Vesania - VKook (4/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral...

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

A jéggé vált könnyek a földre hullanak, s összeroppannak, míg a véres veríték a szilánkokra cseppen, mi visszhangzik a gyilkos éjszakában. – A farkas előugrott a bokor mögül, lecsapva a csillogó patak mellett ácsorgó kecses, mesébe illően varázslatos őzre, ki nem mozdult, hiába tudott a vad érkeztéről – felesleges lett volna menekülnie, ez az ő végzete.Az őz lehunyta a szemeit, várva a haláltusáját, beletörődött a sorsába, mikor a farkas elvonyította magát, jelezve, új áldozatra talált.A fenevad pillanatok leforgása alatt terítette le a gyenge állatot, s nyitotta szét állkapcsát, hogy elharapja az őz torkát, de megállt mozdulataiban.Lebénult, amint az őz eső-szemeibe nézett.

A szakadó hó nem ismert határokat. Elfedett az mindent. Egész héten alig voltak az iskolában. Jungkook osztályába harmincnégy diák járt, azonban azon a héten alig fordultak meg tizenöten, ez pedig jelentős létszámcsökkenés volt; a tanárok egy része nem is tartott nagy tanítást, hiszen ennyi hiányzó, ennyi pótlás… az életben nem fogják tudni behozni a lemaradást, így volt, aki meg sem tartotta az órát, inkább csak a régebbi anyagról tartott beszámolót, vagy elmondta, mik az elvárások érettségin, mikre kellene odafigyelniük, ha úgy hozná a helyzet. Nem volt unalmas, Jungkook számára ez is elég érdekes volt, de hiába próbált odafigyelni az idős férfiak/nők beszédére, gondolatait egyetlen ember kötötte le: mégpedig a furcsa Taehyung. Mert igen, furcsa volt. Talán néma, talán beteg, talán komoly beteg, de akkor is különös aura vette körül a fiatalabbat, mintha egy meséből csöppent volna ki, a rideg valóságba. Mindenkitől elszakította tekintetét, senkihez nem ért, senki közelébe nem ment, olyan… megfoghatatlan volt. Érinthetetlen. Ez pedig nem hagyta nyugodni Jungkookot, egy másodpercnyi időre sem.

Hétfő reggel, amikor odaadta a fiúnak a könyvet, pár pillanatra találkozott a tekintetük, akkor megcsillant valami különös, Jungkook számára ismeretlen fény az eső-színű szemekben, de akármennyit elmélkedett azon, nem tudta megfejteni a csillanás rejtélyét.

Akármennyire tagadta, egyre inkább érdekelte Taehyung, egyre intenzívebben foglalkoztatta, s tudta, ha nem próbál a közelébe kerülni, ha nem kezd el beszélgetni vele, előbb-utóbb beleőrül. – Még akkor is, ha az a beszélgetés semmiről nem szólna, hiszen a fiú néma, nem beszélt.

Lehet, ha tenne pár lépést Taehyung felé, akkor a mellkasa sem sajogna ennyire.

Sokszor nem is kell beszélni ahhoz, hogy két ember hallhassa egymás szívének hívogató, segélykérő szavát.

– Eszméletlen volt az a csaj! – Hoseok ajkán ezerwattos vigyor ült. – El sem tudod képzelni! Úgy szopott le, mintha erre született volna, és képzeld… – Jungkook komótosan fogyasztotta az ebédjét, lassan rágcsálva a fogai között lévő ételt, üresedő tekintettel vizslatva barátját, aki hatalmas beleéléssel mesélte az előző napi forró éjszakáját.

Érdektelenség ült íriszeiben, de azért próbált mosolyogni, bólogatni, próbálta nem megbántani Hoseokot azzal, hogy pont nem érdekli, melyik bige hogyan cummantotta le a farkát, de hát, nincs mit tenni. Hoseok mindig ilyen volt, mindig ilyen is marad, és hazudna, ha azt mondaná, nem kedvelte benne a csíntalan, csenevész szívtiprót. Némelyik sztorija elég vicces volt, sokszor derült rajtuk jót, de ez jelen esetben hidegen hagyta.

– Ah, komolyan, haver, az egyiket ki kell próbálnod! Mesések – kuncogta barátja, szájába véve egy falat ételt, majd elgondolkodva kezdte azt összemorzsolni fogaival, a plafon felé irányítva íriszeit. – Este randizok a konyhás nénivel.

Ez volt az a pillanat, mikor Jungkook félrenyelte a teáját, kiguvadt szemekkel, ugyanis először azt hitte, rosszul hallott. Amint sikerült felköhögnie a langyos teát, barátjára nézett, aki újfent elnevette magát, jobb szemöldökét megemelve, perverz vigyort villantva arcán.

Nem viccelt.

– Ez most komoly? Férje van, bazzeg – hüledezett Jungkook, sűrűn rebegtetve a szempilláit meglepődöttségében, Hoseok azonban csak elvigyorodott, tanácstalanul rántva egyet vállain, miközben beharapta alsó ajkát, hevesen bólogatva. – Nem vagy semmi – döntötte kicsit oldalra a fejét Jungkook, elismerően.

– Nem hát. Alig várom. Imádom a tapasztaltabb nőket. Múltkor felvittem magamhoz egy első évest, ne tudd meg, milyen kis béna volt. Bár, abban is megvan a szépség, mert olyan édesek, kis cukik, olyan ártatlanok, hogy ah! Imádom! Viszont néha jobb egy idősebbel, mert azok aztán haver, értik a dolgukat – kuncogta, kidugva kissé a nyelvét, majd azután rögtön összefogott pálcikájával egy falat húst, örökre elnyelve azt.

– Ha te mondod, én elhiszem. Javíthatatlan vagy.

– Valóban, de egy ilyen mocskos világban a javíthatatlanság az egyetlen, ami örömöt lop az életbe, s elfeledteti a sok kínt, ami széthasítja a tudatot és a szívet. – Jungkook egy pillanatra megállt mozdulataiban, rápillantva osztálytársára, de az ezzel kapcsolatban többet nem mondott, csak egy szelíd ajakgörbületet engedett meg magának, majd mintha mi sem történt volna, tovább folytatta a félbehagyott témát, étkezés közben.

Egy ilyen mocskos világban a javíthatatlanság az egyetlen, ami örömöt lop az életbe, s elfeledteti a sok kínt, ami széthasítja a tudatot és a szívet.

Az utolsó óra végeztével Jungkook hatalmasat nyújtózott, levegőbe emelve karjait, összeszorított szemekkel, majd egy ásítást követően ejtette vissza két végtagját teste mellé, hogy azután összepakolhassa a cuccait. Habár jó meleg volt az iskolában, nem túlzottan vágyott a kinti hidegbe, valahogy haza kellett jutnia, így igyekezett nem arra gondolni, mennyire fog vacogni a hazafelé vezető úton. Jobb szeretett sétálni buszozás helyett, de jelen esetben kénytelen lesz a járműre felülnie, ha nem akar megfagyni, ahhoz pedig nem ártott igyekeznie, szóval lazsálásra nem volt lehetősége.

Miután mindent sikeresen eltett a táskájába, a szekrényéhez tipegett, kivéve onnan kabátját, magára öltve azt, majd követte a hosszú szövetet a sál is, amit lustán tekert a nyaka köré, belebújtatva orrát. Előre fázott.

Táskáját a vállára véve szusszantott egy nagyot, még futólag Hoseokra sandítva, aki heves integetés közepette tűnt el a szeme elől, ahogy elfordult a lépcső irányába, lerohanva azon – persze, randija lesz a szexi konyhás nénivel, szóval azért sietett. Megcsóválta a fejét, lemondó sóhaj mellett, lassan szedve a lábait a kijárat irányába.

A meleg, biztonságot nyújtó iskola elhagyásával szinte pofon csapta a fagyos hideg, ami még a sálja, kabátja alá is bekúszott. Végigfutkosott bőrén a fagyos szellő, dideregve remegve egy aprót, morcos szemekkel fixírozva az eget, amiből kisebb-nagyobb hópelyhek hullottak – hétfőn még kifejezetten tetszett neki a látvány, azonban most el tudott volna viselni egy kis napsütést, esetleg pár óráig tartó negyven fokos meleget. Nyáron meg majd sír a szája, mikor lesz már tél; ilyen az ember, soha, semmi nem jó, de főleg az, ami a jelenben történik. Telhetetlen.

Épp lépett volna egyet, nehogy lekésse a buszt, de valami megálljt parancsolt lábainak: szeme sarkából látta az ajtó mellett ácsorgó Taehyungot, amint elemeli kesztyűbe bújtatott ujjait ajkaitól, ugyanis ezelőtt pár szekundummal köhécselt egy hatalmasat. – Jungkook továbbment volna, nem volt kedve lekésni a buszt, haza akart érni mihamarabb, mert péntek volt, és a hétvégét szerette volna békességben eltölteni, otthon, a családjával. Megbeszélték a bátyjával, hogy amint hazaér, végre játszanak az Overwatch c. játékkal, és a világért sem akart volna arról lekésni. A bátyja kollégista, de most beteg, így jó két hétig otthon lesz, ezt az időt pedig ki akarta használni, de bármennyire is szerette volna, nem tudta elszakítani tekintetét az ajtó mellett lévő fiúról, aki maga elé bámult, fáradtan, laposakat pislogva. Hosszú szempillái arccsontjára vetettek árnyékot, sápadt bőre szinte olyan volt, akár a most hulló hó, ajkai vörösek, akár a frissen nyíló rózsa, szőke haja pedig elő-előbukkant a fekete sapkája alól, néhol eltakarva eső-színű szemeit.

Jungkook szíve nagyot dobbant. Újra és újra.

Észre sem vette, mikor indult meg az ellenkező irányba, különösebben nem foglalkoztatta, még akkor sem, amikor már a nála két évvel fiatalabb előtt állt, zsebre tett kezekkel.

– A szüleidet várod? – tette fel a kérdését kellemes hangján. Taehyung felkapta a fejét, olyan gyorsan, mintha eddig nem is ezen a világon tartózkodott volna – biztosan most ugrott elő egy meséből, mert egy ilyen gyönyörűséget ezelőtt még sosem látott.

Taehyung nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit; szerette volna elmondani, hogy nem, nem a szüleit várja, csak rosszul van, és abban reménykedik, hogy a hűvös levegő kicsit jót tesz majd a fáradtságának, hátha azután el tud indulni, de igen. Ahhoz meg kellett volna szólalnia, és ő nem beszél. Soha. Senkinek.

– Mmm… Merre kell menned? – nézett körbe Jungkook. Látta, hogy a busza a másik oldalon éppen most indul, s ugyan csalódottan nézte a mozgó járművet, csak egy szusszantást hallatott. Majd a következővel hazamegy. Csak egy órát kell várnia, az nem nagy kunszt, még úgy is négyre ér haza.

Taehyung megemelte a kezét, és az ellenkező irányba mutatott.

… vagy nem ér haza négyre. – Beletörődött. Későn fog hazamenni.