Love is a lie - Sehun x Taehyung (+18!)

Cím: Love is a lie

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: Sehun (EXO) & Taehyung (BTS)

Besorolás: +18! 

Műfaj: Dráma, AU

Figyelmeztetés: Slash, lemon; trágár beszéd; erőszak!!

Összefoglalás:  "Tudta, hogy Sehun író. Tudta azt is, hogy Sehun nem tudja kifejezni az embereknek az érzelmeit. Tudta nagyon jól, hiszen a férfi tisztázta vele az elején: kegyetlen lesz, ő csak elveszi, ami kell. Ő csak jön, hogy elvegye mindazt, amire neki szüksége van, és nem fogja a szívét sem kímélni."  

Hozzáfűzés:  Hűh. Ehhez nem fűznék igazából semmit. Kicsit talán zavaros lett... kicsit talán túl szomorú. A Mimózához hasonlítanám a felépítését. Szeretek ilyeneket írni. :c Rengeteg ilyesmi van a gépemen, és nehezen állom meg, hogy egyet-kettőt ne posztoljak. :cccc 
De remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog nektek. :)
Persze, ha érdekel titeket a miért, és a hogyan, szívesen felrakom, ki miért olyan, amilyen. 

Megj.: Biztos van benne hiba, nem is egy, de majd holnap kijavítom őket, addig nézzétek el nekem. :)

- Szerinted le fogunk bukni? - Az idősebb lassan a kérdést feltevő fiúra nézett, majd megeresztett egy mély sóhajt, miközben lustán felült az ágyban. Halk morranást hallatott, ahogy a maga mellett lévő éjjeliszekrényhez nyúlt, amin a cigarettája és a hamutála volt. Ráérősen vette a szétharapdált ajkai közé a vékonyka bűzrudat, s meggyújtva azt, beleszívott, félig lehunyt szemekkel, a hátát az ágytámlának döntve, felhúzva az egyik lábát, lustán pihentetve a könyökét a térdén azzal a kezével, aminek ujjai közt a cigaretta égett, ontva magából a füstöt.

- Egyszer biztos – sóhajtotta az idősebb, vállat rántva, azzal egy időben pedig újra a szája közé vette a cigarettát. A fiatalabb oldalasan feküdt el az ágyán, az alkarját ügyesen a feje alatt tartva, magához húzott lábakkal, ahogy a szerelmét figyelte. A derekáig be volt takarózva, ugyanis őt zavarta a meztelenség ilyenkor, nem úgy, mint a másikat.

- És akkor mit fogsz tenni? - tette fel a kérdést, ártatlanul figyelve az előtte ülő férfit, aki felvonta a szemöldökét, tanácstalanul nézve maga elé.

- Nem tudom.

- Miért nem tudod? Tudnod kellene.

- Taehyung, nem tudom! - Sehun felcsattanó hangja arra késztette Taehyungot, hogy megrángjon a teste, ami be is következett, egy szomorkás sóhaj kíséretében. Sehun idegesen nézett maga elé, ahogy újra a cigarettába szívott. Ha a feszültség, és a düh kés lehetne, akkor szinte már ketté vághatná a füstöt, mintha abban az anyagban gyűlt volna össze minden stressz, ami kettejükben felgyülemlett abban a pár másodpercben.

Taehyung lesütötte a szemeit, szomorkásan nézve fel a férfira.

- Menjek? - kérdezte, s azzal a lendülettel felült, majd felkelt az ágyból, és egy szomorkás sóhajjal lehajolt az alsójáért, amit magára húzott, és még abban a percben ezt tette a nadrágjával. Bágyadt tekintettel meredve maga elé, finoman magára húzta az ingét, és épp az első gombot kapcsolta volna össze a textilanyaga gombjának kihagyott picike kis lyukán, mikor érezte a dereka körül a forró, ölelő karokat.

A fiatalabb rögtön nyelt egy nagyot, főleg, mikor Sehun finoman a vállához nyomta az arcát, majd az inggallérját kissé odébb tolva az állával, adott a fiú nyakába egy forró, érzéki csókot. Taehyung felsóhajtott, és az izmai azonnal ellágyultak, miközben félig lehunyta a hosszú pilláit, megremegő ajkakkal.

- Maradj – sóhajtotta az idősebb, megcsókolgatva az édeskés aromájú bőrt, amit imádott ízlelgetni. Ha tehette volna, a nap 24 órájában csak ennek a lehetőségnek adta volna az életét, és ugyan így volt a fiú ajkaival. Igazából, minden porcikájával. Mindenét szerette. Mindenét. Csak nem tudta kimondani. Nem ment neki. - Csak maradj – búgta mély, érzékien férfias hangján, az ujjaival pedig lágyan szétsimította a fiú kigombolatlan ingét, megcirógatva a lapos, még is, izmos hasfalát. Taehyungból azonnal felszakadt egy megadó sóhaj, ahogy megnyalta a pillanatok alatt szárazzá vált ajkait.

- De mennem kell. Már rég mennem kellett volna. Ne hagyj rajtam nyomot. - Nagy nehezen, de elhúzódott Sehuntól, majd egy hatalmas nyelés kíséretében távolabb lépett tőle, hogy összegombolja magán az ingét.

Sehun frusztráltan leült az ágyban, dühösen. Maradásra kérte, és nem maradt? Dühítette, jobban, mint bármi.

- Ne is maradj. Menj, nincs szükségem rád – morgott az idősebb, a hamutálon pihentetett cigarettájához nyúlva, lassan véve az ujjai közé, hogy újra beleszívjon, magába engedve a füstölgő mérget.

Taehyung nem válaszolt, csak megcsóválta a fejét. A fotelban lévő kabátjához nyúlt, majd lassan belebújva, magára öltve, össze húzta a cipzárját, és aránylag normálisra simítgatta a haját, hogy ne úgy menjen utcára, mint aki három szeretkezésen van túl. Szeretkezésen? Kefélésen. Ők csak kefélnek… igen. Csak kefélnek.

- Itt vagy még? Nincs dolgod? - Sehun gunyoros mosolyra húzta az ajkait, a fiatalabb pedig nyelt egy nagyot, mielőtt valami csúnyát szólt volna vissza. Sikeresen elfojtotta szitkozódó szavait, nehogy azok útra törjenek, és csak még inkább maga alatt vágja a fát. A keserű helyzet az volt, hogy mindig, bármit csinált, vagy mondott, ő mindig, minden pillanatban maga alatt vágta a fát. Nem kellett ahhoz megszólalnia, vagy tennie valamit. Sehunnak csak elég volt látnia a fiatalabbat ahhoz, hogy bunkó legyen, szívtelen, és velejéig romlott.

- Jó éjt. - Taehyung rideg, hideg arckifejezéssel köszönt el, s azzal a lendülettel az ajtó felé indult, aminek a fém kilincsét lenyomva, kinyitotta azt, s ki is lépett rajta, aránylag lágyan csukva be maga után.

Sehun hallotta, hogy épp kinyitja a bejárati ajtót, majd hallani vélte a cipőjének kopogását is, végül pedig az ajtó csukódást.

~*O*~

Szomorkásan, mély sóhajjal lépett be a saját lakásának küszöbén, majd hanyagul meglökte egy kicsit az ajtót, hogy az becsukódjon. Levetve a felesleges ruháit, a konyhába lépdelt, hogy feltegyen magának egy kávét főni. Nem volt már szüksége a fekete, kissé sűrű nedűre, azonban inni szeretett volna. Muszáj volt legalább egy tejeskávét kortyolgatnia, mielőtt álomra hajtaná a fejét. Gondolt rá, hogy lehet, inkább kakaót kellene innia, de az ötletet elvetette, ugyanis olyankor szerette inni a kakaót, mikor jókedve volt, és derűsnek érezte a hangulatát. Most minden érzés kavargott a szívében, és a lelkében, csak épp a boldogság nem.

Leült a konyhaasztalához, majd rákönyökölt, és nagyot nyelve az arcát a tenyereibe temette, tanácstalanul, és keserűen.

Fogalma sem volt róla, miért szerette Sehunt. Akármennyire is gondol bele a kapcsolatukba, vagy minek nevezze azt, inkább gyűlölnie, megvetnie kellene. Sehun rendszerint jön, vagy épp viszi őt; megkapja, amit akar, utána pedig úgy viselkedik vele, mintha egy elhasználódott rongy lenne. Ez pedig minden egyes héten megtörtént, de csak akkor, csak egy napon. Azon az egyetlen napon is maximum két-három órát töltöttek el, az is általában a szexszel telt el, semmi mással. Bár, néha úgy érezte Taehyung, hogy kezd már hozzászokni a dologhoz, az igazság az volt, hogy ehhez soha nem fog tudni hozzászokni. Ha Sehun gonosz, mogorva, és kifejezéstelen volt, bántotta, fájt neki. Ő viszont még is vele volt. Ha Sehun hívta, ő ment. Ha Sehun jött, ő ajtót nyitott neki, és sűrűn előfordult, hogy boldogan is tette azt. Nem kellett volna, tudta ő is, de az időt már nem tudta visszapörgetni. Szeretné megtenni, de nem lehetett. Sokszor kívánta azt, hogy hadd pörgesse vissza, hadd mehessen vissza az időben, hogy mindent megállítson. Meg akarta akadályozni Sehun éhes, vágyakozó pillantásait, amikor abban a pillanatban őt nézte. Vissza akart menni, hogy nehoy észrevegye a kíváncsi tekintetét.

Aznap is emlékezett arra a pillanatra.

Ő lágyan, finoman sétált végig a kifutón, nem törődve az emberekkel, az őket néző tekintetekkel. Mindig azt csinálta, és úgy, ahogyan azt kellett: Felemelt fejjel sétált végig az előtte kihelyezett útszakaszon, gusztustalan, vagy épp csodálatos ruhákban felöltöztetve. Még az aznapi kollekcióra is emlékezett. Egy feszes bőrnadrág volt, és egy hanyag, átlátszó selyeming. Utálta a selyeminget, és azt kívánta akkor, hogy bár letéphetné magáról. Viszont ezt megtette gondolatban egy kíváncsi szempár tulajdonosa.

Végigmérte a fiút, ott, ahol csak lehetett. Az izmos, formás combjait, a karcsú derekát, a csípőjét, ami kiemelkedett a ruha szabása alatt. Az átlátszó selymen át kiszűrődő izmait… a mellkasát, a karjait, a köldökét. Minden egyes porcikáját figyelemmel kísérte, és akkor, a kifutó végéhez érve a kíváncsi szempár tulajdonosának lélegzete is elállt. Nem csak kívánatos volt Taehyung, hanem szép is. Az arcvonala, az ajkai, a csillogó szemei… a dús, lágy tapintású haja.

Onnan pedig, hogy találkozott a tekintetük, megállíthatatlan volt minden.

Tahyungot a kávéfőzője zajos hangja szakította ki a gondolataiból, az emlékeinek fájdalmas képéből, és kissé ijedten pattant fel a székről, hogy fájdalmas arckifejezéssel kikapcsolja a már zajos gépezetet.

Halk szusszanással a szekrényébe nyúlt, hogy leemeljen onnan egy bögrét. Letett időközben a tejeskávéról, ugyan is lusta lett volna megcsinálni, így csak kiöntötte a kávét a bögréjébe, és párat lötykölve rajta, még melegen megitta, az utolsó cseppjét is. Fintorogva húzta össze az arcizmait, egy aprócska nyögést hallatva, lusta, lomha léptekkel indulva a fürdőszobája felé, hogy a zuhanyzás után befeküdhessen a puha ágyába.

Ott legalább, álmaiban elfelejtheti Sehunt. Csak oda tudott menekülni. Néha még ott is elérte őt a férfi, néha még ott is kínozta.

Kíváncsi volt, mikor lesz vége a végtelennek tűnő gyötrelemnek, ami már hosszú-hosszú évek óta tart.

~*O*~

Apró nyögéssel ült le a székbe, hogy a sminkese próbáljon valami vállalható „arcot” varázsolni neki, ugyanis megint nem aludt egy dekát sem. Egész éjszaka azon gondolkodott, hogy vajon volt-e Sehunnal valami boldog pillanata, és sajnos rá kellett jönnie hajnali hat órakor, hogy nem, hogy boldog pillanata nem volt a férfival, de még csak olyan sem, amikor jól érezte magát vele. Általában bunkó volt, nem törődöm, hideg és rideg.

Csak elveszi, ami kell, és tovább áll.

- Ehj, ma nagyon pocsékul nézel ki. Tudom, diétát írtak elő, de lehet, hogy még is enned kellene. Olyan beesett az arcod – motyogta Jin, miközben az alapozót vitte fel Taehyung bőrére.

- Mmm, nem szabad, tudod. Bajban lennék. - Alig mozogtak az ajkai a másik férfi munkálódásai miatt, de próbált aránylag helyesen artikulálni, ami félig-meddig, de sikerült neki.

- Tudom, sajnos, tudom. De betegnek nézel ki. Ha van időd, azért nézz el orvoshoz, jó? Egy pszichológushoz. - Taehyung reakcióként csak bólogatott.

Nem mehetett orvoshoz. Nem szabad. Ha elmenne egy pszichológushoz, azonnal kiderülne, hogy van valakije. Aztán kiderülne az is, hogy Sehun egy híres író. Aztán mindennek vége lenne. Nem akart véget vetni semminek, így megtartotta a problémáit magának. Elfojtotta magában, és ha bárki kérdezte, mi a gondja, fáj-e neki valami, rosszul érzi-e magát, a válasza mindig egy mosoly, egy vidám, boldognak tűnő mosoly, ami hihetetlenül nagy szenvedést rejt maga mögött.

Ő a tipikus bohóc, aki minden este zokog. Boldoggá tesz másokat, miközben ő vezekel az el nem követett hibáiért.

Ez az ő sorsa.

Egy bohóc, aki depressziós.

Egy bohóc, akit az bánt, aki az értelmét jelenti az életének.

Egy bohóc, aki magányos.

Egy bohóc, aki eltűr mindent annak érdekében, hogy mások szeressék.

Egy bohóc, aki csak egyetlen szívet nem tud a mosolyával meghódítani.

A gondolatok sokaságára legszívesebben elsírta volna magát, de ő egy férfi, nem sírhatott csak úgy, így sandán felnézett Jinre, és ahogy szokott, egy ezer wattos vigyort villantott, kacsintva egyet a jobb szemével.

Jin pedig elhitte a hazug vigyort, és ő is felfelé ívelő görbületre húzta az ajkait.

Taehyung mosolyának mindenki hitt.

~*O*~

Fáradtan mászott ki az ágyából. Előző éjszaka nem aludt semmit, most pedig hajlani kettőt ütött az óra, és dörömbölnek az ajtaján. Gondolkodott rajta, hogy nem fog ajtót nyitni, hiszen gondolta, hogy ki kopogtat a falapon, ilyen mérhetetlen nagy türelemmel. Erős késztetést érzett arra, hogy ne nyissa ki az ajtót, és ne engedje be őt. Végül a zaj, és az egyre inkább sűrűsödő kopogás, ami már dörömböléssé vált, arra késztette, hogy nyissa ki.

Kicsoszogott a bejárati ajtóhoz, majd álmos szemekkel, nyúzott arccal kinyitotta azt, és ahogy gondolta: Sehun csillogó szemei néztek vissza az övéire.

- Fáradt vagyok – sóhajtotta Taehyung, majdhogynem szenvedve, de Sehun nem törődött a rejtett könyörgéssel, mintha meg sem hallotta volna, beengedte magát az ajtón, és mint egy ragadozó, úgy nyomta Taehyungot a csukott faajtónak. Testével a lehető leggyorsabban kipréselte a köztük lévő üres levegőt, miközben az ajkaira hajolt, követelőzően, és durván.

Ő csak elveszi, ami neki jár.

- Fáradt vagyok – nyögte Taehyung újra, miközben ujjait lassan az idősebb mellkasának préselte, majd próbálta magától ellökni, de a fáradtság, és az álmosság miatt nem volt sem lélekjelenléte, sem ereje ahhoz, hogy ellökje őt magától. Sehun a mozdulatra csak még közelebb tapadt az előtte lévő férfihoz, majd az ajkaival a nyakát kezdte el csókolgatni, kicsit sem finoman.

- Nem érdekel. - Ujjait végig futtatta a vékony pizsama felső alatt, megcirógatva a fiatalabb puha, bársonyos bőrét, miközben egy türelmetlen sóhajt eresztett ki az ajkain, ami szinte felperzselte Taehyung bőrét.

Ő akkor sem akarta.

- Nem, Sehun! Hagyj ma békén. Nem akarom! Menj el… fáradt vagyok! - mondta halkan, mire Sehun felvonta a szemöldökét. Taehyung megcsóválta a fejét, majd lemondóan felsóhajtott, és fáradtan, nyűgösen a hálószobája felé indult, remélve, hogy Sehun kivételesen elnéző lesz, és hazamegy. Remélte, hogy kivételesen ma éjszaka nem fogja zaklatni. Ő pihenni akar. Kipihenni a fáradalmakat, az álmatlanságot, amit az idősebb okozott neki.

Aludni akart. Pihenni, nem törődni semmivel. A puha, meleg ágyába bújni, és… végre kikapcsolódni. Megszabadulni Sehun lényétől.

Sehun viszont elsötétedett tekintettel figyelte a távozó fiút, s mielőtt a hálószobájának ajtajához ért volna, levette a cipőjét, és sietős, türelmetlen léptekkel indult meg felé. Dühös, indulatos volt. Ellent mondtak neki.

Taehyung mondott neki ellent.

Szinte rögtön elkapta a férfi csuklóit, amint elérte őt dühös lépteivel. Nem mondott, nem kérdezett semmit. Csak behúzta maga után, majd mikor sikerült, mérgesen csapta be maga mögött az ajtót, ami szinte az egész lakásban visszhangzott, vészjóslóan.

Taehyung megremegett, mikor Sehun elsötétedett, dühtől villogó szemeibe nézett. A teste-lelke is beleremegett, mert félt, hogy most mi fog következni. Soha nem látta még a férfit annyira dühösnek, mint abban a pillanatban. Talán akkor volt ilyen utoljára, mikor hetekkel ezelőtt maradásra késztette őt a saját lakásán, és ellent mondott a kijelentése.

Sehun rögtön az ágyra dobta a vékony fiút, aki halkan nyekkent az érkezéstől. Hatalmasra nőtt szemekkel nézett fel a férfira, aki felé magasodott, ködös szemekkel pislantva le az alatta remegő, boci szemű Taehyungra.

Dühösen, hevesen tépte le róla a pizsama pólóját, miközben az ajkaival tépte a bársonyos, hófehér bőrt. Olyan törékenynek tűnt… és ő össze akarta törni. Az utolsó ellenkezést hajtotta most végre percekkel ezelőtt. Megtöri az akaratát, ahogyan azt kell. Elveszi tőle… széttöri, és a szilánkokat messzire fogja dobni, hogy még véletlenül se találhassa meg az elveszett világban. Soha, de soha többé nem mondhat ellent. Akkor sem, ha dolgozik. Akkor sem, ha haldoklik. Soha nem mondhatja azt, hogy nem. Soha nem utasíthatja el.

Felszisszent, ahogy megérezte maga körül Taehyung szűk forróságát, és akkor ráemelte a tekintetét. Nyelnie kellett egy nagyot, mikor meglátta, hogy az alatta fekvő férfi hüppög, és a karjaival takarja a szemeit, de még így is látta, ahogy a könnycseppjei végigcsordogálnak az arcán. Látta, ahogy a sötétében is megcsillannak az apró, gyémánt cseppek.

Sehun gyűlölte magát.

Megint.

Jobban, mint eddig bármikor.

~*O*~

Szomorkásan pislogott ki az ablakon. Ősz volt. A falevelek hanyagul hullottak le a hatalmas ágakról, hogy beborítsák, és elrejtsék az elhalványult, egykor zöldellő füvet, és valamilyen szinten boldog volt, hogy ezt láthatta. Örömmel töltötte el, hogy ugyan olyan hanyag módon hullanak a falevelek, ahogy a szívének az összetört darabjai érkeznek a padlóra, lágy, halk csilingeléssel.

Szilánkonként.

Percenként.

Nézte a szeme elé táruló látványt, majd lehunyta a szemeit, és apró mosollyal az ajkain szimatolt a friss, őszies levegőbe, ugyanis nemrég nyitották ki neki az ablakot. Jobban belegondolt a helyzetbe, és akkor érezte volna magát a legjobban, ha esne az eső. Akkor lenne az illat tisztább, és a kép szebb. Akkor lenne igazán meghitt, és felejthetetlen a pillanat.

Szerette az őszt.

A kedvenc évszaka volt.

Úgy gondolta, hogy ősszel pompázik a világ a legszebb színkombinációkkal. Szerinte az ősz volt a legszebb évszak, és örült, hogy most szinte végig figyelheti pont azt az időszakot, amikor a legtöbb falevél hullik le a fáról.

Legalább már valami boldoggá teszi. Egy aprócska dolog, ami még is, ilyen pillanatokban hatalmasnak tűnt. Meghitt volt, idilli… főleg esővel. Akkor volt a legszebb.

Esőt akart.

Legalább az eső szimbolizálhatja a könnyeit, amik már elfogytak azon az éjszakán, amikor Sehun durván vette el, amit akart, mart szívtelenül, mint aki jól végezte dolgát, távozott, ott hagyva a síró, zokogó, megalázott Taehyungot az ágyban, a lepedő fogságában.

- Jobban vagy? - A hang forrása felé nézett, majd elmosolyodott, bólintva egy aprót. - Hoztam neked csokit – mosolyodott el a barátja, miközben odatipegett hozzá, s elérje az ágya szélét, le is ült mellé, a bonbont a fiú ölébe csúsztatva. - Taehyung…

- Hm? - kérdezte az említett, szelíd mosollyal az ajkain, miközben a bonbont csomagolta.

- El kellene mondanod, mi a baj. Így az orvosok sem tudnak segíteni… - mondta halkan, alig hallható hangon. Taehyung keze egy pillanatra megállt az édesség kicsomagolásában, majd észhez kapva, újra mosolyra húzta a száját, bekapva egy szem édességet, amitől remélte, hogy majd kicsit felvillanyozza.

- Nincs semmi baj. - Megint hazudott, mint mindig.

- Öngyilkos akartál lenni, rémlik? Öngyilkos. Egy hete itt vagy. Egy hete. Ha nem szólnak, hogy telefonáljak, mert fél tíz van, és még nem vagy sehol, nem is élted volna túl. Ez nem játék. Majdnem meghaltál – súgta Jungkook, szúrósan nézve az előtte lévő barátját, aki csendesen ült az ágyban, a kezében fogva az egyik gömb alakú édességet. - Szóval?

- Mindenki van mélyponton. Ebben nincs nagy dolog, nem? - mosolyogva bekapott még egy falatot.

Szeretett volna ő beszélni. De minden szó tilos, ami Sehunnal kapcsolatos, és csak vele kapcsolatos gondjai vannak.

Tilos beszélnie… nem teheti meg.

Sehun kikötötte neki, hogy soha, véletlenül sem mondhat senkinek semmit, és ő ezt betartotta, akármennyire is nem érdemelte meg a férfi.

~*O*~

- Hol voltál? - Taehyung felsóhajtott, miközben Sehun a falnak szegezte őt. - Eltűntél egy hónapra. Hol voltál? - sziszegte, mire a fiatalabbnak nyelnie kellett egy nagyot. Reszketett, és félt. Rettegett attól, hogy Sehun megint bántani fogja. Tudta, hogy azt már végképp nem élné túl. Úgy, ahogy, de sikerült a kórházban helyrehozniuk. Nem akarta már a második napon ezt tönkretenni. Mikor kiengedték az épületből, már éppen, hogy, de tudott őszintén mosolyogni.

Félt, hogy Sehun ezt is elveszi tőle. Újra, és újra. Már mindene az övé.

- Utoljára kérdem, Kim Taehyung! Hol voltál? - Követelőző volt a hang, és hideg, mint a jég. Szinte átdöfte a fiatalabb szívét, fagyossá téve azt. Szinte teljesen megfagyasztotta, hogy soha, még csak ereje se legyen újra dobogni. Újra életre kelni… - Hol voltál?! - kiabált, miközben erősen megfogta Taehyung csuklóit, majd a magasba emelte őket, hogy véletlenül se tudjon ellenkezni, viszont mikor kicsit lejjebb csúsztak az ujjai a karok szorításánál, meglátta, hogy mindkét csuklóján hatalmas heg éktelenkedik.

Hosszú percekig nem mondott semmit, csak nézte, ahogy Taehyung összeszorított szemekkel zihál, a lehunyt szemei sarkaiban pedig könnycseppek gyűlnek, de még mindig nem eresztette őket útjainak. Hosszú percekig csak nézte a heget a fiú csuklóin, és próbálta összetenni a képet. Próbálta kitalálni magában, mi történhetett. Nyilvánvaló volt, azonban próbálta keresni az okokat is, ugyan is ő a ténnyel nem volt elégedett. Kellett a miért, a hogyan és a mikor.

Hosszú percek után végül nyilvánvaló lett számára a tény is. A miért, a hogyan és a miért is.

Lassan visszanézett Taehyung arcára. Látta, hogy a férfi kapkodja a levegőt, minden ízében remeg, még a haja szála is. A szempillái alatt ragadt könnycsepp lassan utat tört magának, hogy végig nyalja a puha bőrét.

Látta, hogy rettegett.

Lassú mozdulatokkal elhúzta az ujjait Taehyung csuklóitól, azok pedig a férfi teste mellé értek hanyagul, esetlenül.

Sehun nem mondott semmit ezután. Csak elhúzódott a remegő testtől.

Taehyung szemei továbbra is szorosan össze voltak zárva, s mikor hallotta a bejárati ajtó csukódását, feltört belőle a zokogás, majd a fal mentén lecsúszott a teste, és felhúzott térdekkel, a falnak döntve a fejét zokogott, rázkódó vállakkal.

~*O*~

- Ne! Add azt ide! - Halkan nevetett, miközben vidéken, a barátaival együtt járta a kis tisztást, pár alkoholos üveg társaságában, a mondatával együtt kapta ki Yoongi ujjaiból az egyik üveget, hogy meghúzza azt.

- Neked már nem kellene többet innod, TaeTae! Elég részeg vagy, én meg kiszáradok! - kuncogta Yoongi, nagy nehezen visszaszerezve a szeretett alkoholját, hogy most rajta legyen a sor, hogy ihasson az italból, ami kellemesen mardosta végig a torkát.

- Önző! - Taehyung ráöltötte a fiúra a nyelvét, miközben elfeküdt a zöldellő füvön, mély sóhajjal, csillogó szemekkel, figyelve a csillagos eget. Imádta nézni. Az ősz mellett a tavaszt is szerette. Virágzik minden, tisztul az ég, újra láthatja a csillagokat, amik fényesen ragyogtak az égen, mintha minden áron az lenne a feladatuk.

Imádta őket nézni, és egy napon remélte, hogy belőle is csillag válhat majd, és ugyan úgy fog tündökölni az égen, mint mindig.

- Hullócsillag! - Taehyung felkiáltott, miközben felült és a hullócsillag felé mutatott.

- Kívánj valamit! - Jungkook rögtön mögötte termett, majd a vállára tapasztotta az ujjait, Taehyung pedig megnyalta a száját, és nevetve kívánt. Át sem gondolta a szavakat, amiket megfogalmazott magában, és azt sem, hogy azoknak milyen mérhetetlen súlyuk is van, de kívánta, amit.

Nevetve Jungkook felé fordult, majd újra elfeküdt a kissé hideg füvön, békésen nézve maga elé, és abban a pillanatban jutott eszébe, hogy őrültséget kívánt. Lefagyott a teste, megdermedt, s hatalmasra nőtt szemekkel figyelte a csillagokat, sűrűn emelkedő-és süllyedő mellkassal, szapora légvételekkel, szinte már pánikolva, ahogy a félelem, és az emlékek sokasága elöntötte az elméjét.

Nem akart rá emlékezni.

Viszont, végül is, ezek csak buta kívánságok.

Azok sosem válnak valóra, nem? Felesleges pánikolnia, nem?

Gondolataiból a telefonja csengőhangja szakította félbe. Lassan, nyüszítve ült fel, majd elővette a zsebe rejtelmeiből a rezgő, hangos telefont, és hanyagul húzta el a zölden villogó gombot a kijelzőjén, azzal a lendülettel a füléhez is tapasztva a készüléket.

- Szia. - A rég nem hallott hangtól kirázta a hideg, ami végig futkosott a hátán, szinte szemvillantás alatt. Nyelnie kellett egy nagyot, ugyanis a szíve, mintha minden áron ki akart volna szakadni a bordák fájdalmas fogságaiból. Hangosan, eszeveszetten dübörgött a szíve, szinte már a fejében, és a szíve kétségbeesett zakatolásán kívül nem is hallott semmi mást. Csak azt az egy hangot… visszhangosan.

- Szia… - suttogta erőtlenül, lehunyt szemekkel, nyelve egy hatalmasat.

- Hogy vagy?

- Jól – motyogta maga elé, könnyes szemekkel. Hallotta, hogy a barátai a háttérből kacagnak valamin, ami biztos jó lehetett. Szívesebben kacagott volna velük ahelyett, hogy a sírással küszködne megint.

Soha nem hitte volna, hogy valaha bárki is ennyire legyengíti. Ő egy erős férfi volt, egy karakán, erős jellemmel megáldott férfi. Valaki… akiből nem maradt már semmi a régi önmagából.

- Nem vagy otthon.

- Vidéken vagyok – mondta halkan, törökülésben ülve.

- Értem.

- Ennyit akartál? - kérdezte, szomorkásan, keserű szájízzel.

- Nem.

- Akkor? - Taehyung felsóhajtott, újra az égre emelve a tekintetét. Tudta, hogy Sehun író. Tudta azt is, hogy Sehun nem tudja kifejezni az embereknek az érzelmeit. Tudta nagyon jól, hiszen a férfi tisztázta vele az elején: kegyetlen lesz, ő csak elveszi, ami kell. Ő csak jön, hogy elvegye mindazt, amire neki szüksége van, és nem fogja a szívét sem kímélni. Mindenről tudatta az ártatlan lelkű-és szívű Taehyungot. Ő azonban mégsem volt felkészülve arra, hogy Sehun olyan rideg, és kegyetlen lesz vele, amilyen volt.

Taehyung naivan azt hitte, hogy ő majd meg tudja változtatni a férfit; nem így lett. Minden csak rosszabbá vált..

Tudta, hogy Sehun csak akkor tud érzelmeket kifejteni, akkor tud romantikus lenni, mikor egy regényen dolgozik, hiszen már nem egybe olvasott bele. Sokszor sírt is némelyiken, mert azt kívánta, bárcsak abban a könyvben szerepelhetne Sehunnal. Bárcsak gyengéd lenne hozzá, és úgy csókolná, ahogy a férfi által kreált főszereplő a szerelmét.

Tisztában volt mindennel. Mégsem bírta. Szerelembe esett, egy olyan emberbe, akitől nem remélhetett mást, csak kínt, keserűséget, és fájdalmat, amit egy idő után már igényelt is. Kellett neki a fájdalom, a szenvedés, az, hogy valaki büntesse. Hosszú-hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy a teljesen széthullott szívét, és elméjét sikeresen vissza tudja állítani a régivé, de még így sem volt a teljes önmaga. Valami még így is hiányzott… valami.

- Szeretlek. - Sehun hangja lágy volt, és kellemes. Taehyung egy pillanat alatt felült, kikerekedett, könnyes szemekkel. A gyémánt cseppjeit lassan eleresztette, hogy azok végig nyargaljanak az arcán, majd az ingére érkezzenek.

Taehyung nem mondott semmit, csak nyelte a könnyeit, miközben a barátai sokkoltan, lemerevedve figyelték a teljesen összetört, zokogó fiút.

Összetört. Újra, és újra. Szilánkosra robbant az imént összeragasztott szíve.

- Hiányzol, Taehyung.