Szomszéd fiú - VHope (11/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; erotikus tartalom!

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa.. legalábbis, TaeTae számára. 

Hozzáfűzés: El se hiszem! Nagyon nehezen, de megszültem. :) Bár, nem történik benne semmi érdemleges, végül is, szóval kis kitöltő részecske, de remélem ettől függetlenül is tetszeni fog nektek. 
Hiba biztos van benne, mert Nana lusta dög. Ha találtok benne valamit, nyugodtan szóljatok - ez mindig érvényes - és azonnal javítom. ^^ (Az "M" betűm részlegesen pocsék, szóval idegbeteg módjára kell leütnöm, az sokszor kimaradhat, és sajnos észre sem veszem legtöbbször a hiányát. :c)

Taehyung

 Felsóhajtva bámultam magam előtt a tanárt, aki teljes beleéléssel magyarázta az óra anyagát, azonban az én figyelmemet nem tudta lekötni, bármennyire is próbálta átéléssel elbeszélni a tananyagot. Nem tudott lekötni és ahogy elnéztem, a mellettem ülő Jimin is hasonlóképpen volt. Valami figurát rajzolgatott a matek füzetébe, ami egyben volt groteszk és felismerhetetlen, de gondolom csak azért, mert nincs meg hozzá a kellő kézügyessége, viszont, ha meg úgy néztem, egész ügyesen megformálta azt a figurát a tolla segítségével. Nem volt borzalmas, sem undorító, csak olyan, mintha egy kifordított ember lenne. Mintha kifordította volna a szívét-lelkét, ami tele volt mocsokkal és sötét folttal, de könnyen elképzelhető, hogy csak én láttam így és amúgy csak az unalom lekötésének alkalmából firkálgatta tele a füzetét ezekkel a „lényekkel”. Mindenesetre, nem volt rossz és megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én untam ennyire a matematika órát, pedig nem ártana figyelnem, hiszen nem vagyok kifejezett matekzseni. Megy, mert megy, megtanulom, de nem mondanám magam jónak matekból, szóval nem ártana, ha le tudna kötni a tanár teljes beleéléssel való magyarázása.

Halványan megforgattam a szemem, majd a tábla felett lévő órára sandítottam, ami azt jelezte, hogy pár perc múlva bizony kicsengetnek, mi pedig szabadon mehetünk, ugyanis az utolsó óránkat töltöttük az intézményben. Már alig vártam, hogy végre kiszabadulhassak innen, hazamehessek és befejezhessem a pakolás és költözés maradékát. Nem volt már olyan sok dolog, hiszen Hoseok szinte minden délután segített, hiába mondtam neki, hogy erre nincs semmi szükség, ő nem tágított: jött és csinálta velem. Őszintén, hálás voltam neki, hogy nem hagyott teljesen egyedül a munkával, mert anya éjjel-nappal dolgozik lassan, szinte nem is látom, otthon egyedül vagyok és már kezd megőrjíteni a sűrű egyedüllét. Szóval, jól esett a segítőkészsége, csak néha furdalt a lelkiismeret, hogy biztosan neki is lenne jobb dolga, mint engem pesztrálni, de ezt még ő sem hozta hangsúlyba és én sem kérte „bocsánatot”, hogy minden délután lefoglalom őt annak ellenére, hogy magával is törődhetne.

Hümmögve ütlegeltem a füzete lapjainak a tollam végét, harapdálva az alsó ajkamat, folyamatosan az órát szuggerálva, ami ha lehet, még lassabban mutatta, hogy telne az idő. Tényleg őrjítő az órát figyelni és várni, végre vége legyen a napnak, s ha esetleg, netalántán nem figyelném a ketyegő szerkezetet, gyorsabban telne az idő, de muszáj volt valamivel le is kötnöm magam, így a szemem az óramutatóval együtt járt, miközben ütlegeltem a tollat a füzethez.

Sokszor elgondolkodom azon, Hoseok miért olyan furcsa, amilyen. Múltkor, még talán múlt héten, teljesen egyedül voltunk nálunk, és mikor pakolásztam, egyszer csak elkapta a derekamat, magához húzott és megcsókolt, majd mint valami hülye, romantikus filmben, csókolózás közben vezetett fel a szobámba, s miután eldöntött az ágyba, kényeztetni kezdett. Pont azelőtt, hogy megtörtént volna, megállt, és csak nyeldesve mellém ült a hajába túrva ujjaival. Számos ilyen alkalom volt, az utóbbi pedig eléggé feldühített. Persze, hogy dühít. Felizgat, aztán meggondolja magát és úgy maradunk mindketten, teljesen érthető, hogy kiborít, főleg úgy, hogy nem mondja el, mire fel ez az érdekes, furcsa viselkedés. Mintha magától értetendő vagy normális lenne, pedig számorma nem az. Nem vagyunk igazából kapcsolatban, csak engedünk a vágyainknak – azaz engednénk… –, szóval azt sem lehet elmondani, hogy nem akar kihasználni vagy esetleg vár valamire. Abszurdum az egész… és hiába kérdezek rá, mi a franc ez most már, esetek többségében nem reagál, vagy egyszerűen felöltözik, kifejezéstelen arccal és ott hagy, mindenféle szó nélkül. Már mondtam neki azt is, hogy ha még egyszer fel mer izgatni és ott hagyni, meg fogom verni, de biztos voltam benne, hogy egy percig sem vett komolyan és én sem magamat, természetesen, de már nem tudtam, mit tehetnék vagy mondhatnék, aminek hatására ezt az értelmetlen és ostoba viselkedést abba hagyná.

Olyan volt, mintha valamitől félt volna.

Mitől félt volna? Nem harap a seggem, szerintem az övé sem, a farkam sem harap, gondolom én, az övé sem egy veszedelmes vadállat. Nem értettem, kérdéseket pedig hiába is tettem fel, mind megválaszolatlan maradt, a levegőben lógva, arra várva, hogy valaki leszakítsa őket a levegőből lógva, de ez sajnos nem történt meg, és nem is nagyon akart megtörténni.- A gondolatok hatására már frusztráltan néztem maga elé, csücsörítve a számmal, kissé mérgesebben dobálgatva szerencsétlen tollamat az asztalnak.

Egyszer kiderítem, mi a baja, ha addig élek is, de addig felizgatni sem fog, az szent biztos. Van valami szer vagy gyógynövény, ami minimálisra csökkenti vajon a nemivágyat? Bár, nem hallottam még ilyesmiről, de ha fokozója van, akkor elnyomója is, nem? Biztos. Lehet, utána kellene nézne és fegyverkeznem a Hoseok-féle támadások ellene, hogy ne… – Gondolataimból a csengő hangja szakít ki, minek hatására minden megszűnt létezni, amin eddig elmélkedtem, főleg azért, mert a teremben lévő hangzavar nem hagyta volna a gondolataim szabad áramlását, ráadásul Jimin is oldalba bökött vigyorogva, jelezve, hogy vége a napnak, mintha én nem tudnám.

Elnézően mosolyogtam rá, és azon nyomban elpakoltam a padra kiterített füzetemet és egyéb kellékeket, amik ehhez az órához voltak szükségesek, majd nyújtóztam egy nagyot, széles mosollyal. A mai nappal gyorsan fogok végezni és remélhetőleg pihenhetek is, jó sokat, annyit, amennyit akarok.

Bár, lehet, hogy főznöm kellene. Anya most délután dolgozott, kétlem, hogy délelőtt összeütött volna valamit, hiszen ő is minden alkalmat megragadott arra, hogy pihenhessen. Több mint valószínű volt, hogy délután össze kellene ütnöm valamit és csak remélni mertem, hogy nem fogom felgyújtani a konyhát. Ha az utóbbi esetben nincs ott Hoseok, hogy segítsen, biztos elkerülhetetlen lett volna egy esetleges katasztrófa a lakás berkein belül…

Olyan érdekes, hogy mióta találkoztam Hoseokkal, igazából majdhogynem csak ő töltötte ki a gondolataimat. Nem! Nem voltam szerelmes, az szent biztos, nem lángoltam a hirtelen felgyülemlő érzésektől, nem remegtek a tagjaim, nem éreztem pillangókat, sem több ilyesmi emóciót, ami a szerelemre adna gyanút, de vonzódtam hozzá, rettenetesen. Amellett pedig szinte minden délután nálam töltött pár órát, ha többet nem is, de annyit minden nap velem töltött, ez pedig bőven hozzájárult ahhoz, hogy a gondolataim vele legyenek tele. Ez elkerülhetetlen is lenne, nem igaz? Még iskolában is összefutunk egy-egy szünetben – főleg, ha bajba kerülök, mert fogalmam sincs, miért, ha a Yangék rám akadnak, ő biztos, hogy ott lapul a közelben, hogy közbe léphessen –, így olyan, mintha egymásra lennénk tapadva, pedig nem. Egyáltalán nem. Én igazából annyira nem is keresem a társaságát, ami lehet, hogy nem túl szép dolog. Igazából… ha nem lenne is mindegy lenne nekem. Olyan érzésem van, hogy jó, hogy van nekem és létezik, kedves, hogy segít, aranyos, hogy megvéd és segít nekem a suliban is, nagyon rendes tőle a sok gondoskodás és törődés, de ha esetleg nem lenne, nem érdekelne. Lehet, hogy ez kegyetlenül vagy érdekesen hangzik, de semlegesnek éreztem őt.

Jó, hogy van, de ha megszakadna a kapcsolat és nem foglalkozva velem, talán az sem érdekelne. Nem, nem kihasználom, egyszerűen csak… nem tudom. Kedvelem és aranyos, de olyan furcsa érzésem is van vele kapcsolatban, ami egyszerűen nem hagy nyugodni és azt hiszem, ez normális, tekintve, hogy mi történik minden alkalommal, mikor egymásnak esünk.

Már kint voltam az iskola kapujából, mikor valaki a nevemet kiáltotta, ezáltal maradásra késztetett, sőt, még arra is, hogy megforduljak, pedig nem volt annyi ínyemre a maradás. Mihamarabb haza akartam érni, hogy befejezhessem a a pakolást és végre pihenhessek egy jót, hiszen az utóbbi időben a sok munka miatt ez majdhogynem teljességgel lehetetlen volt. Mikor megláttam Jimint és Jungkookot felém rohanni, kezdtem attól tartani, hogy nem fogok olyan gyorsan szabadulni, de mélyen reméltem, hogy megfogják érteni, más dolgom van délután.

– TaeTae! Nem lenne kedved jönni kosarazni? Yoongi hyungjék is mennek, mit szólsz? – vigyorgott Jungkook, mint a tejbetök. Elmosolyodtam szeleburdisságán, főleg azon, ahogy Jimin a hóna alá vonta a fejét, ököllel megborzolgatva a fiú haját, aki kelletlenül felciccegett és szúrósan nézett fel az idősebbre. Aranyosak voltak. Nagyon egymásra találtak, bár, Jungkook kicsit passzív Jiminnel szemben, éreztem, hogy ez változni fog. Nem biztos, hogy olyan irányba, mint én és Hoseok, de hogy nagyon jó barátok lesznek, az biztos. Főleg, mert Jimin levakarhatatlanul tapad a fiatalabbra, aki ugyan pattog és morog érte, látszik a szemei csillogásából, mennyire jól esik neki ez a fajta „rajongás”.

– Sajnos ma nem jó – biggyesztettem le alsó ajkamat, kissé szomorúan. – Haza kell mennem a maradékot befejezni ugye, meg valószínűleg főznöm is kell otthonra, szóval ma nem érek rá – mondtam szomorkásan, bocsánatkérően nézve a két páros felé, akik hasonlóképpen el voltak szontyolodva, mint én, ha nem még jobban, ugyanis nekem a pihenés kedvemre való lett volna… Szerettem én kosarazni, főleg a fiúkkal, mert az utóbbi időben Hoseok valamiért mindenkit hozzászoktatott ahhoz, hogy én sűrű vendég leszek, Jimin pedig Jungkookot – tekintve, hogy Jimin minden létező pillanatban zaklatta a fiatalabbat.

– Óh! – Jungkook kiejtett ajkai közé egy csalódott nyögést, Jiminnel egyetemben. – Holnap? – kérdezte reménytelien, mire szélesen elmosolyodva bólintottam.

– Holnap megyek, ígérem! Sziasztok és jó szórakozást – mondtam nekik vidáman, integetve, miközben megfordultam és elindultam hazafelé, hogy végleg ott hagyhassam őket. Hallottam a hátam mögül két csalódott „Szia!” mormolást, de nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert igazat mondtam: tényleg pakolnom kell otthon.

Lehet, mégis kosarazni kellett volna mennem. – Ez a gondolat futott végig az agyamon, mikor a garázsban lévő dobozokra tekintettem. Az utolsóak voltak, amiket a lakásba kellett cipelnem, hogy elrendezhessem az összes benne lévő tárgyat minden helyiségben, viszont az is rögtön eszembe jutott, ha kosarazni mentem volna, biztosan nem lennék kész ezzel még a héten sem, mert minden alkalommal el tudnának csábítani.

Halk szusszanással kaptam fel az egyik dobozt, majd indultam vele a lakásunk ajtajához, hogy azon keresztül vihesse be a kartonba csomagolt tárgyakat, azt követően a nappaliba vittem azt, elnevezve a helyiséget lepakolónak. Tökéletes lesz odahordani mindent, aztán onnan kiválogatni, mi hová való és mit merre kell rakni. Biztos voltam benne, hogy az én cuccaimból is bőven akad egy-egy dobozban, így kissé izgalmasabban telt a keresgélés tartalmukban és a cipekedés is.

Épp az utolsó dobozt vittem volna a lakásba, de ugye előttem nem láttam semmit, csak oldalra nézve tudta közlekedni, így nem is vettem észre a velem szemben lévő „tárgyat”, aminek erősen nekicsapódtam a nagy lendületben.

Egy mély nyögéssel és fájdalmas nyüszítéssel estem hanyatt a fűvel borított földön, a doboz pedig repült az égbe, egészen addig, míg fejbe nem talált, majd le nem pattant a fejemről. Fájdalmasan néztem az ég felé, halkan nyüszítve és nyöszörögve, ujjaimat rögtön a homlokom elé kapva, remegő ajkakkal. Iszonyatosan fájt, a hátamról és a fenekemről nem is beszélve.

– Basszus! Ne haragudj! – Hoseok hangja valamelyest kiszakított elmélkedésemből és szenvedésemből, majd felemeltem kissé zsongó, sajgó fejemet, hogy ránézhessek. – Szólnom kellett volna, hogy itt vagyok! – lépett mellém rögtön, megnézegetve a fejemet, ahol nemrégiben ért az ütés. – Jól vagy? – kérdezte aggódó hangján, megsimogatva a homlokomat, ami valószínűleg már vörös is volt.

– Nem, nem vagyok jól – sóhajtottam, miközben nagy nehezen felültem, ő pedig segített, még talpra is állított, azonban olyan erősen megütötte a fejemet a doboz – valószínűleg a benne lévő kemény tárgyak miatt –, hogy megszédültem és ha Hoseok nem tartott volna meg, biztos elestem volna.

– Beviszlek és lefekszel, jó? – motyogta, miközben átkarolta a vállamat és a derekamat.

– Nem halálos sérült vagyok, csak eltalált egy doboz – vontam meg egyik szemöldökömet, ő viszont nem tágított elhatározása mellől. Mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam az imént, besegített a lakásba – noha, tudtam volna azért járni –, majd a nappali kanapéjához érve elfektetett rajta, megsimogatva ujjbegyeivel a homlokomat. – Ne vágj ilyen arcot, nem hadoklom – dünnyögtem, összevont szemöldökkel.

– Hát, nagyot koppant a fejeden az a doboz – szuszogta, eltávolodva tőlem. – Behozom neked, aztán beborogatjuk a fejedet, nehogy beliluljon – motyogta bűntudattal a hangjában, mire félszegen bólintottam, hisz tudtam, hiába állnék ellen, úgyis az lenne, amit ő akart. Mindig az van, amit Jung Hoseok akar, már kezdtem hozzászokni, hogy én „alárendelt” vagyok.

Felsóhajtva vártam, hogy az idősebb visszajöjjön a doboz kíséretében, s amint ez megtörtént, lepakolta azt a többi mellé, majd rögtön a konyhába ment, hogy kiszolgálva magát, kivegye a fagyasztóból az egyik zöldséget zacskót, visszaérve hozzám pedig rögtön a homlokomra terítette. Nem esett jól a kellemetlen hideg érzés a fejemen. Még a végén lejegeli az agyam, de ellentmondani persze, nem mertem.

– Amúgy, nem kosarazol? – kérdeztem, miközben leült a mellettem lévő kicsi, de üres helyre, úgy nézve rám.

– Úgy volt, de mikor Jimin mondta, hogy nem jössz, mert pakolsz, inkább eljöttem, hogy segítsek – mosolygott szelíden, mire megemeltem szemöldökeimet.

– Megvolt.

– Jó, nem kell beszólni, furdal miatta a lelkiismeret így is! – dünnyögte, összefűzve karjait mellkasa előtt, mire elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet. – Nagyon fáj? – kérdezte aggódó hangon, nyelve is egy nagyot. – Mert lehet, jobb lenne akkor elmenni egy orvoshoz – szuszogta, kissé félve.

– Nem kell, annyira azért nem volt kemény. Egy fél óra és jól leszek – sóhajtottam lehunyt szemekkel, megnyalva a számat, folyamatosan tartva bal karommal a homlokomon lévő fagyasztott borsót.

Nem túl hosszas elmélkedésemből az szakított ki, hogy megéreztem ajkaimon Hoseok puha, édeskés száját. Nem csókolt mélyen, csak lágyan mozgatta alsó és felső ajkát, miközben ujjaival megsimogatta az arcomat, lágyan végigcirógatva ujjbegyeivel a bőrömet.

– Gyógypuszi – lehelte számra, a szemeimbe nézve, majd elmosolyodott újra, megpuszilgatva még egyszer a számat. Én viszont nem voltam ennyire romantikus hangulatomban, így szinte rögtön ledobtam a földre a fagyasztott borsót, ami halk puffanással jelezte földre érkeztét, majd félig felültem, jobb alkarommal támasztva magam, hogy ne zuhanjak vissza a matracba, s bal kezemmel a hajába túrtam, annál fogva húzva közelebb magamhoz, elmélyítve a csókot, ami nem volt ellenére. Szabad kezével a derekamra simított, finoman megkaristolva körmével a bőrömet a textilanyagon keresztül, amit egy halk sóhajjal nyugtáztam, hevesebben, szenvedélyesebben csókolva őt.

Hát, ennyit arról, hogy kevésbé kellene engednem a csábításnak. Igazából egyáltalán nem mutatta jelét semmilyen mély szexualitásnak, de engem már csak egy puszival is képes volt lázba hozni. Vajon ez ő maga miatt volt, vagy esetleg amiatt, hogy már a két kezemen nem tudtam megszámolni, hányszor maradt rám az utómunka?