Stubborn lovers - TaeMon (5/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI, erotikus momentumok!

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Jól esett, hogy elhívott magához, hiszen ez a második évünk, és még soha, soha senki nem ajánlotta fel, hogy aludjak nála – bár, hozzá kell tennem, kevesen tudták azt, hogy nem tudok hazamenni. Hiába is, Daegu nem a közelben van, ráadásul túl sok pénzem sem lenne hazautazni. Többet vinne el egy hónapban a haza-vissza utazás, mint bárki hinné. Abból meg van jó pár dologra a pénz, szóval, csak szünetben megyek haza, de van, mikor azt is itt töltöm. Jó kapcsolatom van anyával, csak... mióta barátja lett, azóta nem akarom zavarni. Örülök, hogy boldog, és hiába szeret engem, tudom, hogy olyasmihez fűzöm, ami fáj neki, ami fájdalmat okoz a szívének, vagy éppen sebeket tép fel, ezért inkább tartom a távolságot. Új életet kezdett, a sors úgy hozta, hogy nélkülem, de egyáltalán nem haragudtam rá, hiszen azok után, amiken keresztül ment, kijárt neki a boldogság, mellesleg pedig, én boldog voltam a kollégiumban, az ismerőseimmel, meg aztán, dolog is volt bőven, főleg mostanában.

A busz úton nem nagyon beszéltünk egymással, síri csendben bámultunk ki az ablakon, mert hiába volt éjszaka, tömve volt a busz, így szinte egymásnak préselődve álltunk a közepén, gondosan bámulva ide-oda, mikor hogyan hozta a helyzet. Miután megállt a busz, és a megfelelő megállónál voltunk, megkönnyebbülten szippantottuk magunkba a friss levegőt, utána pedig sétáltunk is, egyenesen Namjoon lakására.

Mihelyst felértünk, nyújtóztam egy hatalmasat, és levéve a cipőmet, a nappaliba tettem le a táskámat, Namjoon pedig követett, majd ledobta a sajátját, és az enyémet is, én pedig egy hálás mosollyal néztem rá, részben azért, mert elhívott magához, részben pedig azért, mert cipekedni is segített. Nem mondanám, hogy olyan hű, de jóban voltunk, mégis elvoltunk egymás mellett, elviseltük a másik társaságát, néhány alkalommal pedig egészen jót beszélgettünk, amin természetesen, mind a ketten meglepődtünk.

– Szóval, Bonnie és Clyde – mondtam, elgondolkodva, miközben ő a konyhába lépett, gondolom, hogy kávét főzhessen.

– Nagyjából már van a fejemben egy szám, de majd meglátjuk! Gondolkodj a szövegen, én annyira nem vagyok benne ebben a témában – kiáltotta ki, mire hümmögve elgondolkodtam.

– Rendben! Meg a táncon is agyalok majd – indultam meg a konyha felé, s mihelyst odaértem, az ajtóban álltam meg, az ajtófélfának döntve a bal vállamat. – Szenvedélyes kell, de olyan, amiben... hát, nem tapogatjuk egymást, vagy ilyesmi. Nem lesz egyszerű – motyogtam, lesütött szemekkel.

– Hát nem – nevetett keserűen, felém sandítva. – Ügyes vagy te, megoldod. – Megemeltem a szemöldökeimet.

– Mit mondtál? – vigyorogtam, ránézve.

– Hogy megoldod.

– Előtte.

– Hogy ügy... – Hirtelen elharapta a szót, majd felsóhajtott, mosolyogva csóválva a fejét, én pedig odaléptem mellé, levakarhatatlan vigyorral az arcomon.

– Te megdicsértél!

Namjoon

– Mi ez a vigyor? Menj, inkább zuhanyozz le, bűzlesz, akár egy gyárkémény! – mormogom, de egy mosoly még is az arcomon húzódik végig, aztán tenyeremmel a homlokára csapok.

– Auh! De megdicsértél! Ilyen sem volt még! – kuncogja, megsimítva a homlokát ott, ahol az előbb megcsaptam.

– Volt már ilyen. És oszd be, mert több ilyen nem lesz. Most pedig húzzál fürdeni, mert ha én befoglalom egy óráig nem jövök ki! – csapok ismét a homlokára, aztán visszafordulok az előző elfoglaltságomhoz. Nem hiszem el, hogy milyen szinten képes örülni annak, ha megdicsérem. Tény, hogy megdicsérem, mert tényleg ügyes és tehetséges, de persze ezt sem szabad túlzásba vinni nála.

Tenyerével megint a homlokát simogatja, aztán egy morcos kifejezéssel az arcán, elkezd kotorászni az egyik bőröndjében.

– Törölközők a fehér szekrényben, alul! – kiabálok ki neki.

– Vettem! – jön a válasz, végül már csak a fürdőszobám ajtajának a csapódását hallom. Egy sóhajjal megcsóválom a fejem, azzal egy vacsorának látok neki, hogy elkészítsem mind a kettőnknek. Igazából, jóleső érzéssel tölt el, hogy én sem vagyok egyedül. Biztos vagyok benne, hogy jó dolog az albérlet, de néha olyan magányos vagyok, főleg, hogy nem beszélek senkivel. Persze ez sem zavart úgy igazán, csak mostanában, ahogy ennek a kismajomnak megszoktam a jelenlétét a suliban is, és persze itt is. Eddig fel sem tűnt, csak mostanában, s most örülök neki, hogy itt van.

A vacsorával ahogy elkészülök, szinte azzal egy időben besétál pizsamában a másik.

– Uh, ez mi? – kérdezi, mellém sétálva, megnézve az ételt, ami gőzölögve az asztalra kerül.

– Curry és persze rizs. Ha szereted, ha nem, ez van. Megeszed! – szólok rá, amit egy halk nevetéssel nyugtáz.

– Nyugi, szeretem – mosolyogja, miközben a szekrényekben a tányérokat keresi, majd megtalálva, megterít.

– Helyes. Viszont holnap reggel egyedül ébredsz majd. Itt hagyom a kulcsot és mindent, ha kimennél.

– Rendben, de miért? – kérdezi meglepődve.

– Dolgozok, majdnem délig. Tudod, ez albérlet – mutatok a falak irányába.

– Ezt nem is tudtam. Azt hittem, hogy a családod segít – pislog nagyokat.

– Dehogy. Egyedül tartom el magam. A hétvégi melóm baromi jól fizet, így megoldom, még a kaját is. Jaj a kaja... ebből marad holnapra is, ha délelőtt ébredsz és ennél. De, ha nem tetszik, van még más is a hűtőben – tájékoztatom a dolgokról, ha végül úgy döntene, hogy mást enne. – Ha unatkoznál, értelemszerűen van TV, és laptop. – mondom, amire sűrűn bólogat. – Asszem' ennyi – vakarom meg a tarkóm, azzal leülünk enni. Furcsa ez is. Ha másokkal eszem így egy asztalnál az olyan semmilyen, de ahogy itt van Taehyung és az én házamban vagyunk így, olyan családias az egész. Nem értem, de még is jó érzés.

– Amúgy tényleg, mit is mondtál a megoldod előtt? – kérdezi a másik, ugyancsak egy hatalmas vigyor mellett.

– Hogy kussolj, és egyél! Nem mondom ki többször, oszd be! Esetleg, ha nagyon jól teljesítesz, mondok valamit. Viszont egyél, mert megütlek, ha továbbra is így vigyorogsz! – mormogom, de persze eszem ágában sincs bántani őt. Azok az idők elmúltak.

Taehyung

Nem tagadom a nyilvánvalót, tényleg rettenetesen meglepett, hogy megdicsért, még a zuhanyzás közben is végig vigyorogtam, nem is tudtam, hogy miért esett ennyire jól, miért mosolyogtatott meg, miért derített jobb kedvre. Talán a tudat, hogy kezd elismerni, vagy az, hogy nem néz teljesen hülyének, mint eleinte, hiszen kinek jutna eszébe egy színdarabot előadni? Kinek, ha nem Kim Taehyungnak? Szóval, jól esett, örültem és boldog voltam, szerettem, mikor elismertek, tőle pedig ez egy hatalmas dolog, hiszen... nem volt hozzám kedves szava sem, jó ideig.

– Akkor jól fogok teljesíteni! – vigyorogtam, majd lassan elkezdtem enni, és meglepő, de nagyon finom volt az étel. Talán utoljára anyukám főzött ilyen finomat, mikor még nála laktam, ez pedig, ha lehet, még jobb kedvre derített. Ki tudtam volna csattanni az örömtől, és furcsa, hogy Kim Namjoon jelenlétében történt mindez, ugyanis utáltuk egymást, nem is akármennyire, és ki gondolta volna, hogy egyszer mosolyogva fogunk együtt vacsorázni? Ha valaki ezt mondta volna pár hónappal ezelőtt, biztos, hogy körberöhögtem volna, miszerint mi soha a büdös életben nem fogunk közös nevezőre jutni. Bár, az túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy közös nevezőn vagyunk, mert ellentétesek az érzéseink, a gondolatmenetünk, de talán ez nem is baj. Engem legalábbis, egyáltalán nem zavart.

– Attól félek én is – mosolygott, még megjegyzést fűzve az előző mondandómhoz, amire nem reagáltam, csak mosolyogtam egy hatalmasat, tovább majszolva az ételt, amit nemrégiben készített.

Tény, kicsit rossz volt, hogy egyedül leszek a lakásán délig. Elég... érdekes érzés volt, hogy egyedül lehetek az ő lakásán, miközben... hát, olyan volt a viszonyunk, amilyen.

– Amúgy, köszönöm, hogy elhívtál magadhoz. Nagyon jól esik – mondtam halkan, kissé félénken nézve rá, mire rám emelte hatalmas íriszeit, azonban ő is felfelé ívelő ajakgörbületre húzta száját, megrántva egy kicsit a vállait.

– Nem tesz semmit, nekem is jó, hogy nem egyedül vagyok – sóhajtott fel, odébb tolva az üres tányérját, majd nyújtózott egy hatalmasat, később pedig én is befejeztem az étkezést, hátradőlve egy kicsit a székben, halkan pihegve, ugyanis tele ettem magam; nem is kifejezés, mennyire tele voltam. Nem szoktam sokat enni, de ebből muszáj voltam degeszre ennem magam.

– Jól főzöl. Ki sem néztem volna belőled. Én kész analfabéta vagyok a konyhában – nevettem fel hangosan, megforgatva a fejemet. – Mikor tizennégy éves voltam, anya megkért, hogy főzzek valamit, mire hazaér. Felgyújtottam a konyhát, ő pedig sírva fakadt, de utána megölelgetett, mert megégettem a kezem, miközben el akartam oltani a tüzet – vigyorogtam, megcsóválva a fejemet. Az már más történet, hogy utána apa anyát verte meg, hogy miért enged férfit a konyhába, mikor az ő dolga lenne a főzés, de ezt már nem akartam Namjoon orrára kötni.

– Jesszus! Én már gyerekkorom óta főzök – vigyorgott, fejcsóválva. – És miért nem édesanyáddal élsz? Miért nem mész hozzá haza? – kérdezte, az asztalra könyökölve, álla alatt fűzve össze az ujjait, azokon támasztva meg a fejét.

– Hát, Daegu messze van, nagyon.

– Yoongi is ott lakik, mégis hazajár néha – mondta, összevonva kissé a szemöldökét.

– Mmm... tudod, anya első házasságából vagyok, ami hát, nem alakult túl jól. Igazából, szeret engem, én vagyok a mindene, de pár éve lett egy barátja, és a közös gyereküket várja most. Nem akarok a terhére lenni, vagy ilyesmi. Nem fűzöm jó emlékekhez. Tudom, hogy szeret, mert mindig hív, vagy ír nekem, mindig megkérdezi, hogy vagyok és kell-e pénz, de egyikünknek sem lenne jó, ha látnánk a másikat. Azaz, egy idő után biztos jó lesz, de most így jobb. Bonyolult ügy – mosolyogtam rá, megrántva a vállaimat.

Namjoon

Csendesen végighallgatom a mondandóját, ami elég érdekes, tekintve, hogy szeretik egymást az anyukájával. Vajon az apjával mi a helyzet? Elváltak volna a szülei, ezért nem beszél úgy róla?

– Elhiszem, hogy bonyolult. A családi ügyek sosem egyszerűek – mosolyodom el halványan, miközben felállok az asztaltól és a mosatlant összeszedve a mosogatóba teszem, hogy elmossam őket.

– Hát... eléggé nem egyszerű, az már biztos – mondja, s miközben rápillantok, meglátom azt a keserű mosolyt az arcán. Lehet, hogy jó lenne felvidítani valamivel. Viszont, szeretnék valami pozitívat is hozzászólni az előzőekhez.

– Figyelj, szerintem nyugodtan hazamehetnél néha. Ha anyukád szeret, biztos hogy nem okoznál neki rossz érzéseket. Biztos hiányol, most ha lesz egy tesód, biztos szeretné, ha te is ott lennél vele néha. Hiába volt egy rossz házassága, ugyan úgy a gyereke vagy, akiről sosem fog lemondani – mosolygok rá bátorítóan. Persze láthatóan jólesnek neki a szavaim, s láthatóan elgondolkodik egy picit. – Szerintem meglátogathatod néha, biztos szeretné már elújságolni a tesódat, hogy mennyit fejlődött – kuncogom, ahogy belegondolok, hogy bizony egy anya egyik legnagyobb vágya, hogy az egyik gyereke szeresse a kis tesóját és tudjon róla mit mesélni.

– Lehet, hogy igazad van, csak a pénzzel sem állunk túl jól. Egy utazás megviselné anya pénztárcáját – motyogja.

– Akkor miért nem jössz dolgozni oda, ahol én vagyok? Tudnál keresni egy keveset, sőt még segíteni is tudnád őket – törlöm meg kezem, amint elmosom a mosatlant, aztán odasétálva hozzá, leülök mellé.

– Ez sem egy rossz ötlet – szólal meg viszonylag vidámabb hangon.

– Ha gondolod, szólhatok a főnöknek és ha úgy érzed, jöhetsz velem következő alkalommal – borzolok nedves hajába, amit azonnal megnevet.

– Rendben és köszönöm. – néz fel rám összeborzolt frufruja alól.

– Ugyan, nem tesz semmit. Viszont, mit szólnál, ha lazítanánk egy kicsit? – érdeklődöm, megvonogatva a szemöldököm.

– Mármint? – érdeklődik, mígnem felállok a helyemről, aztán az egyik szekrényből előveszek egy üveg alkoholt.

– Ihatnánk. Ez már régóta itt van, nem tudnám egyedül meginni. Te is ellazulnál, meg én is – vigyorgom, miközben leteszem a piát az asztalra.

Taehyung

Nagy szemekkel méregettem hol Namjoont, hol az italt, azonban bármennyire is csábított, valamiért úgy éreztem, jobb lenne, ha most nem innánk. Én amúgy sem vagyok egy nagy ivó, könnyen becsiccsentek, vagy lerészegedek, Namjoonnak meg dolgoznia kell reggel, így nem hiszem, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha esetleg alkoholt innánk. Próbáltam magamban megfogalmazni a dolgot úgy, hogy nehogy megsértsem, de ő már a poharakért sétált, s kis idő után le is tette az asztalra, én pedig elhümmögtem magam, megköszörülve a torkomat.

– Nem biztos, hogy jó ötlet lenne inni – motyogtam magam elé, mire megállt a mozdulataiban, rám emelve íriszeit, kérdőn, nagy szemekkel pislantva.

– Mert? – kérdezte, kicsit összevonva a szemöldökét, mintha nem értené, miért mondtam nemet, természetesen, én lassan el is kezdtem magyarázni, hangot adva immáron a gondolataimnak is:

– Hát, tudod, nem vagyok egy nagy ivó, könnyen lerészegedek, berúgok, mellesleg, neked holnap dolgoznod kell, szóval nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most inni – néztem rá, mire elnevette magát, finoman a hasára téve jobb tenyerét, azzal rám nézett, vigyorogva csóválva meg a fejét. Én persze felfújtam az arcom, mert nem értettem, mégis, mi a franc vicces ennyire a mondandómon, de utána a hajamba borzolt, széles vigyorral az ajkain.

– Mentem be már dolgozni másnaposan is, ettől meg kétlem, hogy berúgnánk. Csak egy kis lazítás, semmi több – vigyorgott, mire végül rábólintottam, ám legyen, igyunk.

Persze, eleinte tényleg nem akart egyikünk sem sokat inni, de a helyzet furcsasága kihozta belőlünk a lehetetlent: hihetetlenül jól beszélgettünk, mindenféléről, az iskoláról, arról, melyik tanárt utáljuk és mennyire, mi a legnagyobb nyűg ebben az egészben, és arról, hogy egyikünk sem bánta meg ezt a versenyt. Végződjön akárhogyan, már nyertünk azzal, hogy... hogy jóban lettünk. Ez pedig megmosolyogtatott. Hihetetlen jól esett.

Igen ám, ez ment egészen addig, amíg az üveg fele még megvolt. Utána már nevettünk, vicceket meséltünk egymásnak, aztán, miután elfogyott az ital, Namjoon már zenét kapcsolt, én pedig, hát... jeleztem, hogy nem vagyok túl jó ivó, szóval ingatag lábakkal, röhigcsélve álltam fel az asztalra, hogy lelejtsek egy jó kis táncot.

– Így leszek Bonnie – kacagtam, a csípőmet rázogatva, mintha éppen hastáncolnék. – Sőt! – A pólóm alját összefogtam, majd összekötöttem úgy, hogy a hasam látszódjon, Namjoon pedig röhögve figyelte, azt is, ahogy a pizsama nadrágom egyik alját felkötöttem, egészen a combom tövéig. – És én vagyok Bonnie! – nevettem hangosan, körbe-körbe sétikálva, majd megálltam, és ismét táncolni kezdtem, mint egy... idióta. Ráztam a csípőm, ráztam a seggemet, a vállaimat.

Tipikus csajos tánc. Ha már Bonnie leszek…

Namjoon

Hangos kacagás hagyja el számat a látványra, hiszen hihetetlenül vicces, ahogy így kibontakozik az alapból kicsit zárkózott önmagából. A riszálását végig figyelemmel követem, aztán, hogy én se maradjak ki a jóból, jómagam is ingatag lábakon ugyan, de felállok és odabotorkálva hozzá, hangosan nevetgélve, elkapom a derekánál fogva, hogy magamhoz húzzam.

– Akkor én vagyok Clyde – nevetem jóízűen, miközben teljesen magamhoz vonom és valami táncnak éppen, hogy csak nevezhető valamit adok elő vele. Természetesen, ettől ő is hangosan nevetni kezd, ujjaival pedig a vállaimba kapaszkodva, fejét hátradönti, hagyva, hogy a vidám hangok szabadon távozhassanak belőle.

– Ez nagyon jó! Tuti, hogy mi nyerjük meg. Ez a Bonnie és Clyde páros nyerő lesz – kuncogja, miközben ismét a szemeimbe néz, szinte már csábosan, szexisen, mintha csak engem akarna elcsábítani. Vigyorom kiszélesedik, főleg akkor, amikor mutatóujját végig húzza mellkasomon, amit a pólóm fed.

– Úgy legyen. Ha már eddig eljutottunk, csináljuk meg – nevetem, jókat kuncogva, kezére fogva, majd egy újabb táncra hívva, ahogy egy újabb szám kerül lejátszásra. Az egészet végig táncoljuk és nevetjük, csoda, hogy még bírjuk szuflával, noha arcunkon már kezd gyöngyözni a verejték, de kit zavar ez? Végül, amikor ő közel kerül hozzám, csípőjét lágyan ringatni kezdi az ölemnél, amit eleinte megmosolygok, de ahogy egyre több ingert kapok, bizony arcomról a mosolyom kezd lelohadni, ujjaimmal pedig jobban a csípőjére marok, hogy közelebb érezzem fenekét az ölemnél.

Szemeimet behunyva, szinte azonnal hátradöntöm picit a fejem, ahogy csípőjével ugyan úgy köröz, mint eddig is, arról nem is beszélve, hogy ő észre sem veszi, hogy mit vált ki belőlem, én pedig tudomást sem veszek arról, hogy kivel táncolok ilyen forrón. Aztán, egy csalódott sóhaj hagyja el a számat, mikor elhúzódik tőlem és ribancokat megszégyenítő csípőmozgással adja elő műsorát arra a számra, amit harmadjára írtunk.

Ajkaimat azonnal megnyalom, hiszen a hasa, ahogy megmutatkozik a felkötött felsője alól, olyan kívánatosnak és csinosnak találom. Taehyungnak nagyon szép hasa van. Olyan, amilyet alapból csókolgatnék, harapdálnék és marnék. Félreértés ne essék, nem vagyok meleg, de Taehyung teste, igazán rabul ejt, főleg most, ebben az ittas állapotban, amit nem értek. Ittasan sem kéne máshogy viszonyulnom hozzá, bár ez most mit számít? Szarom le, hogy mit kéne csinálnom józanként. Én most csak a pillanatnak élek és semmi másnak.

Remegő lábaimmal visszamegyek a kanapéhoz, majd leülök rá, onnan figyelve a másikat, aki továbbra is a zenének átadva magát táncol, mozog olyan kecsesen, akár egy hattyú. Már, ha lehet ilyet mondani egy pasira. De mégis, tényleg nagyon kecses. Ahogy a hasa mozdul, majd a csípője, eszméletlenül szexi, és folyamatosan az a vágy dübörög bennem, hogy akarom őt. Jobban, mint bármi mást. Talán a versenynél is jobban akarom most őt. Mikor tekintetünk összekapcsolódik, szinte érzem, ahogy forr közöttünk a légkör.

Ő ajkait megnyalva, lassú léptekkel halad felém, míg én újabb vigyort villantok felé, aztán megcsapkodom a combjaimat, hogy jöjjön és folytassa a táncot itt a combjaimon. Persze, kétszer sem kell mondani neki, lassú és kimért léptekkel lépked felém, mígnem megállva előttem, egyik lábával feltérdel a kanapéra, majd helyet foglal rajtam.

– Ez az, mutassa meg az én kis Bonniem, hogy mire képes – kuncogom, tenyeremmel pedig azonnal a fedetlen derekára simítok, úgy nézve fel a szemeibe, amikkel folyamatosan az én íriszeimet fürkészi, egy csíntalan mosollyal az ajkain.

Több sem kell, hogy ujjaimat már is felcsúsztassam a hátára, bevezetve őket a felsője alá, majd ahogy lassan ringatja ölemen a csípőjét, egy hirtelen és furcsa ötlettől vezérelve, közelebb húzva magamhoz, ajkaimat az övére zárom, ezzel egy csókot kezdeményezve, miközben nyelvemmel bebocsájtást kérek szájába, ahogy teljesen elkapott ez a furcsa hév.