Not so fairytale - VKook (1/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  AND NOW! Itt egy új fanfiction, ami már nagyon régóta ki akar kerülni, de most láttuk az idejét annak, hogy ki is tegyük. :D 
Nem fűzünk hozzá semmi különöset, hehe. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Dublin rettenetesen szép hely, erről már akkor is megbizonyosodtam, amint kiértünk a reptérről. Habár, a város nem volt annyira szemgyönyörködtető – bár, ezt így nem mondanám, mert éjszaka bizony, az is csodálatos volt –, de a mesés tájak mindenért kárpótoltak, a parkokkal együtt. Jól éreztem maga ott, és a pár nap elteltével azt kívántam, bárcsak ne is kerülnék haza, ami azért, elég erős lehet ezzel a kifejezéssel, de tényleg így éreztem. Jó volt ott lenni, beszélgetni, tanulni az emberektől, figyelni őket, és még az angol tanárom beszédét is élvezettel hallgatta a városban, vagy a friss levegőn lévő tereken, amik füvesítve voltak, vagy eredetileg is úgy maradtak.

Hihetetlenül jó volt és éjszakánként elő is fordult velem, hogy a szállodánkból kilógtam a szándékkal, hogy felfedezhessem Dublin rejtelmeit, természetesen, teljesen titokban, hiszen a tanáraim nem örülnének, ha megtudnák, kilógok éjszakánként. Tény, alig aludtam így valamit, hiszen gyakorlatilag éjjel-nappal mozgásban voltam, de ez egyáltalán nem zavart, vonzott az idegen környezet, az éjszaka rohanó emberek, a szép parkok és épületek, az erdős részek, egyszerűen mindez.

Ma éjszaka is kilógtam, amint mindenki nyugovóra tért. Persze, a szállodában lévő portás néni megint nem pihente ki magát otthon, ugyanis úgy durmolt az asztala mögött, mint akit fejbe vágtak egy lapáttal, én pedig ennek természetesen örültem, hiszen gond nélkül mehettem a vak világba. Mondjuk, ez így erős túlzás, hiszen nem a vak világba indultam, éjszakai, és nappali túrázásaim alkalmából sikerült nagyjából megismernem a fél várost, alig hat nap alatt. Igen, sajnos holnap délután utazunk vissza Koreába, amit nagyon nem vártam. Mehet tovább az iskola, az egyetemi élet, a sok-sok ivászatos buli, a szüleim mormogása... valahogy egyik sem hiányzott túlzottan, de muszáj hazamennem, nincs mese.

Mélyet szippantottam az éjszakai, friss levegőből, miközben elindultam a járdán, sétálási szándékkal. Gyönyörű volt ilyenkor éjszaka a kivilágított város, a Holdfény világításával együtt. Legszívesebben az egyik parkban letáboroznék, hogy a szabad, csillagos, Holdfényes éjszakában alhassak – persze, a csillagokból semmit sem láttam volna a város fényei miatt, de még ez sem zavart volna. Odaképzeltem volna őket.

Halkan dudorászva szeltem a szakaszokat, s ahogy azt az előbb elképzeltem, egy parkba tértem, aminek egyenesen a közepébe sétáltam, majd egy padot látván igyekeztem oda, hogy helyet foglalhassak rajta. Jól esően sóhajtottam, és még azzal a lendülettel a fülhallgatómat előbányásztam a tavaszi kabátom zsebéből, a másikból előtúrtam a telefonomat, majd a telefonom végébe dugtam a jackes fülhallgatót, a tappancsait pedig a fülembe, és valami romantikus, kissé melankolikus számra váltottam, halvány mosollyal az ajkaimon.

Amint elvégzem az egyetemet, ideköltözök.

Jungkook

Dublin egy rettenetesen rossz hely, erről már akkor megbizonyosodtam, mikor megláttam az első fényt, mikor megszülettem. Igaz, annak már több száz éve. Nem szeretek itt élni, a sok idióta között, akik között nem tudok semmit sem normálisan megcsinálni, gondolok itt a munkámra, amit a kasztomnak osztottak ki. Tekintve a kasztomat... Éjjeljáró lennék, ami ugyebár a vadászatokra specializálódott tündér. Vagyis éjjeli vadász, aki veszélyes – elvileg –, és meghúzódom az árnyékban. Igen, ez mind-mind igaz lenne, ha egy-két idióta nem csatlakozna mindig hozzám, hogy elriasszák a prédát, vagy épp amit megkapok parancsban, hogy le kell vadásznom. Egy hangos sóhajt eresztek meg, miközben a vadászpengémet visszacsúsztatom a hüvelyébe, nehogy bajt okozzak vele feleslegesen. Mérges vagyok, hiszen az előző vadászat is elúszott, mert kedves Dean barátom egy elefánt léptekkel megáldott vadász, akinek Kínában is lehet hallani a lépteit. Szerencsére, sikeresen leráztam, nem kell vele foglalkoznom. Eddig bírtam, és nem tovább, nem fogok idiótákat tartani magam mellett, ha nem muszáj.

Átbújok az egyik faág alatt, amibe szárnyam sikeresen beleakad, ezzel is egy dühös morgás hagyja el az ajkaimat. Ez is csak azért van, hogy a baj legyen vele. Esküszöm, tündérnek lenni szívás. Bár, nem mintha bánnám, szeretek az lenni, hiszen ritka dolog ez és legalább szép vagyok. A tündérek szépek. Csak mégis, vannak napok, mint most is, hogy szívásnak érzem. Szárnyamat kiszabadítva, már is tovább lépkedek, amikor egy parkba érek, ami már az emberföld. Na, ez már valami. Az emberiség buta, és tehetségtelen az olyan dolgok meglátásában, mint a tündérek. Vagyis, vannak emberek akik képesek rá, de azok hihetetlenül ritkák, csak alig 10% azok, akik tudják, hogy ennek a képességnek a birtokában vannak. Bevallom, ilyennel még nem találkoztam. Furcsa az emberfaj, de néha érdekes, azt leszámítva, hogy milyen primitívek.

Mélyen magamba szippantom az éjszakai friss levegőt, azzal úgy döntök, hogy járok egyet ebben az emberek által létrehozott parkban. Félreértés ne essék, nem nézem le mindet, csak azokat, akiket nap mint nap látok, hogy végeznek a társaikkal, hogy csalják ki a másiktól a pénzt, vagy egyéb értékeiket. Vannak persze jó emberek, azok alkotnak és élvezik azt a rövid életet, amit kaptak. Kár, hogy az ilyenekből kevés van.

Nyújtózok egy hatalmasat, ahogy egyre mélyebbre sétálok a megvilágított parkban, ahol az éjjeli virágok is kivirágoztak és kellemes, édeskés illatot árasztanak magukból, belepve ezt a területet, ahova az autók büdös, fullasztó kipufog füstje már nem ér el.

– Ejha, hol volt itt jelmezbál? – hallok meg egy hangot, ami hamar kuncogásba fordul át. Megfordulok, hogy megnézzem honnan jön a hang, ami számomra nem ismerős. Tekintetemmel keresem az illetőt, mígnem megpillantom azt egy padon ülni. Nincsenek szárnyai, nem is csúnya, hogy troll legyen, koboldnak pedig hatalmas. Ez egy ember, aki mintha engem fixírozna szemeivel. Ugyan már, engem nem láthat. Hátranézek és akkor látom, hogy a hátam mögött csak egy virágbokor van. Ki tudja? Lehet részeg. Lassan felé sétálok egy nagy mosollyal az arcomon, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ő bizony nem lát engem.

– Micsoda egy ember vagy te. Otthon kéne aludnod az ágyadban, nehogy elkapjon egy szörny – kuncogom, mikor megállok előtte, azonban... tekintete végig rajtam van. Mi a franc? Szemöldökömet is a magasba emelem.

Ez lát engem? Ahogy kezem is felé nyújtom, hogy végképp megcáfoljam ezt, tekintetével követi azt, sőt értetlenül figyeli, ahogy ujjaimat az arcához közelítem, majd elveszem.

EZ LÁT!

Taehyung

– Miért nézel így? – tettem fel a kérdést, nagy szemekkel figyelve az előttem lévő, talán velem egykorú srácot, akinek bíborvörös szárnyai voltak, gondoltam, valami jelmezbe bújhatott. Arcát kissé jobban szemügyre vettem, és rögtön megláttam, hogy mindkét füle tele volt piercinggel, de a fülének a vége furcsán hegyes volt – talán a jelmezhez tartozott ez a része is.

Tekintetemet végig futtattam az előttem állón, alaposan végig mérve felsőtestét, és lábait is, majd azt a konklúziót vonhattam le a gondolataim felszínén, hogy igazán izmos volt, még a ruha anyagának takarásából is tökéletesen láttam, mennyire ki voltak dolgozva egyes részei, főleg a mellkasa és a combja.

– Látsz engem? – kérdezte, közelebb hajolva hozzám, én pedig már csak biztonsági okokból is, de a zsebebe csúsztattam a telefonomat, ugyanis azt gondoltam, talán részeg lehetett, vagy bedrogozott egy jól sikerült buli után, ez még magyarázná is ezt az érdekes, furcsa jelmezt rajta.

– Persze, hogy látlak – nevettem érdekesen, ismét végig mérve, azonban hátrább húzódtam, teljesen a pad háttámlájának szorítva a gerincemet. – Amúgy milyen szörnyekről beszéltél? Netán a haverjaid a jelmezbálról? – kérdeztem oldalra döntött fejjel, mire felvonta a szemöldökét, és egy érdekes vigyort villantott arcán.

– Ez igazi ám – mutatott hátra a szárnyára. Megemeltem szemöldökeimet, szinte a homlokom közepére futtatva őket, s erőteljesen vissza kellett fognom magam ahhoz, nehogy elkezdjek hangosan hahotázni. Még, hogy igazi? Mégis, honnan szedte azt a hülyeséget, hogy én ezt be fogom venni? Igazi. Hát persze, hogy igazi.

– Annyira igazi, mint a manók és a koboldok. Ne szívass – sóhajtottam, felkelve a padról. – Örültem a találkozásnak – mosolyogtam rá, majd elindultam a parkban, hogy visszatérhessek a hotelszobámba.

Akármilyen furcsa is volt, azt meg kellett hagynom, hogy rendkívül jól nézett ki és ha visszagondoltam rá, akkor megremegett az alhasam, amellett pedig furcsának éreztem a gyomromat, mintha pillangók repkedtek volna benne.

Érdekes.

Jungkook

Mélyen magamba szippantom az illatát, ahogy elhalad mellettem, ezzel egy mosolyt csal az arcomra. Kellemes illata van, nem mondom. Utána sétálok, nyújtózva egy nagyot. Nem fogom békén hagyni, ritka dolog az, ha egy ember lát egy tündért. Vicces és érdekes a számomra, többet akarok tudni róla, sőt! Úgy érzem, hogy ő is többet akar tudni rólam, mintha vonzódna hozzám. Igen, olyan illata van, mint a vonzódásnak, vágyódásnak.

– Ne siess úgy. Ha már kiérdemelted, hogy láss engem, akkor illik velem beszélned – mondom, ahogy utolérem, de ő a lépteit sokkal sietősebbre veszi.

– Nem tudom, hogy mi bajod van, de vissza kell mennem, amúgy is ha megtudják, hogy kint vagyok, kikapok – motyogja, ahogy rám sem néz. Megforgatom a szemeimet, azzal utána nyúlva a karjára fogva, visszahúzom és magam felé fordítom.

– Kikapsz? Miért, talán kiskorú vagy? – érdeklődöm, amire már is megrázza a fejét. – Akkor? Addig maradhatsz kint, amíg úgy tartja kedved. Velem – húzódik egy félmosoly arcomra, amiben ott van az a kis hűvösség, ami jelzi, nem tetszik ez a "leszarom mi van, nem érdekel" stílusa. Utálom, ha az emberek így viselkednek.

– Már megbocsájts, de nem is ismerlek, hogy veled kint maradjak. Tudod, nem igazán bízom a jelmezes félőrültekben – húzná el kezét, de nem engedem, erősebben fogok a csuklójára.

Persze, megtehetném, hogy elengedem, sőt ezt is kéne tennem, de annyira nem megy. Úgy érzem, hogy szórakozni akarok vele.

– Hmmm, elhiheted én nem hazudok neked – húzom közel magamhoz, hogy kezét hátra vezessem a szárnyaimra. Érzem, ahogy megérinti az egyiket, amitől szinte azonnal elhúzza a kezét, de a "biztatásomra" újra megfogja, amiből érezheti a test melegem, majd óvatosan megmozgatom őket, hogy valóban bebizonyítsam az igazam. Mondjuk, nem hibáztatom, ők az ilyesmikben nem hisznek, de attól mi még létezünk. – Látod? Hozzám tartozik, és nem csak egy felcsatolt szúnyoghálós valami – nevetem el a végét, ahogy tudom, az emberek miként "utánozzák" le a tündérek szárnyait. Hatalmas szemekkel néz rám, mégis ott csillog tekintetében a kétkedés, hogy ez még mindig nem lehet igazi. Megforgatom szemeimet, de ahogy visszanézek rá, szinte hűlt helye marad, ahogy úgy kezd el szaladni, mint akit puskából lőttek.

Istenem, de lökött!

Több sem kell, hogy futás helyett utána repüljek, majd egyszerűen elkapva a magasba emeljem, jóval a fák lombkoronája fölé, amitől már is hangos kiáltást csalok elő belőle, kezeivel pedig úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta.

– Nos? Hazudok még? A jelmezeitek tudnak ilyet?

Taehyung

Komolyan kezdtem azt hinni, hogy teljesen megőrült, vagy éppen én bolondultam meg teljesen. Mindenesetre, érdekes volt, milyen meleget árasztott magából a szárnya, ami kissé megis rémisztett, hiszen ez teljességgel lehetetlen, vagy esetleg valami párnácska van a műszárnyak tövénél, ami alapjáraton meleget áraszt? Lehetséges ilyen? Mondjuk, a mai technikai világban talán semmi sem lehetetlen. Akárhogyan is, de megijedtem egy pillanatra és mélyen elgondolkodtam azon, talán jobb lenne futásnak eredni és itt hagyni újonnan ismert, őrült barátocskámat, akivel nem kívántam tovább társalogni.

Így is tettem, sietős léptekkel – már majdhogynem rohanva – igyekeztem a szálloda felé, amiben tartózkodtak az osztálytársaim és a tanáraim, de hirtelen a levegőbe emelkedtem, amitől azt hiszem, pillanatnyi szívinfarktus is elkapott. Sipákoltam, kiabáltam, visítottam, nőket megszégyenítően, közben pedig az elrablómba kapaszkodtam karjaimmal, átölelve a vállait, lábaimmal pedig a derekát, reszketve, és remegve.

Hogyan lehetséges ez?

– Tegyél le! Azonnal tegyél le! Azonnal tegyél le! – kiabáltam a fülébe, de éreztem, hogy esze ágában sem volt letenni engem a talajra, ez pedig ott bizonyosodott be, hogy éreztem a hűvös levegőt a tarkómnál, miszerint még mindig az égben lebegünk. Lassacskán ugyan, de elemeltem a fejemet a nyakától, s mikor megláttam, milyen magasan is voltunk a felszíntől, csak szorosabban öleltem a karjaimmal, és a lábaimmal, egész testemben remegve.

– Szóval? Még mindig nem hiszed el, hogy igaziak a szárnyaim? – kérdezte, miközben megpaskolta a hátamat, hangosan nevetgélve. Ráadásul már egyáltalán nem tartott a karjaiban, hagyta, hogy én csimpaszkodjak belé, és őszintén szólva, rettenetesen féltem a zuhanás veszélyétől, hiszen ha elgyengülök, biztos lesz a becsapódás.

– Kérlek, tegyél le! – nyüszítettem a nyakába, szorosabban ölelve őt.

– Nem akarsz repülni egy kicsit, hm? – kuncogta, mire megráztam a fejemet. – Pedig jó móka. Megy ám gyorsabban is! – nevette gonosz hangon, s éreztem, ahogy rákapcsolt a tempóra, sokkal gyorsabban haladva a levegőben.

– Elhiszem! Hiszek neked! Hiszek neked, hogy igazi, csak kérlek, kérlek, tegyél le! – A könnyeimmel küszködtem, remegte a félelemtől és abban reménykedtem, hogy végre le fog tenni, és nem kell tovább a levegőben lennem.

– Biztos ez, hm? – Kétkedést véltem felfedezni hangjában.

– Igen! Igen! Elhiszek mindent, csak tegyél le, kérlek! – csimpaszkodtam belé jobban, egész testemben reszketve.

Jungkook

Elkuncogom magam, ahogy lepillantok a reszkető fiúra, aki minden erejét összeszedve kapaszkodik belém. Na, jó, egy kicsit megsajnálom, ahogy így könyörög és reszket rajtam, sőt hallani a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. Felsóhajtok, aztán lassítok a tempómon, mígnem megfordulok, és visszaviszem oda, ahol felkaptam a földről. Nem vagyok én olyan gonosz, mint ahogyan azt most hiszi.

Van szívem, de az tény, hogy szeretek szórakozni, főleg az ilyen félős egyedekkel.

– Jól van, elengedhetsz, már a földön vagyunk – szólok rá, ahogy még mindig görcsösen kapaszkodik belém. Elmosolyodom, így csak végig simítok a hátán, hogy valamennyire megnyugtassam a lelkét. Nem sír szerencsére, de biztos közel áll már hozzá. – Hahó, nem engedsz el? – kuncogom, újra végig simítva a hátán, mígnem érzem, hogy lábaival elenged így a földre engedve azokat, szinte összerogynak alatta azok, ahogy remegnek, mint a nyárfalevél. Szerencséjére időben elkapom, megóvva őt az eséstől. Karjaimba kapva már is a közeli padhoz viszem és leültetem rá.

Végig vezetem rajta tekintetem, amitől megeresztek egy nevetést, hiszen viccesen néz ki. A haja kócosan áll a szélrózsa minden irányába, arca holt sápadt, ajkai is kicserepesedtek, amiken gyorsan kapkodja a levegőt.

– Egy... utolsó rohadék vagy – szuszogja, ahogy rám vezeti a tekintetét.

– Te pedig egy beszari. Félni egy kis magasságtól, elég gáz – ülök le mellé, előre görnyedve, megtámaszkodva könyökeimmel a térdeimmel, úgy nézve rá.

– Már bocsánat, hogy az én hátamból nem nőttek ki ilyen izék…

– Szárnyak – javítom ki –, és ez az emberiség baja, nem az enyém – húzódik nagyobb mosoly az arcomra, ő pedig csak megforgatja a szemeit. Furcsa ez az ember, de tetszik a személyisége. Beszari, de mégis képes visszabeszélni, még ha tudja azt is, hogy újra a magasba röpíthetném, aztán ha olyan lennék el is engedhetném. Azonban, láthatóan nem érdekli, ami tetszik.

– Na jó, én megyek. Álmos vagyok, meg kell emésztenem ezt… – szuszogja, mire a kezére fogva nem engedem, hogy elmenjen.

– Mi lenne, ha meginnánk valamit? Van itt egy jó emberi kocsma. Igaz engem nem fognak látni, de kérsz ki magunknak piát, aztán kimegyünk az udvarra, ahol nincs senki – próbálom rácsábítani a rosszra, hátha belemenne.

Szeretném megismerni, nem akarom csak úgy elengedni. Sőt, lehet egy alkalomra ki is próbálnám, emberrel még nem volt dolgom, biztos fincsi lenne.

A gondolatra ajkaimat is megnyalom, ahogy figyelem szép arcát.