Stubborn lovers - TaeMon (1/19)

A képet tumblr-ön találtam, szóval nem mi készítettük!

   

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből... 

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Sokan mondtátok, hogy örülnétek egy TaeMon ficinek, és Norikóval kiagyaltuk, hogy hát, akkor legyen egy több részes TaeMon, ha ennyire szeretnétek. :D Itt is van. :3
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

– Namjoon! Taehyung! Maradnátok pár percre? – Megtorpantam, amint meghallottam a tanár úr hangját az íróasztala mögül, majd lassan meg is fordultam, nagy szemekkel pislogva az idősödő férfira, kissé zavartan, ugyanis fogalmam sem volt arról, miért is állított meg minket, miről akarhat beszélni velünk. Pont velünk?

– Persze – mondtam halkan, megeresztve egy halovány sóhajt, majd lassan indultam meg a tanári asztal felé, jobban a vállamra húzva a táskát, nehogy a mozgás, sétálás közben leessen rólam. Ugyan így tett Namjoon is, csak ő még a padja mögül kászálódott elő, legalább annyira húzva a száját, mint én. Egyikünk sem tudta még csak elképzelni sem, miért ketten maradjunk, mikor mindenki tisztában volt azzal a ténnyel, mennyire is utáljuk egymást, már azóta, hogy megláttuk a másikat az évfolyamban. Habár, nem voltunk osztálytársak, jó pár órán össze voltunk vonva, de még úgy is ki nem állhattuk egymást, nem is kifejezés, hogy mennyire...

– Mit szeretne? – kérdezte Namjoon, az asztal elé állva, komolyan nézve a tanár úrra, én azonban jó távol álltam Namjoontól, érdeklődve figyelve a tanárunk pillantásait.

– Láttam, hogy kihúztátok a neveteket a nevezésekben, a közelgő versenyre – kezdett bele, mire egymásra néztünk, de gyorsan el is kaptuk a másikról tekintetünket.

– Igen. Nem lehet egyénileg nevezni már, nekem nincs párom – vont vállat Namjoon, majd később a szőkés tincsei közé túrt, hogy kissé megrendezgesse a rakoncátlan tincseit. Ezután rám nézett az előttünk álló, idősödő tanár, én pedig rögtön védekezően emeltem magam elé a kezeimet.

– Nekem sincs párom, és én amúgy is egyénileg indultam volna, nem nagyon tudok másokkal összedolgozni – köszörültem meg a torkomat végül, mire a tanárunk felsóhajtott, gondterhelten ülve le az asztalához, majd felkönyökölt mindkét kezével az asztal falapjára, az álla alatt kulcsolva össze ujjait, azokra fektetve állát, megemelt szemöldökkel.

– Őszintén megvallva, nem szeretném, ha ti ketten kihagynátok ezt a versenyt. Nagyon jók vagytok, egyénileg is, de... párban még jobbak lennétek – húzta szelíd mosolyra ajkait, mire kikerekedtek a szemeim, s szinte azonnal a szavába vágtam.

– Nem! Nem! Szó sem lehet róla! Én nem leszek vele egy csapatban! Nem leszek vele duóban! A duóban amúgy is, általában férfi-nő páros indul, mert kell a magas hang mellé egy mélyebb! Nem! Biztos, hogy nem! – mondtam rögtön, kikerekedett szemekkel. Namjoon is legalább ennyire háborodott volna fel, de azt hiszem, amit akart, azt elmondtam én is, villám gyorsasággal.

– Hát, biztos szeretnétek átjutni félévkor a vizsgán – mondta, s szinte láttam, ahogy ördögi fény csillant meg a szemüvegén keresztül az íriszein.

– Micsoda?! Ezt nem teheti! – fakadt ki Namjoon, már-már vörösödő fejjel. – Nem indulok a versenyen, főleg ezzel a kis hólyaggal nem! – mutatott rám agresszívan. Én már épp szóltam volna, hogy vegyen vissza a hangsúlyból, és a jelzőből, de tanárunk szinte azonnal közbe szólt:

– Megtehetem. Együtt fogtok indulni a versenyen, duóban. Kivételes tehetségek vagytok, és tudom, hogy megnyernétek a versenyt – mondta, mire elfintorodtam.

– Nem akarok nyerni, főleg nem vele! Nem! Én ebbe nem megyek bele! – léptem egyet hátra, fél szemmel Namjoonra sandítva.

Namjoon

Még, hogy én ezzel a tökkelütöttel részt vegyek egy versenyen? Ki van zárva! Nem őrültem meg, hogy ezzel a fogyatékossal legyek egy színpadon, akinek semmit sem lehet megmagyarázni. A közös munka is egy olyan dolog, ami egyszerűen lehetetlen. Mi ütött ebbe a vén tarisznyába? Eddig bírtam a fejét, tényleg jó fej volt, de most egyenesen ki nem állhatom.

– Tudja, kedves Kim, ha nem vesz részt ezen a versenyen a partnerével együtt, aki természetesen Namjoon, akkor a félévi jegyeit is úgy fogom megadni. No meg, arról nem is beszélve, hogy ha részt is vesznek ezen a versenyen és nem adnak bele mindent, az szintén meg fog látszani a jegyeiken. Úgy is mondhatjuk, hogy ez lesz a vizsgájuk – kacsint ránk ez a vén sarlatán, amitől azonnal nyelnem kell egyet.

– De...de ez lehetetlen! Én nem tudok vele egy légtérben meglenni, ez ez...

– Ez jó! – vág közbe az öreg. – Ha leteszi a diplomát, mit gondol? Majd a munkahelyén is olyan emberekkel lesz körülvéve, akiket szeret? Tanuljanak meg együtt dolgozni! – húzza mosolyra ajkait, amikből egy vékony csík lesz.

– Tanár úr – szólítom meg, amire rám veti pillantását –, nem lehetne ennek valami más megoldása? Esetleg egy másik egyetemről nem lehetne egy partnert szerezni? Hiszen ez… – Nem tudom befejezni, mert a szavamba vág.

– Kizárt! Más felsőoktatási intézménnyel nem közösködünk. No, de – nyúl az asztal fiókjába, ahonnan két papírt vesz ki –, itt lesznek a jelentkezési lapok. Holnap kérem vissza. Ha meglátom, hogy üres, vagy nem az van rajta, aminek lennie kell, elbúcsúzhatnak a diplomától, mert ezt az egyetemet nem csak, hogy nem végzik el, de ki is fizethetik az elmaradt tandíjakat – kuncogja ördögi hangján, nekem pedig már most hányingerem van. Én nem akarok ezzel a kis csírával együtt fellépni. Lehetetlen, ilyen nincs!

– Nos, viszlát, holnap várom önöket – integet, ezzel is kitessékelve minket a teremből.

Hangos sóhajt eresztek meg, majd a kezemben lévő papírra nézek, aztán a másikra, aki ugyan ezt teszi.

– Nem hiszem el, hogy össze leszek zárva veled! – sziszegem, dühösen belevágva a papírt a táskámba.

– Ugyan ezt érzem én is. Szívesebben mennék kivégzésre, minthogy veled egy szobába üljek! – mormogja, amitől azonnal dühös grimaszba húzódnak arcizmaim.

– Nos, ha úgy van, szívesen kinyírlak, miután végeztünk ezzel az egész baromsággal! – emelem meg hangomat, végül csak lépteimmel gyorsan elhaladok mellette. – Holnap kivesszük a stúdió szobát! Legyél ott kettőre! Ne merj késni! – sziszegem, ahogy lesietek a lépcsőn.

– Megyek, amikor nekem jó! – kiabál utánam.

– Kettőre a stúdióban lássalak, különben beköplek a vén fasznál, hogy bojkottálod a versenyt! – fenyegetem meg azonnal, végül kilépek az egyetem ajtaján, hogy az albérletembe menjek, ahol most jelenleg élek. Muszáj lesz kitalálni valami dalt ennek a köcsögnek a hangjához, de hogy mit, azt nem tudom. Talán jobb lenne egy sirató, vagy valami temetésre hajazó dal a számára. Azzal biztos, hogy igazi sikert aratna. Mindegy... kitalálok valamit, hiszen én diktálok, neki csak el kell énekelni, amit úgy is meg tud csinálni. A többi már nem számít. Letudjuk ezt a fos versenyt, és kész. Nem kell vele foglalkoznom, soha többé!

Taehyung

– Köcsög – sziszegtem magam elé, majd a papírt a kezemben tartva igyekeztem hazafelé.

Nem akartam ezzel a hólyaggal együtt dolgozni, még csak véletlenül sem, és nem elég, hogy együtt kell dolgoznunk, amellett majdnem minden egyes napot együtt is kell töltenünk, ugyanis a zene nem írja meg magát, és amellett, ha készen van a zene, még a hangunkat sem lesz könnyű rávinni, hiszen nem annyi az egész, hogy ráénekeljük, aztán puszi. Azzal is rengeteg munka van, mi hogyan lenne jó, mennyire mélyen, mennyire magasan, milyen szótagolásban. Nem egyszerű a dolog, főleg nem Namjoonnal, ugyanis ismertem, ha valami nem úgy alakult, ahogyan ő azt elképzelte, balhézik, pufog és morog, arról nem is beszélve, mennyire le tudja nézni a másikat. Nem, ehhez nem volt semmi energiám, de nem tudtam mit tenni, a diplomára szükségem volt – csak úgy, mint neki is –, pénzem pedig nem volt, hogy kifizethessem az eddig tanultakat, ahogyan gondolom, neki sem.

Lehetetlen helyzet... és egyáltalán nem vágytam arra, hogy vele dolgozzak együtt, de összeszedem magam, túl fogom élni, és mindent megteszek annak érdekében, hogy elsők legyünk. Bár, féltem, hogy ez nem fog előfordulni, mert valljuk be, mély hangom van, és egy magas, impozáns hang sokkal szebb egy adott dalhoz – a versenyre is csak azért akartam jelentkezni, hogy a tanulmányi eredményeimen látszódjon, de eszemben sem volt komolyan versenybe állni, de ha veszítünk, ez a szemétláda biztos, hogy mindent rám, és a hangomra fog majd...

A másnap borzasztó gyorsan telt el. Hiába akartam, hogy lassuljon az idő, az nem akart. Vészesen gyorsan teltek az órák, szinte észre sem vettem, és már kettő órát ütött a csuklómon lévő karóra. – Még, hogy én ne késsek. Őfelsége nincs itt időre.

Felsóhajtva ráztam meg a fejemet, összefonva a karjaimat mellkasom előtt, elmélázva bámulva magam elé. Fogalmam sem volt róla, mi lesz most. Nem bírunk megmaradni egy légtérben, ha együtt vannak az óráink, ő a terem egyik, én a másik végében foglalunk helyet, és már teljesen reflexszerűen. Nem köszönünk egymásnak, nem is nézünk a másikra... Az, hogy mi ketten együtt szerepeljünk, kész lehetetlenség. Egyszerűen... elképzelhetetlen.

– Késtél! – morogtam, Namjoonra nézve, aki épp ebben a pillanatban fordult be a sarkon, majd mikor meglátott, megforgatta a szemeit.

– Csak öt percet.

– De késtél – vontam meg a szemöldökeimet, végig mérve őt. – És még én ne késsek – mormogtam, megforgatva a szemeimet, oldalra nézve, hogy véletlenül se kelljen őt néznem.

Namjoon

Arcizmaim egy pillanat alatt megfeszülnek, fogaimat is összeszorítom, nehogy már most megborítsam a székkel együtt. Mély levegőt veszek, azzal a táskámból elővéve a laptopomat, leteszem azt az asztalra, majd helyet foglalok a "tervező asztalnál".

– Nos, milyen zenében vagy jó? Vagy bármit elénekelsz, amit eléd teszek? – kérdezem, ahogy egy pillantást vetek rá, ám mihelyt meglátom ahogy a székben hintázik és nem rám figyel, azonnal elkap az ideg. – Hé! Rám figyelj, ha hozzád pofázok! – emelem meg a hangom, amire ő is morcos képpel néz rám, felhúzva ajkait.

– Ne parancsolgass nekem, nem vagyok a kutyád! – szól vissza, amitől menten falnak megyek, esküszöm.

– Faszom sem parancsolgat, csak ha már együtt kell dolgoznom veled, hát figyelj, hiszen nem csak rajtam múlik ez az egész. Hidd el, én sem akarom nézni a te pocsék fejed, de muszáj, ha meg akarjuk nyerni azt a szart és le akarunk diplomázni! – förmedek rá, felnyitva a laptopot, bekapcsolva azt, hogy azzal gazdálkodjunk eleinte, amim van. Vannak nyers anyagok, amiket írtam, de ha nem jó az ő hangjához, persze hogy átalakítom. Morcosan, fújtatva akárcsak egy bika, úgy áll fel és megy be a mikrofonos szobába, hogy megnézzem, milyen is a hangszíne, hogy milyen irányzatot kéne képviselni vele. Az előttem lévő pultot azonnal üzembe helyezem s a headset-et a fejemre kapva, már is beállítom, hogy ő hallja egyenesen a hangomat. Bár, ha nincs a fején a fejhallgató, ugyan hogyan is hallhatna? Fáradt arckifejezéssel kopogtatom meg az üveget, aztán mutatok a saját fülesemre, hogy vegye fel, különben nem tudunk kommunikálni. Persze, ez sem tetszik neki, olyan, mintha minden amit mondok neki, valami leprás dolog lenne. Undorodva és gondterhelten teszi, amire kérem. Sebaj, nem sokáig kell ezt csinálnunk.

– Jó, ha már elkészültünk, mondj egy számot, amit eddig énekeltél. Csak meg akarlak hallgatni - mondom, megtámasztva fejem a tenyeremben, ahogy az asztalra könyökölök.

– Már hallottál eddig, nem? – kérdezi, de megcsóválom a fejem.

– Nem, még nem. Ezért akarlak meghallgatni. Ha te énekeltél, nem tűnt fel, hogy mindig kimentem? – mormogom, amire jön egy "Óh" reakció. Óh? Mi a franc ez? Ah, mindegy is.

– Hmm, legyen egy Adele szám – szólal meg, ahogy ő kiválasztja azt, amit szívesen elénekelne. Adele... remélem nem vágja nagy fába a fejszéjét.

– Rendben, mindjárt indítom – keresem meg azonnal az instrumental számát, aztán amint megvan, beállítva, immár ő is hallhatja az alapzenét, amire nem sokkal később énekelni kezd. Persze, eleinte unott arccal figyeltem, ahogy lehunyt szemekkel követte a ritmust, majd amikor kinyitotta a száját, és kiadta az első hangot, hatalmasra nyíltak a szemeim. Nem tudtam, hogy ilyen mély tónusú a hangszíne. Eddig, akiket hallgattam, egyik sem volt ilyen érdekes hanggal megáldva, mint ő. Mi a franc?! Lehetséges, hogy ő lesz az, akinek jól fog passzolni a hangja az én dalaimhoz? Lehetséges?

– Jó, állj! – szólok bele a mikrofonba, azzal leállítom a zenét, amire persze kérdő pillantásokkal néz rám.

– Mi az? – kérdezi morcosan.

– Gyere ki egy kicsit. Azt hiszem, hogy tudok neked adni valamit, amit talán el tudsz énekelni. De előre szólok, ha szar lesz, nem rejtem véka alá – mormogom, miközben előszedem a gépem titkos bugyraiból azokat a dalokat, amiket régebben, és persze mostanában is írtam. Ő talán tényleg sikeres lesz ebben. De lehet, hogy csak áltatom magam? Végül is, majd kiderül. Ha nem jó, akkor írok újat, olyan, amilyet ez a szerencsétlen el tud énekelni.

Taehyung

Mikor azt mondta, hogy állj, rögtön arra gondoltam, hogy őkelmének nem fog megfelelni a hangtónusom, és igazából, féltem is ettől, azonban, mikor kimentem hozzá, és elkezdett kutakodni a laptopján, nagy szemekkel figyeltem, ahogy nézelődik a gépén. Nem tudtam, konkrétan mi lehet a terve, bár, annyira nem is nagyon érdekelt. Tudtam, hogy nem hülye, akármennyire is fájt bevallanom, értett a zenéhez. Én nem tudtam komponálni – talán csak egy-két szám volt, amit jól összeraktam –, ő viszont abban nagyon jó volt, s egyedül talán csak az cseszte a csőrömet, hogy ő is legalább annyira tudott énekelni, mint én, így egy kicsit érdektelennek éreztem magam, de ezeket az emóciókat próbáltam a lehető leggyorsabban elhessegetni, nem ezekkel törődni, hiszen nem azért voltunk itt, hogy a saját önbizalmamat pusztítsam, sőt! Építenem kellett volna, hiszen csak egy versenyre készülünk, ami nem lesz könnyű... és apait-anyait bele kell majd adnunk ahhoz, hogy a kívánt célt elérhessük.

Bár, éreztem, hogy ebből nem lesz nyereség, attól még mindent bele kell adnunk, mert ha nem, oda a diploma.

– Ez az alap – mondta halkan, mélyeket sóhajtva, majd lassan az asztalra tette a laptopját, és elindította a zenét. Persze, a laptop hangszóróján nem szólt olyan jól, de még így is ki tudtam venni azt belőle, mennyire jól hangzott, mennyire ütemes volt.

Erős basszusa volt, pörgős, mégis szívszorító, olyan, mintha belemarkolna a szívembe, és elevenen tépné fel. Különlegesnek tűnt, és azt hiszem, ez az is volt. Kevés olyan számot hallottam, aminek az üteme, a ritmusa táncolható, teljes erőbedobással, de amellett szívszorító is, tipikusan olyan, amire jó lenne meghalni – igen, erre ez a legjobb kifejezés –, s mikor véget ért a szám, azonnal felé pislantottam.

- Ez tetszik - mondtam halkan, visszafogottan. A világért sem vallottam volna be, milyen érzelmeket váltott ki belőlem az általa írt dala.

– Rendben. Ez lenne a szöveg hozzá – mondta, miközben megnyitotta a gépen a dokumentumot. – Hajolj ide – mondta, én pedig fintorogva ugyan, de megtettem, viszont ő sem örült ennek annyira, mert rögtön elhúzódott.

Ahogy olvastam a szöveget, az rögtön mosolygásra késztetett. Nem illett a dalhoz.

– A szám nagyon tetszik, de... hogy mondjam, pörgős. Igaz, szívszorító, nagyon szomorú, de túl pörgős, és ez a szöveg szinte csöpög, úszik. Nem azért mondom, hogy fikázzam, csak ehhez nem illik. Inkább kellene egy... életérzés – mondtam hümmögve. – Nem romantika, nem szerelem, hanem valami életérzés, ami nélkülözhetetlen, ami... boldoggá tesz, de egyszerre szomorúvá. Mint egy gyerekkori emlék – mondtam halkan, a monitorra bámulva.

Namjoon

– Akkor mi lenne, ha te írnád meg a szöveget? – pillantok rá, ahogy így kimondja a véleményét, amivel nincs baj, de mi az, hogy csöpögős? Halkan egy keserű nevetésfélét ereszt meg.

– Én nem tudok szöveget írni. Írd meg te, de szerintem, ez tényleg nem illik ehhez a számhoz, de persze, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, feléneklem, de nem lesz az igazi – vonja meg vállát, fogaimat azonnal összeszorítom.

– Tehát szar? – mormogom.

– Nem szar, nem mondtam ilyet. Csak ezt más számhoz tudom elképzelni, nem ehhez – válaszolja, amire egy sóhaj kíséretében, ahogy van ez a szöveges dokumentum, kitörlöm a fenébe. A másik persze hatalmas szemekkel néz rám, aztán a laptopomra.

– Ne nézzél, mert segíteni fogsz szöveget írni. Olyat kornyikálj el nekem, amit te is elénekelsz és én is szívesen meghallgatom. Ha van ötleted hozzá, akkor mondd – dünnyögöm, hiszen olyan szokatlan, hogy ezt kell mondanom. Eddig csak egyedül dolgoztam, teljesen más lesz így, hogy itt van ez a tökkelütött is.

– Eh... nálam nem megy ez. Mint mondtam, nem tudok szöveget írni, ez olyan… – a szavába vágok.

– Nem egy nagy dolog. Csak leírod, amit érzel, amilyen gondolat a fejedbe kúszik. Aztán, ha illik a dal környezetéhez, akkor hozzá igazítod. Ennyi – magyarázom el az alapokat, míg ő csak egy szusszantással nyugtázza a dolgot. – Nos, akkor csináljuk azt, hogy kitalálunk szöveget, mind a ketten. Meghallgatjuk többször ezt a dalt, aztán te is firkálsz a lapodra, meg én is – adom ki az utasítást, végül a füzetemet elővéve, már is szakítok neki egy lapot és egy tollal is megajándékozom.

– Köszi – mondja halkan, majd leül a keverőpulthoz, és alapot ráfektetve hallgatja a dalt, amit elindítok, így én is ahogy meghallom, behunyva a szemeimet figyelek a dalra. Nem is tudom, hogy milyen érzés fog el. Talán olyasmi, amit nem tudok hová tenni. Olyan, mintha folyton magamban segítséget kérnék, hiszen nem teljesen van rendben az életem. Lehet, hogy erről kéne írni?

– Hmmmm… – szólalok meg, ahogy elgondolkodom magamban, hogy mihez is kéne kezdenem, de végül is. Ha borús ez a szöveg, ha nem, akkor is valami kell. Pörgős a szám, de miért ne lehetne egyszerre vidám és borús? Na meg, ott van a másik. Lehet, hogy ő olyat ír, amire rábólintok és belekerül a szövegbe. Egy halk sóhajjal az ajkaimon, azonnal nekikezdek írni, hogy végre legyen valami normális ebben a napban, hogy legyen annak is értelme, hogy itt ülünk.

Sokszor lemegy a dal, mire én azt mondom, hogy elkészültem, azonban a másik még mindig ír. Ahogy elnézem rendesen belejött, mit kaparhat ennyire? Mindegy, megvárom, nem zavarom meg, hiszen ha van ihlet, akkor nyerők vagyunk, legyen bármilyen. Az idő lassan telik, én még finomítok a szövegen, mígnem Taehyung egy nyögés kíséretében hátra dől a székben, megborzolva rakoncátlan tincseit.

– Kész? – érdeklődöm, miközben a zenét is leállítom.

– Azt hiszem. Nézd majd át, mert nem értek ehhez – szuszogja, ahogy átnyújtja a lapot.

– A cím hiányzik. Nevezd el, mert az fontos – szólok rá, mielőtt elvenném a lapot, így ahogy visszaveszi, egy kis gondolkodás után, végül lefirkantja a lapra a szót, ami azt hiszem, hogy egyáltalán nem hosszú.

– Remélem, hogy így megfelelő – mormogja, így elveszem a papírt, majd lassan olvasgatni kezdem, hogy megtudjam, mi is pattant ki abból a kis nyomi fejéből.

– Me? Miért pont ez a címe? – kérdezem, rámutatva, hiszen ezen rendesen megakadt a szemem.

Taehyung

– Hát, azért, mert a gondolataimat írtam le – mondtam, rámutatva a lapra a tollammal. Namjoon megemelte a szemöldökét, de csak a balt, mintha teljesen hülyének nézne. – Ah! A gondolataimat, a... mindegy, hagyjuk, nem tudom elmagyarázni – sóhajtottam, hátradőlve a székemben, ő azonban nem tépte tovább a száját, nem kérdezett tovább, csak elmerülve olvasgatta a lap tartalmát.

Őszintén, én emlék szerűségekről írtam, olyasmiről, amit bárki megélt, vidám, boldog emlékek, amik egyben keserűek, fájdalmasak, hiszen, ha az ember arra gondolt, milyen vígan kacagott még a játszótéren, amellett, hogy pozitív érzés fogja el, elfogja egy bizonyos negatív is, ami később átcsap egy olyan hullámba, ami végül megállíthatatlanul söpri el az ember szívét. Nem véletlen az, hogy ritkán gondolkodik az adott személy a múlton. Mondjuk, nem vagyok pszichológus, sem pszichiáter, csak a saját példámból indulok ki: én utálok a múlton rágódni, utálok visszaemlékezni, utálok... utálok visszanézni a gyerekkoromba, akkor, amikor még nem volt semmi gond, mert mindig eszembe jut, mi jött azután, milyen... milyen dolgokon kellett keresztül mennem. Azt pedig nem szerettem.

Habár, a szöveg írás nem ment, reméltem, hogy Namjoon tud belőle hasznosítani néhány dolgot, hogy kiegészítse a sajátját, hiszen sejtettem, nem az én szövegem lesz a mérvadó, hanem az övé. Én nem tudok zenét komponálni, nem tudok szöveget írni, én csak énekelni és táncolni tudok.

Tánc...

Valamit elő is kellene adnunk. – A gondolatra összevontam a szemöldökömet, hiszen tudtam: Namjoon borzalmasan táncol. Azonnal elhúztam az ajkaimat, azonban megráztam a fejemet, hiszen az első lépés az, hogy a zene, a szám készen legyen, aztán ráérek koreográfiát csinálni hozzá, és Namjoonnal elszenvedni a mozdulatokat. Egy hónap... simán meglesz addig. Adjunk két hetet a táncra, és kettőt a zenére, bőven megleszünk, de az a két hét, mikor táncolunk... neki kínkeserves lesz, az szent biztos.

– Na? – kérdeztem végül, összefont karokkal a mellkasom előtt, kérdőn pislantva Namjoonra, mit szól a kreálmányomhoz, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dalszövegnek. Inkább egy kis... történetnek, sorokba szedve. Talán.

Namjoon

Őszintén megvallva, nem rossz ez a szöveg. Egyáltalán nem rossz. Vannak benne jó elemek és érzelmes is. Igazából, teljesen át lehet élni, és még talán illene is pár dolog a dalhoz. Egy halk szusszantást eresztek meg, aztán már is előveszek egy szövegkiemelőt a táskámból, viszont a másik kérdése, még mindig nyitva maradt, amit ugyebár nem válaszoltam meg.

– Egész jó, amúgy. Érzelmes, és kemény is, ahogyan te mondtad ehhez a pörgős, de még is bús számhoz ez pont jó lenne. Az én szövegemmel teljesen össze lehetne hozni. Ha nem is te énekled el teljesen a saját szöveged, hanem az enyém is benne lesz, az mindegy, mert mind a ketten beleadtuk amink van – magyarázom, aztán az ő szövegében, már is elkezdem kiemelni azokat a szavakat, vagy mondatokat, amik teljesen jók lennének hozzá. Így a sajátommal is ugyan ezt csinálom, mígnem a laptopomnak az egyik jegyzettömbjébe összeírom a kettőnk szövegét, majd összeillesztem úgy, hogy a rímek is tökéletesek legyenek, akárcsak a szövegek értelmei. Viszont, ugyebár nem mindig úgy jön össze, ahogyan azt gondolja az ember, így ahogy a számot hallgatom, folyamatosan úgy csiszolgatok rajta.

– Ejha, ez nem is rossz – szólal meg, ahogy közelebb hajol, hogy elolvassa azt, amit kreálok.

– Hát, egynek megteszi. Ha nem teljesen jó, úgy is átírom valahol, mert csiszolni kell rajta – magyarázom, picit elhajolva tőle, hogy ne lihegjen a nyakamba.

– Persze, ez evidens – motyogja, amint leül a seggére, hogy a székből figyeljen engem.

– Arra is gondoltam, hogy én nem csak énekelnék, hanem egy kis rappet is belecsempésznék, mivel ez a szám megköveteli azt is – vetek rá egy pillantást.

– Nem lesz az úgy sok? - kérdezi, mintha tudná mi mihez jó.

– Nem, de majd meglátjuk. Ha nem tetszik, akkor nem – vonok vállat, enyhén szólva beadva a derekam, hogy ne legyen még több konfliktus.

– Szerintem akkor sem kéne… – mormogja, csücsörítve az ajkával is, mint egy durcás kisfiú. Több sem kell, hogy az asztalra csapjak.

– Befognád?! Majd ha elkészülünk teljesen a szöveggel, és már énekeljük, akkor eldöntjük! – csattanok fel, amitől persze összehúzza magát, de egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire beszari. Végül csak egy sóhajjal letudom ezt, hiszen nem oldok meg semmit azzal, ha ordítok vele. – Viszont inkább menj a koliba, a végén kizárnak – mondom, miközben dolgozgatok még a gépen.

– Veled mi lesz? Csak nem itt alszol? – húzza gúnyos mosolyra ajkait.

– Nem ez lenne az első eset. Viszont húzz innen, majd holnap folytatjuk. Úgy készítsd a hangod, hogy ezt énekelned kell – mutatok a szövegre, végül csak felállok, hogy a táskámhoz sétáljak és kivegyem belőle a tárcámat, hogy vegyek magamnak kávét.

Nem akarom félbehagyni, mert biztos, hogy utána nem lesz olyan a lendület, mint eddig.

– Te még itt vagy? Menj aludni, ilyenkor nincs hasznod – sétálok el mellette, hogy lemenjek végre az egyik éjjel-nappal nyitva tartó boltba.

Taehyung

– Seggfej – mordultam rá, habár, már nem tartózkodott a helyiségben. Persze, kissé sértetten, morgósan indultam el a kollégium felé, miközben dühösen szusszantgattam.

Természetesen, örültem neki, hogy végül is, talált jó részeket a szövegemben annak ellenére, hogy én ehhez nem értek, de a modora, a viselkedése akkor is, minden egyes pillanatban kicseszte a biztosítékot, s habár, ezen a napon egészen normálisan el tudtunk lenni egymás mellett, féltem tőle, hogy egy idő után már egyre terhesebb lesz az egész, és nem fogunk tudni megférni a másik mellett. A tánc pedig a legnagyobb probléma volt, hiszen mindenki tudta, hogy Namjoon egy cseppet sem tud táncolni, nincs mozgása, nincs ritmusérzéke, ő csak a zenéhez ért, és annak komponálásához, de a ritmusérzék a mozdulataiból hiányzik, akár csak a levesből a só. Tartottam tőle, hogy ha tanítanám majd, biztos meg akarna enni reggelire, mert én a tökéletességre hajazok, és nem hagyom, hogy pont a tánc miatt bukjon minden. Viszont a szöveget már nagyjából ismerem, körül-belül az is marad, amit kreáltunk, szóval a kollégiumba érve, mély sóhajt vettem az ajkaim közé, és mikor konstatáltam, hogy egyedül tartózkodom a szobában, ledobtam az ágyamra a táskámat.

Hát, végül is, a ritmust ismerem, a szöveget megint csak ismerem, elkezdhetek valamit alkotgatni. Ha ő dolgozik, én sem lustulhatok, hiába lesz meggyőződve arról, hogy szart sem csinálok nélküle. Ő a zenét csinálja, én a koreót, szerintem ez remek munka megosztás.

Felsóhajtva álltam a tükör előtt, majd próbáltam a mozdulataimat az elképzelt ritmusra kreálni, több-kevesebb sikerrel, hiszen ahhoz, hogy tényleges mozdulatokat tudjak kitalálni, hallanom kell a zenét, de kiindulási pontnak ez is bőven megfelel, akár így is.

Szinte alig aludtam éjszaka, mert végig a koreográfián gondolkodtam, azon elmélkedtem, újabb és újabb mozdulatokat találva ki, próbálva néhány egyszerűbbet is, hogy Namjoonnak ne törjön bele a bicskája, azonban, mint mindig, a reggel túl gyorsan jött el, és nem kifejezés, ha azt mondom, olyan voltam, mint a mosott szar. Sőt! Még rosszabb is voltam, mint a mosott szar... Az órákon egyáltalán nem tudtam figyelni, két elméleti órát végig is aludtam, és az óra közepén kiáltott fel a tanár, hogy ha nem érdekel, ki lehet takarodni az előadásáról, és akkor búcsút inthetek a kurzusnak. Nem volt kellemes, de túléltem, és kettőkor már a stúdióban voltam, a szemeimet dörzsölgetve, halkan szuszogva.

Pedig ez a hónap ilyen lesz... szenvedős, vért izzadós, a többi pedig még rosszabb, hiszen mindegyiken csak többet és többet kell majd nyújtanunk, mindegyik fellépésre új szám, új koreográfia, új szöveg... Nem lesz egyszerű, főleg ezzel a tuskóval nem.

– De korán itt vagy – mondta Namjoon, ledobva a táskáját maga elé.

– Ja – sóhajtottam, hátra dőlve a székben. – Meddig jutottál tegnap? – kérdeztem, mire megforgatta a szemeit.

– Még dolgoznom kell rajta, nem a legtökéletesebb. Nem veszem ma sem túl sok hasznodat, az a szitu.

– Hé! Nem dísznek vagyok! – mordultam fel, szúrósan nézve rá. – Ha te dolgozol, én is! Nehogy már oda lyukadjunk ki, hogy azért, mert te vagy Kim Kibaszott Namjoon, a zene és szöveg legnagyobb szakértője, én nem figyelhetek, vagy nem szólhatok bele, ha olyan van! Ha nem veszed hasznomat, akkor szar ügy, én akkor is maradni fogok, mert nem egyedül lépsz fel ezen a szájbakúrt versenyen! – sziszegtem, villogó szemekkel nézve őt.

Namjoon

Szemem sarkából rápillantva, azonnal megpillantom azt az elszántságot az arcán, hogy ha ki is rúgnám a stúdióból, akkor is visszajönne. Így, hogy megkíméljem magam a további veszekedésektől, csak vissza leülök a székembe, hogy folytassam a szövegek kidolgozását, és a dalban is végrehajtok egy kis átalakítást, hogy a szöveget is jól kiemelje.

– Csinálj amit akarsz, de, hogy unatkozni fogsz itt, az is biztos – mormogom, rá sem pillantva.

– Nem érdekel, akkor is itt leszek.

– A te döntésed – veszem fel a headset-et a fejemre, azzal kizárva minden külső tényezőt, teljesen az új számra koncentrálok, hogy minél hamarabb elkészüljön és elő lehessen adni. Jó lenne begyakorolni úgy, hogy tökéletes legyen.

Tény, hogy a minap az este nem sokat aludtam, de megérte, hiszen sokat haladtam vele. Szerencse, hogy már hozzá vagyok szokva az éjszakázáshoz, különben úgy néznék ki, mint ez az idióta mellettem, akinek majd leragadnak a szemei. Persze, mondhatnám neki, hogy menjen aludni, de mivel makacs és önfejű, nem fog hallgatni rám.

Már lassan este tizenegy órát üt az óra, amikor egy halk szusszantással hátradőlök a székemben, hogy pihenjek, így a headset-et is levéve a fejemről, nyújtózok egy jókorát. Ahogy hátra pillantok a másikra, hogy megnézzem, mit is csinál, bizony, azt kell, hogy lássam, ahogy mélyen alszik a székében hátradőlve. Megvigyorgom a látványt, ahogy látom, miként alszik. A szája nyitva van, ahogy a feje teljesen hátra bicsaklik. Csoda, hogy a nyála nem folyik ki a szájából, de ennyi esze van. Miért a székben alszik, mikor itt van egy kibaszott kanapé? Semmiből sem tartott volna, ha oda átmászik és lefekszik. Felállva a székemből, újabbakat nyújtózkodva odasétálok hozzá, majd a karjaimba veszem, hogy a kanapéhoz sétálva, lefektessem rá, majd az ott lévő pokróccal betakarjam. Tény, hogy utálom, de azt azért nem szeretném, ha egészségügyi gondjai lennének ebből. Kegyetlen én sem vagyok azért. Meg aztán, ha baja lesz, a verseny is veszélyeztetve van.

– Ah, kell egy kávé – motyogom, ott hagyva egyedül, hogy aludhasson, így lesétálva az egyik éjjel-nappalis boltba, veszek magamnak egy kiadós kávét és valami kaját, hogy ehessek valamit.

Így, amint visszatérek, a másik persze még mindig alszik, jól bebújva a pokróc alá, amit ráterítettem.

– Mondtam, hogy nem lesz sok hasznod. Jobb lett volna, ha a koliban alszol – dörmögöm, leülve a székbe, hogy folytassam a munkámat.

Így is történik addig, amíg azon nem kapom magam, hogy a fejem többször előre bicsaklik a fáradtságtól. Álmosakat pislogva nézek az órára, ami már hajnali két órát mutat. Hatalmasat ásítva összezárom a laptopomat, majd lassan átmászok az ottani nagy fotelba, hogy abban aludhassam az igazak álmát, noha a takaróm most kivételesen egy dzseki, amit bevittem magammal, pont az ilyen esetekre, mert sosem tudni, ugyebár. Elhelyezkedve az ülőalkalmatosságon, végre én is álomra hajtom a fejem, ahogyan azt a másik is megtette, csak jóval hamarabb, mint én.

Remélem be fogja látni, hogy tényleg nincs még haszna. Ha elkészül ez a dal, és szöveg, akkor lesz minden a legtökéletesebb. Addig is, csináljon, amit csak akar.