Vesania - VKook (9/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Émelygés, szorongás, egy elhaló sikoly, majd a szem üvegessé válik, miközben a szív az utolsókat dobogja – a Holdat átjárta a félelem, fél arcát mutatva remegett, hiszen tudta, mire készül a farkas, s már megbánta azt a kárörvendő kacajt, amit hallatott aznap éjszaka. Már visszafordíthatatlan, hiszen az egész erdő a farkason nevetett.

A fenevad lehetetlent nem ismerve kutatta az erdőt, a jellegzetes, kellemes, áldott illat után, ami az őzgidát vette körül – nem érdekelte semmi, nem hallott, nem látott, csak a cél lebegett a szeme előtt, hogy kiolthassa a gyönyörű állat életét.

Megtalálja, bárhol legyen is, s ha végre szemtől szemben fognak állni egymással, a farkas elharapja a torkát, mintha a gida soha nem is létezett volna.

Jungkook gyomra szüntelenül rándult görcsbe; zsebre dugta a hidegtől átfagyott ujjait, s arcát is a sálába temette, annyira, hogy az orra egy része látszódjon csak ki – úgy sétált az utcákon, mint egy élőhalott, mintha a teste lélektelen lenne, pedig egyáltalán nem így volt, sőt! Annyi érzés, annyi gondolat járta őt át, amennyit elképzelni sem tudott volna egy amúgy gondtalan ember – az aggály szinte már befeketítette szívét és lelkét is. Elmerengett azon, hogy inkább visszafordul, mintha soha nem juttatta volna magát az elhatározásához – tényleg visszavonulót akart fújni, de amint felötlött benne ennek lehetősége, képzeletben hangosan kiröhögte magát.

Elcseszi a dolgokat, megbántja a másikat, ráadásul rászolgálás nélkül, és akkor még ő viselkedik úgy, akár egy betoji nyuszi – kivételesen tudta, mit akar, és nem szerette volna magát lebeszélni az elképzeléseiről, bármilyen megerőltető, vagy nehéz is volt az. Így megrázta magát, nyelt egy hatalmasat, befordulva azon a sarkon, amire emlékezett. Szerencsére jó volt a kép memóriája, így könnyedén fel tudta magában idézni, merre is mentek azon a közös sétáláson, hiába volt az már elég régen – azaz, nem telt el azóta sok idő, de éppen elég ahhoz, hogy már múltnak, akár történelemnek titulálja.

Mély sóhaj hagyta el az ajkait, hagyva, hogy a hűvös levegőben gomolyogjon lehelete, majd szerte is fosszon, mint az ő reményei. Miben is reménykedett? Abban, hogy Taehyunggal talán jóban lesz? Abban, hogy barátok lehetnek, vagy többek annál? Maga sem tudta, csak annyit, hogy szertefoszlott benne a megfogalmazhatatlan hit, s attól tartott, az már visszahozhatatlanná is válik számára.

Természetesen, a szüleit felhívta, miszerint ezen a napon később fog hazaérni, de arról nem számolt be, miért – füllentett, jobban mondva. Azt mondta, Hoseokkal megy el kicsit szórakozni, ennek viszont köze sem volt a valósághoz; Hoseok sem volt mellette, és a szórakozás is távol állt tőle, de mit mondhatott volna? Képtelen lett volna bevallani, hogy egy néma, autoimmun betegségben szenvedő fiú után koslat, akit sikeresen, mélységesen megbántott, s azt próbálná jóvá tenni ezen a délutánon – már, ha az lehetséges. Ha arra gondolt, talán Taehyung becsukja előtte az ajtót, meg sem hallgatva őt, legszívesebben sírva kaparta volna a betontömböket, amik mellett időközben elhaladt – nem is tudta, hogy létezik ekkora, ilyen erősségű szorongás, mert ez az volt, mással nem tudta volna definiálni, pedig sok szófordulat eszébe jutott már. Ez volt a legjobb kifejezés arra, ami átjárta a lényét.

Bízott abban, hogy időközben talán eltéved majd, de amint meglátta az ismerős kis házikót, nyelnie kellett egy nagyot – Taehyungék pont azon a környéken laktak, ahol nem tornyosult feje fölé annyi panellakás. Legalább annyira voltak szerencsések, mint ők, mert ők is ilyesmi körzetben éldegéltek, s egy nagy városban ez igen ritka volt, s hatalmas szerencse is. Jungkook utálta a panelt – abban is lakott régebben –, és a kis kertes házak voltak a kedvencei. Több volt a lehetőség a hozzá hasonló fiataloknak.

Nyelt egy hatalmasat, beharapva az alsó ajkát, miközben tüdejéből reszketeg sóhaj szabadult fel – szemeit lehunyta pár másodpercre. Mielőtt megnyomta volna a csengőt, biztos akart lenni abban, valóban ezt szeretné-e. Persze, erre vágyott, de… a cél előtt mindig végig kell gondolni újra és újra; több eshetőség, érv adódott ahhoz, hogy meggondolja magát.

Gyáva nyúl – így írta volna le a magatartását, ugyanis már éppen megfordult volna, hogy inkább hazamenjen, amikor valakinek a hangja fülébe fúródott, majd az elméjébe, s nem hagyta futni:

– Tudok segíteni valamiben? – A lágy, női hang maradásra késztette, s Jungkook felkapta a fejét, keresve a hang forrását.

A középkorú nő kíváncsi tekintettel vizslatta a fiával talán egy korú fiatalt, akit ilyen távolból nem ismert fel – nehéz is lett volna, hiszen Jungkook fél arcát takarta a bolyhos, meleg, nagy sála, de a nő szavára, kérdésére lejjebb húzta azt magán. Pofátlanság lett volna nem válaszolni, s inkább szembenézett hatalmas félelmével, akkor is, ha a vége csúnya elutasítás lesz.

– Jó napot! I-igen, tudna – mosolyodott el zavartan, hamiskásan, mire a nő megemelte szemöldökeit, közelebb lépve a kapuhoz, s ekkor ugrott be neki, ki is volt ő; ez a fiú kísérte ki hozzájuk Taehyungot, mikor az rosszul lett az iskolában. A nő szerette volna megköszönni, de annyira megijedt Taehyung állapota miatt, hogy a fiút szorongatva vetődött be az autóba, nem is törődve semmi mással – egy anyánál, aki szereti a gyermekét, ez teljesen normális.

– Szerbusz – húzta gyengéd ajak görbületre száját. – Te voltál az, aki segített Taehyungnak, igaz? – Jungkook szerényen biccentett. – Ne haragudj, nagyon meg voltam ijedve, meg sem köszöntem neked, így ezt most bepótolnám, ha a véletlen összehozott minket – lépett közelebb a nő a kapuhoz.

Véletlen, hát persze – gondolta magában Jungkook, egy gyér mosolyt villantva.

– Ugyan, semmiség – köszörülte meg a torkát.

– Mi járatban vagy itt? – tette fel a kérdést végül a barna hajú hölgy, már a kapu kilincséért nyúlva; Jungkook pulzusa ekkor emelkedett az egekbe, de igyekezett ezt leküzdeni, hiszen most már tényleg nem fordulhat vissza.

Nem, most már nem. Igen is, Taehyung elé fog állni, bocsánatot fog kérni, és a barátja lesz, ha törik, ha szakad, mert… Minek magyarázat? Az akar lenni, és kész, ő Taehyung mellett szeretne lenni, és ehhez nem kell érv, nem kell magyarázat, csak az érzés, csak a puszta emóció.

Az emberek mindig, mindenre interpretációt akarnak keresni, holott felesleges; éppen ez rontja meg a boldog, felhőtlen élet lehetőségét. A spontanitás, a szívből való cselekvés igaz, másíthatatlan. Nem lehet mindig tervezett lépésekből boldogságot csikarni, ennek értelmét pedig lassan ugyan, de kezdte Jungkook is felfogni, magáénak tudni.

– Igazából, Taehyungot keresem – vallotta be egy szuszra. – Múltkor nagyon megbántottam az iskolában, és szeretném ezt jóvá tenni. Szeretnék tőle bocsánatot kérni, amiért bunkó voltam vele, nem állt szándékomban – sütötte le a szemeit egy pillanatra.

A hölgy meglepetten pislantott, értetlen arckifejezést produkálva, hiszen Taehyung semmi jelét nem mutatta annak, hogy valaki bántotta volna, vagy valami rosszul esne neki – bár, nem volt ez annyira különös. Taehyung olyannak tűnt, akár a szikla, amit még az idő sem tud lerombolni, de mindenki tudta, a szikla szilárd álarc egy hihetetlenül törékeny bensőt takart, amit szemvillanás alatt képes volt bárki összetörni. – A legmegdöbbentőbb ez volt: Taehyung barátkozott valakivel? Ő? Az ő fia? Vagy ez csak véletlen, és semmi közük egymáshoz? Akkor Taehyung miért bántódott volna meg?

Gyűlölte, hogy nem tudott a fiáról semmit, s ugyan, elszorult a torka, legszívesebben hullatta volna a könnyeit, mennyire szörnyű anya, még akkor is, ha a fia néma, de elfojtotta az érzelem túltengését, s inkább tartotta mosolyát, ami koránt sem volt olyan őszinte, mint ezelőtt. Ez Jungkook figyelmét sem kerülte el, de nem volt joga megkérdőjelezni a hirtelen váltást.

– Rendben. Nem kérdezem, mi volt a baj, majd elmondjátok, ha szeretnétek – nyitotta ki a kaput. – Nyugodtan menj csak be, vedd le a cipőd és a kabátod; Taehyung az emeleten van, rögtön a jobb oldali ajtó.

A fiatal fiú biccentett egyet, aprót hajolva, s tette, amit az anyuka mondott: belépett a meleg, kellemes illatú, barátságos házba. Levette a cipőjét, félre rakva azt, majd lehúzta magáról a kabátját is; ekkor pulzusa szaporábbá vált; még a lakásban sem nézett körül, egyik irányba sem forgatta a fejét, egyenest haladt a lépcső irányába, nagyokat nyelve. Torka kiszáradt, olyan volt, akár a kóró, lábai-kezei remegtek, kénytelen volt mélyeket szusszantani, félig lehunyt szemekkel, miközben a fokokat szelte át talpaival. – Szívesen megnézte volna, hol is lakik a másik, de túlságosan közel volt már a cél, túl akart lenni rajta, így nem hagyhatta, hogy bármi nem azzal kapcsolatos dolog elvonja a figyelmét. A falakat azért így is látta, vaj-krémszínűek voltak, amik melegséget, családiasságot tükröztek, s ugyan, szeme sarkából nem sok mindent fogott fel, tudta, barátságos környezet lehet Taehyung otthona is, csak úgy, mint sajátja.

Az ajtó előtt állt, ökölbe vonta vékony, hosszú ujjait, majd összeszorított szemekkel, hatalmas gombóccal a torkában, görcsbe ránduló szívvel-gyomorral kocogtatta meg mutatóujjának csontjával az ajtó merev lapját. – Hosszas ideig válaszra várt, de utána képzeletben homlokon csapta magát; válasz? Taehyung néma…

A szíve a torkában dübörgött, mikor lenyomta a kilincset, s halványan ugyan, de a levegőt is gyorsabban vette, majd végre lenyomta a kis fémet, belépve a fiú magánszférájába; Taehyung a ágyában ült, felhúzott térdekkel, combjain pihentetve egy könyvet, hátát a falnak döntve, ami előtt egy nagyobb párna pihent. Nem viselt mást, csak egy pirosas rövidnadrágot, és egy nagy, rá kétszer akkora pólót, amit Jungkook hihetetlenül édesnek talált.

Elveszett Taehyung értetlen, kérdő tekintetében, és Jungkook hirtelen nem is tudta, miért jött el a fiúhoz. – Megbénult.

Talán, mert Taehyung otthonos oldala túl édes volt: kócos fürtök, mik szanaszét lógtak, vagy álltak, kissé sápadt arc, karikás, álmoskás szemek, kisimulatlanság, amit ebben a helyzetben nem csak aranyosnak, de gyönyörűnek is talált. Vagy azért bénult meg, mert annyira megijedt, hogy szembe kell néznie tetteivel? Esetleg mindkettő?