Vesania - VKook (24/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A gyönyörű rózsák hangosan sírtak, jajveszékelve, gyászolva, mikor a farkas kegyelmet nem ismerve taposta szét őket dühében, hátha a földdel tudja egyenlővé tenni minden egyes káprázatos virágukat – fájdalmat okozott nekik csupán, hiszen ennyi nem volt elég a kiirtásukhoz. Ő mégsem akarta feladni; azért, mert ő szenved, szenvednie kell valami másnak is, s ha ő fél, féljen más is.

Le akarta vezetni indulatait, elfeledni mindent, ami vele történt, de bármennyire igyekezett, próbálkozott, nem sikerült neki; csak a kínból jutott több számára.

Sikítottak a rózsák, könyörögtek, rimánkodtak, hiszen attól, hogy nem halnak meg, a farkas megtépázta virágukat és leveleiket, de a fenevadat ez nem érdekelte – gyönyörűek voltak a virágok, akár a gida, így végezni akart velük.

Minden áron.

Mintha az élete múlna rajta, úgy rohant ki az iskola épületéből, nem törődve sem a portással, sem a tanárok szkeptikus, kissé mérges tekintetével, amiért elhagyja az intézményt – nem érdekelte semmi, csak az, hogy láthassa Taehyungot, és megbizonyodhasson afelől, nincs olyan nagy gond a fiúval.

Szinte azonnal felpattant a buszra, ami az iskolától nem messze állt meg, hogy a központban lévő kórházba vegye az irányt – elég nagy volt a város, de csak egy kórház állt, az is a város közepén, így nem volt nagy választás, hova mehessen, de ha nem ott volt, akkor ő átutazza akár egész Koreát, hogy megtalálhassa.

Pihegve, lihegve sétált egészen a leghátul elhelyezkedő ülések egyikére, majd a busz halk berregéssel indult el, Jungkook arca pedig eltorzult – egészen eddig elviselhetően érezte magát, viszont mikor már a kórház felé haladt, elfogta a legmélyebb bűntudat. Valamiért úgy hitte, Taehyung állapota miatta romlott, ő tehetett róla, mert foglalkozott a fiúval, magához édesgette, elérte, hogy megnyíljon előtte, aztán mintha mi sem történt volna, eldobta magától, hanyagolni kezdte csak azért, hogy neki egy kicsit jobb legyen. Miért hazudik magának? Egyáltalán nem volt jobb, ha utólag visszagondolt, hiszen mindent csak elnyomott magában – a negatívumok ott ültek a vállán, éppen csak tudomást nem akart venni róluk, egyikőjükről sem. Sőt, még Taehyung hiányától is szenvedett, talán azért hadakozott, ellenkezett annyira, ha felmerült a szó a szőkeségről; nehezen hitte el, hogyan lehetett ennyire ostoba, hogyan tudott ilyen önzőn, felháborítóan viselkedni, hogyan tudhatott így bánni egy ártatlan emberrel, aki semmiről sem tehetett. Mert Taehyung nem tehetett semmiről – nem az ő hibája, amiért Jungkook többet érzett a kelleténél, s ő nem kényszerítette a fiút arra, hogy törődjön vele, vegye a szárnyai alá. Az idősebb magától döntött így, saját akaratából, aztán amint elérte a célját, amint Taehyung beszélgetni kezdett vele, megrémült, megijedt, gyáva volt, s akaratlanul is, de kegyetlen.

El sem tudta képzelni, el sem akarta képzelni, mit érezhetett a szőke fiúcska, mikor Jungkook nem kopogtatott az ajtón – biztosan ez okozhatta az állapotának romlását. Legalábbis, Jungkook erre gondolt azonnal, s arra, az ő rovására írható lesz minden, ami majd Taehyunggal történik.

Az embernek eszébe jut azonnal, netalántán szánalomból, bűntudatból indult csak útnak, hogy tisztázhassa magát Taehyung előtt, hogy megtisztuljon a sötét, feketévé vált lelkiismerete, de valójában nem erről volt szó – belátta, mekkorát hibázott, belátta, mennyi minden mást lehetett volna keresni megoldásképp, és helyre akarta hozni baklövéseinek sorozatát. Rájött arra, hogy így nem lehet elintézni semmit, így senkinek nem lesz jobb, kész megoldások kellenek a problémákra, amik kialakultak, s talán erősítenie kellene egy kicsit saját magán, a saját szívén, különben legközelebb is elvérzik, ahogyan pár hónappal ezelőtt.

Helyre akarta hozni azt, amit elrontott, s ugyan, egyszer már vétkes volt, egyszer Taehyung töretlenül megbocsátott, nem tudta, most is azt tenné-e. Ez talán még durvább cselekedet volt, mint amikor meggondolatlanul vagdalkozott a szavakkal, hiszen arra rá lehet fogni az indulatot, de a megfontolt döntéseknek nincs kibúvója. Ő így döntött, s ugyan, rosszul, de akkor sem volt tisztában azzal, mi lesz a másik reakciója, s azzal sem volt tisztában, mit fog mondani, ha majd újra találkozik Taehyunggal, hosszú hónapok eltelte után.

Mikor először könyörgött bocsánatért, mindent átgondolt, mit fog mondani, mivel hozakodik elő, de az utazás közben semmi nem jutott eszébe; nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy a fiatalabb jól legyen. Bármi áron, de jól legyen, s ha először nem is nyer Jungkook megbocsátást, addig fog küzdeni, amíg be nem bizonyítja, jó barát, a legjobb ember, aki Taehyung mellett kiérdemli a helyét – szívesen beszélt volna többről, mint barátságról, de egyelőre örül, ha a bizalmat visszanyerheti majd.

Felsóhajtott, és eltorzult arccal döntötte homlokát a mellette lévő piszkos üvegnek, fátyolos, ködös szemekkel bámulva ki az ablakon, figyelve a város utcáit, a magasba nyúló házakat, és a fákat, mik a járda mellett helyezkedtek el – sütött a Nap a délelőtt folyamán, most azonban beborult az ég. Sötét, nagy felhők takarták el az életet adó fényt, s ha Jungkook felfelé pillantott, már látta is, eső lesz, vagy rosszabb esetben vihar; nem volt rá készülve, esernyője sem volt, de nem is nagyon érdekelte, hiszen ha rajta múlik, egész nap bent lesz a másiknál. Egész nap… amíg ezt helyre nem hozza. Ha kell, inkább haza sem megy többé.

Gondolataiba burkolózott, kattogott a történteken, visszajátszotta magában az elmúlt hónapok eseményeit, s már csak arra eszmélt fel, hogy a buszban elhangzott a megálló neve, ahol következőleg le kell szállnia. A gombóc a torkában mérhetetlen méretet öltött, s szívest-örömest leküzdötte volna azt, de bármilyen nagyot nyelt, az egy picit sem moccant el helyéről. – Lábait lassan szedte, a busz ajtajához állva nézett ki a nagy világba a két szárnyon lévő ablakon keresztül, majd a busz fékezni kezdett, s kinyílt előtte az két ajtó – vontatottan, de leszállt, és remegő lábakkal, de a kórház felé sétált.

Lassan tipegett, szorongva, félve, hevesen verdeső szívvel; meglátta a kórház épületét, onnantól kezdve pedig felbátorodott, s immáron rohanni kezdett, hogy mihamarabb láthassa a barátját, akit csúful, orvul elhanyagolt, elárult. Legszívesebben sírt volna, zokogna az éggel együtt, mi komótosan ontotta magából az esőt – csepergett, csak néhány csepp zúdult Jungkook hajára és nyakára, de hamar szakadni kezdett az eső. Villámlott, és dörgött – a tavasz szeszélyes, akár csak ő. Egyszer ilyen, egyszer olyan, mindig más arcát mutatja; néha szelíd, akár az őz, néha pedig vad, gyilkos, akár a farkas, mégis oly jól él a kettő egymás mellett, harmonikusan, békésen.

Vajon ő miért nem találja ezt a harmóniát? Nem keresi eléggé?

– Jó napot! Kim Taehyung felől érdeklődnék – szólalt fel hangosan Jungkook, próbálva megtörölgetni vizes ujjaival az arcát és a haját, eredménytelenül, ugyanis nedves volt a keze, csak úgy, ahogy a ruhája és a haja is.

Ázott, kivert kutyához hasonlított, és ilyen ábrázattal a világért sem akart Taehyung elé kerülni, de nem volt visszaút – ha így, akkor így.

– Szia – mosolygott lágyan a recepció mögött ülő hölgy, aki azonnal a monitorát kezdte keresni. – Aki a neurológián van, Sclerosis Multiplexszel? – emelte meg szemöldökeit a hölgy, mire Jungkook hevesen kezdett biccenteni; tényleg kórházban volt Taehyung. – Negyedik emelet, és ha jól látom, akkor 303-mas szoba, de a látogatás nem mindig engedélyezett, először érdeklődjön a főorvosnál, mert…

– Köszönöm! – Jungkooknak eszében sem volt végig hallgatni, neki csak erre az információra volt szüksége, hogy tovább rohanhasson hozzá.

Szíve féktelenül, erőteljesen kalimpált, mert reménykedni akart abban, ebből az egészből semmi sem igaz: Taehyung nem fekszik kórházban, nem romlott az állapota, csak tévedés történt, de a recepciós hölgy tanúbizonyságot adott afelől, ez nincs így. A fiú nagyon is kórházban pihen, és ezek szerint nem kis problémákkal.

Várt a liftre, de az lassú volt, nem akart jönni, így mély nyögéssel, fáradt nyüszítéssel iramodott a lépcsők felé, miken kettesével szedte a fokokat – szíve már ki akart szakadni bordáinak ketrecéből, hiszen amúgy is magas volt a pulzusa a félelem, s izgalom hatására, de a mozgás után ez még tovább romlott.

A negyedik emelethez érve már jojózott a szeme, alig látott valamit – lüktetett előtte a világ, a szívének ritmusával megegyező tempóban, mégsem állt meg, rohamos tempóban haladt a neurológia osztály felé, hogy semmit sem kérdezve, megkereshesse a termet. Nem érdekli őt, van-e látogatás, vagy nincs, az sem érdekli, ha a nővérkék dobják majd ki őt a szobácskából, neki akkor is látnia kellett Taehyungot, bocsánatot kérnie, és rendbe hozni azt, amit elrontott.

Pihegve, gyorsan kapkodó légvételekkel találta meg a 303. szám alatt futó kórtermet, és nem várva, nem törődve a szorongással, ami elfogta, megfogta a kilincset, s lenyitva azt, azonnal betekintést nyert; Taehyung valóban ott volt, csak nem szőke, hanem mézbarna fürtökkel.

Az egyik, ablak melletti ágyban ült, laposakat pislogva – azt a könyvet tartva ujjait között, mit mindig olvasott –, miközben kifelé nézett az ablakon, mintha csak eggyé akarna válni az éppen az üvegen kopogó eső cseppekkel – arca nyúzott volt, megviselt, sápadt, akár a falak körülötte; szemei alatt sötét, lilás karikák éktelenkedtek, könyökhajlatában pedig sok-sok pici tűnyom foglalt helyet, amit még az ajtóból is észre lehetett venni, s ha Jungkook jól látta, a fiú látszólagosan fogyott is, nem keveset.

Mi volt mindebben a legrosszabb? Vékony ujjai között azt a fecnit markolászta, gyürködte ujjaival, amivel korcsolyázhattak – az egész napos belépőt, amit Taehyung megtartott emlékül.

Szíve összeroppant, szemeiben könnyek ültek, görcsösen markolva még mindig a fémet, mivel az ajtót nyitotta ki alig pár szekundummal ezelőtt.

Taehyung tényleg nagyon beteg volt, és erről biztosan csak ő tehetett – a gondolat után legszívesebben meghalt volna, ott helyben.