Szomszéd fiú - VHope (8/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; erotikus tartalom!

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa.. legalábbis, TaeTae számára. 

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkeztem! :D Nem szokásom belevágni a lecsóba gyorsan, de hát, most tőlem szokatlan ez a fici, ez lecsóba vágós. :D

Taehyung 

Egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy itthon tengessem az időmet, viszont legalább tudok majd foglalkozni az itthoni munkával, szóval végül is, ha jobban belegondolok, annyira nem vészes a dolog. Jobban szerettem volna iskolában tölteni a napot, és nem lemaradni a tanulmányokban, de az kész tény, hogy ilyen állapotban nem sokáig bírnám a padok között, ugyanis erős, és éles fájdalmaim vannak.

Hogy fogok pakolászni?

- Elmentem! Nagyon vigyázz magadra! - sóhajtotta anya, miközben adott a homlokomra egy aprócska puszit. Kicsit elhúztam a számat. Természetes azt hiszem, hogy úgy viselkedik, mintha haldokolnék, de talán ennyire túlzásba nem kellene esni. Végül is, kigeneráltam, hogy elkalapáljanak. Jó párszor vissza is ütöttem, és egyáltalán nem kontrolláltam a viselkedésemet sem, ami azt illeti. Nem is akartam. Véletlenül sem.

- Anya, itthon mi bajom eshetne? - néztem rá kérdően, miközben jobban hanyatt dőltem a kanapén, a háttámlának nyomva magam, jólesően felsóhajtva. Kényelmes volt az ülőgarnitúra, és most igazán úgy éreztem, hogy innen egy pillanatra sem kellene felállnom.

- Nem tudom. Nálad soha sem tudni – mondta halkan, megadóan, még is, kissé dorgáló hangon. Rögtön ráemeltem a tekintetemet, finoman telefújva levegővel a jobb oldali arcomat.

- Azért, mert egyszer verekedésbe keveredtem, még nem leszek önmagamra veszélyes – morgolódtam.

- Tudom. Akkor is vigyázz magadra. Pihenj, ne pakolássz itthon! Meg ne tudjam, hogy bármit elmozdítottál! Még a végén nagyobb baj lesz, és kórházba is mehetsz! - Már az ajtóból hallottam a mondandója végét, ahogy erősített a hangján.

- Jó! Nem fogok csinálni semmit. Itthon fogok ülni, a kanapén és unatkozni fogok, hogy mindenki boldog legyen rajtam kívül!

- Vegyél vissza az arcodból, mert ha én fogok, jobban kicakkozlak, mint az osztálytársaid!

- Nem is az osztálytársam volt! - kiabáltam utána, megforgatott szemekkel.

- Kim Taehyung! - A cipőjével hallottam, hogy koppintott egyet a padlóra, én pedig összerezzentem, mert tudtam, hogy ilyenkor dühös. Elhiszem, hogy az, de megérthetne engem is. Nem akartam itthon ülni, és a semmit csinálni. Még azt sem mondhatnám, hogy majd elbeszélgetek Kikwanggal, vagy valaki mással, mert mindenki az iskolában ül, vagy tanul. Magányos leszek két teljes napra, ugyanis anya csak estére fog hazaérni. Addig itt fog enni a penész a lakásban.

Igazán mutathatna felém egy ici-pici empátiát.

- Szeretlek, anya – sóhajtottam, oldalra döntve a fejemet, jelezvén, hogy most éppen felmutattam a fehér zászlót a vallásommal.

- Én is téged. Vigyáz magadra! - Becsukta maga után az ajtót, én pedig teljesen a kanapéba süppedtem, lebiggyesztett ajkakkal.

Most pedig következzen a rég nem látott önsajnálat, és önmarcangolás! Nehezen fogom feltalálni magam úgy, hogy nincs mit csinálnom, úgy főleg, hogy sok mindent nem is csinálhatok.

Mondjuk, ha jobban belegondolok… mindenképpen főznöm kell magamra, ha nem akarok éhen halni, ugyan is nincs kedvem kenyeret, vagy zsemlét enni egész nap.

Szélesen elvigyorodtam, és azzal a lendülettel felpattantam a kanapéról, amit szinte abban a szúrásban megbántam, ugyanis a gyomorszájamba olyan erős, lüktető fájdalom telepedett, hogy pár percre ledermedtem, és azt hittem, ott esek össze, ahol éppen vagyok.

Beletelt egy kis időbe, mire sikerült magam összeszednem annyira, hogy meg tudjak mozogni. Az első kérdés, ami megfogalmazódott a fejem egyik szegletében, hogy vajon erre elég lesz-e két nap? A másik pedig az volt, hogy még szép, hiszen ki akar itthon ülni egy egész hetet?

Amilyen gyorsan csak tudtam, és engedte a mozgásom, összeszedtem a maradék zsebpénzemet, hogy azt főzni való kajára költsem, majd idős embereket megszégyenítően lassan öltöttem magamra a ruháimat, aprókat nyüszítve. Természetesen, gondoltam én rá, hogy talán nem kellene kisétálnom azon az illetékes ajtón, és talán nem a legjobb, és legmegfontoltabb ötlet boltba gyalogolni, mind emellett pedig nem túl bölcs dolog nekilátni főzni úgy, hogy elég erősen mozgás korlátolt lettem.

Viszont, anya nem főzött nekem. Majd ha nagyon morog, rá fogom fogni: Itt hagyott engem az éh halál küszöbén, még jó, hogy segítettem magamon.

A gondolatra elvigyorodva megráztam a fejemet, haloványan, és sikeresen felöltözve, megragadtam a pénztárcámat, hogy véghez vigyem a terveimet az elkövetkezendő délutánra nézve. Addig sem fogok unatkozni, ráadásul a főzés mellett olyan gyorsan fog repülni az idő, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy anya haza is érkezett.

Azon mondjuk mélyen elgondolkodtam, hogy jobb lenne, ha mindenből kettőt vennék, ugyanis nem tudok főzni.

Mit is akarok főzni?

~*O*~

Apró nyögéssel, kissé fájdalmasan pakoltam le a szatyrokat a konyhában, már-már spirálban kavargó szemekkel, és szinte azon nyomban kihúztam egy széket az asztal alól, hogy leülhessek rá. Pihegve bámultam a plafont, hátradöntve a fejemet, laposakat pislogva, verejtékes homlokkal. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is leszek annyira pocsékul, hogy egy szimpla bevásárlástól, és cipekedéstől úgy érezzem magam, mint akin áthajtott egy kamion, majd még egy úthenger is „megtaposta”, hogy biztosan palacsinta legyen… Szörnyű érzés volt.

Főznöm még is csak kellene, hiszen az alapanyagokat megvettem, most már nem hagyom estére anyának, mert ő azért egész nap dolgozik, és csak furdalna a lelkiismeret, hogy megint meg sem áll egész nap.

Pár percnyi szusszanás után végül felálltam a székből, majd levettem a pulóveremet, és kissé szenvedve ugyan, de kipakoltam a szatyrokból, amilyen gyorsan csak tudtam.

Viszont mikor megláttam egy kis dobozkát, amiben vattacukor volt, fogalmam sincs, hogy miért, de azonnal a tegnap délután történtek villantak be a fejembe. Szinte azon nyomban elvörösödött az arcom, és lesütöttem a szemeimet, nyelve egy hatalmasat.

Ugye mától nem az a csók fog eszembe jutni, ha egy vattacukorra nézek? Ugye nem?

Újra lenéztem a kezemben tartott picike dobozra, s rá pár pillanattal később nyüszítettem egy nagyot, és messzire elhajtottam a konyha másik végébe, hisztérikusan toporzékolva.

Tegnap még nem volt annyira kétségbeejtő a gondolat, hogy megcsókolt egy férfi, viszont mostanra már annyira frusztrált az érzés, hogy muszáj voltam valamivel lekötnöm minden gondolatomat, nehogy bármilyen oknál kifolyólag is eszembe jusson, mik történtek azon az Isten verte, átkozott tetőn! De nem! Egy nyomorék vattacukros dobozról jut eszembe Jung Hoseok ajka, ahogy az enyémen csücsül. Ráadásul, mi volt a legborzasztóbb? Ahogy elképzeltem, szabályosan bizseregni kezdett a szám. Az volt a legidegesítőbb, hogy még mindig nem éreztem sem undort, sem rosszullétet, sem hányingert. Még mindig nem éreztem úgy, hogy ha legközelebb meglátom, el kellene kerülnöm. Az ajkaim bizseregtek a visszaemlékezésre, és lányokat megszégyenítően remegtek meg a térdeim, és eresztettem meg egy számomra ismeretlen csengésű, lágy sóhajt, reszketeg hangon. Egyszerűen… megőrülök ettől.

Én nem szoktam ilyesmiket mondani, de legszívesebben ezt az emléket, és érzést kiírnám egy papírra, összegyűrném, amennyire csak tudnám, eldobnám a francba, és még fel is gyújtanám, miután lelocsoltam egy liter benzinnel…

Idegesen a hajamba túrtam, a plafonra emelve a tekintetem, hátravetve a fejemet, hangosan nyüszítve. Soha nem szenvedtem még így, de most az agyam is fáj, a szívem-lelkem is fáj, mellette pedig még fizikálisan is erős fájdalmaim vannak.

Nem fogom túlélni ezt az időszakot. Ez biztos. Tudom, látványosan szenvedek, de még is, mit kellene csinálnom? Megcsókolt egy fiú! Egy fiú, aki ráadásul az iskolatársam, és ha az még nem lenne elég, a szomszédom is!

Ja, és alig ismerem.

- Aish! A fene enne meg, Jung Hoseok! - szitkozódtam, miközben elindultam a konyhapulthoz, hogy előkészítsem a főzésnek valót.

Semmi extra. Spagettit fogok főzni, valami szósszal. Közben pedig imádkozom az égiekhez, nehogy felgyújtsam az új konyhát, mert a verekedés, a sérülés, és az itthon maradásra való ellentmondásom mellett az lenne az utolsó dobásom; anya biztos, hogy nagyon megharagudna rám.

Bár, ha nem hagyna itthon éhezni, akkor ugye bár, az sem történne meg véletlenül sem. Nem? Dehogynem.

~*O*~

Határozottan nem tudok főzni, erre rájöttem körül-belül hat-hét óra leforgása alatt. Már bőven délután öt volt, én még mindig a tészta főzésével szenvedtem, mellette pedig elkezdtem csinálni a hozzá való szószt is, hogy készen legyek, mire anya hazaérkezik, de teljesen belekavarodtam mindenbe. Nem nekem való ez a dolog, az egyszer már biztos.

Kavargattam a tésztát, folyamatosan, hogy le ne égjen, közben fogtam a telefonomat a kezembe, amit már több százszor majdnem beleejtettem a forró vízbe, vagy épp a mosogatóba. Ha ez pedig még nem lenne elég, mellette bőszen kevertem a szószt is, ugyanis féltem, hogy leég majd. Tészta még volt itthon, az a kisebbik gond, ha nem sikerül, de több szósz, és ahhoz való bizony nincs, így minden energiámat abba fektettem, hogy el tudjam végezni a magam számára kitűzött célt, és feladatot, ami koránt sem volt olyan zökkenőmentesen egyszerű, mint azt ahogyan a bevásárlás előtt, és után gondoltam. Sőt! Nehezebb volt mindennél. Felülmúlta a képzeletemet a főzés.

A végére már azt hittem, hogy sírva fakadok, mert alig bírtam egyszerre ennyi dologra figyelni.

Ráadásul mindemellett, ha ez végképp nem lenne elég, már egy jó ideje csengettek, és kopogtak, de én véletlenül sem mertem elhagyni a tűzhelyet, ugyanis rettegtem, hogy megint elrontom a szószt, és akkor egy csomó pénz pazarlásba megy, ami ugye a sajátom; a saját erőmből összegyűjtött, megtakarított kis zsebpénzem volt.

Már több tucatszor mormoltam el imákat, hogy sikerüljön ez a hülye vacsora, de minél közelebb értem a végéhez, annál kilátástalanabbnak tűnt minden. Kapkodtam, mert nem tudtam, hol, és merre áll a fejem. Ide-oda rohangáltam, tele volt a mosogató, a konyha úgy nézett ki, mintha felrobbantottak volna benne egy atombombát, a hajam már szinte égnek állt, és azt hiszem, nem akarnék véletlenül sem tükörbe nézni a ma este folyamán.

Ha nem végzek másfél-két órán belül, száz százalék, hogy anya ki fog nyírni, már csak azért is, mert nem pihentem. Az a ráadás lesz a dologban, hogy hatalmas rendetlenséget, és plusz feladatot csináltam neki.

Az Isten verte kopogás, és csengés pedig csak azért sem maradt abba.

Meg fogok őrülni.

Soha, de soha többé, a lábamat be nem teszem a konyhába abból a megfontolásból, és hirtelen felindult ötletből, hogy én majd főzni fogok. Ezerszer át fogom gondolni, mielőtt megfoganna a gondolat a fejemben. Ezerszer? Még annál is többször.

Ilyen hülye is csak én lehetek. Ha nem lennék félig-meddig lerokkanva, még egy kicsit könnyebb dolgom is lenne. Mikor jut eszembe nekem főzni? Na mikor? Akkor, mikor semmi lehetőségem nem lenne rá fizikálisan! Ez is csak én lehetek! Kim Taehyung! Tapsolnék is magamnak, ha lenne szabad kezem, de nincs, még azt sem tudom megtenni.

Ennél rosszabb már nem is lehet.

- Gyere már be, a kurva életbe, ha még egyszer megnyomod azt a szájba baszott csengőt, leszarom, hogy kivagy, de kimegyek, és lenyomom a torkodon a rohadt fakanalat! - üvöltöttem el magam, mikor már fogalmam sincs, hanyadjára szólalt meg az idegesítő, csilingelő hang. Azonban hallottam, hogy az ajtó lassan kinyílik, majd becsukódik. Hallottam, hogy valaki leveszi a cipőjét, a halk neszekből következtetve, később pedig, mikor a konyha ajtóra néztem, és megláttam Hoseokot, megrökönyödtem jó pár pillanatra.

Ennél rosszabb már nem is lehet. Tényleg nem? Miért kell ilyen szerencsétlennek lennem?

- Nem pihensz? - kérdezte rögtön, hatalmasra nyílt szemekkel nézve a produkcióimat.

- Nem. Főzök – morogtam, megkavargatva a szószt.

- Nem akarok kötekedni, de az orvos azt mondta, hogy… - A szavába vágtam, kissé ingerülten.

- Hogy pihenjek, de én nem akarok! További kérdés, és rosszalló megjegyzés? Ha van, ha nincs, az ajtót megtalálod, mehetsz is! - nyögtem, megkavarva gyorsan a spagettit. Ahelyett, hogy tette volna, amit ingerülten, és bunkón közöltem vele, csak éreztem, ahogy a kezemre fog, majd finoman eltolt a tűzhely mellől. A kis gombokhoz nyúlt, majd lejjebb vette a rotyogó ételképződmények alatt a lángot, és finoman megkavargatta az ételt.

Hatalmasra nőtt szemekkel néztem rá, ő pedig elmosolyodott.

- Ideges az ember, ha olyanba fog bele, ami nem megy neki. Ismerős – nevetett harsányan, mire lesütöttem a szemeimet.

- Ne haragudj, nem akartam tahó lenni – sóhajtottam egy pillanat múlva, mikor ráismertem a tényre, hogy ennél bunkóbb talán nem is lehettem volna. Eljön hozzám, érdeklődik afelől, hogyan érzem magam, én pedig a lehető legtaplóbb módon megpróbálom elzavarni. Történt, ami történt tegnap, erre akkor sem szolgált volna rá.

- Semmi gond. Én is szoktam ilyen lenni, az emberi szokás. Elég gyakori – vigyorgott rám. - Most már nem fog leégni. Ülj csak le, majd én elmosogatok.

- Meg tudom csinálni – motyogtam, bűntudattal a hangomban.

- Inkább pihenj, még a végén jobban megerőlteted magad, és akkor nem két napot fogsz kötelezően hiányozni, hanem egy hetet – vont vállat kissé zavartan, a mosogatóhoz állva. - Hogy tudtál ekkora kupit csinálni? - súgta maga elé, megengedve a forró vizet.

- Így. Nem értek ezekhez a dolgokhoz – morgolódtam, kicsit sértetten, majd lassan a vattacukros dobozra esett a pillantásom. Lesütöttem a szemeimet, és megköszörülve a torkomat, Hoseok hátára emeltem a tekintetemet. - Hoseok…

- Hm? - kérdezte, miközben megfogott egy edényt, amiben valószínűleg az előző szószt égettem le.

- Az a tegnapi… azt komolyan gondoltad, vagy csak véletlen volt? - kérdeztem halkan, miközben az ujjaim közé fogtam egy fogpiszkálót az asztalon lévő tartóból kihúzva, hogy azzal szórakozzak, hátha elveszi egy kicsit a figyelmemet majd a válaszadása elől, ha az valamilyen oknál kifolyólag nem tetszene, vagy nem akarnám hallani.

Nem tudom, miért kérdeztem rá. Hirtelen ötlött fel bennem a kérdés, és valamiért nem tudtam magamban tartani, ahogy a dobozt néztem. Idővel rájöttem, hogy azért jut eszembe a vattacukorról Hoseok, mert olyan ízű volt a szája. Talán olyan rágót evett, vagy olyan nyalóka volt a szájában azelőtt.

Aprót sóhajtott, miközben megállt a mozdulataiban, de pár pillanattal később újra folytatta a mosogatást, és nem válaszolt nekem.

Lesütöttem a szemeimet, szórakozva a fogpiszkálóval az ujjaim között.

Miért nem válaszol? Nem egy nehéz kérdés ez.

- Hoseok? - kérdeztem, felpillantva rá, a hátát szuggerálva, felvont szemöldökkel.

- Hm?

- Miért nem válaszolsz? - sóhajtottam, lesütve a szemeimet. - Direkt volt, vagy véletlen? Vonzódsz hozzám, vagy csak megsajnáltál, és valami buta gesztussal akartad kifejezni, hogy sajnálod, amiért elkalapáltak? - kérdeztem halkan, megköszörülve a torkomat a mondandóm végéhez érve.

- Hhh – szusszantott fel, folyamatosan dörzsölgetve az edényeket. - Nem tudom! Mármint… mit kellene erre mondanom? Nem sajnálatból tettem, viszont nem is direkt csináltam. Nem gondolkodtam közben. Simán tetszel nekem – mondta halkan, kissé megrökönyödő hangon. - Nem vagyok meleg, mielőtt félreértenéd, én vonzódom a fiúkhoz, és a lányokhoz is – nevetett fel kissé keserűen. Felsóhajtottam, magam elé bámulva.

- Akkor tetszem neked? Ez elég furcsán hangzik egy fiú szájából – mondtam halkan, ránézve, figyelve a széles, kissé izmos hátát.

- Tudom. Tényleg furcsán hangzik. - Megfogott egy újabb tányért, hogy azt dörzsölgesse a mosogatószeres szivaccsal, majd leöblítse azt forró vízben. - Nem kell ezt a vonzalmas viszonoznod. Igazából nekem sok mindenki tetszik, szóval tényleg ne haragudj emiatt. Nem fogok rád mászni, vagy többé ilyesmit kezdeményezni. Sok lány, és fiú tetszik még, szóval ezen ne agyalj sokat. Nagyon bírom a fejed, és helyes vagy, de könnyen túlteszek rajtad – mondta halkan, hátranézve rám, mosolyogva. Elgondolkodtam egy pillanatra, összevonva a szemöldökömet.

- Várj! Akkor te bárkit találsz helyettem? - kérdeztem szúrósan, sértett és bántódott hangon. Fogalmam sincs, hogyan, és miért bukott ki ez a meggondolatlan kérdés a számon, csak jött. Ha lehet, azonnal megbántam, amint elhagyták a szavak az ajkaimat.

- Miért, zavarna? - vigyorgott, egy tányérral a kezében fordulva felém. Elvörösödtem, és apró fintor futott végig az ajkaimon, és az arcomon.

- Nem! Nem érdekelne! Engem a lányok érdekelnek! Csak növeli az ember egóját, ha rajonganak érte, ennyi – sóhajtottam –, és ha egy férfi rajong érte, az még inkább – fejeztem be mondandómat, oldalra nézve.

- Akkor, ha esetleg most megcsókolnálak, zavarna? - kérdezte, felvont szemöldökkel, letéve a tányért a pultra. A tányérra néztem, majd vissza rá, hatalmasra nőtt szemekkel.

- Persze, hogy zavarna. Nem vonzódom hozzád – mondtam, tányérméretűre nőtt szemekkel.

- Igen? Ez biztos? - kérdezte, mikor felém lépdelt, és alig pár pillanat múlva már előttem is állt. Úgy nézhettem rá, mint egy kiskutya, aki könyörög, hogy ne rakják ki a házból, amiért rosszat csinált. Ő pedig olyan eszelősen vigyorgott, mint még soha senki. Miért ver ilyen hevesen, és erőteljesen a szívem?

- Aha – sóhajtottam, állva a pillantását. Lehajolt hozzám, én pedig próbáltam hátrébb húzódni, de a szék háttámlája ezt nem engedte. Ha nem szólom el magam olyan sértetten, hogy bárkit találna helyettem, biztos, hogy nem bátorodott volna fel, és nem hinné azt, hogy én akarok tőle valamit. Ha nem bukik ki az a pár szó a számon, szent biztos, hogy nem jött volna ide hozzám.

Mi is lenne, ha nem sodornám magam kellemetlen helyzetekbe? Nem lenne a nevem Kim Taehyung…

- Próbáljuk ki – kacsintott, és abban a szúrásban az ajkai az enyémeken voltak. A meglepettségtől elnyíltak egymástól, ő pedig készségesen a számba tolta a nyelvét a fogaim közé, és végig simított az én ízlelő szervemen a sajátjával, miközben a vállaimon pihentette az ujjait.

Futólag gondoltam rá, hogy most megharapom a nyelvét, vagy eltolom magamtól, de valahogy nem vitt rá a lélek. Furcsán megrezdült az alhasam, és ahogy csókolt, ahogy simogatta a vállaimat, majd később lejjebb csúsztak az ujjai, s végig simított a mellkasomon, a hasfalamon, tudtam, hogy bizony, ez tetszik nekem.

Nekem tetszik egy fiú, egy saját nemembe tartozó hímnemű egyed. Aki az iskolatársam. Mellette még a szomszédom is.

Lassan elhúzódott tőlem, csillogó szemeivel az enyémekbe nézve, aprókat szuszogva a számra, az ujjaival pedig tovább cirógatta az alhasamat. Felsóhajtottam, kissé lehunyva a szemeimet.

- Nem vagyok szerelmes, ne aggódj. Csak fiatal, és szeretem a szép, és helyes dolgokat, beleértve az embereket is. Szerintem te is így vagy vele, különben nem élveznéd a csókot – mosolyogta, finoman bedugva a pólóm alá az ujjait. Végig simított a hasfalamon, és a mellkasomon, gondosan, vigyázva, nehogy valamelyik sérülésem miatt fájdalmat okozzon.

- De fiú vagy, és én is. Nem vonzódtam még fiúhoz… - mondtam, felnyitva a pilláimat.

- Vagy csak tagadtad a vonzalmat, mint most is. Hirtelen ritkán lángol fel, azt hiszem. Mégpedig neked ez tetszik – mondta halkan, a nyakamra tapasztva az ajkait. Felsóhajtottam, és újra lehunytam a szemeimet. - Ne aggódj, nem vagyok szerelmes beléd. Csak kívánlak… te sem szeretsz engem, csak kívánsz. Pár nap után esélytelen is lehetne a szerelem – kuncogott. - Engedj az érzésnek… mit veszítesz vele?

- Ahogy elnézem, a seggem szüzességét – sóhajtottam, mire kirobbant belőle a nevetés, majd elhúzódott tőlem, és az arcomra csúsztatta mindkét tenyerét, összefogva az arcomat, úgy nézve a szemeimbe. Kicsit megrémisztettek az ő csillogó íriszei, de jobban belegondolva, ha nem undorodom az érintéseitől, ha nem vagyok rosszul attól, amit csinál, ha bizsereg tőle a szám, és meg-meg remeg az alhasam, akkor tényleg tetszik.

Abban igaza van, hogy felesleges erre nemet mondanom, és hazudnom magamnak.

- Ah… - nyögtem egyet halkan, tanácstalanul. - Tudod mit? Mutasd meg, mit tudsz. Aztán, ha tetszik, rendben. Ha nem tetszik, többé a közelembe se gyere – mondtam, mély sóhajjal. - És senkinek nem mondhatod el! Senkinek! Különben soha, de soha többé nem beszélek veled – sziszegtem. - És meg is foglak ütni, de úgy, hogy kipotyogjanak a fogaid és… - Az ajkaimra mart, belém fojtva a szót, miközben lassan felemelt a székről, a combjaim alá nyúlva. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy miért emelget, és miért tud ilyen könnyedén megemelni. Aztán eszembe jutott, hogy basszus, így a nőket szokás megemelni, és épp rászóltam volna, hogy ne emelgessen, mikor a pultra tett, majd szenvedélyesebben csókolta a számat, a lábaim közé férkőzve, végig cirógatva a csípőmet, és a derekamat.

Nekem ez tényleg tetszik…

Istenem, mi a francot csinálok? Elcsavarta a józan eszemet pár csók, és simogatás? De ezt egy fiú teszi. Nem kellene élveznem…

Mi történik velem?

Ah, leszarom! Piszkosul jó érzés!