Stubborn lovers - TaeMon (16/19)

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: És itt is van a folytatás! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Ott dideregtem a matracon, miután lehúzta rólam a takarót, majd nagy nehezen összeszedtem magam, hogy felöltözhessek. Mivel a táskám a nappaliban volt, így kiszolgáltam magam Namjoon ruháival: kivettem egy alsót a komódjából, kivettem a szekrényéből egy bő pólót, és egy rövid nadrágot, majd a szemeimet dörzsölgetve sétáltam ki a konyha irányába. Igaz, hogy borzasztóan álmos voltam, jó párszor neki is mentem valaminek út közben, ami a lábam alatt volt, mire elértem a konyhát. Persze, Namjoon megnevette a közlekedésemet, én azonban ügyet sem vetettem rá, annyira álmos voltam. Fél kettőkor kelni azért nem semmi. Nem is tudom, utoljára mikor aludtam ennyit.

– Látom, kiszolgáltad magad – mondta, mikor leültem az asztalhoz, majd lassan végigmértem magam, végignézve a hordott ruháimat.

– Baj? Leveszem, ha zavar – mondtam rögtön, álmos szemekkel nézve fel rá, mire azonnal megrázta a fejét, és lassan kezdett el teríteni.

– Engem ugyan nem zavar – vigyorgott rám, letéve elém a tányért, mire bólintottam egy aprócskát, továbbra is ásítozva.

Ezután letette az asztalra az ételt, majd kiszedett belőle nekem, és saját magának is, utána pedig enni kezdtünk. Nekem elég lassan ment, ugyanis nem szoktam felkelés után enni, de hát, ha egyszer muszáj volt, akkor muszáj volt, szóval... komótosan eszegettem a "reggelimet", Namjoonnal együtt.

Elég meghittnek gondoltam a pillanatot, és szerettem volna, ha a verseny után is így maradunk, de persze, éreztem, hogy azután valahogy minden más lesz, de reménykedtem, hogy legalább ennyire jóban leszünk, és... azt sem bántam volna, ha sűrűbben le is fekszünk. Tény, hogy fájt a fenekem, de azért a pillanatért megérte az utólagos gyötrelem, nem is akármennyire.

Miután befejeztük az étkezést, és elpakoltunk magunk után, majd megittam a kávécskámat is, amit a másik készített nekem, már mentünk is a nappaliba, hogy próbálhassunk. Egyedül az volt a gond, hogy nem volt tükör. Emiatt húztam is a számat, hogy csak be kellett volna menni, ugyanis csak tükörben fogjuk látni a hibákat, de reméltem, hogy tudjuk már annyira, hogy ez ne lehessen gond. Tükrök nélkül nehéz koreográfiát tanulni, de végül is, nekünk már csak gyakorolni kellett, szóval... csak nem lesz baj. Már ő is egész jól tudta az egészet.

Egész jól ment addig a részig, amíg el nem kellett volna kapnia. Akkor jött a nagy gond, ugyanis én teljes erővel vetődtem neki a testének, és mintha elbambult volna, vagy nem figyelt volna oda, egyszerűen nem kapott el, a túl nagy lendület hevében pedig szinte lepattantam róla, és akkorát estem hanyatt, mint még soha. Akkorát koppantam, hogy az egész szobában visszhangzott, ő pedig ijedten, aggódva nézett le rám, miközben összegörnyedtem a padlón, grimaszba rándult arccal. Persze, azonnal felsegített, sűrű bocsánatkérések közepette, aztán, mivel kihisztiztem, folytattuk a táncolást, de ezután én voltam hihetetlen módon ügyetlen. Csetlettem-botlottam, rengetegszer elestem, és volt, mikor a sérült lábamra zuhantam, akkor pedig azt hittem, bepisilek a fájdalomtól, még a könnyem is kicsordult, a földön fetrengve.

– Jó! Most hagyjuk abba! – guggolt le mellém, miközben felültetett. – Csoda, hogy nem törted ki a lábad – szusszantotta, miközben a sérült végtagomat nézte.

– Nem pihenhetünk. Már csak pár nap, és verseny lesz, Namjoon! Muszáj próbálni, mert nem tökéletes, amúgy sem lesz az, de így főleg nem! Most van péntek, kedden verseny, és mintha egyikünk sem fogná fel ennek a súlyát! – Amint kimondtam, hihetetlen gombócot éreztem a torkomban. Ez a pozitív, szerelmes érzés annyira elvette az eszemet, hogy el sem jutott a tudatomig, miszerint kedden már verseny lesz. Édes Istenem…

– De ha lesérülsz, nem jutunk előrébb…

– Leszarom! – álltam fel nagy nehezen, a tincseimbe túrva ujjaimmal. – Próbálunk, és kész! Van ezen kívül már csak három napunk, és még nem is énekeltünk tánc közben egyszer sem. Bele kell húznunk.

Namjoon

Ez a pár nap rettenetesen gyorsan eltelt. Végig próbáltuk a napokat, alig álltunk meg, ami aggasztott. Természetesen nem az aggasztott, hogy csinálni kellett, hanem az, hogy a másik sokszor nagyon elfáradt, volt, hogy a sérülései miatt menni is alig tudott, így nekem kellett elvinni a szobámig, ami tény, nagyon aranyos volt, de aggasztott, hogy túlhajszolta magát. Persze, ezalatt a pár nap alatt, közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha. Vagyis én ezt éreztem, hogy sokkal közelebb áll már hozzám barátomként, mint valaha és ezt gyakran a testemmel is kimutattam neki, ami nem volt ellenére, még akkor sem, amikor tánc közben elkaptam, és megmutattam neki azt, ami neki járt. Tény, utána volt egy kis vita, hogy elbasztam a próbából azt az egy-két órát, ami fontos volt. Az volt, de úgy érzem, egy kis kikapcsolódás sosem árt, még ha szexről is van szó. Aztán a suliban is végig próbáltunk, immár a tánc mellé az éneklést is beiktattuk, ami szerencsére jól ment. Megérte hisztiznie, hiszen elkészültünk a koreográfiával és az énekléssel is, ami némileg nyugalommal töltött el, egészen a verseny napjáig.

Halkan morgolódva sétálok fel, s alá a kis öltözőnkben, ahogy belegondolok, bizony egy óra és színpadra kell lépnünk. Félek, hogy mi lesz, hogy mit fogunk csinálni. Félek, hogy a másiknak baja esik, ugyanis tudom, hogy bele fog adni mindent, hogy a próbákon elsajátított tudásától is magasabb szintet fog produkálni ebben az állapotában. Hallom, ahogy elkuncogja magát, miközben figyeli, ahogy oda-vissza járkálok, fújtatva, mint egy felbőszült bika.

– Ez vicces – kuncogja csillogó szemekkel.

– Micsoda? – mormogom, ráemelve íriszeimet, így találkozik tekintetünk.

– Hát ez, ahogy járkálsz. Ennyire nem voltál még ideges – mosolyogja, miközben leveszi rólam a tekintetét, aztán a tükörhöz sétál, hogy megigazítsa a haját, majd a sminkét is tökéletesítse. Nem mondom, eszméletlenül jól áll neki, ahogy kihúzta a szemeit. Ha lenne rá lehetőségem, megdugnám most is, aztán az arcára élveznék, hogy elmossam vele azokat a…

– Aaaaaajh… – vonyítok fel, ahogy rájövök, hogy már megint kibaszott kanos vagyok, aminek nem kéne így lennie, főleg nem ebben a pillanatban. Látom, ahogy a tükörből meglepődve néz rám. – Ideges vagyok, hiszen ez az utolsó versenyünk. Aztán… – leveszem róla a tekintetem, oldalra fordítva szemeimet, hogy egy fésűt fixírozzak az asztalon – nem akarom, hogy bajod essen. Fosok ettől, mert tudom, hogy túlteljesítesz – mondom halkan, szinte dünnyögve, mint egy kisfiú. - Még az sem segít az egészen, hogy itt állsz kisminkelve előttem, ami... irtó szexi – szuszogom, azzal inkább elfordulok tőle, ugyanis érzem, hogy ég az egész arcom, szinte tudom, hogy a füleim is vörösek. Olyan gáz tudok lenni olykor, hogy el sem hiszem.

Nem tudom, hogy TaeTae eddig hogyan bírta ki mellettem.

Taehyung

Elmosolyodtam, mikor elmondta, hogy ideges emiatt, nem akarja, hogy bajom essen, és hogy mennyire szexi vagyok. Olyan volt, akár egy durcás kisfiú, aki törődésre, szeretetre vágyik, de sajnos, olyasmi szeretetet most nem tudnék megadni neki, mint amire szüksége van, azonban közelebb léptem hozzá, majd adtam az arcára egy aprócska, pillekönnyű puszit, ő pedig meglepetten nézett rám, hatalmas szemekkel.

Tény, én is nagyon féltem, főleg amiatt, hogy egy-két lépés nagyon nehezen megy, és nem biztos, hogy tökéletesen végig fogom tudni csinálni, emiatt pedig... rettegtem. Ahogyan attól is, mi lesz, ha elesek a színpadon. Az lenne az egyik legrosszabb, az egyszer biztos. Nem akartam beégni, és nem akartam beégetni Namjoont, és sűrűn eszembe jutott, mióta az öltözőbe léptünk, hogy talán jobb lenne, ha még gyorsan visszamondanánk a fellépést, lefújnánk, de nem akartam megtenni. Igen, gondolkodtam rajta, talán ez lenne a legbölcsebb megoldás, mert nem voltam biztos az előadásban, a történetben, és abban sem, hogy hogyan fogunk – inkább fogok –, teljesíteni. Elbizonytalanodtam, Namjoon idegeskedése pedig erre csak rátett egy lapáttal. Rettegtem, és féltem, de próbáltam nyugalmat sugározni, nem kell az, hogy mind a ketten ki legyünk fakadva, és bosszantsuk egymást feleslegesen.

– Nem lesz bajom, ne aggódj, ne fossál – kuncogtam, miközben leült, én pedig lassan a térdeire ültem, átkarolva a nyakát, fél testemmel az övéhez bújva, halvány mosollyal nézve rá.

– És ha mégis? – kérdezte félve, mire megforgattam a szemeimet.

– Nincs mégis. Nem lesz semmi baj, ne félj. És ha jó eredményt érünk el – kuncogtam, ujjbegyemmel megsimogatva a mellkasát, körözve rajta az ujjaimmal –, akkor megünnepeljük, ha nem nyerünk, és pocsék helyezést érünk el, akkor pedig megvigasztaljuk egymást – súgtam ajkaira, finom csókot lehelve rájuk, mire megremegett, lehunyt szemekkel.

– Szavadon foglak – mosolygott, átkarolva a derekamat, jobban húzva magához, mire elmosolyodtam, megcsókolva az ajkait, forró, szenvedélyes csókcsatára hívva a nyelvét, amit örömmel, boldogan fogadott el.

Féltem. Iszonyatosan féltem, de reménykedtem abban, hogy minden rendben lesz, mert ha nem... azt nehezen fogom túlélni, nehezen fogok kilábalni belőle, de ha mást nem is, Namjoonnak biztosan sikere lesz, és valaki figyelmét biztosan felkelti, ugyanis a táncban is rengeteget fejlődött, csodálatosan énekel, és nagyon jól rappel is, az előadásmódja pedig tökéletes. Reméltem, ha még szar is leszek, ő kitűnik majd mellőlem.

Namjoon

Annyira szeretek vele csókolózni. Hihetetlen sok energiát kapok így ezáltal tőle, ami feltölt és megnyugtat, ezt a gondolatát pedig, hogy megünnepeljük, vagy megvigasztaljuk egymást a verseny végkimenetelének megfelelően, szintén nagy motivációval bír. Halkan felszusszantok, mikor elengedem ajkait és rámosolygok, megsimogatva arcát.

– Rendben, csináljuk meg. Vigyázni fogok rád – lehelek még egy apró csókot a szájára, majd amikor elengedjük egymást, én kimegyek, hogy hozzak magunknak egy kis innivalót.

Az egy óra viszonylag gyorsan elszalad, mígnem már azon kapjuk magunkat, hogy bizony a színpad mellett állunk, rajtra készen, hogy előadjuk azt a számot, amivel annyira megszenvedtünk már. Ez a Bonnie és Clyde téma remélem, hogy elnyeri a szűri tetszését. Bár, ez sem érdekel, ha a másik itt van mellettem.

– Jól vagy? – kérdezem, ahogy végig simítok felkarján, belenézve a picit ijedt szemekbe.

– Persze, csak izgulok – szuszogja, majd a szájához igazítja a fejére rögzített mikrofonját, hogy az megfelelő szögben legyen és kényelmes is legyen a számára.

– Itt leszek. Nem hagyom magára a kis Bonniem – kuncogom, belesimítva a hajába, ügyelve, hogy más ne vegye észre, hiszen a múltkor is eléggé rosszul viselte a másik a buzis dolgot, de megértem. Azok az emberek undorítóak voltak.

– Még jó – neveti el magát, némileg felszabadultan, végül, ahogy felhívnak minket a színpadra, felsétálunk, hogy végre elénekeljük, és eltáncoljuk a számunkat. A zsűrik előtt állva, elmondjuk, hogy mennyit készültünk, hogy már nagyon vártuk ezt a versenyt. Persze kibökték, hogy a másik megsérült, így már is aggódva figyelik, amit a másik egy kínos nevetéssel nyugtáz.

– Kezdhetitek! – mondja a mikrofonba az egyik zsűritag, mi pedig beállva a megfelelő pozícióba, elkezdünk énekelni, majd táncolni. Tudom, hogy a másiknak nagyon nehéz most ez, tudom, hogy fájdalmai vannak, de én próbálom folyamatosan támogatni s mikor meg-megbillen, mindig erősen a karjaimban tartom, ezzel is éreztetve vele, hogy nincs egyedül, meg ugyebár, elrejtem a közönség elől azt a minimális hibát. A szám hangosan dübörög, mi pedig szinte felperzseljük a színpadot. TaeTae hihetetlenül jól teljesít, hihetetlenül szexi, és kecses, akárcsak egy hattyú. Mellette én egy otromba béka vagyok, aki csak trappol egyik helyről a másikra. Hihetetlen, még úgy is, hogy sérült. Annyira... imádom őt.

Taehyung

Rettegtem, féltem, hogy elrontok majd mindent, és mikor már a színpadon álltunk, hogy kezdhessünk, a szívem a torkomban dobogott, minden tagom halványan remegett – amit a közönség soraiból persze, nem lehetett látni, én azonban akkor is éreztem a remegésemet, és a hihetetlen nagy bizonytalanságomat. Próbáltam maximálisan teljesíteni tánc közben, és beleadni mindent, amit tudtam, s habár, a kulcscsontom már nagyjából helyre jött, talán egy hét kellett ahhoz, hogy minden rendben legyen, szóval korlátozottan, de tudtam mozgatni a kezemet, és kicsit szabadabban táncolni, de a lábam még mindig szörnyű volt, és valamiért, abban a pillanatban a rengeteg merevítő sem akart segíteni rajta, én azonban akármennyire is fájt, mindig ráléptem, lendületesen erősen.

Egész jól ment minden, annak ellenére, mennyire sérült voltam, hellyel-közzel, de jól adtuk elő a számot, azonban a végéhez érve volt egy táncrész, amiben én előre léptem, Namjoon pedig ugyan így tett, és a kezünkkel két pisztolyt formálva érintjük össze mutatóujjainkat, utána pedig a földre borulunk térdelve, ami az elbukást jelentené. Ezzel egy gond volt: nem bírta a lábam a terhelést, és úgy vetődtem Namjoon testének, hogy az alig tudott elkapni, de mikor sikerült, a karjaiba ölelt, és velem együtt borult el a földön, improvizálva, nekem azonban égett a fejem, lángolt az arcbőröm a szégyentől, így a nyakába hajtottam a fejemet, megremegő ajkakkal, ugyanis közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam. Annyira éreztem, hogy el fogom baszni, de annyira... de annyira... – Tényleg, nem vagyok egy bőgős fajta, de azért ennyi ember, és a zsűri előtt ekkorát hibázni, ilyen hatalmasat tanyálni iszonyatosan gáz.

A közönségnek tetszett, mikor felkeltünk a színpadon, és felálltunk, nekem azonban még mindig lángolt az arcom, és könnyesedtek a szemeim. Már láttam magam előtt a piros füleimet, és orromat is, ami azt jelezte, hogy lassan elsírom magam. Bár, lehet, hogy így még jobb is a vége, mint eredetileg, de mindenki látta, hogy a lábam volt a hibás, biztos, hogy mindenki észrevette, hogy nem bírtam magam tartani a rossz lábamon, szóval... esélytelen volt az egész.

Miután elhangzott egy tapsözön, mi meghajoltunk, majd lesétáltunk a színpadról, s mihelyst eltűntünk a szemek elől, kétségbeesetten fordultam Namjoon felé.

– Elbasztam az egészet! Kurvára elbasztam az egészet! – mondtam kétségbeesetten, már-már eleresztve egy-egy könnycseppet, halványan remegő ajkakkal.

– Dehogyis! Olyan volt, mintha így lett volna megtervezve, jól improvizáltam – mosolygott kedvesen.

– D-de... de úgy néztünk ki, mint két homokos, Namjoon! Mintha... áh! – nyögtem, a hajamba túrva ujjaimmal, folyamatosan remegő szájjal. – Biztos azt mondják, hogy ilyen forró előadást nem fognak értékelni! – súgtam, mire felsóhajtott, lefejtegetve ujjaimat a saját hajamról.

– Taehyung, higgadj már le. Attól, hogy átöleltelek, és a földre borultunk, nem lesz meleg az előadásunk. Egyáltalán nem volt az, de amúgy is, Bonnie & Clyde-ot adtunk elő, ők szerelmesek voltak, ebbe nem gondoltál bele? – kuncogta, mire felnéztem rá.

– D-de az más! Mármint... más, ha mozdulatokkal elmesélünk valamit, intimitás, és érintések nélkül, d-de ez így... ez így nagyon... nyálas, melegfiús volt! – mondtam, remegő szájjal.

– Túl kritikus vagy magaddal szemben. Nem volt ezzel semmi baj. Igen, hibáztál, de azért, mert sérült vagy, és ha engem kérdezel, rettenetesen jó voltál. Az emberek véleményével meg ne törődj. Miért fontos az, hogy most ki mit gondol? Ez művészet, nem az utcán sétáló emberek véleménye a fontos, a művészetet pedig akármilyen, nem úgy értékelik majd, hogy ez a két fiú melegtáncot járt – ami hozzáteszem, egyáltalán nem volt vészes, mert csak megöleltelek. Érted? Nem lesz semmi bajuk a végével, maximum a botlás, és az, hogy látszott, nem így volt megtervezve. Ne parázz ennyit – mosolygott, a hajamat simogatva.

– De akkor is – súgtam, lesütött szemekkel. – Elbasztam az egészet – görbültek lefelé az ajkaim, majd a színpad végébe állva, szipogva néztem, ahogy Jungkook kiáll a színpadra, és lassan, de elkezdi az előadását. – Ő fog nyerni – súgtam, szomorkásan, mélyet sóhajtva, mire Namjoon átkarolta a vállaimat, megcsóválva a fejét.

– Tudtuk, hogy nem fogunk nyerni, nem? Az esélytelenek nyugalmával indultunk, mit pattogsz már? Nagyon jól tudtuk, hogy mi nem leszünk elsők – mondta, mire felnéztem rá, mély sóhajjal.

– De attól még jó lett volna – mondtam halkan, szomorkásan, lesütve a szemeimet, a falnak döntve a halántékomat. – Ha nem baszom el, lett is volna esélyünk. Bár, sokszor rontottam, szóval mindegy – sóhajtottam, megcsóválva a fejemet. – Inkább menjünk haza.

– Várjuk meg az eredményhirdetést…

– Nem akarom, úgysem nyerjük meg, de még az első háromban sem leszünk benne! Csak... menjünk – sóhajtottam, mire Namjoon mosolyogva rázta meg a fejét.

– Nehezen viseled a vereséget – puszilt a hajamba, mire felnéztem rá, vállat vonva.

– Jól viselném, ha nem az én bénaságom miatt vesztenénk. Mármint, ha maximálisan adtuk volna elő, akkor lenne még remény rá, hogy nyerünk, vagy jók leszünk, de így nincs, szóval menjünk – mondtam halkan, szomorkásan.

– Én azért megvárom, és maradj itt – ölelt át teljesen, mire felsóhajtottam, a nyakhajlatának döntve a tarkómat, aprócskát bólintva. – Szerintem sokkal jobb voltál, mint Jungkook – puszilta meg a tincseimet, mire halványan elmosolyodtam.

– Elfogult vagy.

– Lehet, de engem nem zavar – puszilt újra a hajamba, mire újra elmosolyodtam, aprócskát sóhajtva.