Wreath from lover (1/?) - VMin

Cím: Wreath from lover

Alkotó: Nana 

Hossz: 
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Park Jimin - VMin /BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: 
"– ... nem mindenki szeretheti a virágokat.

– Aki nem szereti őket, azzal baj van, mert… mindig van legalább egy, ami megfog valakit. Akár egy kaktusz, kövirózsa, egy mezei pipacs is lehet, és aki egyiket sem tudja értékelni, az az ember üres, az az ember… érzések nélküli váz." 

Hozzáfűzés: HEYHO! :D 
Amúgy is akartam már írni egy hosszabb VMin történetet, már jó ideje, de a csoportban pluszban "biztattak" rá, szóval, itt is lenne az első fejezet. :)
Annyira nem tervezem hosszúra, de lesz egy jó pár fejezet, az biztos. :D
Egy fanart ihletett meg, amin Jimin és Taehyung vannak, köténykében, virágokkal. :D Muszáj volt ilyesmit írni, höhö. x)
Igazából, sok e fajta fici van, mármint a "tipikvirágárusfiúcska, és a gazdagnagymenősrácka szerelmi története", de remélem, hogy a klisék ellenére nektek tetszeni fog, és fogok tudni valami pluszt, valami újat adni benne. :)
(JA! És dolgoztam virágkötőként is - gyártottam koszorútól kezdve mindent -, szóval legalább kamatoztathatom az ott tanultakat. :D :D )

Jó olvasást! ❤❤

Apró sóhajjal túrt bele a táskája mélyébe, hogy arrébb kotorhassa a benne rejlő dolgokat, s csak kifejezetten egyetlenre koncentráljon, miközben ajkai közül kidugta rózsaszín nyelvét, égbe emelve tekintetét – néhol még grimaszolt is, mikor nem találta a keresett eszközt, s hosszas percek kínlódása után felszisszenve, morgolódva hajtotta le a fejét kopott válltáskájára sandítva, összevont szemöldökökkel. Egyetlen dolga lett volna: megtalálni a nyomorult kulcscsomót, de annyi minden kincs volt a kicsiny táskában, hogy ez lehetetlennek tűnt. Mély, meggyötört szusszantással fordított egyet a vállán lévő szíjon, így a a használati tárgy immáron öle előtt volt, s felhajtva annak tetejét, fejét lehajtva nézett abba bele: dezodor, parfüm – minek is az? –, szendvicsek, két literes vizes palack, textil kesztyűk, pénztárca, telefon, bérlettartó-irattartó, fésű…

Tikkelt egyet a szeme, majd alsó ajkába mélyesztette hófehér fogait, s még mélyebbre túrt, már kissé idegesen is, ugyanis lepergett szeme előtt, hogy otthon hagyta a kulcsokat, így pedig nem tud kinyitni, utána pedig nem tud majd dolgozni, és akkor pénze sem lesz. Megrökönyödve, éles nyüszítéssel vette tudomásul, mindennek vége, elrontotta, nincs visszaút, a főnöke ki fogja csinálni, de abban a szekundumban ért mutatóujja az erős, kemény fémdarabhoz, minek után csillanó szemekkel nézett az előtte lévő ajtóra, s megkönnyebbülten markolt rá egy puha, apró plüssre, majd húzta ki a vizes palack mögül. Mihelyst érzékelte, meglelte a keresett tárgyat, kétszázra ugró szívverése nyugovóra tért, s félig lehunyt pillákkal emelte a kezében tartott bogot, hogy kinyithassa a faajtót.

Amint készen volt, s kitárta a fa szerkezetet, belépett a küszöbön, s nyomban be is csukta maga után a merev lapot, hogy bezárhassa annak ajtaját, majd a átemelte fején a válltáska szíját, hogy a földre dobhassa, s szétnézhessen a picike, ám annál barátságosabb boltban. Hazudna, ha azt mondaná, nem szeretett itt dolgozni, hiszen imádta a virágokat, szeretett koszorúkat, virágcsokrokat gyártani, díszíteni, még akkor is, ha rengeteg sérüléssel járt, s egykoron még puha, selymes keze érdessé, hegessé vált. A munka ártalma, ő mégsem bánta – azt sem, ha a barátai rajta gúnyolódtak, vagy épp kinevették, amiért gazokkal dolgozik, pedig nem voltak azok jelentéktelen, semmis gazok, dehogyis! Gyönyörű színpompák, mesés szirmok, s levelek, mikkel játszadozhatott, miket összefűzhetett a szerelmes pároknak, vagy a házasodni vágyóknak, mikkel bármit fel lehetett díszíteni, s mikkel megemlékezhetnek a temetőben szunnyadó szerettekről. Sokkal több volt ez annál, mint amit barátai állítottak, de ha logikusan belegondolt, minden gyerekkori ismerőse, hozzá közel álló kortársa valami magaslati dolgot végzett; Hoseok egyetemre ment, ügyvédnek tanul; Jungkook informatikai szakot választotta; Namjoon pszichológus pályára lépett; Yoongi zeneművészeti egyetemen folytatta tanulmányait; Seokjin szakácsnak adta a fejét, ő pedig… virágkötő lett. Ilyenkor mindig elgondolkodott azon, talán igazuk van, amikor rajta kuncognak, s csóválják a fejüket, Taehyung mennyire ostoba, viszont ő úgy érezte, nem értene máshoz, valahogy nem menne neki.

Igyekezett, próbált ő sok mindent megtanulni, kipróbálni – egyszer leült Jungkookkal egy délután, hátha okosabb lesz a számítástechnikai dolgokhoz, de a számítógép bekapcsolásánál, és a facebookra való belépésnél – no meg a youtube elindításánál – tovább nem jutott, s a fiatalabb hiába magyarázta neki, egyszerűen ő megragadt az őskorban. Lövése sem volt ezekhez a dolgokhoz, s barátai igazán sokáig próbálták más utakra terelgetni, bármi legyen, csak ne virágárus fiúcska, Taehyungot arra húzta a szíve. Gyerekkorától kezdve imádott játszadozni velük, kreatívkodni; emlékezett, egyszer a játszótéren ücsörögtek Jungkookkal, s Taehyung egy hatalmas fűszálból font egy parányi karikát, majd egy piciny kamilla virágfejet fűzött a fonatok közé, s azt a gyűrűt neki is adta Jungkooknak, szabályosan felhúzta gyűrűs ujjára – azóta is a fiúnál volt. Ez a hajlam már gyermekkorától kezdve kísérte, a szobája is mindig tele volt rózsákkal, hajdinákkal, futónövényekkel, és ő ott érezte jól magát, valahogy a virágok színpompái adtak olyan löketet életének, olyan szépséget, amit soha nem tudott sem leírni, sem megfogalmazni.

Ő ilyen volt. Furcsa. Romantikus alkat, álmodozó, örök-vidám, akár a huncut margaréta.

Miután előkészítette a pultot, eltakarította, amire este nem volt ideje, nagyjából összepakolt a bolt többi részein is, elrendezgetve a színpompás varázsokat, vázákba töltve a szálra vágott rózsákat, krizantémokat, gondosan megsimítva fejüket, halovány mosollyal ajkain – ő ilyenkor érezte magát otthon, s talán nem fizet túl jól ez a munka, nem mondhatja el, hogy gazdag lesz, akár a társai, így volt boldog, így volt igazán önmaga, ezt pedig semmi, s senki nem tudta volna helyettesíteni.

Amint elérkezett a nyolc óra, az ajtóhoz tipegett, majd elfordította a zárban lévő kulcsot, s a zárva/nyitva táblácskát úgy fordította, hogy a „nyitva” felirat legyen kívül, az ablaküvegnek feszülve, majd a plüssökkel megáldott kulcsait magával vitte a pultig, egyenesen a táskájába süllyesztve azt.

Ha nem volt vendég, neki akkor is volt tennivalója: letörölgette a polcokat, eltakarította a szirmokat, miket nem, véletlenül sem dobott ki – még friss állapotukban összefűzte őket magának, majd gondosan kiszárította, hogy örökre megmaradhassanak. Drót szálon szívecskéket, köröket formált ki, különféle színben fűzve fel azokra a lehullott kis pehelysúlyokat, néha-néha egy egy levelet is közéjük illesztve a forró ragasztóval. Koszorúkat, egyéb dísztárgyakat készített a „feleslegesnek” hitt részekből is, mindig valami varázslatot alkotva – kreativitása nem ismert határokat, csak épp senki nem látta ezt benne. Mindenki csak egy virágárus fiúcska volt, még a barátai sem ismerték fel, milyen kreatív, hogy a leglepusztultabb, leghalottabb dolgokból is képes valami káprázatos csodát csinálni… amire senki más nem gondolna, hiszen a lehullott, selymes, pillekönnyű szirmokkal, s levelekkel senki nem kezdene semmit, mindenki kidobná. Mindenki, kivéve Taehyung. Ő még a halottat is újjá éleszti, ha úgy akarja.

Mosolyogva, elmélázva csavargatta a hatalmas drótszálat, majd drótvágóval elcsípte annak végeit, a megfelelő hossz elérésének érdekében, s egy újabb, nagyobb fémrészt megragadva, óvatosan kezdte ráfonni azt az alapra. Miután végzett, a pult mellett lévő forró ragasztóba nyúlt pálcájával, majd ügyesen összeragasztotta a drótszálak végeit, ügyelve, ne csöppenjen a forró ragacs bőrére, hiszen tudta, mennyire fájdalmas is az – hólyagos lesz, piros, és égni fog. Rengetegszer járt már így, s tudta, kesztyűben kellene dolgoznia, épp ezért, de ő szeretett mindent megfogni, érezni, az, amit csinál, maga a varázslat. Érezni akart mindent ujjbegyeivel – kivéve a ragasztót –, ezért nem tudta magán elviselni a kesztyűt.

Halkan dúdolva könyökölt a pultra, fenekét kidobva a háta mögött lévő polcoknak, majd a reggel összeszedegetett tobozokat kezdte különféle technikákkal felragasztani, vagy felrögzíteni más módon az alap szálra – most éppen egy szív alakú virágkoszorút akart készíteni, amit majd a elvihet édesanyjának.

A tobozokat gondosan illesztette össze, s már épp következett volna a szirmok, virágfejekkel való díszítés, amikor halk csilingelés szakította ki – a csilingelés jelezte, valaki betért a boltba.

Szinte azonnal félre csúsztatta az eddig készen lévő koszorút, s a pultra tenyerelt, széles mosollyal figyelve a fekete hajú, körül-belül vele egy magas férfit, aki azonnal körbe vizslatta a boltot, s Taehyungot, a fehér köténykében.

– Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte mosolygós, mély hangján, mikor a férfi a pulthoz ért, majd hümmögve fixírozta végig újból a helységet, mintha nem találna kedvére való virágot, koszorút, vagy díszítőelemet, ez pedig pár pillanatra elkeserítette Taehyungot; ő mindig gondosan, ügyesen csinált mindent, igyekezett szép dolgokat kreálni, s úgy hitte, ez sikerült is. Persze, mindig akadt olyan, aki nem volt elégedett, ez elkerülhetetlen, de minden alkalommal rosszul is esett neki… szerette látni, ha valakinek tetszik, amit ő készít.

– Csak nézelődök, egyelőre, kösz – sóhajtotta a férfi egészen magas hangján, majd műanyag keretes napszemüvegét felcsúsztatta feje tetejére, ezzel eltűrve frufruját is, Taehyung pedig ekkor látta meg a kissé degradáló szemeket, ő azonban egy szót sem szólt.

– Rendben, ha esetleg tudja, miben tudok segíteni, nyugodtan szóljon – felelt őszinte, kedves hangnemben.

– Oké.

Ezután a pult mögött álló elhümmögte magát, majd előszedte a koszorúját, hogy folytathassa, amit elkezdett – apró fémszálakat dugdosott a szirmok közepébe, vagy szélébe, s ragasztóval illesztette azt véglegesen oda, majd tette a tobozokra.

A fekete hajú férfi megemelte szemöldökeit, kíváncsian hajolva előre, hogy láthassa, mit is csinál a virágárus, s úgy gondolta, amit most készített, sokkal szebb volt, mint bármi más a boltban; valóban, tele volt a fal szebbnél szebb koszorúkkal, de az, amit éppen akkor kreált, valamiért mégis más volt. Egyszerű, egyedi, sajátos – nem is látott behatárolhatatlan szirmokkal teletűzdelt, ragasztott koszorút eddig, mi úgy nézett ki, akár egy egyénien kifejlesztett növény – élt. Ez volt a legjobb szó erre. Élt.

– Tudom, miben segíthetsz.

– Oh, miben? – mosolygott, azonnal felegyenesedve.

– Azt kérném, amit épp csinálsz – felelte a férfi, mire Taehyung meghökkent pár pillanatra, és zavartan pislantott a fekete hajú íriszeibe, kissé talán félve, hiszen azt nem eladásra készítette, csupán az édesanyjának, aki a kórházban feküdt, kómás állapotban.

Hogyan adhatná ezt el?

– E-ezt igazából nem… mármint, hogyan mondjam. Ez nem eladásra készült – túrt bele zavartan hamu szőke tincseibe, megvakargatva tarkóját, oldalra sandítva, kerülve az őt érő pillantások sorozatát.

– Én viszont ezt szeretném – emelte meg szemöldökeit a férfi, közelebb lépve a pulthoz. – Mondj egy árat, van pénzem, megveszem – vonta meg vállait hetykén.

– Ez nem eladó – felelte a fiú, fáradt hangján.

– Egy virágboltban van, ami nem eladó? Én akár még téged is megvehetnélek, ha akarnálak – húzta gunyoros mosolyra ajkait az ismeretlen férfi, végig mérve Taehyungot, már, amennyit látott a pult takarásából. – Látom, nem tudod, ki vagyok: Park Jimin, a helyi polgármester fia. Akár panaszt is tehetek a apámnak, aki majd a főnöködnek fog, nekem oly mindegy…

Taehyung felsóhajtott, majd bágyadtan, kissé szomorkásan biccentett egyet; minden héten gyártott egy koszorút anyjának, s egy újra már nem volt elég „szemete”, azonban kénytelen volt beletörődni a sorsába, ugyanis főnöke sem örülne ennek, hiába nem használatos már az, amit összeszedegetett. Biztos volt benne, bőven kapna lecseszést, főleg, amiért nem adta oda egy vendégnek, ha már azt kérte. Nem akart konfliktust, így fájó szívvel, bágyadtan, de muszáj volt beleegyeznie.

– Befejezem, és elviheti.

– Mennyibe kerül? – kérdezte a férfi, a nadrágzsebében turkálva a pénztárcája után.

– Semmibe – ingatta a fejét Taehyung –, ez csak a padlóról, polcokról összeszedegetett virág-s díszítőmaradványokból van, amik már nem kellenek senkinek, ez mind szemét. Semmibe nem kerül – fejezte be, majd a pultnak dőlt, hogy befejezhesse azt, amit elkezdett.

A férfi szótlanul várta ki, míg Taehyung ügyesen be nem fejezte a koszorú elkészítését, s ugyan, nem volt rövid idő, megérte a várakozást: a szív alakú, tobozokból összerakott varázs sziporkázott. Nem tudta, milyen virágok maradványaiból volt az összerakva, de olyan volt, akár egy élő pompa… A tobozok alig látszottak ki a levelek, s a színes selymek alól, mik tornyosultak, egyre több és több lett belőlük. A férfi lélegzete is elállt, mikor Taehyung a koszorú szivacsos közepébe illesztett pár fej sárga, s vörös rózsát, mik ugyan nem voltak túl szépek előtte – nyomott volt a fejük, kissé össze-vissza álltak, de a fiú addig-addig ügyeskedett, míg különféle módszerekkel ki nem korrigálta fejüket, majd le nem fújta valamivel. A szivacs még kikandikáló részeire kagylókat ragasztott, fehér, s barna, csigaszerű törékenynek tűnő darabokat, szárított pálmalevelekkel teletűzdelve, apró, száraz leneket ragasztgatva ide-oda, s kunkorodó lalykat helyezett el a még látszódó szivacs takarására. Hogy még szebb legyen, szalagokat kötött, azokat is gondosan elhelyezve, ahol csak tudta.

Gyönyörű volt az a koszorú.

– Tessék – mosolyodott el Taehyung kissé visszafogottan, keserűen, minek után a férfi megcsodálta a pult tetejére tett tárgyat.

– Mennyibe is kerül?

– Semmibe, ez mind kidobásra lett volna ítélve – ingatta fejét a szőke –, nem is értem, önnek miért pont ez kell – motyogta, ezüstös tincseibe vezetve megviselt ujjait.

– Ez tetszik – vonta meg vállait az ében hajú, elkapva a pultra kitett koszorút, majd pénztárcájába túrva, elővett onnan jócskán több pénzt, mint amibe itt bármi is került volna, s letette azt a koszorú helyére.

– De hát mondtam, semmibe nem kerül, és ez amúgy is túl sok, ennyibe fájhat vagy hat koszorú, ez nem… – kerekedtek ki Taeyung szemei, az ismeretlen viszont szavába vágott.

– Akkor fogd fel borravalónak, rád fér – mérte végig Taehyung egész alakját. – További szép napot! – köszönt el tőle, majd a csilingelés zaja után becsukódott teste mögött az ajtó, Taehyung pedig hatalmas szemekkel kémlelte a pulton hagyott pénzt, zavartan pislantva körbe; természetesen, örült neki, hiszen nem volt eleresztve anyagilag, de miután körbenézett a boltban, rájött, semmi olyan nincs, amit el tudna vinni az anyukájának.

Egyik sem olyan, mint amiket minden héten elvisz hozzá.

Normális esetben megviselte volna Jimin lekezelő, lenéző stílusa, de volt ennél nagyobb gondja is: fogalma sem volt, mit fog adni anyukájának.

Szomorkás sóhajjal, lebiggyesztett ajkakkal kezdett maga után összepakolni, eltakarítani, hogy immáron a tényleges munkájára koncentrálhasson; talán az anyja nem haragszik meg, ha kivételesen pár szál, saját kezűleg kötött rózsacsokrot visz ki, ugyanis a koszorúk, amik a boltban voltak, nem olyanok. Mindegyik szomorú, mert bágyadtra kellett csinálnia az előírtak alapján, s egyik sem volt méltó anyukája mellé.

Talán a pár szál rózsa, saját készítésű díszekkel picit jobb lesz.

– De tahó – húzta el ajkait Jungkook, miközben hosszú, fekete textíl kabátjának zsebébe csúsztatta ujjait, degradálóan nézve maga elé, ugyanis jól ismerte Jimint. Amikor gólya volt, ő három évvel felette járt, s már akkor sem volt szimpatikus neki a kinyalt, és  lekezelő stílusa, mégis ő volt az iskolában a legnépszerűbb – végül is, nem volt meglepő, az apja elég befolyásos ember volt. Viszont az, hogy megfenyegette Taehyungot, mi történik, ha nem adja neki a koszorút, kicsapta nála a biztosítékot – mérgesnek érezte magát, főleg, mert Taehyungnak arany szíve van, és soha nem tudta elképzelni, hogyan viselkedhet vele bárki is gonoszan.

– Az – ingatta a fejét Taehyung –, szóval csak ezt tudtam csinálni, de ez sem volt nagy kunszt – szuszogta, letéve az éjjeliszekrényre a rózsacsokrot, mibe bele volt fűzve pár szárított pálmalevél, ciklámen muhar, és pár színes cickafark, mik egy hatalmas, vörös szalaggal voltak összefűzve, gyönyörű masnival tarkítva.

Taehyung bágyadtan nézte anyukája alvó arcát, majd vontatottan odahajolt hozzá, megtámaszkodva az ágy puha matracán, hogy a meleg homlokra lehelhessen egy könnyed, aprócska csókot – mindig ezt csinálta.

– Nekem ez is tetszik – mosolyodott el Jungkook, mire Taehyung futólag rápislantott, majd lesütötte szempilláit; tagadni sem tudta volna, mit érez gyerekkori barátja iránt, s Jungkook ugyan nem viszonozta Taehyung vágyait, soha nem neheztelt rá amiatt, hogy több fűzi őt hozzá. Sajnos Jungkookot nem fűzte gyengéd szál egyetlen férfi iránt sem – nem is menne neki –, de nem ítélte el Taehyungot, soha, egyetlen pillanatra sem.

Végül is, már kis kamasz korukban is sejtette, Taehyung bizony, nem hetero beállítottságú, erről árulkodott talán „nőies” munkája is, de soha, esze ágában sem volt megbántani őt, s mikor elutasításra került a sor, akkor is a lehető legfinomabban próbálta barátja tudtára adni, ő más vizekben evezik. Annyiból furdalta a lelkiismeret, hogy aznap szenvedett balesetet Taehyung anyja, így az idősebbnek az a nap két traumával is ért fel – Jungkook viszont mindig ott volt neki, soha nem hagyta magára, s minden alkalommal, mikor Taehyung idekészült, ő vele tartott.

– Akkor biztos neki is tetszik – sóhajtotta az idősebb, kabátjának zsebébe csúsztatva ujjait, miután eltávolodott békésen alvó anyjától.

– Jiminen meg ne törd a fejed, ritka nagy tuskó. Mindig nagyképű volt, meg beképzelt… és valahogy külön képessége van, mert mindig az kell neki, amit nem kaphat meg. Talán kihívásnak érzi, a legapróbb dolgokban is.

– Te ezt honnan tudod? – emelte meg Taehyung a szemöldökeit, minek következtében Jungkook csak az ég felé meredt.

– Sűrűn találkoztam vele, így tudom, no meg, elég nagy híre volt a középiskolában. Bár, az érdekelne, mit keresett nálad; Jimin utálja a virágokat. – Taehyung arca azonban grimaszba rándult, Jungkook pedig elnevette magát, hiszen tudta, barátja mennyire haragszik azokra az emberekre, akik nem értékelik az apró csodákat. – Ne vágj ilyen arcot, nem mindenki szeretheti a virágokat.

– Aki nem szereti őket, azzal baj van, mert… mindig van legalább egy, ami megfog valakit. Akár egy kaktusz, kövirózsa, egy mezei pipacs is lehet, és aki egyiket sem tudja értékelni, az az ember üres, az az ember… érzések nélküli váz – sóhajtotta, Jungkook szemeibe nézve, aki elgondolkodott egy pillanatra, majd biccentett egyet, ugyanis látott rációt abban, amit Taehyung mondott neki.

– Tudod, mi a te bajod?

– Na, mi?

– Túl érzékeny vagy, és mániákus virágimádó – karolta át az idősebb vállát, aki megforgatta szemeit, hogy megpróbálja lerázni magáról Jungkook karját, kissé talán sértetten. – Mi lenne, ha nem szeretném a virágokat? – kuncogta.

– Nem lennél a barátom – öltött rá nyelvet Taehyung, s sikeresen kibújt Jungkook karja alól, hogy hátat fordítson neki, így anyjával szemben lehetett, halovány, alig látható, keserű ajakgörbülettel ajkain; nehezen viselte Jungkook érintéseit, hiszen mindig elfogta egy szomorkás érzés. Jungkook soha nem fogja viszonozni azt, amit az ő szíve lüktet. – Most már viszont megyek, anya, meg kell etetnem Sütit, biztos éhes már – gondolkodott el, ugyanis már későre járt, s pelyhes bundájú macskája biztosan nem díjazta, hogy sokáig elmaradt otthonról.

Szeretett volna még vele maradni, kicsit beszélni hozzá, eltölteni huzamosabb időt, de sajnos haza kellett mennie, azonban tudta, hétvégén biztosan bent lesz édesanyjánál, egész álló nap.

– Amúgy, két hét, és szülinapod lesz. Mit kérsz ajcsiba? – lépett a fiú mellé Jungkook, kíváncsi csillanással íriszeiben.

– Cipzárt a szádra – nevette el magát Taehyung, huncutul villogó tekintetét Jungkookéba fúrva, miközben kiléptek a kórterem ajtaján, még utoljára visszanézve a békésen pihenő arcra, hogy becsukhassák maguk mögött a merev lapot.

– Bunkó.