Wolf - YoonSeok (12/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... Katt az olvasáshoz ---->>>

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Megvető tekintettel illetem folyamatosan, hiszen az, hogy nem hallgat rám, RÁM a falkavezérre, az ALFÁRA ez valami felháborító! Tény, hogy közösültem vele, de ugyan úgy kijár nekem a tisztelet, mint eddig is. Ha azt mondom, hogy elbírom, hogy elviszem, akkor ne szabadkozzon feleslegesen. Nem értem ezt a nagy makacskodást, de úgy érzem, nem is fogom megérteni. Mégis, mi a francot képzel magáról? Szusszantok egy nagyot, amitől fehér pára száll fel ajkaim közül, lépteimet pedig egy kicsit sietősebbre veszem. Na tessék, még az iramot is ő diktálja. Legközelebb már azon kapom magam, hogy megszabja mit csináljak és hogyan. Akkor azt hiszem, hogy saját magam megyek Joonhoz, hogy tépjen szét, de tényleg.

Megcsóválva a fejem, lassan mellé sétálva figyelek rá, füleimet folyamatosan mozgatom, ahogy fülelek minden apró kis neszre. Természetesen nem szeretnék egy farkasba sem belefutni, jobb lenne ezt az utat nyugalomban megtenni, ami egyelőre így megy, csak hát... jobb résen lenni, mintsem, hogy megharapják a seggünket. Az út is viszonylag csendesen telik el és nagyon lassan, tekintve, hogy a másik elég lassan képes sétálni, akárcsak jómagam is, hiszen a mellső mancsom nem épp a legjobb, ahol Joon megharapott. De sebaj, túlvészelem, csak így soha nem érünk haza, amit pedig a másiknak el kell fogadnia az az, hogy a visszaúton a hátamon utazik. Fájdalom ide, vagy oda annyit kibírok, hogy hazaszaladjak vele.

– Hoseok, ideje átalakulnod, és felöltöznöd! – szól rám, amikor megáll az egyik nagyobb fa takarásánál, ami mögött az emberek faluja is található. Na tessék, megint parancsolgat. Megcsóválva a fejem, már is átalakulok, hogy felöltözhessem. Elvéve tőle a ruhákat, magamra kapom őket, végül fázósan, reszketve dörzsölgetem magam a ruhákon keresztül. Veszett hideg van emberként. Ez valami szörnyű...

– Csak nem fázol? – kuncogja a másik, amiért cserébe egy vicsorgást kap.

– Ti emberek ritka gyengék vagytok. Egy kis hidegtől is majd' megdöglötök – mormogom, ahogy lassan szedem lábaimat, hogy elinduljak végre és túlessünk ezen az egészen.

– Hát sajnálom, de mégis az ember áll a többi állat felett – vigyorogja, amire csak rásandítok.

– Igen, addig míg el nem hagyjátok a fegyvereiteket. Utána csak prédák vagytok, semmi több – húzom gunyoros félmosolyra ajkaimat, végül előre sétálva nézek le a völgybe, ahol a falu terül el. Ahogy a kémények füstjei belepik a látképet és egy bizonyos illatot áraszt a hely, valamilyen szinten varázslatos hatást kelt. Tény, hogy az emberek undorítóak – Yoongit kivéve –, de tudnak gyönyörű dolgokat alkotni, mint ez a falu is, ahol a kölykök nevetése bejárja az egész helyet.

– Min gondolkozol ennyire? Gyere! – szól rám Yoongi, ahogy megindul le a hegyoldalon kialakított úton.

– Még nem jártam emberek között. – jegyzem meg, miközben figyelem a tájat és az élettel megtelt helyet. Olyan furcsa, teljesen más, mint a farkasok területe. A farkasok odúkban húzzák meg magukat, ahol összebújva tartják melegen egymást, hiszen nem valószínű, hogy mi emberi alakot öltünk magunkra. Tény, hogy képesek vagyunk rá, de a farkas alak sokkal masszívabb, szívósabb. Velem is talán kétszer fordult elő az, hogy ezelőtt emberi alakot öltöttem, hiszen semmi hasznát nem vettem, kivéve most, hogy az élet összesodort egy emberrel.

– Tényleg? – kérdezi, ahogy bevárva figyeli, ahogy én nézelődöm.

– Tényleg. Ez az első eset.

– És, hogy tetszik? – érdeklődik, amire félszegen bólintok egyet, le sem véve tekintetem a felhőkkel együtt úszó szürke füstről.

– Érdekes – adok választ, azzal tovább sétálunk egymás mellett. Furcsa, hogy itt még néhány hitványabb róka is megfordul, bár a ravaszoknak nagyon jó élelemforrás az, hogy itt vannak az emberek. Ahogy hallom, vannak tyúkok s libák egyaránt, amiknek hangjai keverednek a falu zajával. Jól élhetnek, hiszen vannak olyan dagadtak, mint amilyen én is voltam a kanosság előtt Yoongi mellett.

– Miért nem laksz itt? – teszem fel a kérdést, hiszen olyan helynek tűnik, ahova ember szívesen betérne. Melegnek, barátságosnak.

– Utálom az embereket – adja tudtomra, amit megnevetek.

– Miért is? Te is az vagy – nézek végig rajta, amire elhúzza száját.

– Az vagyok, de nem kötelező szeretnem a saját fajtámat, nem igaz? Amúgy meg, az emberek zajosak, hangosak, idióták és hitványak. – mondja halkan, amire bólogatni kezdek, hiszen biztos történt vele valami, ami miatt megutálta a saját fajtáját. Lehet, hogy őt is elárulták?

– Történt valami, hogy így gondolkodsz róluk? – teszem fel kérdésemet, kíváncsian figyelve őt, ahogy mellettem sétál.

Yoongi

Halványan elmosolyodtam, mikor megkérdezte, történt-e valami, amiért így gondolok az emberekre, de igazából… csak szimplán nem hiányoztak a hátam közepére. Nem szerettem őket, egyszerűen… nem akartam, hogy a közelemben legyen egyetlen ember is, mert a legtöbb kétszínű, képmutató, nincs bennük őszinte, igazi érzelem – ezért húzott jobban a szívem az állatokhoz, az ő tekintetük, viselkedésük mindig őszinte, még akkor is, ha éppen a belemet akarja kihúzgálni egy-kettő. Még az is őszinte, szimpatikus, mint pár kétszínű ember.

– Hát, különösen nagy oka nincs, csak nem érzem magamhoz közel őket – mondtam halkan, zsebre dugva az ujjaimat. – Vannak kedves, aranyos emberek, akikkel megéri beszélgetni, és ellenni, ez tény, vannak normálisak, de a legtöbb sajnos kétszínű, gyarló, és álszent – néztem hirtelen Hoseok arcára –, ami nekem nem szívügyem. Nem szeretek hazudni, és azt sem szeretem, ha nekem hazudnak, én egyenes, őszinte ember vagyok, a legtöbben pedig ezt nem tolerálják, emellett ők nem tudják ezt a viselkedés-fajtát a magukénak tudni. – Halkan hümmögött mondandóm végére, az égre emelve jég-kék íriszeit, elgondolkodva azon, amit nemrégiben ejtettem ki az ajkaimon.

– Igen, lehet benne valami. Én sem szeretném, ha nem lennének hozzám őszinték a társaim, vagy te. Biztosan nagyon idegesítene – bólogatott helyeslően, körbe nézve az utcákon, amiken éppen elhaladtunk, lassan, de biztosan szelve a szakaszokat. – Nem is vágysz közéjük?

– Nem, de muszáj, mert dolgoznom kell majd, emellett pedig nem élhetek emberek nélkül. Bármennyire utálom őket, én is ember vagyok, a társaság pedig fontos, akkor is, ha én nem akarom, ugyanis rosszabb esetben teljesen begyöpösödnék, és depresszióba esnék – gondoltam vissza a fiatalabb koromra, amikor pont emiatt lettem pszichés beteg, ami a mai napig tudott kínozni, ha éppen olyan volt.

– Depresszió? – hallottam meg kíváncsi, érdeklődő hangját.

– Egy pszichés betegség. Nem olyan komoly, azt hiszem, mármint, én sosem éreztem nagyon komolynak, de elég megviselő tud lenni. Lelkileg, szellemileg terhel, fizikai tünete nem nagyon van. Nincs kedve az illetőnek kimászni az ágyból, nincs kedve szociális életet élni, legszívesebben öngyilkos lenne, ilyesmik – mosolyogtam a farkasra.

– Akkor, az elmondottak alapján, te most is az vagy, nem? – húzódott hozzám közelebb, megemelgetve szemöldökeit.

Elhúztam a szám, halványa biccentve egyet, helyeslően.

– Igen, most is az vagyok, de koránt sem olyan tragikus, vészes a dolog, mint régebben volt. Ezt gyógyszerrel lehet kezelni, én viszont soha nem akartam szedni, így önerőből próbáltam túllendülni rajta, félig-meddig sikerült, nekem ez is elég. Az állatok között jól érzem magam, mikor velük foglalkozom, mindig olyan, mintha egészséges lennék – húztam halvány ajakgörbületre ajkaimat, amit egyenesen Hoseok felé intéztem. – Jobb, mint bármelyik gyógyszer, ugyanis az állatoktól tisztán érzem a szeretetet, és azt, hogy fontos lennék, ezt embernél pedig nem tudom tapasztalni, vagy nem is akarom – sóhajtottam, az egyik bolt felé sétálva, amihez már vészesen közeledtünk.

Hoseok

Ismét elgondolkodom azon, amit éppen mond nekem, hiszen én nem ismerem úgy az embereket, mint ő. Sosem jártam köztük, sosem tanultam meg azt, hogy milyenek, azon kívül, hogy puskával járják az erdőt és megölik az állatokat. Csak ezt tanultam meg kölyökként, hogy vigyáznunk kell velük, mert lehet, hogy gyorsak vagyunk, de az ő fegyvereik sokkal gyorsabbak, amiről jó párszor meggyőződhettem, hiszen az anyám is az egyiknek eset áldozatául. Viszont az is biztos, hogy igazat beszél. Mi állatok őszinték vagyunk és mindig azt mutatjuk ki, amit éppen érzünk, vagy gondolunk.

– Akkor, azt hiszem, hogy megtaláltad az igazi helyedet. Méghozzá mellettem – húzom ajkaimat egy széles mosolyra, ahogy felé sandítok szemem sarkából. Ő is felém sandít, de csak elhúzza a száját.

– Nehogy azt hidd, te rosszabb vagy, mint hat ember együttvéve – dünnyög, kicsit felfújva az arcát, amit természetesen megnevetek, majd több sem kell, hogy a kis épület előtt elkapjam a hasánál fogva és magamhoz öleljem, beleszuszogva kipirosodott fülébe.

– Pedig... ahogy észrevettem, amióta veled vagyok, időd sem volt arra, hogy depresszióba ess. Nem is volt eszedbe, nem igaz? – érdeklődöm, ahogy ajkaimat füléhez érintem, majd egy csókot hintve rá, egy halk, igazán erotikus morgást hallatok, ezzel is a tudtára adva, hogy megint nagyon kívánom őt. Kanos vagyok, erről pedig csak ő tehet. Szinte érzem, ahogy lángba borul a teste, kezeivel pedig az enyémekre fogva, lefejti magáról azokat s szembefordul velem.

– Szállj le rólam, megőrültél?! Emberek között vagyunk, érted? Emberek között! Ők azt nem tolerálják, hogy két férfi így viszonyuljon egymáshoz! Ne fogdoss és hagyj a hülyeségeiddel! Menjünk inkább vásárolni! – szól rám erélyesen, mégis olyan vörös arccal, akárcsak a csipkebogyó, ami kora télen érik meg, amibe a dér belecsíp, akárcsak én az ő édes farába, amit vörösre csapkodtam, mert olyan édes.

– Mi bajod? Csak megöleltelek – kuncogom, felé közeledve lassan, kimért léptekkel.

– Igen és a fülemet molesztáltad! Szakadj le rólam, te hülye dög! – sziszegi, miközben ő folyamatosan hátrál.

– Tudod, nem szép dolog hazudni, még magadnak sem. Valahogy a belőled áradó illatok nekem azt sugallják, hogy igen is szeretnéd, ha a farkam ismét az édes kis nyílásodban lenne. Érzem rajtad azt az erős, túlfűtött szexualitást, amitől mindjárt megbolondulok. Hát mondd csak, hogy tudsz ennyire ellenállni nekem, mikor tüzelsz? – kérdezem túlfűtött szavakkal, s mikor háta eléri az épület falát, jómagam is megállok előtte és mindkét tenyeremet a falnak támasztva nézek le rá, sarokba szorítva őt. Szemeiben annyi és annyi érzelem tükröződik, amit szinte már alig tudok olvasni. Látom bennük a kétségbeesettséget, a dühöt, a szégyent és azt az aprócska vágyat is, amit bizony az illatán is érzek. – Ha nem lennék rád tekintettel, mindenki előtt beléd mártanám a farkam. – ereszkedem alkaromra, így vészesen közel kerülök megdöbbent, szinte már rémült arcához, azonban egy csók helyett, nyakához hajolok, majd a sálát elhúzva, beleszimatolok nyakába, magamba szippantva bőrének mámoros illatát. – Micsoda illat. Elcsábítasz. – dugom ki nyelvem, amivel gyengéden megérintem bőrét, aztán egyik karomat leengedem, ezzel szabad utat engedve neki. – Addig menj innen, míg nem késő. Ha így tüzelsz, tényleg elkaplak – kuncogom bőrére, aminek illatát még utoljára magamba szippantom, azzal elhúzódom tőle, hogy megálljam a késztetést. Min Yoongi, egy igazi társ a számomra.

Yoongi

Olyan vörös volt a fejem, akár egy pipacs, és szerintem még annál is vörösebb, ugyanis Hoseok szavai a szívemig hatoltak, és még annál mélyebbre. Egyszerre fogott el a düh, az agresszió, és a mérhetetlen harag, hiszen amint kiejtette az ajkain a bizonyos „édes kis nyílás” szócskát a segglyukamra, azt hittem, menten bemosok neki – hát még mikor azt mondta, neki tüzelek… –, de akkorát, hogy még azt is megbánja, valaha létezett, de erre nem volt lehetőségem, mert tetteivel elterelte a gondolataimat, amik talán még rosszabbá is váltak, főleg amiatt, hogy bárki megláthatott volna minket – persze, nem lett volna ez annyira drasztikus, mert itt sem őt, sem engem nem ismert senki, de a tényeken még nem változtat ez a picike észrevétel. Az emberek ezt akkor sem tolerálják.

– Te rohadt dög – szuszogtam, majd lendítettem a kezemet, mihelyst elengedett, és akkorát mostam be neki, hogy szabályosan gellert kapott, és azzal a lendülettel el is hasalt a hatalmas hóban, aprókat nyöszörögve. – Alattomos, sunyi kis dög vagy – álltam meg mellette, még mindig paprika-vörös fejjel.

Hoseok felnézett rám, sértetten, kissé mérgesen is, amiért megütöttem, pedig jó lenne, ha nem létesítene velem ilyesfajta szemkontaktust, mikor rohadtul ő erőszakolta ezt ki magának, ugyanis én azt hiszem, nem egyszer figyelmeztettem már rá, mi tetszik, és mi nem; az édes kis nyílás, és a tüzelés pedig rohadtul tiltólistán van! Igaz, az utóbbit nem közöltem, de ezt közölni kell?! Még jó, hogy ilyeneket nem mond nekem, hát nem vagyok én szuka, sem nőstény, sem más, ez egyszerűen már több mint felháborító!

– Ez fájt! – nyüszítette, mire felsóhajtva vontam vállat, tovább sétálva, a sálamba temetve az arcomat, egészen az orrom hegyéig.

Talán magamnak sem akartam bevallani, de tetszett, amit csinált, nem is akármennyire, de ennek nem itt van a helye, az emberek között – sőt, még talán kettesben sincs helye sehol ilyen megszólalásnak, és megnyilvánulásnak.

– Leszarom – mondtam, határozottan tipegve a bolt felé, hogy megvehessem a magunknak szükséges dolgokat, aztán indulhassunk is haza, utána pedig imádkozhatok, hogy ne tudjon meg megint, mert biztos, akkor egy hétig sem fogok tudni járni, annyira durva volt velem. Előkészítés, minden nélkül… – Azonnal megborzongtam.

– De kis izé vagy te! Én itt udvarlok, te meg… – Azonnal megfordultam, belé fojtva minden szót, felhúzva a felső ajkamat, tikkelő szemekkel, gyilkos tekintettel.

– Ez nem udvarlás! Én kurvára nem tüzelek, mert kibaszott ember és férfi vagyok, emellett pedig kurvára nem vagyok dugipartner, mert a seggem szarásra van, nem egy méretes fasz befogadására! – üvöltöttem torkom szakadtából, teljesen kibukva.

Csak ekkor tűnt fel, hogy az utca dugig volt emberekkel, s mikor ezt konstatáltam, elpirosodott az arcom, megindulva újra.

– Faszom ebbe az egészbe – dünnyögtem, agresszív hanglejtést eresztve meg a kellemetlen helyzet mivolta miatt.

Hoseok

Elvigyorodva figyelem távolodó alakját, hiszen még ha meg is ütött, és ilyen szinten ellenkezik velem, tudom jól, hogy közben élvezi is. Érzem rajta, érzem az illatán. Hiába ember, ugyan úgy érzem rajta azt, hogy mikor indul be, mikor ideges, vagy vidám. A feromonokat ugyan úgy kibocsájtja, mint bármely élőlény a Földön. Egy hangos szusszantással kelek fel a hóból, hogy kövessem őt abba az épületbe, ahova megy.

– Tudod, attól, mert ellenkezel velem, nem biztos, hogy jobb lesz. Engem pedig nem tévesztesz meg – sétálok mellette, zsebre dugva mindkét kézfejemet, ahogyan azt ő is teszi.

– Kussolj! Nem érdekelsz – sziszeg agresszíven, amit én csak megmosolygok.

– Ó, dehogynem érdekellek. Mint mondtam, az illatod elárul.– nyalom meg kiszáradt ajkaimat, ő pedig csak egy hangos morgással kinyitja a boltnak az ajtaját, ahova én is beengedem magam.

– Ha lehet, most viselkedj normálisan! – szól rám, de én nem válaszolva neki, tekintetem a sok cuccra vezetem, amikkel tele van ez a hely.

– Nektek ennyi kajátok van? – kérdezem hatalmas szemekkel, mígnem orrom a húsokhoz vezet. Azonnal rámarkolok a műanyaggal keretezett üvegnek a szélére, ahogy meglátom az egyik hatalmas karajt, ami szinte kecsegtet, hogy faljam fel. Érzem, ahogy a nyálam is összefut a számban, sőt még azt is érzem, ahogy az egy vékony csíkban lecsordogál az államon. Most, hetek óta először érzem azt, hogy tényleg farkaséhes vagyok. Hallom a neszeket, a lépteket, a meglepődött hangokat, mikor egy hatalmasat ütök az üvegre, hogy kiszabadítsam onnan azt a fenséges ételt. Halkan felmordulva ismét megemelem a kezem, hogy lendítsem azt, és betörjem ezt az átkozott üveget, de mielőtt lecsapnék rá, valaki megállítja kezemet.

– Elmondanád, hogy mi a jó Istent csinálsz?! – kérdezi Yoongi, míg én csak rávezetem jég-kék íriszeimet, amikben pupilláim teljesen összeszűkültek.

– Kaját szerzek – válaszolom halkan, mégis teljesen komolyan.

– Idióta! – dorgál meg, aztán int az egyik embernek, aki szinte rettegve vizslat végig engem, mintha nem is e-világi lennék.

– I-igen? – kérdezi a fehérbe öltözött pasas. Yoongi rám pillant, míg én azt a hatalmas karajt fixírozom. Ha kimegyünk innen, biztos, hogy megeszem.

– Azt a karajt kérjük. Te pedig töröld meg a szádat, már az üvegen is folyik – morogja, így hallgatva rá, kézfejemmel megtörölve államat, végig követem a hús útját, mígnem a kosárban köt ki. Esküszöm, ennyire éhesnek még sosem éreztem magam. Annyira szörnyű.

– Jobb lett volna, ha otthon maradsz, több veled a bajom – morog tovább, ahogy újabb holmit pakol a kosárba. Sőt, újabb húsos dolog is csatlakozik a már meglévő karaj mellé.

– Nem hagylak egyedül, azt felejtsd el – mondom halkan, immár az egyik sorba beállva a megpakolt kosárral.

– Nem mintha nagy bajom lett volna – sóhajt egy nagyot, miközben teljesen a hátához húzódom, mert az egyik vénség teljesen elfoglalja a hátamnál lévő helyet, ahogy felpakolja a sok cuccot, amit venni akar. Szerintem az jóval több, mint amit mi viszünk.

– Lehetne, hogy ne tapadj rám? – remeg meg hangja a dühtől.

– Nem tehetek róla, rád löknek – mormogom fülénél és igazság szerint tetszik, hogy a nyanya elfoglalja a helyet. Mélyen magamba szippantom hajának illatát, egyik kezem pedig bedugom a zsebébe, ahol bizony az ő kezét találva, már is ráfogok arra.

– Viszont, erről már tehetsz – sziszeg, akárcsak egy kígyó.

– Az lehet, de tudod jól, ha itt jelenetet rendezel, hülyének néznek. Mert ilyenek az emberek, nem? – vigyorgok hajába, miközben várjuk, hogy az előttünk lévők végezzenek. Újabbat szippantok illatából, aztán tekintetem a legelöl ácsorgó párosra vetül, ahogy azok fennhangon beszélnek. Úgy néz ki, hogy történt valami, hiszen valami rossz kártyáról van szó, meg arról, hogy szól a férjének, hogy hozza oda a pénzt. Nem tudom, hogy mi a franc van, de azt hiszem, hogy ezt kihasználhatom. – Hmm, úgy néz ki, hogy hosszú lesz ez a bevásárlás, tekintve, hogy probléma van – kuncogom, miközben szabad kezemet bevezetem a kabátja alá, ahol megérintem bőrét.

– Mire készülsz? – sziszegi, nekem pedig újra meg kell nyalnom az ajkaimat, eközben erősebben fogok kezére, testemmel pedig jobban a hátának simulok, szabad kezemmel pedig a nadrágjába nyúlok, megsimítva férfiasságát. Szerencse, hogy ilyen hosszú a kabátja.

– Csak elszórakoztatlak. Legyél halk – suttogom fülébe, ahogy állam megtámasztom a vállán, ujjbegyemmel pedig elkezdem dörzsölgetni makkját, amitől azonnal megremeg, halkan felnyüszögve. Igen, ez izgalmas lesz.