... kérlek! - nyögtem, mikor az ujjai végig szántották az egész hátamat, majd a medencecsontomnál megállapodtak ujjai, de ott hiába állt meg, akár csak egy pillanatra is, mert csak erősebben nyomta belém a karmait.

Megremegtem, és szabályosan felkiáltottam, olyan hangosan, amilyen hangerőben eddig még soha.

Nem tudtam, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe. Miért? Miért hittem neki? Miért hittem el, hogy segítséget szeretne?

Akarva-akaratlanul is kiszaladt egy aprócska könnycsepp a szememből, és ezzel egy időben hirtelen a hátamra fektetett. A szárnyaim szét terültek a szatén anyagon, én pedig megsemmisülten néztem fel rá, köd fátyolos szemekkel.

- Tudtad... - Az ujjait lassan az ajkaihoz emelte, amik piroslóak voltak, a saját véremtől vöröslöttek. Finoman megnyalta az egyik ujját, lenyalva róla a véremet, mire felnyögött egyet, kéjes, vágy ittas arccal, lehunyt szemekkel. Megremegtem, és újabb könnycsepp szökött ki a szemeimből. - Hogy az angyalvér a legfinomabb a világon? És borzasztó nehéz elfogni egyet, hogy a vérét ízlelgethesd? - kérdezte, majd hirtelen, villám csapás szerűen a fejem mellé nyomta a tenyereit, hogy elvágja a szabadulási utamat. Kicsit oldalra döntötte a fejét, és úgy nézett vissza rám, egy sejtelmes, mindent tudó mosollyal, miközben lenyalta a maradék véremet a szája sarkáról.

- Engedj el... - súgtam, kicsorduló könnyekkel.

- Angyal könnyet még nem kóstoltam... - sóhajtotta, majd az arcomhoz hajolt, és finoman végig húzta ajkait az jobb oldalamon, majd éreztem a nyelvét, ahogy végig cikázik rajtam, lenyalva rólam a könnyeket. Felnyögött, és erősen a mellettem lévő szaténba markolt. - Édes, mint a méz... - nyögte az arcomra. Futólag lepillantottam rá, de el is kaptam a tekintetemet, mert vadul, és birtoklóan nézett a szemeimbe.

Rettegtem... jobban, mint bármikor.

- Miért van az, hogy nektek mindenetek csodálatos, hm? Miért van az, hogy a démonok az angyalok után sóvárognak a legjobban? Ki van ez találva, nem gondolod? - sóhajtotta a nyakamra, mire nyeltem egyet, és remegő ajkakkal néztem fel a plafonra. - Szerinted miért van így? - kérdezte, miközben az ujjaival erősen végig szántotta az oldalamat. Felkiáltottam, és oldalra döntöttem a fejemet, remegve. - Mire végzünk, a te szádból akarom hallani - kuncogta eszelősen, én pedig... megadóan felsóhajtottam, remegő ajkakkal, megfeszülő izmokkal.

Apró sóhajt hallatott.

- Szívesen elszórakoznék veled, sokáig. De a főnököm sajnos vár. - A hangja halk volt, még is, fenyegetőbb, mint bármi más. Könyörögtem a szemeimmel, hogy ne tegye, álljon meg és hagyjon... hagyjon békén.

Nem tulajdonított figyelmet néma könyörgésemnek. Egy szem villantás alatt elkapta a lábamat a szándékkal, hogy megfoszt a nadrágomtól, mire ijedten, és zavartan néztem rá. Nem gondolkodtam. Lendítettem a lábamat, és erőteljesen, durván fejbe rúgtam.

Felnyögött egy pillanatra, és oldalra döntötte a fejét.

- Fiatal angyal vagy, igaz-e? - vigyorgott, visszafordítva felém a fejét. - Ez nem fájt, csak az önérzetemnek. Tudod, hogy most szar sorsod lesz, igaz? - mosolygott negédesen. Megremegtem, és ellenkezni akartam. Ütni, rúgni, amennyire csak tudtam.

Viaskodtunk. Tudtam, hogy gyengébb vagyok nála, és tudtam, hogy semmi esélyem, de nem akartam küzdelem nélkül feladni. Nem akartam, hogy kénye-kedvére tehessen bármit. Nem akartam. Inkább fáradjak ki és... és legyen úgy, de valamennyit kell küzdenem. Ameddig csak lehet.

- ELÉG! - üvöltött és a csuklóimat elkapva, az ágyra szegezte azokat, majd úgy ült a csípőmön, hogy a lábaimat ne tudjam mozgatni. - Kihoztál a sodromból, ugye tudod?! - sziszegte, majd végig marta a körmeivel a csuklóimat, mire felvisítottam, velőt rázóan, hangosan... fájdalmasan és könyörgően. - Ez az! Ezt már szeretem - vigyorgott, megnyalva az ajkait.

Halkan zokogtam, oldalra döntve a fejemet, miközben ő végleg megszabadított a nadrágomtól. Mintha a csuklóm kimarása következtében odatűzte volna az ágyra a kezemet. Tudtam, hogy nem ez történt, de nem tudtam mozgatni, bármennyire szerettem volna.

- Igazából tetszett az a kis ellenkezés. De a mellkasomon ez a karmolás nem - sóhajtotta, végig nézve magán. - Úgyhogy, ezért ez most fájni fog - mosolygott, mikor végleg megszabadította magát minden ruhájától, majd felemelte a lábaimat és az ujjaival átfogva őket, a lábaim közé helyezkedett.

- Kérlek, ne tedd ezt - sírtam, oldalra döntött fejjel, összepréselt ajkakkal.