Wolf - YoonSeok (5/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Később bromance, Yaoi

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást ebből is! :3 Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Nem is tudom, hogy mivel foglalom el magam. Talán csak fekszem az ágyban, és kapcsolgatom a tévét, mint valami begyepesedett öregember. Szörnyű, hiszen a másik lelépett, hogy más állatokkal randizzon, én pedig itt maradtam, mint egy kolonc. Jó, persze nem ennyire drasztikus ez a dolog, de most valahogy így érzem.

Unatkozva fekszem az ágyon, immár farkas alakban, oldalamra dőlve, mint egy zsák krumpli. Ahogy lepillantok magamra, feltűnik, hogy Yoongi nagyon is jól tart engem. Kezdek pocakosodni, ami eléggé bizarr a számomra. Persze, alfaként is sokat ettem, de ott vadásznom kellett a kaját, itt pedig készen kapom, még csak meg se kell érte mozdítanom a kis lábujjamat sem. Halk mormogással dőlök vissza, majd' halálra unva magam, ugyanis a tévében sincs semmi érdekfeszítő a másik pedig még nincs sehol.

Még is, hol lehet? Ennyi ideig eltart egy megfigyelés? Az is lehetséges, végül is, nem vagyok ember, nekem az ilyesmiről fogalmam sincs. Viszont, ami biztos, hogy folyamatosan rossz érzésem van, és ez nyugtalanító. Lehet, hogy a másik még sincs olyan biztonságban, mint amilyenben lennie kell? Lehunyom szemeimet, majd szusszantok egyet, mígnem füleimet azonnal hegyezni kezdem, mikor valami sikítást hallok.

Ahogy kinyitom szemeimet, látom, hogy a tévéből jön, így csak helyezkedem addig, mígnem kényelmes nem lesz, azonban, újra hallom a sikítást. Viszont, most, ahogy kinyitom a szemeimet, a tévében semmi ilyesmiről nincs szó. Azonnal megemelem a fejem, hogy jobban füleljek és bizony újra hallom. Méghozzá Yoongi hangja az. Ezért olyan ismerős a sikítása.

Szinte azonnal az ajtóhoz rohanok, majd két lábra állva lenyomom a kilincset, aztán úgy rohanok ki rajta, mintha puskából lőttek volna. A vér szagát azonnal megérzem, ami bizony az övé. Mikor megharaptam, akkor is érezhettem a szagát, megjegyezni nem nehéz az ilyesmit, viszont mikor az ismerős vonyítást is meghallom, lábaimmal gyorsabb tempót diktálok, hogy minél hamarabb odaérjek.

Ha Joon kiszagolja, hogy velem van, biztos, hogy vége. Bár, ha belegondolok, már biztos megérezte rajta a szagomat, hiszen vele alszom és vele élek. Újra meghallom a sikítást, majd a farkasok fülsüketítő vonyítását, mígnem a következő bokrot átugrom és egyenesen a köreikbe ugrok, ahol a másikat cincálják, mintha csak egy játékszer lenne. Fogaimmal azonnal az őt rángató farkasokhoz kapok, akik nyüszítve húzódnak arrébb, majd nekifutásból Joonra ugrok, ezzel leterítve őt, megszakítva azt, hogy több sebet ejtsen a másikon. Azonnal hangosan morogva és vicsorogva állok be a fiú elé, védelmezve, hátamon a szőr is feláll az idegességtől, hogy a falkámnak az egyetlen tagjához hozzá mert érni, meg persze az még egy másik dolog, hogy talán újra meg kell küzdenem vele az alfa címért.

Yoongi

Iszonyatosan fájdalmas volt, ahogy tépték a bőrömet, mintha csak egy játékszer lennék. Inkább öljenek meg gyorsan, kíméletlenül, minthogy ilyen szinten elszórakozzanak velem, de láthatólag nem ez volt a tervük. Görgettek ide-oda, tépték az oldalamat, a hátamat, a mellkasomat, a lábaimat, a karjaimat... egyszerűen egyik porcikámat sem kímélték. Rettenetes fájdalom járta át a testemet, s már-már azt vártam, mikor fogok meghalni, vagy elájulni, de nem úgy tűnt, hogy bármelyik bekövetkezhetne; nem akartak gyorsan kivégezni. Sőt, még csak enni sem akartak, ugyanis felületes, néhol mélyebb sérülésekkel tarkították a testemet, mintha csak az utolsó pillanatban akarnának végezni velem, amikor már kivéreztem és minden reményt elvesztettem afelé, hogy talán meg tudok menekülni.

Halkan felnyögtem, majd felüvöltöttem, mikor a nyakamat marcangolták, s akárhogy tekertem a fejemet, nem tudtam mit tenni a támadás ellen, azonban hirtelen, mintha lekerültek volna rólam a veszett állatok. Egy szempillantás alatt eltűntek a közelemből, én pedig halkan zihálva, pihegve néztem körbe, s mikor megláttam Hoseokot, felnyögtem, majd a hasamra fordultam, erősen megmarkolva ujjaimmal a havat.

Próbáltam éber maradni, figyelni az elém táruló jeleneteket, de ez egyre nehezebben ment, hiszen folyamatosan homályosodott a látásom, közben éreztem, ahogy folyik a vérem innen-onnan, megszínezve ezzel a hófehér csodával borított földet. Folyamatosan remegtem, s próbáltam feltápászkodni is a földről, de egyszerűen nem ment, lehetetlennek tűnt az, hogy feltornázzam magam a hűvösből, s egy idő után már inkább ott is maradtam, hiszen, ha mást nem is, de legalább a sérüléseimet hűsítették.

Hoseok ellentmondást nem tűrően morgott és vicsorgott előttem a fekete farkasnak, én pedig lassan megfogtam a hátsólábát.

– Ne! Menj el! Ne harcolj vele, kérlek! – motyogtam, közelebb húzódva hozzá. Hirtelen rázta le magáról a kezemet, a következő pillanatban pedig össze is ütköztek. Nem akartam, hogy megvédjen, nem akartam, hogy sérüléseket szerezzen, hiszen, ha ezt túlélem esetleg, akkor biztos, hogy ilyen állapotban nem tudnám őt ellátni, az ő életét pedig sokkal inkább sajnálnám, mint az enyémet. Féltem, hogy esetleg rosszabbul jár, vagy valami baj lesz. Ha nem tudom ellátni – már pedig ilyen helyzetben véletlenül sem fogok tudni vele törődni –, akkor nagyobb baja lehet, mint esetleg nekem.

Végig akartam nézni, valahogy segíteni neki, valamit csinálni, de... nem volt rá eshetőség. Egyre erősebben homályosodott a látásom, egyre gyorsabban folyt össze előttem a világ, egyre kevesebb dolgot tudtam csak meglátni magam körül, kivenni a homályos formákból az eredeti látványukat.

Nem akartam elájulni, de egyik pillanatról a másikra következett ez be; túl sok vért vesztettem, már most, túl nagy volt a testemben keletkező fájdalom, és a sokk, amiben részem volt, így elkerülhetetlennek tűnt az, hogy elájuljak. Villanásnyi gyorsasággal sötétült el előttem a világ, s ejtettem a fejemet a hóba, miközben megfordult velem a világ. Még fél füllel hallottam a vicsorgó, fenyegető hangokat, amiket kiadtak magukból, láttam, hogy Hoseok és a fekete farkas erővel ugrik egymásnak újra és újra, de többet már nem láttam. Teljes sötétség borult az agyamra.

Hoseok

Nem is tudom, hogy meddig marcangoljuk egymást, hogy meddig acsarkodunk, mígnem azt veszem észre, hogy a többi farkas bekerített, ismét mintha csak azt a jelenetet játszanánk újra, mikor Istenesen elvertek. Viszont, most teljesen más a helyzet, nekem vigyáznom kell Yoongira. Mikor hátra pillantok rá, látom rajta, hogy eszméletlen és egyre jobban vérzik, ami ijesztő. Ha így hagyom ezt, meg fog halni. Én is majdnem így jártam, én is elvéreztem volna, ha nem talál rám. Hát én sem fogom magára hagyni.

Újra Joonnak ugrok, aki szinte vigyorogva fogadja az érkezésem, azonban mielőtt azt hinné, hogy megharapom, abban a pillanatban veszem fel az emberi alakomat, majd hosszú lábaimmal egyenesen a testének csapódok, aminek következtében rendesen hátra repül, egy hangos nyüszítés kíséretében. Végül újra visszaveszem a farkas alakom, és elkergetve a többi farkast a fiútól, már is a ruhájára fogok fogaimmal és a hátamra húzom, hogy úgy szaladjak haza vele. Tény, nem vagyok egy ló méretű farkas, sőt! De ahhoz elég vagyok, hogy egy ilyen kis embert elbírjak, főleg ha galoppoznom kell hazáig. Hallom, ahogy Joon felüvölt, hogy kapjanak el, de megtanulhatták volna, hogy én gyors vagyok. Engem ezek a söpredékek soha nem fognak utolérni, még Joon sem. Hosszú lábaimat úgy szedem, ahogy csak tudom, többször hátra kapok fogaimmal, nehogy a másik leessen rólam, így amint elérjük a házat, berúgom az ajtót, ami hangos kattanással jelzi, hogy a zár a helyén van, így beszaladok vele a nappaliba, ahol elfektetem a földön.

Oké, most meleget kell csinálnom. Igen!

Emberként már is megrakom fával a parazsat, ami lassan ugyan, de lángra kap, így elkezdi felmelegíteni a helyet, közben azonnal Yoongit szabadítom meg a ruháitól, hogy megnézzem a sérüléseit. Nincs olyan hely, ahol ne harapták volna meg, de ez... ez a specialitásuk. Kivéreztetik az áldozatot, hogy az elfáradjon, és küzdeni se legyen ereje. És ami vicc, hogy ezt tőlem vették át. Körbe nézek és azonnal megkeresem azt a szúrós szagú anyagot, amitől mindig égett a sebem, de tudom, hogy jót tett neki, mert utána mindig kellemesebb volt és gyorsabban is gyógyult. Mindent végig szagolok, mígnem megtalálom, és azonnal bekenegetem vele a sebeket, mindenhol, ahol csak látom a fogak nyomát, de persze ezt azután teszem meg, hogy letöröltem testét a vérétől. Nem tudom mit csinálok, ha nem éli túl. Sajnos én nem tudok embereket gyógyítani, nem vagyok erre képes, nem tudom, miként működik az emberi szervezet, így csak azt tudom csinálni, amit tőle is láttam. Kitisztítom a sebeit, majd bekötözöm ahol csak tudom.

Ha nem engedem el, ez nem történik meg. Ha itt tartom, ha ráparancsolok, akkor még mindig egészséges lenne. Ez mind az én hibám…

Yoongi

Nyalogatásra keltem. Jobban mondva, arra, hogy valaki az arcomat nyalogatja. Összeszorítottam a szemeimet, majd kissé kelletlenül nyögtem egyet, és oldalra fordítottam a fejem, azonban ezzel a mozdulattal éles, heves fájdalom hasított a nyakamba, aminek következtében azonnal felnyitottam íriszeimet, egy halk nyögés kíséretében. Mikor oldalra néztem, azonnal megláttam magam előtt Hoseok aggódó arcát, csillogó szemeit, amit először nem tudtam hová tenni – ahogy a fájdalmakat sem –, majd szinte villanás szerűen ugrott be minden.

Hát persze. Már emlékszem.

Apró sóhajjal próbáltam felülni, de egy nyöszögés kíséretében visszazuhantam a kanapéra, Hoseok pedig kissé ijedten markolta meg a vállamat, maradásra késztetve.

– Nagyon megsérültél, jobb, ha pihensz – mondta halkan, leülve mellém a padlóra, onnan figyelve az arcomat. Felsóhajtottam, rásandítva, miközben apró, fáradt mosolyra húztam a számat. Rögtön eszembe jutott, hogy valószínűleg ő nem tudta ellátni a sebeimet, így kis hezitálás után a paplanom után nyúltam, ami a mellkasomon pihent, s finoman megemelve konstatáltam, hogy minden egyes sérülésem be volt kötve. Jobban mondva, az egész mellkasomon és hasamon géztenger pihent. Biztosra ment.

– Elláttad a sebeimet? – kérdeztem, mire halványan bólintott egyet, én pedig elmosolyodtam, s megemelve a kezemet, lágyan összeborzoltam a haját. – Ügyes vagy. Bár, nekem is meg kellene néznem, szóval... – A szavamba vágott.

– Raktam abból a szúrós valamiből rá, amitől nekem is jobb lett, úgyhogy maradj, pihenj! Ez még egy farkast is megviselne, nem, hogy egy embert! Ezek komoly sebek... ráadásul te olyan vékonyka vagy – mondta, mire megforgattam a szemeimet. Valahogy nem akartam azt hallani, hogy kevés esélyem van a felépülésre, mert vékonyka és gyenge vagyok, ugyan is nem! Nem így van. Tény, hogy nem vagyok egy vastag dongájú ember, de férfiból vagyok…

– Az egy dolog – szusszantottam, lehunyva a szemeimet. – Mindenképp alsórendűnek akarsz tekinteni? Ha vékonyka is vagyok, de férfi! Ráadásul... – A szavamba vágott, újra.

– Az egy dolog, hogy férfi vagy, de gyenge férfi! – mormogott, ellentmondást nem tűrő hangon. Rögtön összeszűkítettem a szemeimet, és fel akartam ülni, hogy megmondjam neki, ez a feltételezés és viselkedés nem egészen fair tőle, azonban amint ezt meg akartam tenni, éles fájdalom nyílt minden porcikámba, így egy hangos, erőtlen nyögés mellett dőltem vissza az ágyba, fájdalomtól eltorzult arccal. – Mondom én! Pihenj! Itt vagyok, vigyázok rád – mondta halkan, megsimogatva grimaszba futott arcomat.

– Nem kell rám vigyázni, tökéletesen jól vagyok – dünnyögtem sértetten, kipréselve magamból a szavakat, majd megeresztettem egy apró sóhajt, s mikor ránéztem az arcára, láttam a kétségbeesést és a félelmet, ami még az íriszeinek csillogására is kiült. – Nem fogok belehalni, hidd el. Lehet, hogy vékonyka vagyok, az is lehet, hogy gyenge, de orvos. Még, ha nem is embereket gyógyítok, azért konyítok ahhoz is valamelyest. Nem lesz bajom.

– Biztos? – kérdezte halkan, szüntelenül simogatva az arcomat.

– Hoseok! Nem vagyok cukorból! – csattantam fel, kissé dühösen. – Inkább hozd ide a fájdalomcsillapítókat. Ott vannak, ahol azt a szúrós szagú fertőtlenítőket is találtad – szuszogtam, miközben nagy nehezen, minden fájdalmamat leküzdve ültem fel, folyamatosan összeránduló arccal.

– De…

– Kérlek – néztem rá fáradtan. – Nem fogok tudni pihenni ilyen fájdalmaktól. Rózsaszín kis fiolában vannak, és hozz ide egy kéket is – mondtam, mire egy aprócskát bólintott.

Iszonyatosan fájt mindenem, borzasztó érzés volt, ahogy szinte minden egyes harapást újra-és újra éltem, de nem fetrenghettem agonizálva, ugyanis bármennyire határozottan mondtam Hoseoknak, erre nem mehetek rá, nagyon is rámehet az életem. Csak nem akartam őt megrémiszteni.

Jobb, ha nem egy gyámoltalan, védelemre szoruló embernek tekint. Nem akartam, hogy úgy nézzen rám, mint aki mindenképpen védelemre szorul, mert nem így volt.

Hoseok

Ellenkezhettem volna vele, hogy ne parancsolgasson és ne kiabáljon velem, de úgy érzem, hogy ennek most baromira nincs itt az ideje, sőt! Az a fontos, hogy felépüljön, még akkor is, ha gyenge. Hiába mutatja erősnek magát, akkor is egy gyenge ember, aki sok vért veszített és csoda, hogy így is magához tért. Nem vagyok gyógyító, hogy tudjam mindezt. Amint megtalálom azt, amit akar, azonnal odaviszem neki, amiket kibont és beveszi a kapszulákat, hogy minél hamarabb megszabaduljon a fájdalmaitól, amitől én nem tudtam megszabadítani.

– Veled? Mi a helyzet? – kérdezi halkan, ahogy rám néz, majd megborzolja a hajamat.

– Mármint?

– A sérüléseid – adja tudtomra, amire csak megvonom a vállaimat.

– Semmiség. Pár harapás és karmolás, nem okoz problémát – válaszolom, azonban látszik rajta, hogy nem akarja ezt ennyiben hagyni. Tudom, hogy le akar ápolgatni, de azt nem fogom engedni.

– De leápolgattad, ugye? – kérdezi, amire csak elmosolyodom. Persze, hogy nem, de nem kell tudnia. Eddig sem volt bajom, ha sérülést szereztem.

– Igen, magamra is tettem a szerekből, ritka csípős, de sokat segít – válaszolom, amire egy sóhajt hallat, amiből arra következtetek, hogy megnyugodott és nem fog már ezzel foglalkozni.

– Jól van, meggyőztél – mosolyogja, ekkor csak mosolyogva lehajtom fejem a kanapé karfájára. Fáradt vagyok. Hosszú volt a tegnapi nap és a mai is. Alig aludtam valamit.

– Enni kérsz valamit? Szoktad enni azt a kekszet, vagy mit. Csak azt tudnék hozni, nem tudok főzni, vagy ilyesmi – mormogom, de csak megcsóválja a fejét.

– Inkább szomjas vagyok – helyezkedik el óvatosan a kanapén, apró grimasszal az arcán, amit még mindig cirógatok, hiszen csak ennél érzem azt, hogy nyugalmi állapotba "kényszeríthetem".

– Hozok – állok fel mellőle, aztán azonnal kisétálok a konyhába, hogy hozzak be neki egy újabb pohár vizet, amit szinte egy pillanat alatt iszik meg. Újra hozok, ha véletlenül szomjas lenne még.

– Amúgy, hogy találtál rám? – kérdezi halkan, miközben visszaülök a helyemre és újra az arcát cirógatva figyelem őt.

– Hallottam a sikolyodat, meg a farkasok vonyítását. Sokkal jobb a hallásom, mint a tiéd, így megismertem, hogy te vagy az. Aztán, ahogy futottam utánad, megéreztem a véred szagát is. Így, nem volt nehéz – döntöm oldalra fejem, ahogy államon támaszkodom még a kanapé karfáján.

– Mikor elájultam, akkor mi történt? – érdeklődik tovább.

– Küzdöttem Joonnal. Csúnyán összekaptunk, aztán láttam, hogy bajban vagy. Kicseleztem azt a szemetet, és amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptalak a hátamra és úgy szaladtam veled, ahogy csak tudtam – mosolygok rá.

– És nem értek be, velem a hátadon?

– Mindig is gyors futó voltam. Nem láttam még farkast, aki leelőzött volna – kuncogom, immár a haját cirógatva. – Szerencséd, hogy ebben jó vagyok.

Yoongi

– Igen... szerencsém – sóhajtottam kissé erőtlenül, miután nagy nehezen visszafeküdtem vízszintes pozícióba a kanapén, kissé ködös szemekkel figyelve magam mellett Hoseokot. Ha nem hatnak a fájdalomcsillapítók, akkor biztos, hogy injekciót kell majd beadnom magamnak, amihez nagyon, de nagyon nem volt kedvem. Nem akartam bazseválni a tűkkel, úgyhogy mélyen reméltem, nem lesz nagy gond és nem kerül sor injekciózásra.

– Mondtam, hogy ne menj egyedül – törte meg a csendet Hoseok, mire rá emeltem a tekintetemet, majd elhelyezkedtem a kanapén, hogy kényelmesebben fekhessek rajta, bevackolva magam a takaró alá, akármennyire is fájt minden tagom, azt követően pedig ránéztem a farkasomra, aki aggodalomtól csillogó íriszekkel figyelt engem. Megmosolyogtatott a látvány, ugyanis őszinték voltak a szemei, ami jóleső érzéssel töltötte el a mellkasomat. Csak nem ennyire aggódik?

– Ha nem megyek egyedül, nem lenne egy csomó minden most a gépemen. Muszáj, legközelebb is egy magam kell elindulnom – mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, ő azonban kissé agresszívan horkantott fel, jég-kék szemei pedig amilyen aggodalomtól csillogtak az imént, most olyan szikrákat szórtak felém, amit egy ideig nem tudtam hová tenni magamban, azonban rájöttem, valószínűleg az egyedüllétem lehetősége bőszítette fel ennyire. Pedig, ha a munkámra akarok összpontosítani, nem jöhet velem.

– Látod, most is mi lett a vége?! Ki tudja, mikor fogsz felépülni, ráadásul, Joon biztos tudja már, hogy az enyém vagy! – Erre a szóra megemeltem a szemöldökömet. Az övé? – Valószínűleg ki lesz éleződve rád minden porcikája és érzéke! Nem, nem mehetsz egyedül sehová! – jelentette ki kategorikusan, mire megeresztettem egy fáradt, kissé ideges szusszantást, halványan megcsóválva a fejemet, jobbra-balra libbentve, kissé összevont szemöldökkel.

– Pedig egyedül megyek ezentúl is! Figyelj, ha ott vagy velem, egy árva lélek sem közelít meg! Tudod, milyen gyönyörű rókát láttam ma? Ha ott lettél volna velem, nem is mert volna még csak rám nézni sem! – horkantottam, mélyen a szemeibe nézve. Egy pillanatra elvörösödött az agya, s mintha meg is remegett volna.

– Ne mondj nekem ellent! – csattant fel, agresszív hangján, én azonban egy minutum erejéig sem szándékoztam visszavonulót fújni.

– De! De, mert így van! Nem érdekelnek a farkasok, nekem muszáj... – A szavamba vágott, miközben elővillantak éles, hegyes szemfogai, s mintha a szemei is sokkal ridegebben, hidegebben csillogtak volna.

– Ha pár perccel később érek oda, akkor te már rég halott lennél! – Az arcomhoz hajolt, szinte a számra sziszegve a szavakat, szűrve fogai közt azokat, élesen villogó szemekkel nézve az enyémekbe, én azonban törhetetlenül álltam pillantásait, összevont szemöldökkel. – Ennyit ér pár nyomorult fotó?! Mégis, miért?! Nem is ez a munkád, neked a gyógyítás a feladatod, nem az, hogy pár idióta fotót készíts egy-két állatról! – Egyre dühösebben csengett a hangja.

– Te nekem nem mondod meg, mit csináljak! Köszönöm, hogy megmentettél, de ura voltam a helyzetnek! – sziszegtem vissza, kissé megemelve a fejemet. Hirtelen nevette el magát, majd a vállaimra tapasztotta az ujjait, teljesen a kanapé matracának nyomva, mire fájdalmasan felnyögtem, erőteljes grimaszba futott arccal.

– Igen?! Én nem úgy vettem észre! Nem vagy a hála kimutatásának mintapéldánya, az egyszer szent! Az alázaté sem, az is biztos, de nem baj! Ha farkasként állnék előtted, minden bizonnyal fejet hajtanál, de tudod mit?! Így is fogsz! Amíg én mentem a valagad, és én védem a picsádat, addig neked szavad nincs! Sehová nem mész egyedül, világos?! – Hektikusan néztem fel rá, zubogó, forrni készülő vérrel, egyáltalán nem ismerve határokat. Hiába, soha nem voltam ahhoz szokva, hogy valaki megmondja nekem, mit tehetek és mit nem. Én mindig a magam ura voltam, nekem soha nem parancsolt még senki, és ő akár farkas, akár nem, akár megmentett, akár nem, nem teheti ezt. Én is megmentettem, mégsem erőszakoltam ki tőle a lehetetlen tiszteletet.

– Soha, senki nem parancsolt nekem, így te sem fogsz! Egyedül megyek újra, ha tetszik, ha nem!