YoonKook/SugaKook II. - Rajongás vagy szerelem? (4/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  YAY! Végre ezzel is itt volnék. :D Bár, nem a legjobb fejezet, azt meg kell hagyni, de hát, problémákat generálni kell, mert Nanáról van szó és Nana nem bírja ki... 
Ráadásul írás közben hatalmas csatám volt egy óriási farkaspókkal. :'( Azért remélem, nem lett szedetlen és élvezhetőre sikeredett. :)

Jungkook

Apró sóhajt hallatva ücsörögtem a kertben lévő hintán, mindkét kezemmel szorosan, görcsösen fogva a hosszúkás láncokat, leszegezett fejjel és lesütött szemekkel bámulva a lábaimat, amikkel lágyan lökdöstem magam a hintán. Nem volt gyors a tempó, sőt, épp ellenkezőleg: alig mozgattam meg magam, csak lágyan ringatóztam a merev falapon ülve, amiket a két-két lánc tartott össze. Száj húzva néztem magam elé, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Voltak semmis dolgok is, mint például mennyire rossz lesz visszazökkenni a kemény munka világába azok után, hogy itthon mondhatni csodálatos órákat töltöttem el, részben pedig azon is elmélkedtem, vajon tényleg Yoongi mellett-e a helyem.

Igen, mióta itthon voltam, sűrűn eszembe jutott, hogy talán nem vagyunk egymásnak valóak. Talán hibáztam, mikor úgy viselkedtem vele, mint egy feltűnési viszketegségben szenvedő, magát nem tudja, hova rakja, ostoba tinédzser fiú, akinek ficergett a farka a nadrágjában. Ezt a gondolatot persze követte az, milyen reakciókat is képes belőlem kiváltani az idősebb, és akarva-akaratlanul is mosolyra görbültek az ajkaim. Ennek ellenére sem tudtam, vajon tényleg helyes-e, amit teszünk. Nekem biztos egy férfi mellett a helyem? Nem egy csinos, szép, nálam sokkal alacsonyabb lány mellett, aki édesen mosolyog, hozzám bújik fázós éjszakákon, lágy csókokat hint az arcomra és arról beszél, milyen szép gyerekeink is lesznek? Nekem valóban az az életcélom, hogy egy férfi mellett tengődjek, ráadásul alárendelt szerepben? Nem tudtam, mit gondoljak.

Szerettem Yoongit, szerettem vele lenni, hallgatni a hangját, a stúdióban ülni hangtalanul és némán, míg ő dolgozott, figyelni, ahogy összpontosít a szövegére és a zenére, nézni, amilyen beleéléssel csinálja, ami igazán az életének a része. Szerettem, mikor fintorgott, mikor mosolygott, mikor felhúzta a felső ajkát, ha nem tetszett neki valami, ahogyan a sok-sok veszekedést, boldog pillanatokat, a csókjait, a meleg ölelését és karjait, a suttogó szavakat, amiket éjszakánként hallat. Őt magát, úgy, ahogy van. Úgy, ahogy van. Csak nem tudtam eldönteni, vajon ez tényleg szerelem, vagy csak szimpla rajongás egy férfi iránt, aki talán inspirál arra, hogy én is keményen dolgozzak. Nem tudtam kiigazodni az érzéseimen, holott ezelőtt pár hónappal szentül meg voltam győződve arról, mi tényleg egymásnak lettünk teremtve, de mi történik akkor, ha ez egyáltalán nem így van? – A gondolat elszomorított, tanácstalanná tett és egyben kétségbe is ejtett. Lehet, hogy hiba volt az egész, minden, amit elkövettünk. Lehet, hogy az a sok vesződés és szenvedés teljesen felesleges volt, az a sok színjáték és harag másokkal… a titkolózás. Lehet, hogy semmi értelme ennek.

Lehet, hogy nem is vagyok igazán szerelemes?

Megcsóváltam a fejem, próbálva elvetetni fejemben a kényes, bosszantó gondolatokat, hogy helyette más töltse ki, valami vidámabb, valami, ami nem Yoongi és körülöttem forog, de ez elvetett próbálkozás volt. Nem ment. Eszembe jutott az is, hogy már az ötödik éjszakámat töltöm itt, holnap utazok vissza a dormba és Yoongival nem is beszéltem megérkezésem másnapja óta. Talán kicsit jól esett, hogy nem… hogy nem beszéltünk. A gondolatra azonnal elfogott a lelkiismeret-furdalás és nyelnem kellett egy hatalmasat, hiszen nem örültem a távolságnak különösebben, csak össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy hallaná a hangomon, miszerint valami nincs rendben és akkor mit mondhattam volna neki?

„Bocs, Yoongi, elbizonytalanodtam, tényleg szeretlek-e, de amúgy semmi gond, minden a legnagyobb rendben.” – Hülyén hangzik, ugye? Nem is akármennyire, nem beszélve arról, biztosan őt is elfognák a kételyek és a furcsa gondolatok, amiket végképp nem akartam. Nem szerettem volna, hogy mind a ketten bizonytalanul álljunk egymáshoz, bár, lehet, hogy ez már megtörtént, hiszen ő sem keresett engem.

Eszembe jutott az is, hol ronthattuk el? Elrontottuk egyáltalán? Már akkor, mikor bevallottuk egymásnak, mit érzünk, vagy már a legelején, amikor érezni kezdtem azt a furcsaságot iránta? Esetleg azzal volt a baj, ami utána történt?

Egyáltalán van köztünk baj, vagy csak azért bizonytalanodtam el, mert komoly kapcsolatnak indult az egész és féltem attól, mi fog történni, ha elkötelezem magam végleg egy férfi mellett?

Talán csak attól féltem, mit fognak mondani a szüleim, ha esetleg kitudódik, hogy egy férfit választottam magam mellé bizonytalan, vagy akár örök időre, és ezért dolgozott ki az agyam több és több kérdést, hogy erről eltereljem a saját figyelmemet?

Őszintén, fogalmam sem volt róla, igazából mi zajlott le bennem, melyik kérdés őszinte és melyik kérdés csak hátrálás a valóság elől, de azt tudtam, hogy… ez így sehogy sincs rendben. Sehogy.

– Na! Miért lógatod az orrodat? – Elmélkedésemből a bátyám hangja szakított ki, majd mikor felemeltem a fejemet és farkasszemet néztem vele, egy mély sóhaj kíséretében rögtön le is sütöttem a szemeimet, egy halovány fintor kíséretében. – Nem tetszel te nekem – mondta halkan, miközben helyet foglalt a mellettem lévő hintán, de éreztem, hogy íriszeivel folyamatosan engem szuggerált. Pár perces néma csend állt be közénk, amit egyelőre egyikünk sem szakított meg. Talán arra várt, hogy majd magamtól megered a nyelvem és beszélni kezdek, esetleg arra, hogy megkérdezzem, ugyan mi lehet a gondja a viselkedésemmel. Ő előbb unta meg a némaságot, mint én: – Mi a baj? – A kérdés hallatán csak újabbat sóhajtottam, majd felemeltem a fejemet ismételten, az irányába fordítva. Szinte már a számon volt az, hogy semmi, de olyan bizalmat sugárzott a tekintete és az arckifejezése, hogy bármilyen erősen is próbáltam hazudni, egyszerűen nem ment, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy semmit, egy árva szót se szóljak az érzéseimtől és a kételyeimről, ugyanis rögtön a faggatózás következne be, amire semmi szükségem nem volt akkori állapotomban.

Mégsem ment a hazugság.

– Bizonytalan vagyok – motyogtam egy kisebb szünet után, újra lesütve a szemeimet.

– Na? Miért? – kérdezte kíváncsian, később pedig hallottam a láncok csörgését és a halk nyikorgást, ami az állványból és a hozzá rögzített karikából származott, annak következtében, hogy ő is ringatni kezdte magát a hintán.

– Hát… csak furcsa érzéseim vannak egy személlyel kapcsolatban, akibe szerelmes vagyok – köszörültem meg a torkomat, halvány pírral az arcomon, miközben elkaptam felőle a fejemet, azzal a szándékkal, hogy újra magam elé bámuljak, a cipőm orrát szuggerálva.

– Ühüm. Ki az, akibe szerelmes vagy? – Felsóhajtottam, összepréselve az ajkaimat.

– Azt nem szeretném elmondani – motyogtam, alig hallhatóan, erre pedig egy újabb hümmögés volt a válasza, majd egy apró sóhaj, folytatva saját testének ringatását a hintában.

– Hát jó, majd akkor később elmondod. Mi az a bizonytalanság, ami körbe leng? – tette fel a kérdést, én pedig a frusztráltságtól és az idegességtől egy újabbat szusszantottam, ha lehet, még görcsösebben markolva a láncokat. Már kezdtem attól félni, hogy ketté roppantom az ujjaim közé szorult fémet, hiába nem volt ez lehetséges. Görcsös voltam, ideges. Egyrészt azért, mert rettegtem, hogy esetleg rájön, olyasvalakibe vagyok szerelmes, akibe nem kellett volna beleesnem, másrészt azért, mert komoly dolgokról volt szó és nem akartam pont vele megosztani ezeket. Sajnos a hazugságot sem szerettem volna választani, így két tűz közé kerültem.

– Nem tudom eldönteni, hogy a személy, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálok, valósak-e. Elbizonytalanodtam, nem tudom, helyes-e, amit érzek. Igazi-e a szerelem, vagy csak puszta rajongás irányában. Egyszerűen… minden olyan kusza lett bennem, pedig pár hónapja biztos voltam abban, hogy képes lennék meghalni érte, most pedig képtelen voltam magamban eldönteni, tényleg igazak-e az érzéseim. – Hangom majdhogynem suttogó volt, de nem azért, mert bárki más meghallhatná rajtunk kívül, inkább csak amiatt, mert kellemetlen volt erről beszélnem.

– Hát ez bizony, elég nehéz kérdés – kuncogta, majdhogynem önfeledten. Hirtelen néztem rá, szúrós szemekkel, összevont szemöldökkel, jelezve, hogy ez egyáltalán nem vicces, jó kedélyű téma, sokkal inkább kétségbeejtő és bosszantó. – Bocsi, de aranyos vagy – kuncogta, vállat vonva. Megforgattam a szemeimet egy ideges fújtatás kíséretében, újra a cipőm orrát fixírozva, hogy ne rá kelljen figyelnem. – Tudod, a rajongás és a szerelem majdnem azonos érzés. Lehet valakiért rajongani csak úgy, csak azért, mert tetszik, vagy azért, mert szimpatikus az embernek az, amit csinál. Talán a rajongás nem olyan erős érzelem, mint a szerelem, hiszen rajongani bárkiért lehet, ha logikusan belegondolok. Én rajongtam egy színésznőért gyerekkoromban, de soha nem volt olyan a szerelmem, mint az a nő. Ez a két érzés nagyon hasonló, mégis sokban eltérő. A rajongás is képes olyan érzést kiváltani az emberből, mint a szerelem: sóhajok, gyomorrándulás, enyhe szédülés, ilyesmi, mégis más – gondolkodott el, mire hümmögtem egyet, kissé oldalra húzva ajkaimat. Szívesen mondtam volna, hogy ezzel egyáltalán nem segített rajtam, de nem akartam lelobozni, ráadásul lehet, hogy még mondandója végéhez sem ért, és félbeszakítani sem akartam őt egy rosszalló megnyilvánulással.

– Szerinted hogyan tudnám eldönteni, melyik valós? – kérdeztem, felemelve a fejemet, hogy a csillagok irányába nézzek.

– Őszintén? Nem tudom. Ez fogós dolog. Bár, ha jobban belegondolok, akkor azt, aki iránt rajongást érzünk csak, nem választanánk életünk párjának, esetek többségében. Ebben is vannak kivételek, de általánosságban a rajongás nem vált ki szerelmet, ha pedig igen, az nem egészséges dolog. Mondjuk, ez csak az én véleményem. – Mosolygós volt a hangja, én pedig sóhajtoztam szavait követően.

– Ezzel nem jutottam előrébb – néztem rá hirtelen, kicsit elhúzva az ajkaimat.

– Ezt csak te tudod eldönteni, Jungkook. Én nem tudom elmondani neked, vajon rajongsz-e az illetőért, vagy tényleg szerelmes vagy-e belé. Ezt csak te tudod megfejteni vagy eldönteni. Nem mondhatom meg neked, mit érzel, mert azt te érzed, én csak tanácsot tudok neked adni. A rajongás hasonló, mint a szerelem, de megkülönböztethető emóció, nem ugyan az a kettő, viszont minden rajongásban van egy kis szerelem, és minden szerelemben van egy kis rajongás. A kettő majdnem együtt jár, és mégsem. Ez komplikált dolog.

– Ezzel csak jobban összezavarsz! – nyüszítettem, hirtelen engedve el ujjaimmal a láncokat, hogy a hajamba markoljak mind a két kezemmel. A bátyám halkan elnevette magát, majd a hintával együtt, oldalasan közelebb lökte magát hozzám, majd amint elért engem, kezét kinyújtva átkarolta a vállamat, lábaival pedig megtámasztotta magát, hogy ne essen vissza a helyére, vagy lengjen a másik oldal felé.

– Tényleg édes vagy! Nem akartalak összezavarni, csak a tényeket mondom el, amik így vannak. Nincs azzal semmi gond, ha a rajongás felé hajlasz és azzal sem, ha a szerelem felé, a lényeg az, hogy szeresd azt, akivel szemben úgy érzed, szeretned kell. Ennyi az egész. Egyik sem baj, csak szeresd – mosolygott, miközben a fejét az enyémnek döntötte, a csillagok felé emelve tekintetét. Megeresztettem egy újabb sóhajt – ma este már talán az ezrediket –, majd én is követtem íriszeinek vonalát, egészen a csillagos égig, követve a példáját, a ragyogó kis pontocskákat figyelve az égen.

– Engem akkor is bosszant, már csak az, hogy felmerült bennem annak eshetősége, hogy talán nem is szerelem az, amit érzek – dünnyögtem, ölembe ejtve ujjaimat, kémlelve a tiszta, ragyogó eget.

– Hát, ha ennyire zavar, akkor próbáld magadban eldönteni, mi az, ami… – Mondatát a telefonom csörgése szakította félbe. Hümmögve nyúltam a zsebembe, hogy előhalásszam rejtekéből a készüléket, ami szüntelenül játszotta ugyanazt a dallamot, s amint sikerült és megláttam Yoongi nevét a kijelzőn, egy pillanatra gombócot éreztem a torkomban. – Ő a csapattársad, nem? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Ilyenkor keres? Talán baj van? – Megráztam a fejemet.

– Biztosan nem – sóhajtottam, miközben lassan kikászálódtam a hintából, hogy felvehessem.

– Hogyhogy ilyenkor keres? – szegezte nekem a kérdést, mire hátrafordultam testvérem felé, vállat vonva, tanácstalanságot színlelve, holott nagyon is tudtam, miért hív: azért, mert napokig csesztem a fejére és valószínűleg dühös, hogy megint neki kell engem hívnia.

– Hát, mindjárt megtudjuk – mosolyogtam erőtlenül, majd elfordultam tőle és pont, mikor felvettem volna, abba maradt a csörgés. – Basszus – dünnyögtem kissé idegesen, elkezdve sétálni az udvaron, hogy minél messzebbre érjek a bátyámtól, majd a névjegyzékekbe lépve, rögtön megkerestem Yoongi nevét és azonnal vissza is hívtam, nehogy esetleg rosszra gondoljon, amiért nem vettem fel. Bár, már késő van, esetleg alhatnék is, de Yoongiról volt szó…

– Miért nem vetted fel? – Se szia, se hello, se egy hiányoztál, aminek hatására elhúztam a számat, s rögtön a homlokomhoz nyúltam, megmasszírozgatva a bőrömet. – Miért nem kerestél napokig? Azt mondtad, majd hívsz, mert nem akarod, hogy rosszkor zavarjalak!

Idegesnek, mérgesnek tűnt a hangja és kivételesen tényleg nem volt kedvem veszekedni, főleg azért nem, mert féltem, hogy esetleg tudtára adnám azokat az emóciókat, amikkel én sem voltam tisztában és esetleg csak annyit érnél el, hogy… tönkremenne minden.