Vadóc - Sehun x Taehyung (4/?)

Cím: Vadóc

Alkotó: Nana - Nóri (írók); MinJi (ötlet adó)

Hossz: ?
Párosítás: Sehun x Taehyung (EXO, BTS)

Besorolás: +12!

Műfaj: AU, fantasy 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; bromance, vér

Összefoglalás: Taehyung egy űrből pottyant kis "csoda". Csoda? Erős kifejezés. Egy vad, kétségbeesett élőlény, akit egy hajón bezárva tartanak egy ketrecben, mert nem lehet vele bírni. A hajó kapitánya Sehun, aki az Új Föld felé veszi az irányt, ugyanis a bolygójuk tönkrement, majd meg is semmisült... kénytelenek az Új Földre költözni. 
Viszont a potyautasnak nem sok értelme van a hajón... 

Hozzáfűzés: NA MIT HOZTUNK? NA MIT?
VADÓC! :D
El sem hisszük, hogy sikerült folytatni, de itt van, és reméljük, tetszeni fog nektek! <3 
Jó olvasást! <3

Nóri írja Sehunt!

Nana (én) Taehyungot!

Sehun

Szemeim szinte kipattannak, ahogy hajnalban arra ébredek, hogy szinte már fuldoklok. Érzem számban azt a rossz ízt, a kesernyés, savas undormányt. Abban a szúrásban felpattanok a helyemről, majd kirohanok a mosdóba, ahol kiadom gyomromnak megemésztetlen tartalmát, ami számomra bizarr, hiszen azt az ételt már régen meg kellett volna emésztenem, már nem kellett volna ezzel találkoznom.

– Sehun? – hallom meg a másik aggódó hangját, de nem szólok neki semmit, hiszen újabb adagtól szabadulok meg, végtagjaim úgy remegnek mint a kocsonya, egyszerűen nem tudom, hogy mi történik velem. Persze, természetesen megfordult a fejemben az is, hogy valami szart összeszedtem, és amiatt vagyok ennyire beteg, hiszen ha valami mérgezésről lenne szó, amire persze, lehetne gyanakodni, akkor az én kis Vadócomon is látszanának ennek jelei, de neki semmi baja. Az égvilágon semmi.

– Jól vagy? – hallom meg édes, mély hangját, majd megérzem ahogy tenyerével a hátamat simítja végig. Felé pillantok, majd megeresztek egy biztató mosolyt irányában.

– Persze. Semmi bajom, csak megint nem százszázalékos a gyomrom. Ne aggódj – simítok végig arcán, mikor leguggol hozzám, hogy az arcomra nézzen.

– Holt sápadt vagy…

– Elmúlik. Lehet, hogy csak összeszedtem valamit. Ne félj – mosolygok felé ismét, aztán ahogy remegő lábaimat megerőltetem, kiegyenesedve lehúzom a WC-t. Azonnal a mosdóhoz lépek, majd belenézek a tükörbe, ahol bizony egy velejéig megkopott Sehun arca néz vissza rám. Olyan vagyok abban a tükörképben, mint aki épp egy kiadós droghasználata után nézne a tükörbe. Mikor a másik mellém lép, szinte erőteljes kontrasztban állunk egymással. Ő egészséges, arcbőre szép napbarnított, amin egy enyhe pír húzódik végig. Szemei csillognak az élettől, és az aggódástól is, míg az enyémekben alig van élet. Vörösek a szemeim, és szárazak is, amit persze érzek. Szemeim a fekete táskák továbbra is ott éktelenkednek, arcbőröm pedig szintén sápadt, szinte már szürke. Mi a franc történik velem?

– Menj el az orvoshoz, jó? – kérdezi, ahogy rászorít vállaimra, idegesen, reménykedve nézve rám, hogy belemegyek. Azonban hiába érzem magam szörnyen, nem akarok orvost. Ha orvos lát, akkor ki kell maradnom a napi rutinból, azt pedig nem akarom.

– Nem tehetem. Jól vagyok – mosolygok rá, végül csak megmosom a fogam, azzal kicsoszogva felöltözöm, majd elmegyek a konyhára, ahol már ott vár az étel, amit kikészítettek nekem.

Odabiccentve visszasétálok a szobámba, majd a megrakott tálcát, leteszem az asztalra.

– Gyere enni, utána pedig a szokásos. Vigyázz magadra, és ne engedj be senkit – intem óvatosságra, amit persze egy bólintással nyugtáz.

Felsóhajtva ülök le mellé, így mind a ketten nekikezdünk a reggelink elfogyasztásának. Ezt befejezve, egy csókkal válok el V-től, amit ő annyira szeret, bár, ezzel nincs egyedül. Én is szeretek vele csókolózni. El sem hiszem, hogy abból a kis vadállatból milyen édes teremtmény lett. Rá sem lehet ismerni, és mindez az én sikerem. Ha őszinte akarok lenni, semmiben sem másabb, mint egy ember, kivéve azt, hogy őszintébb, tisztább. Olyan, amilyen az emberek személyisége sosem lesz.

Az egész napom lassan telt el, többször előfordult velem, hogy nem tudtam az embereim felett állni, mert elvesztettem az egyensúlyom a szédülés miatt, sőt az is előfordult, hogy ki kellett mennem a mosdóba, hogy ismét megszabaduljak a gyomrom tartalmától. Hiába vagyok egy kemény legény, hiába tartom magam annak, hiába vívtam ki a kapitányi címet, most félek. Félek, hogy mi lesz velem, ha valami komolyabb bajom van? Félek, hogy mi lesz Vadóccal, ha esetleg belehalok. Ha megtalálják, ha megtudják, hogy velem volt, lehet megölik, vagy kidobják, esetleg megkínozzák. Tudom jól, hogy miket tettek vele akkor, mikor a ketrecében volt. Bántották, piszkálták, megalázták, éheztették. Az emberi faj primitív, és undorító.

Hangosan zihálva, izzadva sétálok vissza a hálókörletemhez, tele aggodalmasabbnál, aggodalmasabb gondolatokkal. Meg kell védenem a másikat, vigyáznom kell rá akkor is, ha esetleg meghalnék. Felelősséggel tartozom iránta, hogy felhoztam ide, hogy ételt, italt, meleg ágyat adtam neki, és nem utolsósorban szeretetet. Igen, szeretem ezt a kis lényt úgy, mint még soha senkit. Soha senki nem szolgált még rá arra a szeretetemre, amire ő. Képes lennék érte az életemet is adni.

Halkan felnyögve állok meg, majd zsebemből előveszek egy kulcscsomót, amin a másik menekülési lehetősége van. Lassan tovább sétálok, azzal ahogy elérem a hálószobámat, kinyitva azt belépek, ahol az ágyon fekvő Vadóc fogad, egy könyvet tartva ujjai között, magában olvasgatva. Megmosolygom látványát, végül csak bezárva az ajtót, megzavarom tevékenységében, de mikor meglát, szinte elszörnyed.

– Sehun, te… – hallgat el, miközben felállva közelebb sétál, de én a szavába vágok. Szinte érzem, hogy nem rúgom már sokáig.

– Jól figyelj! – szusszantok egy nagyot, majd a kulcscsomót a kezébe adom. Kézfejére fogva, megfogom azt a kulcsot, ami a számára a legfontosabb. – Ezt jegyezd meg. Jól jegyezd meg! – nézek rá komolyan, azonban ahogy beszélek, kezünkre apró vörös foltok cseppennek, ami bizony az orromból jön. A másik azonnal ijedten kapja rám a tekintetét, de én szabad kezemmel végigsimítok az arcán. – Ne félj, ne félj. Csak figyelj rám – nyelek egy nagyobbat, aztán ismét a kulcsot mutatom neki –, ha bármi, de bármi történne, ez lesz a menekülésed kulcsa, szó szerint. Ha bármi lenne, fuss végig a folyosón, ahogy csak bírsz! Ne nézz hátra, csak rohanj! Ha a folyosó végén jobbra fordulsz, elérsz egy olyan helyet, ahol külön kicsi hajók vannak. Az enyém a hármas! Jegyezd meg jól, hogy a hármast keresd! Ezt a kulcsot tudod használni. Amint bent vagy, húzz el innen! Megértetted? – kérdezem, komolyan nézve szemeibe.

Igazából gondolom, hogy ez valamiféle puccs. Tudom, hogy az embereim, a halálomat kívánják, így biztos, hogy valamit kiterveltek. Ez nem betegség, ez valami más. Szabad kezem elveszem a másik arcától, és a saját fejemhez nyúlok, ahogy az elkezd fájni, mintha csak ezernyi hangya rágná ki magát a koponyámon keresztül. Látásom is kezd egyre csak homályosodni, majd sötétedni. Látom Vadóc ijedt ábrázatát, ahogy a vállam után kap.

– Ne...maradj itt Vadóc... csak fuss – szuszogom a halk szavakat, majd már nem érzékelek semmit, amikor minden elsötétedik előttem.

Taehyung

Megijedtem. A félelem vasmarka úgy szorította a szívemet, hogy attól féltem, bármikor belehalhatnék, ugyanis Sehun orrából szinte ömlött a vér, arról nem is beszélve, milyen szürkés volt a bőre – remegtem folyamatosan, miközben elmondta a menekülési utam egyetlen esélyét, nekem viszont eszem ágában sem volt itt hagyni. Képtelen lennék arra, hogy elmeneküljek, miután ő segített nekem, a gondomat viselte, tudva a következményeket, amik ezzel járhatnak – hogyan is pucolhatnék el, mint egy gyáva kutya? Amúgy sem arról híres a fajtám, hogy a bajba jutottakon, elesetteken ne segédkezzünk, így miután elájult, a szám elé kaptam a kezemet, ami még mindig véres volt; az ő vére csöpögött le róla, többet pedig nem vártam.

A kulcsot letettem az asztalkára, ahol egyéb dolgok pihentek, majd kinyitva az ajtót, szabályosan rohanni kezdtem – még az sem érdekelt, hogy bárki megláthat engem, nem tudott foglalkoztatni. Ha elkapnak, és megint bezárnak a tömlöcbe, vagy kidobnak a hajóról, az sem tudott érdekelni, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy Sehun nehogy meghaljon, ugyanis kétségbeejtő volt az állapota, főleg azzal a rengeteg vérrel, a kínnal teli arckifejezésével. Kezdtem attól félni, hogy vége, hogy meg fog halni, hogy soha többé nem láthatom – ekkor furakodott be a szívembe egy furcsa, ismeretlen, számomra eddig idegen érzés, aminek hatására meg kellett állnom pár pillanat erejéig, hiszen úgy éreztem, a súly, ami a szívemre nehezedett, elpusztít, megsemmisít, porrá éget. Idővel mégis muszáj volt újra útra kelnem, amint fejembe ötlött, mennyire rossz állapotban volt a másik, így észbe kapva kezdtem el újra szaladni, ahogy csak tudtam; lábaimmal olyan hosszan lépkedtem, olyan gyorsan, ahogy csak erőmből kitelt. Út közben sok emberrel összefutottam, rengeteggel, de a legtöbb azt sem tudta, miféle, kiféle vagyok, a legtöbbnek nem volt fogalma arról, milyen fajta vagyok, ráadásul ahogy tudtam, takartam az arcomat, mert ha eközben elkapnak, biztosan baj lett volna, és az egyenlő is lenne a férfi halálával. Nem akartam, hogy meghaljon, abba biztos, hogy belepusztultam volna – hogy miért? Ez egy remek kérdés. Nem, nem csak a megmentésem utáni viszonzást akarom megadni neki, itt másról is szó van, olyasmiről, amit nem tudtam hová határolni, amit nem tudtam feldolgozni, amitől zubogott a vérem, s talán jobban meg is ijedtem ettől az ismeretlen eredetű, különös dologtól, mint Sehun állapotától.

Mihelyst elértem az orvosi szobát – amit kínkeserves idő után találtam meg –, azonnal berontottam rajta, nem érdekelve, ki tartózkodhat bent, azonban, mihelyst megláttam Jint, ő eltátotta az ajkait, hebegni-habogni kezdett, miután végig mérte egész testemet; tekintetében láttam a kérdéseket megfogalmazódni, de nem engedtem, hogy azokat ki is engedje gondolatiból. Fontosabb dolgunk van.

– Sehun! Sehun! Nagyon rosszul van, ömlik az orrából a vér, szürke az egész teste, és elájult! Segíts rajta, kérlek! – kezdtem ijedt könyörgésbe, miközben odarohantam hozzá, elkapva a kezét, össze is vérezve a puha bőrrel fedett testrészét, ő pedig eltátotta a száját, majd nyelt egy hatalmasat, ide-oda nézelődve.

– Mégis mi… miről beszélsz? – értetlenkedett. – Lassabban, mert nem értek semmit abból, ha hadarsz, és hadoválsz – fogta meg a vállaimat nagy szemekkel.

Már hogyne hadoválnék, és hadarnék, amikor bizonyos, rövides időn belül valaki meghalhat, ráadásul valaki olyan, aki számomra fontossá vált? Evidens, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, mégis próbáltam visszább fogni az indulataimat, mérsékelten előadni, mi a szituáció, bár féltem, nem fogok ezzel elérni semmit:

– Sehun! Rosszul van, ömlik az orrából a vér, és elájult, nem tudom, mi lehet vele, de nagyon rosszul néz ki, félek, hogy meghal! – mondtam rögtön, lassabban, de annál érthetőbben, Jin pedig eltátotta az ajkait, majd azonnal elfordult tőlem, és sebesen pakolgatott össze mindent egy táskába, annyi dolgot, amennyit el sem lehet képzelni, majd ezután elkapta a csuklómat, hogy rohanhasson velem a Sehunnal közös szobánkba.

Fáradt voltam már a rengeteg futástól, azt hittem, nem fogom kibírni, olyan szinten ernyedtek az izmaim – talán a stressz hatására is –, mégis rövid időn belül értünk a szobába. Nem értettem, errefelé miért nem ütköztem egy emberbe sem, mikor Jin felé tartva nem is tudom, hány mellett sétáltam el, de azt hiszem, ezzel kellett a legkevésbé foglalkoznom.

A szobába érve Jin becsukta mögöttünk az ajtót, amit én be is zártam, majd ajak harapdálva néztem, amint letérdelt Sehun mellé, s nézegetni kezdte az arcát, a bőrét, felnyitotta szemhéjait, kis lámpával világította meg, majd különféle pontokon nyomogatta meg a gyomra-hasa részét, keresve, mi lehet a probléma, azután pedig elővett egy injekciós tűt, majd feltöltve azt, rögtön Sehun bőrébe szúrta, beadagolva neki a löttyöt. Ezt megismételte még háromszor, majd még egyszer, aztán felsóhajtva túrt a hajába, letörölgetve az orráról a vérét, megtisztogatva az arcát, és a ruháját, majd a karjaiba kapva fektette el az ágyon.

– Megmérgezték, ez biztos, méghozzá arzénnal – nézett rám, mire nyelnem kellett egy nagyot, még mindig az ajtó lapjának feszülve; gondterhelten szuszogott, lehunyt szemekkel, a homlokát masszírozva –, emellett borzasztóan magas láza van. Keress valami ruhát, vizezd be, csavard ki, és hozd ide – utasított színtelen hangon.

Nem kellett kétszer mondania, azonnal ugrottam, hogy egy kisebb rongyot, vagy ruhát megtalálhassak, s amint ez sikerült is, szinte fénysebességgel vizeztem be, majd csavartam ki a textilt, oda adva azt Jinnek, aki rögtön elterítette a ruhát Sehun homlokán. A férfi pihegve, gyorsan véve levegőt döntötte picit oldalra a fejét; szabályosan zihált, ami egyáltalán nem adott okot a nyugalomra. Féltem, rettenetesen féltem, hogy esetleg meg fog halni.

Meg akartam kérdezni Jint, túlélheti-e, lehet-e baj, de nem mertem, tartottam a választól, attól, hogy azt mondja, nem tudja, vagy azt, hogy nem fogja túlélni, így csak leültem a földre, az ágy mellé szorosan, és onnan néztem Sehun forró, vörös arcát, és kiszáradt, cserepes ajkait, amiken zihálva kapkodta a levegőt, hihetetlen sebességgel emelkedő-süllyedő mellkassal.

Aprót nyelve döntöttem fejemet a vállának, majd lehunytam a szemeimet, imádkozva, nehogy baja essen, és nem, nem azért, mert azzal aláírtam volna az utolsó ítéletemet – széthurcoltak volna az emberek, ha tudnák, mit tett értem –, hanem azért, mert megkedveltem. Még a gondolatba is belehasadt a szívem, ha eszembe jutott, nem él majd tovább.

Talán pár óra telt el, mikor hallottuk, hogy az ajtón dübörögnek, kopognak, kiabálva, mert látták, amint a fenevad – azaz én – rohan, majd ide szalad vissza, így azonnal nyissa ki valaki, vagy hatalmas baj lesz. Jin összeszorított szemekkel hajtotta le a fejét, akkor már tudtam, hogy vagy Sehun hullájáért akarnak jönni, vagy azért, mert tudják, itt tartózkodom.

– Ne nyisd ki, Taehyung – súgta Jin nekem, mélyeket sóhajtva –, mert akkor biztos, hogy azt mondják, te mérgezted meg. Bújj el, addig én kinyitom az ajtót. Rejtőzz el, mert ha esetleg megvádolnak a mérgezéssel, meg fognak ölni. Valaki megtudta, hogy Sehun vigyázott rád, valószínűleg ezért történt a mérgezés is, téged pedig utána megölnek – mondta halkan, mire nyeltem egyet, Sehun kezét szorongatva.

– Nem akarom, hogy több baj legyen belőlem. Sehunnak akkor azért esett baja, mert megtudták, hogy itt vagyok. Nem akarom, hogy azért haljon meg, mert rám vigyáz, és téged sem akarlak gondba keverni – mondtam magam elé, az ajtóval szemezve, amit szüntelenül vertek, hogy engedjük be az ott tartózkodókat.

Nem tudtam volna elviselni még egy ilyen esetet… nem tudtam volna.

Azt fogom mondani, hogy Sehun manipuláltam a képességeimmel, átmostam az agyát, és utána megmérgeztem, hogy el tudjak szökni – baj lesz ebből, én is tudtam, de nem voltam képes tovább ezt átélni, nem tudnám elviselni, ha a férfi miattam halna meg, márpedig, amíg nem hozott el rendszerint a cellámból, nem volt semmi gond. Miattam van minden, ezt pedig nem hagyom.

– Ne haragudj – súgtam magam elé, miközben felkaptam a mellettem lévő éjjeliszekrényről a nagy, nehéz lámpát, és mielőtt a férfi bármit cselekedhetett volna, leütöttem a nehéz tárggyal, mélyeket nyelve, összeszorított szemekkel. A férfi szemei azonnal felakadtak, majd elterült a földön, s mielőtt berontottak volna az ajtón, egy apró puszit leheltem Sehun ajkaira, megszorítva még a kezét, majd felálltam, és felborogattam mindent, hogy dulakodás jelét mutathassam, emellett pedig a földön lévő vérben tapicskolva festettem be a fehér ruhám többi részét, s mihelyst feltörték a zárt, a kódot, az egyik katonának rontottam, aki belépett az ajtón – vonakodva, hezitálva, de megtettem, és még a kezéből is kiharaptam egy darabot.

Önfeláldozás-e, vagy sem, nem tudnám elviselni, ha több bajt okozna a puszta létezésem; a fajtám száműzött a sajátjai közül, az emberek mellett nincs helyem, ha mégis lenne, csak problémát, mások halálát okoznám – ezt még én sem tudnám elviselni.

Sehun

– Tartsák egyenesen a hajót! Nem lenne jó egy esetleges összekoccanás, gondolom nem lenne ínyére, ha magának kéne megjavítani a hajót! – mordulok fel, mikor érzékelem, hogy az egész hajó oldalasan áll a másik hajó mellett, amin szintén emberek vannak, csak épp más nemzetből. Ha jól tudom, ez az amerikaiak hajója, ami merőben hatalmasabb, mint a miénk.

Tény, egész Amerikát nem szállítják rajta, de egy jó száz-kétszázezres fővel rendelkező hajóról beszélünk, így a miénk eltörpül a maga tízezresével. Rengeteg ilyen hajó van még, amin különböző nemzetek is meghúzódnak rajta, azonban nekem szerencsére ez a feladat jutott, hogy a tízezres létszámú gépen legyek kapitány, ami bizony nem kis felelősség. Egy apró hiba, egy kis karcolás és a vezetőség az én fejemet szedi le.

– Gyerünk, hozza egyenesbe, különben nem tudnak közlekedni a két hajó között – mormogom, azonban, ahogy az emberem szerencsétlenkedik, mély, feszült sóhajjal penderítem ki a vezetői székből, aztán elfoglalva a helyét, beállítom én magam az egészet, ami immár tökéletesen passzol a hatalmas hajóhoz. Leállítva a hajtóműveket, végül csak visszaadom a helyet az idiótának, akit egy lenéző pillantással jutalmazok.

– Még egy ilyen, és lefokozom őrré! – sziszegem, majd ott is hagyom a szerencsétlenkedőket, hogy körülnézzek a hajó többi részén, majd azon a részen, ahol az amerikaiak átjönnek a mi hajónkra, vagy épp mi az övékére. Igazából nem szeretem az ilyesmit, hiszen ki tudja, hogy mit csempésznek fel a hajókra, vagy épp ki dönt úgy, hogy valami őrültséget csinál, gondolok itt egy esetleges puccsra. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, végül csak körbenézek, hogy minden rendben van-e, találkozom az amerikai kapitánnyal, akivel váltok egy rövid csevejt. Érdekesek ezek az emberek, olyan szabadok és nagyszájúak. Alig van bennük megnevelt szellem, néha modortalanok és... mindegy is, ez egy másik kultúra, ami teljesen eltér a miénktől. Lehet mi az ő szemükben egy karót nyelt népség vagyunk, franc sem tudja.

Dolgom végeztével, utamat azonnal a szobámba veszem, hogy végre lefeküdjek aludni. Hosszú volt ez a nap és az új bolygó sincs a szomszédban. Több ilyen napra számíthatok még, jobban mondva, majdnem három évre. A gondolatra a hideg is kiráz. A szobámba lépve, tekintetem azonnal végigvezetem a helyen, szinte már keresve valamit, de egyszerűen nem találom. Furcsa, hogy akárhányszor belépek ide, mindig elfog egy bizonyos hiányérzet és majd' megőrülök ettől. Lehet csak hülye vagyok. Érdekes, hogy amióta magamhoz tértem abból a bizonyos kómából, olyan más lett minden, pedig semmi sem változott. Olyan üresnek és magányosnak érzem magam, pedig ezelőtt mielőtt magamhoz tértem volna, nem volt semmi. Ugyan ez a monotonitás ment napról napra, mint eddig is. Nem értek semmit, csak azt, hogy az embereim is furcsábbak lettek, sőt lett egy hely a hajón, ahova én nem mehettem be és ez mind egy felsőbb utasításból eredendően. Furcsa, hogy akik alattam szolgálnak, mind-mind bemehet, sőt még tudhatja is azt a titkot, amit én nem, ez pedig sokszor frusztrálttá tesz. Bár, igazándiból felesleges ezen gondolkodnom, mert ha felsőbb utasítás, semmi értelme bolygatnom mindezt. Halk sóhaj mellett lépek be a zuhanykabinomba, ahol veszek egy forrófürdőt, végül csak az ágyamba be fekve, megpróbálok elaludni, ami igaz, pár forgolódás után, de sikerül.

Izmaim azonnal megfeszülnek álmomban, mikor meglátok egy alakot szemeim előtt. Furcsa, mert úgy tűnik, mintha ismerném és persze ő is ismer engem. Rám mosolyog, amit én viszonozok, s az érzés, ami elfog olyan jóleső, olyan meleg, ami igazán jólesik a lelkemnek, főleg az, amikor megölelem, vagy ha hozzám bújik, miközben lefekszünk aludni. Furcsa, hogy ez az egyén szintén fiú, de ez engem egyáltalán nem zavar. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi a neme, csak az van bennem, hogy hihetetlenül fontos lett a számomra. Aztán, mielőtt elidőzhetnék a szép arcán, - mert tényleg, hihetetlenül szép – egy újabb kép ötlik fel bennem. Egy viszonylag sötét helyen vagyok, egy rács előtt ülök, kezemben egy jókora könyvet tartok, amit hangosan olvasok fel. Miért olvasok hangosan egy cellában? Ekkor fülemet egy nesz üti meg, így ahogy felvezetem olvasás közben a tekintetem a rácsokra, meglátom azt a fiút, akit az előbb is láttam, csak közelebb magamhoz. Ennek a fiúnak érdeklődő a tekintete, kíváncsi. Szinte issza magába a szavaimat, amiket kiejtek az ajkaimon. Egy mosoly jelenik meg arcomon, mikor realizálom, hogy immár nem fél, sőt kíváncsian hallgatja azt a történetet, amit megosztok vele.

Aztán, minden megszakad, mikor felülök az ágyban, mélyen felnyögve, hiszen a fejem is fáj, olyan, mintha szét akarna robbanni. Valami förtelmes ez az érzés. Azonban... ez az álom nem hagy nyugodni. Amióta felébredtem, mindig álmodok valami hülyeséget, és ez a fiú, mindig része az álmaimnak. Nem értem... egyszerűen nem értem. Tekintetem lassan a mellettem lévő üres helyre vezetem, ahol az álmaimban szereplő fiú, mindig itt feküdt, majd szorosan hozzám bújt. A gondolatra szomorú érzés fog el, egyszerűen olyan érzés ez, mintha meg akarna szakadni a szívem. Háborog és szinte üvölt, ami... ami igazán megijeszt.

Taehyung

Aprót nyögök, mikor kíméletlenül dobnak be a cellámba, olyannyira erősen, hogy hangosan koppantam a hűvös padlón, beverve a vállamat, és a fejemet, de az embereket ez egyáltalán nem érdekelte, sőt, még jó is kuncogtak a szenvedésemen, mire dühösen, vicsorítva fordultam a cellaajtó felé, amin hangosan kattant a zár, amint behúzták a nagy rácsot, önelégült vigyorukkal. – Azt hittem, meg fognak ölni, de koránt sem így volt. Bár így lett volna! Már azt kívántam néhanapján, bár megöltek volna akkor, amikor elfogtak, és kivallattak; hazudtam, természetesen, hiszen eszemben sem lett volna megmérgezni azt az embert, az egyetlen embert, akit kedvelni tudtam volna, s habár, azt vártam, hogy kivégeznek, nem az történt. Nem. Cirkuszi majmot csináltak belőlem, mutogattak a különböző hajók embereinek, összeláncolt kezekkel, lábakkal, és még szájkosarat is adtak rám, nehogy harapni tudjak, vagy megvadulva rátámadni valakire. Borzalmas volt, amikor különféle dolgokra kényszerítettek, amikor tapogattak az emberek, vagy épp nevettek rajtam – megaláztak, az az érzés pedig semmihez sem hasonlítható. Legszívesebben minden cellámban töltött éjszaka után hangosan zokognék, de nem tehettem, mert rendszerint, mihelyst behoztak ide, pár óra múlva már vittek is az orvosi szobába, ahol különféle kísérleteket végeztek el rajtam. Szurkáltak mindenfélével, szabályos tűpárnának használtak, és általában, hogy ne kelljen hozzám férniük, még itt a cellámban benyugtatóztak, aztán egy üvegdobozba zártak, ami tele volt lyukacskákkal. Úgy adtak be nekem mindenfélét. Borzalmas volt… rosszabb, mint amikor csak szimplán tartottak itt, mint egy állatot.

Már állathoz méltónak sem tűntem.

– Jó, elég lesz már – kuncogta Jungkook az egyik őrnek, aki egy vasrúddal piszkált. Amint meghallottam a hangját, érzékeim a tetőfokukra hágtak, és dühösen néztem rá, remegő tagjaimmal. – Ne nézz így, ettől a helyzet nem lesz jobb – mosolygott, miközben leguggolt a cellámhoz, hogy szemmagasságban ugyan úgy lehessünk, ezután pedig felsóhajtott, elhümmögve magát. – Ejnye na, örülhetnél nekem, hiszen én intéztem el, nehogy kinyírjanak, lehetnél hálásabb is, Vadóc – kuncogta nyájas hangján, mire összepréseltem az ajkaimat, majd dühösen felálltam, és nekirontottam a cella rácsainak, nem törődve azzal, mennyi plusz sérülést okoznék magamnak.

Egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy ezt a patkányt holtan lássam, hogy soha többé ne kerüljön a szemem elé, mert mindent ő intézett el, mindenért ő volt a felelős, és már bántam, hogy megbíztam benne, bántam, hogy bármikor bizalmat fektettem a személyébe.

Egy alávaló, hazug féreg.

– Morcos vagy ma is, de nem baj, lassan lenyugszol – kuncogta, kacsintva egyet, majd egy apró nyögéssel egyenesedett ki, megropogtatva derekát, mikor hátrafelé húzta a testét, egy mély sóhajt hallatva. – Egy óra múlva vigyétek az orvosi szobába. Ügyeljetek rá, hogy Seokjinnal ne kerüljön kapcsolatba, amellett pedig fokozottan üzenem az orvosoknak, hogy kapcsoljanak rá jobban a témára. Nem szándékozom túl sokáig itt tartani, főleg, hogy ha Sehun valamilyen úton-módon összefut vele, visszanyeri az emlékeit, arra pedig nincs szükség – adta ki az utasításokat a mellette, mögötte állóknak, akik egy bólintás kíséretében elindultak a dolgukra, egy kivételével, aki mindig itt maradt mellettem.

Felsóhajtva néztem farkasszemet Jungkookkal, aki megeresztett ajkain egy cinikus vigyort.

– Majd még jövök, Vadócka. Az indulataidat pedig fékezd, mert megmondtam, ha nem viselkedsz, van még arzénom Sehun számára, azt pedig már nem élné túl. – Hatalmasat nyeltem, összeszorítva a fogaimat, lehunyva a szemeimet, ő pedig egy nagy kacaj kíséretében indult ki a folyosóról, hátra hagyva engem a cellámban.

Aprót nyögtem, majd lassan, a rács mentén csúsztam le a padlóra, egyenesen térdre érkezve, fejemet szorosan a cella rácsának nyomva, miközben arra gondoltam, hogy ennél rosszabb talán nem is lehetne. – Mindent ő tervelt ki, csak nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerette volna. Azt akarta, hogy Sehun meghaljon, hogy ő vehesse át az irányítást, de miután mindent magamra vállaltam, nem hozakodott elő az igazsággal, inkább hasznot húzott belőlem, Sehun agyát pedig átmosatta a kómájában, nehogy bármire is emlékezzen, ami hozzám köti.

Jungkookon, és rajtam kívül senki nem ismeri az igazságot – egyedül Seokjin volt tudatában annak, mi miért, hogyan történt, de az ő szája be lett fogva.

Seokjin egyszer megpróbált kiállni mellettem, mikor annyit kísérleteztek rajtam, hogy egy rohamban tört ki a testem – az orromból, számból, füleimből is ömlött a vér, rángott a testem, és majdnem meghaltam –, neki pedig elege volt, fellebbezett, de Jungkook valamit tett, valamit csinált vele, mert azóta a közelemben sem tartózkodhatott. Egy másik orvos végzett el rajtam mindent, Seokjin mellett pedig fegyveres katona állt, fejéhez szegezett pisztollyal, ha bármit is mer tenni, meghal.

Semmi reményem nem volt. Semmi esélyem… – Az viszont vigasztalt, hogy Sehun még él, csak attól féltem, ez a patkány nehogy bármit kieszeljen megint, mert… mert akkor megölöm. Feltépem a rácsaimat, széttöröm az üvegkalitkámat, és a puszta kezemmel fogom kitépni a mellkasában dobogó, rothadt szívét.