Vesania - VKook (14/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

A rémálmok, kínzók, sikoltások elhallgattak, hetekre, hónapokra, majd újból előtörtek. Az állatok riadalmas jajveszékelései megszűntek, de idővel újból visszhangzottak a sűrű erdőben. – A Hold boldogsága nem tartott sokáig. A véres könnyek utat törtek maguknak; szabadulni akartak a lélek börtönéből.

Megéri magunkból bolondot csinálni a szerelem érdekében, vagy jobb, ha meghazudtoljuk érzéseinket a világ előtt, s csak titokban szeretünk olyan módon, ahogyan a szívünk megköveteli? – Ez a kérdés talán egyszer mindenkiben felmerül, ha megízleli a tiltott gyümölcs zamatát, mérlegelni azonban lehetetlen.

Felvállalni vagy megfutamodni? – A kétségbeesés morbid játéka csalta ki a farkasból az őrületet, ami az előzőekhez képest eddig ismeretlen volt.

– Haver! Hát ez meg mi?! – Hoseok vigyorogva kapta fel Jungkook íróasztaláról a két kis fecnit, jobban szemügyre véve azokat, s mihelyst meglátta, mit tartalmaz a papírdarabokon lévő írás, dátum, ajkait szemtelen mosolyra húzta, szemöldök-vonogatva figyelve a riadt tekintetű barátját, aki már rohant is a szándékkal, miszerint kikapja a másik ujjai közül a jegyeket.

Hoseok már hetek óta morgott, amiért nem találkoztak iskolán kívül, így Jungkook rááldozta az egyik szombatját ahelyett, hogy Taehyunggal töltötte volna azt. Pénteken még be is jelentette a fiúnak, nem fog tudni menni hozzá, s a szőke kicsit ugyan szomorú volt, nem csinált belőle problémát – tudta ő is jól, Jungkooknak vannak barátai, nem töltheti mindig mellette a szabadidejét. Nem várta volna el tőle, önzőnek gondolta volna magát miatta.

Viszont, az, hogy elhívta Hoseokot, nem azt jelenti, hogy a fiú szabadon turkálhat a cuccaiban – turkálásnak fogta fel, hiába hagyta a merev falapon a jegyeket, jó látószögben. Egyre több kellemetlen szituációban volt része, mióta rájött, mit is érez Taehyung iránt, mert azokat az emóciókat félre sem lehet érteni. Miért kellene gondolkodni az elcsattanó, tiltott, titkos csókon? Megtörtént, szabad akaratából tette, azért, mert ő úgy akarta, mert nem tudott ellenállni sem a fiúnak, sem saját, beteges vágyainak – szerelmes volt, tudta nagyon jól, s az önmagának történő bevallással sem volt különösebb problémája. Viszont barátainak, az embereknek, Taehyungnak ezt véletlenül sem akarta elújságolni. Mit gondolnának róla? Egy néma, autoimmun betegségben szenvedő fiú iránt dobbant meg a szíve? A szülei mit szólnának hozzá? Édesapja kitérne a hitéből, édesanyja aggódna érte, Hoseok valószínűleg bolondnak nézné, mert ugyan, ő támogatta a köztük lévő barátságot, de biztosan nem annak elmélyítésére gondolt.

Persze, tisztában volt a ténnyel, osztálytársa nem ítélte volna el, mert Hoseoknak mindegy volt, ki milyen nemű, ha jól néz ki, így valószínűleg ő értette volna meg a leginkább. Nem ettől tartott, hanem attól, hogy Taehyung beteg. Méghozzá nem is akármennyire; idővel le fog bénulni, ez több, mint biztos, ha teljesen nem is, de a részlegesség semmilyen formában nem maradhat el. Nem akart találkozni a szentbeszéddel, azzal, amit érez, nem normális, mert ha egy egészséges fiú iránt lenne így… – El akart kerülni mindent, ami a szőke ellen szólt volna.

Homokba akarta dugni a fejét – struccpolitika, tudta jól, de így látta helyesnek. Így tűnt a legjobbnak, s ez számára megmásíthatatlan volt.

– Semmi. Jegyek jégkorira, mint láttad. – Jungkook mormogva tette farzsebébe a papírdarabkákat, elhúzott szájjal, kerülve a másik pillantását. Szinte látta maga előtt így is az incselkedő vigyort, a szemöldök-vonogatásokat, a mindent tudó tekintetet, ami már most bosszantotta – minek is hívta át magához? Inkább ment volna Taehyunghoz. Taehyung sosem ingerelte. Taehyung sosem idegesítette. Taehyung mindig édes volt. Meg aranyos. Túl aranyos egy fiúhoz.

Lehet, azért szeretett belé ilyen könnyen, mert a némasága miatt feminimnek tűnt – Jungkook teljességgel tudatában volt annak, ez badarság, hiszen a szőke igenis, nem hazudtolja meg nemét. Az első találkozásukkor olyan volt, akár egy büszke, fenséges oroszlán, ki nem kér segítséget, s nem egyszer látta a folyosókon sétálva, kihúzott háttal, egyenesen sétálva, tudomást sem véve a környezetéről.

Néha elgondolkodott, melyik az igazi Taehyung; az az édes, mosolygós, könnyen elpirulós fiú, akivé mellette válik, vagy a büszke, rideg tekintetű, aki mindenkit hűvös pillantásokkal méreget? Jobban belegondolva… egyedül rá nézett máshogy. – Nem fontos. A lényeg az, hogy Taehyung csak mellette tűnik olyan… esetlenül cukinak.

– Randid van, öreg? – Hoseok vállon boxolta Jungkookot, aki megforgatta a szemeit, majd eloldalogva huppant le az ágyára, hallgatva, ahogy a matrac nyikordul egyet érkeztével.

– Nem. Nincs randim – szusszantotta kissé idegesen, elővéve a zsebében pihenő mobilját, megnézve, jött-e valamilyen üzenete, de szomorúan konstatálta: nem volt semmi, ami kicsit elvette volna figyelmét Hoseok hecceléséről, ami lassan kezdetét fogja venni. Ismerte. Túl jól.

– Hát akkor? Kivel mész korizni? Netán felszedtél egy csajt, te kis huncut? – A csilingelő nevetés normális esetben kicsalna Jungkookból egy kedves, jó ízű mosolyt, de ez most nem az a körülmény volt: idegesítette, s ettől stresszessé vált, ami az egész szívét összemarkolta, facsarni kezdte.

Mit mondjon? Nem tud hazudni, sosem volt jó a füllentések, hazugságok kreálmányában, valamiért mindig, mindenki átlátott rajta, s ha esetleg még jól ki is fundálna mindent, Hoseok előtt akkor is lebukna, mert a fiú jobban ismerte, mint bárki más.

– Nem szedtem fel csajt. Nem csajjal megyek. – Hangja kimért volt, egy cseppet talán nyers is, ami Hoseokot meglepte pár szekundumra.

Nem volt szándékában az ilyesfajta hangsúllyal megspékelt válasz, de szerette volna, ha a barátja leakad a témáról, mert nagyon nem szeretné tudomására hozni, kit is visz el korizni – főleg úgy, hogy senki mással nem találkozik, jóformán, csak azzal az egy személlyel.

Hoseok túl kíváncsi volt, túl furcsának találta a helyzetet, így akármennyire is sugározta magából Jungkook az apátiát, ő ezt nem hagyta annyiban:

– Akkor kivel mész? – kérdezett rá nyíltan, hangjával azonnal elmondva: nem akar kitérő válaszokat.

Jungkook egy sóhajt hallatott, ujjait tincseibe vezette, beharapva az alsó ajkát, oldalra sandítva, hiszen mit válaszolhatna, ha nem az igazat? Miért hazudjon Hoseoknak? – Óh, egyszer már felvázolta magának, pár sorral feljebb, így felesleges ezeket a foszlányokat újra megtalálnia elméjének mélyebb zugaiban.

– Taehyunggal – nyögte ki nehezen, rántva egyet vállain.

– Taehyunggal.

– Igen, vele megyek korizni. Jövőhét szombaton. – Felemelte fejét, Hoseokra vetve pillantását, akinek tekintete, arckifejezése ismeretlen érzelmeket tükröztek; Jungkook meg is ijedt. – Most mi az? Miért nézel így?

– Haver… Igazából, én szerintem nem rossz, ha barátkoztok, mert hát, én is kampányoltam mellette. Láttam, milyen távolságból figyelitek egymást, meg minden – foglalt helyet szorosan Jungkook oldalán –, de ez már egy kicsit talán… nem normális? – fejezte ki magát nagy nehezen, a plafonra fordítva íriszeit.

Jungkookban azonnal zubogni kezdett a vér.

– Mi a nem normális? – Szinte szűrte a szavakat fogai között.

– Például ez – komorodott el Hoseok tekintete. – Ha valaki szót ejt a Taehyunggal való barátságodra, te azonnal idegbeteggé válsz, akármennyire próbálod visszafogni! Na, ez tipikusan nem normális dolog! – Jungkook agresszívan fújtatott egyet, összefonva karjait mellkasa előtt, általános zárkózott testtartást véve fel. – Meg az sem az, hogy minden szabadidődet rá fordítod. Tudom ám, hogy mindig nála vagy. Ez nem rossz dolog, de ha nem vigyázol, rosszra fordul minden…

– Mégis mi minden? – forgatta meg szemeit az ében hajú. – Mi lehet ebben rossz, Hoseok? Direkt akarod felbaszni az agyam?

– Nem. Nem direkt. Én csak aggódom érted, mert más vagy, mint voltál.

– Mindenki változik; ez normális.

– Normális, de te nem azért változtál, mert korosodsz, hanem mert Taehyung valamilyen furcsa impulzussal hat rád, ami lehet, nem rossz, de azzá válhat, én erre akarok kilyukadni.

Jungkooknak ez a megszólalás nagyon nem tetszett. Hoseok akarta a folyosón, hogy menjen oda, barátkozzon Taehyunggal, most meg azt mondja, talán rossz hatással lehet rá a fiú? – Zubogott a vére, az agyát kezdte elborítani a vörös köd, ám mielőtt még bekövetkezett volna a tragédia, mély levegőt vett, igyekezve visszaszorítani a düht, ami átvenné felette az uralmat.

Talán, ha bevallaná, mennyire szerelmes, Hoseok megértené őt, s nyilvánvalóvá válna, nem Taehyung van rá rossz hatással, pusztán a saját érzelmeinek hatására döfköd késeket önmagába, ez pedig nem Taehyung hibája. – Ezt bevallani viszont túl egyszerű lett volna.

– Ha össze akarsz velem veszni, Jung, akkor nagyon közel állsz hozzá. – Komor arcát barátja felé irányította, aki pár szekundumra meghökkent, főként azon, hogy vezetéknevén lett szólítva, de pár pillanat múlva csak egy zavart mosolyra húzta vékony, formás ajkait.

– Én csak aggódom érted, Jungkook – fektette tenyerét a mellette lévő hátára.

– De nem kell! Nincs semmi baj! Azzal lesz baj, hogy ilyen marhaságokat mondasz, mert a végén el is fogom hinni! – Sértetten rázta le magáról a törődő, gondoskodó érintést, akár egy kisfiú, aki nem kapta meg a csokoládéját, s szülője más engesztelési módot próbál alkalmazni. Hoseoknak mosolyognia kellett a látványon.

– Miért, mit mondjak, ha kizársz az életedből, s semmit nem osztasz meg velem? Lehet, tévedek, de ahhoz tudnom kell, mi zajlik benned, te viszont nem mondasz nekem semmit… soha, semmit. – Szomorúság, bánat csöpögött a hangjából, Jungkook pedig nyelt egy hatalmasat, visszafordulva Hoseokhoz.

Reménykedő pislantások, szinte könyörgő íriszek, amik majdhogynem imát mondanak azért, hátha Jungkook végre beszélni kezd, s a fiú ugyan elnyitotta egymástól ajkait, mégsem jöttek a szavak; mit is kellene elmondania? Nincs semmi, amiről említést tehetne. Vele minden rendben van.

– Nem vagy éhes? Éhen halok – állt fel Jungkook, összeránduló gyomorral; nem volt éhes, épp ellenkezőleg, gyötörte a hányinger, de képtelen lett volna tovább nézni egyetlen igaz barátjának remény-veszett pillantását, akiben valószínűleg most törte össze a hitet.