YoonKook/SugaKook II. - Csá! (5/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Gyorsan jött a folytatás. :D Remélem, tetszeni fog nektek. ^^ (Bár, nem a legjobb fejezet, mivel gyógyszert szedek és kezd tompítani, csak bizonyos időszakonként tudok írni, ez pedig nehezít a feladatomon. :c Nagyon remélem, hogy nem lett összecsapott, vagy követhetetlen. ><)

Yoongi

Hihetetlenül dühös voltam. Nem bírtam már ki, ha ő nem hív, akkor hívom én, de biztos, hogy abból nem lesz köszönet őfelsége számára! Mégis, hogy képzeli? Azt mondta, ne hívjam, lehetőleg ne zaklassam majd – már ez is elég erősen szíven ütött –, ő keresni fog, amint ideje és magánya engedi, ennek ellenére már majdnem az egész szünet lement, és még mindig nem hívott! Balszerencsémre, vagy sem, én már a mai napon tengettem magányos délutánomat a dormban, teljesen egyedül, ugyanis még mindenki a családjával volt, vagy élvezte a szabadidős tevékenységeket – aminek szerintem mindenki hálát is adott, hiszen nagyon, de nagyon ritka alkalom az, hogy ilyen sokáig munkamentesen élhettünk.

Talán épp az egyedüllét volt az, ami arra ösztönzött, felhívjam őnagyságát és úgy Istenigazából elhajtsam a halál faszára, mert semmibe vett, pedig ha tudná, hányszor emeltem meg a telefont azzal a szándékkal, hogy hívjam. Én marha, ezzel szemben szinte állandóan visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, vagy épp tettem vissza az asztalra, betartva azt, amit kért. Annyira, de annyira dühített… Forrt a vérem.

Részben biztos, a Hoseokkal való beszélgetés is hozzájárult cselekedetemhez, s amint eszembe jutott az a korán reggeli beszélgetés kettőnk között, akarva-akaratlanul is, de összerándult a gyomrom és újból gombóc nőtt a torkomba, miközben ujjai között szorosan tartottam a telefont.

Biztos fel akarom én hívni Jungkookot?

*

Az indulásunk napján, korán reggel ébren voltam már és azon gondolkodtam szokás szerint, hogy vajon mi üthetett Jungkookba, miért nem telefonál, miért ignorál. Természetesen, nem jutottam előrébb, csak annyiban, hogy tovább bosszanthattam magam feleslegesen. Már közel jártam az elmélethez, miszerint magasról fogok tenni Jungkookra, a hülyeségeire, az érzéseire és próbálok elvonatkoztatni a kapcsolatunktól és attól, mi üthetett a fiatalabba. Elfáradtam már.

Nem vagyok én Sherlock, hogy megoldjam a problémáit, amikről nem beszél! Tudtam én, valami nem stimmelt vagy vele, vagy köztünk, de egyszerűen nem volt hajlandó beszélni, az a magas szintű ignorálás pedig már kikészített. Azóta, hogy hazaérkezett, nem is beszéltünk és akárhogyan is gondolkodom, bőven több, mint két nap volt. Dühített, bosszantott, de próbáltam nem mutatni jelét sem Taehyungnak, sem Hoseoknak.

Álmosan sétáltam ki a konyhába, de már a folyosón éreztem a kellemes illatokat, amik arról adtak tanúbizonyságot, hogy valaki épp reggelit készített, aminek hihetetlenül örültem, hiszen nem kellett nekem vesződnöm az étel elkészítésével, s amint orromba szökött a kellemes, ínycsiklandozó illatáradat, meg is kordult a gyomrom.

A konyhába érve láttam Hoseokot, amint épp a reggeli elkészítésével vesződött. Természetesen, amint konstatálta, én is a helységben tartózkodtam, vele együtt, egy meleg, szeretetteljes, hatalmas mosollyal üdvözölt, de én csak biccentettem egyet. Hiába örültem a reggelinek, Jungkook gondolata nem hagyta a túlzott örömöt eluralkodni rajtam.

Hosszas percekig csak szótlanul folytattuk tevékenységeinket: ő főzött, én pedig kávét készítettem mindhármunknak. Bár, Taehyung ritkábban ivott kávét, mint mi – nem szoktam engedi sem neki, sem Jungkooknak. Jungkooknak azért, mert szerintem fiatal hozzá, Taehyungnak azért, mert így is túl aktív, nem kell még, hogy a kávé is feldobja az amúgy is állandó pörgésben lévő agyát… Viszont azt hiszem, mától felhagyok a szigorral. Annyira nincs értelme… felnőttek már mindketten, Jiminnel együtt, szóval felesleges állandó terrorban tartanom őket.

– Csendes vagy ma. – Hoseok hangjára felkaptam a fejemet, azonban nem reagáltam le, csak bekapcsoltam a kávéfőzőt azzal a szándékkal, hogy elvégezhesse dolgát és lefőzhesse nekünk a fekete nedűt. – Meg mostanában mindig. Baj van? – fordította felém arcát, mire ránéztem, mély sóhajjal. Eleinte nem akartam beszélni vele, mert nem rá tartozik a Jungkookkal való problémám, viszont eszembe jutott, milyen slamasztikák is voltak a hallgatásomból még jó pár hónapja. Nem kellene ugyan azt a hibát elkövetnem, mint akkor, így a szőkés tincseimbe túrtam, megborzolva őket, azt követően pedig leültem az asztalhoz, mélyet sóhajtva.

– Nem tudok kiigazodni Jungkookon. Egyszer úgy ragaszkodik, hogy majd megfojt a szeretetével, aztán vesz egy fordulatot és úgy tesz, mintha nem is léteznék. Most például azzal váltunk el még pár napja, hogy ne keressem, ne zaklassam, majd ő hív, ezzel ellentétben még mindig nem hívott. Bosszant a viselkedése, az főleg, hogy egyáltalán nem akarja a szüleinek elmondani a kapcsolatunkat. Félig-meddig megértem, én sem szívesen számolnék be róla, de én utálom a családom előtt való titkolózást, de ha ő nem beszél róla, nekem sem illendő. Hogy venné ki magát, ha ne adj Isten, találkoznak és beszélnek a szüleim erről, az övéi meg semmit nem tudnak? Tudom, elég lehetetlen, de én már semmin nem lepődnék meg. Kellemetlen helyzet, fogalmam sincs, mit csináljak ebben a helyzetben, és abban is, hogy baszik a fejemre – daráltam el egy szuszra, mire Hoseok hátranézett rám, megemelt szemöldökkel, majd keserű mosolyra húzta az ajkait.

– Hát… nekem lenne egy elméletem, de biztosan nem fog tetszeni – motyogta, megkevergetve a fakanállal az edényben lévő ételt, azután pedig, ha jól láttam, kisebb lángra vette a tűzhelyet, hogy ne égjen le, majd leült az asztalhoz velem szemben, komótosan és kényelmesen mozdulva.

– Kíváncsi vagyok – emeltem meg a szemöldökömet.

– Hogy is mondjam – szusszantotta, a hajába túrva. – Tudod, Jungkook még fiatal egy kapcsolathoz. Nem azért, mert nem érett rá, vagy mert esetleg gyerek. Régen nem az, nem erről van szó. Inkább arról, hogy fiatal. Ő tinédzserkorában nem élt meg olyan dolgokat, mint mi. Értem itt a randizást, a kapcsolatteremtést. Nem ért bele a dologba, ehhez még éretlen és hogyan is kellene mondanom… Nos, neki ez az első, az első kapcsolat pedig mindig, minden esetben tragikus – nevetett harsányan, kissé keserűen.

– Mire akarsz kilyukadni? Ezt én is tudom, én így is elég türelmes vagyok hozzá – szűrtem fogaim közt a szavakat, hiszen amit elmondott, az nekem is nyilvánvaló volt. Nem vártam el Jungkooktól, hogy lehetetlent tegyen, tudtam nagyon jól, az első kapcsolat mindig komplikált.

– Arra, hogy… szerintem ne éld bele ebbe magad – motyogta, lebiggyesztett ajkakkal. – Első kapcsolat, bizonytalan, hamar kiég a láng – szusszantotta, felnézve rám. – Szerintem… ez nem fog sokáig tartani. Első kapcsolat, tele van hibával, fájdalommal, keserűséggel. Nem tudja még, hogyan viszonyuljon hozzád, ami normális, hiszen először az ember csak hibát vét egy párkapcsolatban, aztán szakítás után megvilágosodik, mit és hol rontott el. Minden ilyen alkalom után tanul az ember. Neked sem volt fényes az első, gondolom – mosolygott, esetlenül.

– Hát nem, szörnyű volt – szuszogtam, a tincseimbe túrva. Iszonyatosan felzaklatott az, amit mondott, de csak amiatt, mert tudtam, teljesen igaza volt.

– Nekem is és az emberek 80%-ának az. Legyél vele türelmes, egy kapcsolat nem könnyű, ő pedig szerintem csak most jön rá, milyen nehéz is egy igazi párkapcsolat. – Hallgatta szavait, majd mihelyst a végére ért mondandójának, megeresztettem egy mély, kissé zaklatott, feszült sóhajt, közben pedig a tincseimbe túrtam ujjaimmal, tanácstalanul.

– Szerinted szakítani fog? – emeltem rá íriszeimet, mire lesütötte a szemeit, beharapva alsó ajkát.

– Szerintem igen.

*

Amint végig gondoltam a múltkoriban történt beszélgetést és eseményeket, szempillantás alatt újra forrt a vérem, hiába gondolkodtam el ezelőtt pár perccel, tényleg fel kellene-e keresnem a fiatalabbat. Becsapva éreztem magam, holott a Hoseokkal való beszélgetésnek talán köze sem lehetett a valósághoz, azonban azt tudtam, puszta tény volt minden, amit a tudtomra adott, s ha nem ültünk volna le beszélgetni, biztosan bele sem gondoltam volna, mi is lehet a gond kettőnk között. Pedig az elején részben emiatt nem akartam Jungkooktól semmit.

Aztán most itt van, megnézhetem magam és hempereghetek a szarban, amit igazából magamnak turkáltam ki.

Gondterhelten szusszantottam, végül döntöttem: igen is, felhívom és eligazítom, hogy vele ugyan ne szórakozzon. Ha azt mondja, ne hívjam, mert ő majd hív, legyen is így. Ne csináljon segget a szájából, belőlem meg hülyét ne, mert azt rohadtul nem csípem. – Tessék, megint dühös voltam. Egyszer hol tanácstalanul, szomorúan néztem magam elé, egyszer pedig felforrt az agyvizem és éreztem, ahogy a vérem száguld az ereimben. Kész tragédia…

Mindez egyetlen személy miatt! Egyetlen személy miatt!

Nem bírtam ki. Amint hívtam, nem palástoltam dühömet, szinte rögtön lerohantam. Nem köszöntem neki, nem mondtam sem kedveskedő, sem aranyos szavakat neki – nem is érdemelte volna meg, azt hiszem. Rögtön számon kértem, teljesen jogosan.

– A családommal vagyok. Ilyenkor nem te vagy az első – sóhajtotta a vonal túlsó végén, nekem pedig a torkomon akadtak a szavak. Mélyen fel kellett dolgoznom a szavait, amik egyáltalán nem voltak rám jó hatással, az idegi állapotomat figyelembe véve.

Mielőtt valami igazán megrázkódtatót, vagy csúnyát mondtam volna, kipréseltem ajkaim között egy szusszantás félét, meg-meg remegő szájsarokkal, nyelve egy hatalmasat. Vajon tényleg keményen meg akart bántani, sebet ejtve a szívemen, vagy pusztán véletlen vágott a fejemhez ilyen erős, kemény jelentéssel bíró dolgot?

Talán mindegy is. A lényeg, hogy megtörtént.

– Ja, bocs – mormogtam egy pár másodperc hatásszünet után. – Én is a családommal voltam, mégis gondoltam rád. Ha nem így vagy vele, csak szólj, a büdös életben nem foglak keresni – sziszegtem, a kanapén ülve, üres tekintettel bámulva a lábam előtt pihenő asztalt, amin a füzetem és a tollam pihent.

– Én is gondoltam rád, de nem volt időm arra, hogy hívjalak. Amúgy is, 0-24-ben együtt vagyunk, szerintem egy hét nem a világ vége, ha beszélgetés, vagy egymás zaklatása nélkül telik el. – Színtelen volt a hangja, bennem pedig tombolt a düh.

– Neked ez zaklatás, Jungkook? Szerinted én zaklatlak? Egész héten nem hívtalak, mert megkértél rá, de mellette azt is mondtad, hogy majd te fogsz hívni! Nem így történt, még jó, csessze meg az ég, hogy felkereslek már, élsz-e még! Legalább egy életjelet adtál volna, vagy küldtél volna sms-t, hogy cseszd meg, hülyegyerek, élek és virulok! – emeltem meg a hangomat mondandóm végére, a vonal végéről viszont csak egy fáradt sóhajt hallottam.

– Úgy viselkedsz, mint egy menstruáló nő.

– Úgy gondolod? – kérdeztem, hátradőlve a kanapén, erősen a háttámlába süllyesztve a hátamat, lángoló tekintettel nézve magam elé. – Szerinted túlreagálom, és oktalanul „hisztizek”, hm? – tettem fel a kérdést, a sarkaimat az asztalra pakolva.

– Szerintem igen. Határozottan. – Megemeltem szemöldökömet, miközben lehunytam a szemeimet.

– Szerinted ez így sok, Jungkook? – kérdeztem színtelen, kifejezéstelen hangon.

– Igen! – Kissé zaklatottan válaszolt, én pedig hümmögtem egyet, megvonva a szemöldökömet újra.

– Javíts ki, ha tévedek, de nagyon úgy érzem, mintha azt éreztetnéd velem, hogy a nyakadra mászok, nem hagyok neked szabad levegőt és teret, nem hagylak békén, emellett pedig jelenleg teljesen jelentéktelen dolgon hisztizek, mint egy menstruáló nő? – kérdeztem kíváncsian, várva a válaszát, ami nem is sokkal később megérkezett. Még csak nem is gondolkodott el a dolgokon.

– Igen. – Talán ez ütött a leginkább szíven. Nem az, amit Hoseok mondott, nem az, amin nemrég elmélkedtem. Nem az, ahogy viselkedett velem, hanem az, hogy alátámasztotta a kijelentéseket, amik úgy hiszem, egyáltalán nem igazak.

– Én csak úgy törődök veled Jungkook, ahogy egy kapcsolatban szokás. Ha ez neked sok, akkor maradjunk barátok, néha megduglak. Szabad teret kapsz, békén is hagylak, azt csinálsz majd felőlem, amit akarsz. Jelezd a szándékaid, ugyanis nem tartom magam Sherlocknak, hogy én fejtsem meg őket – morogtam a telefonba.

– Hogy lehetsz ennyire tapló?! Én nem ezt mondtam! Kiforgatod a szavaimat!

– Igen?! Szerinted sok, amit teszek, nincs mit ezen kiforgatnom! Baszd meg, mit csináljak?! Szerinted nem normális, hogy aggódom érted, mert kurvára nem küldtél életjeleket?! Szerinted nem normális, hogy ki vagyok fakadva amiatt, mert cseszel arra, amit megígérsz?! Szerinted… Áh! Szarok bele az egészbe! Csá! – Mielőtt tovább rontottam volna a már így is sanyarú helyzeten, kinyomtam a telefonomat és dühösen a kanapé másik végébe dobtam, mindkét kezemmel a hajamba túrva, gondterhelten, kétségbeesetten.

– Hát ez mi volt? – Taehyung hangjára felkaptam a fejemet, az ajtó irányába nézve, s mikor megláttam őt és Jimint, elkerekedtek a szemeim. Már csak ez hiányzott egy fergetegesen végződő estéhez.

– Jungkookkal beszéltél, hyung? Ilyen hangnemben? – kérdezte Jimin számon kérően, mire rögtön elfintorodtam, felhúzva felső ajkam jobb oldalát.

– Úgy beszélek vele is, és veletek is, ahogy akarok, vili? – sziszegtem, feltápászkodva a kanapéról, közben pedig felnyaláboltam a telefonomat a puha matracok közül, majd az asztalhoz nyúltam, hogy felvehessem onnan a füzetemet és a tollamat.

– Nem egészen úgy… – Felé néztem, azonban Taehyung megmentette őt azzal, hogy elkapva a kabátjának ujját, a konyhába húzta, ha nem így tett volna, biztosan Jiminen csattant volna az az ostor, amit nem ő érdemelt ki.