Shatter me with hope - VHope (4/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; későbbiekben: yaoi, erőszak, vér.

Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
IMMMMÁDTAM Namjoont írni. Ne kérdezzétek, miért, de egyszerűen imádtam. :D :D Nagyon bejön a szerep, amit ráaggatunk. Az igazi rohadék, akit legszívesebben megölne mindenki, de a legfontosabb mozgatórugója a ficinek. :D (Ha ő nincs, nincs bonyodalom, hehe.)
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3 

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot, és Namjoont!

Hoseok

Hangos puffanás zaja zökkentett ki elmélkedésemből. A moraj egészen közelről jött, úgy nagyjából húsz méterre lehettem a forrástól. Kíváncsiság mozdította lábakkal indultam meg a hang irányába, s mikor befordultam a sarkon, a kis nyamvadék ájult, meggyötört testét pillantottam meg a hideg padlón.

Az önfejű barom – inkább maradt volna Jimin cellájában, Namjoont elintéztem volna én. Már csak Jimin kedvéért is.

Rengeteg gondolat, teória siklott végig elmémen, elég volt pár másodperc, hogy felmérjem a helyzetet, így toporgás nélkül indultam meg Taehyung felé. Nem hagyhatom itt, önkívületi állapotban, mert ha Namjoon talál rá, ki tudja, mivel bünteti meg a "szökése" miatt, pedig szerencsétlen csak sétálni indult. Jimin pedig szintén nem láthatja így, mert a lelkére venné és magát hibáztatná, amiért hagyta elmenni. Nekem kellett cselekednem – már megint.

Átvetettem Taehyung karját nyakamon, s hóna alá nyúlva emeltem meg viszonylag könnyű testét a földről. Óvatos és elővigyázatos voltam, nehogy magához térjen arra az alig egy percre, amíg elviszem a saját cellámba.

Azért is döntöttem így, mert végre, valahára méltóztatott megszólalni, ezzel felgyújtva bennem a remény gyér lángját, hogy talán válthatok vele pár szót, és megtudhatok róla egy-két dolgot, amik segítenek nekem megérteni, és jobban átérezni a helyzetét, és közönyös, érdektelen viselkedését.

Lábamat beakasztva két rács közé húztam arrébb a cellaajtót, ami hangosan csörömpölve jutalmazta a mozdulatot, majd ugyanazzal a végtagommal visszarúgtam a helyére. Egyszerűbb volt Taehyungot az én ágyamra lerakni. Ügyeskedve fejtettem le magamról a karját, majd biztosan tartva őt fektettem el a matracon, elkerülve, hogy megüsse valamijét, vagy idő előtt felébredjen. Megigazítottam magamon a rabruha kemény anyagát, majd az emeletes ágy alsó szintjéhez sétáltam, ahová sóhajtva tettem le fenekemet, s megtámaszkodtam térdeimen, összekulcsolt ujjaim mögül figyelve az ájult fiút. Akaratom ellenére kezdtem elemezni.

Az arca beesett volt és fakult, napok óta egy falatot sem guríthatott le a torkán, amiért nem hibáztattam – az itteni ételnek csúfolt moslék egyszerűen ehetetlen. Ruhája viszonylag gyűrődés mentes volt, s a kilátszódó testrészeken se láttam dulakodásra utaló jeleket – sehol egy kósza bőrdarab a körme alatt, sehol egy vörös folt a csuklóján, de még az arca sem volt sérült. Ez a srác szó nélkül engedte, hogy Namjoon azt tegyen vele, amit akart, amitől felfordult a gyomrom. Tudtam, nem kedvtelésből egyezett bele ebbe a bábú-szerepbe, mindössze belátta, hogy ha nem akadékoskodik, előbb szabadul annak az aljas pöcsnek a karmai közül.

Mozgolódásra emeltem meg fejemet, hogy átlássak kezem mérsékelt takarásán. Taehyung kezdett magához térni, aminek örültem, mert ezek szerint nem olyan súlyos a helyzete. Szemöldökét összevonva, ráncba szaladt homlokkal tekintett ki szempillafüggönyein keresztül, értelmetlen pislantásai pedig azt sugallták, fogalma sincs, hol van. De amikor már eléggé magához tért ahhoz, hogy beazonosítsa a helyet, ahol már járt korábban, rögtön felém fordította a fejét.

– Szia – leheltem ki ezt az egyetlen szót, de Taehyung nem reagált. – Elájultál. Megint. Ezért hoztalak ide.

Arcára értetlenség ült ki, mintha csak azt kérdezné: miért? Aprót szusszantva tapasztottam tenyereimet térdeimre, hogy kicsit kinyújtózzak.

– Nem vagyok olyan szemét, mint ahogy azt te gondolod. – Egyszerre pillantottunk végig egymáson. – Ha esetleg Namjoon keresne, márpedig fog, elintézem. Nem terveztem, hogy "elloplak" tőle, nem vagyok olyan alattomos, és köpönyegforgató, mint ő, ezt neki is szívesen elmondom. De mégsem hagyhattalak a folyosón, ájultan – vontam végül vállat.

Nem találtam rendes magyarázatot, miért segítek neki, azon kívül, Jiminnek fontos volt, aki pedig nekem jelentett sokat. És... hogy érdeklődtem a fiú iránt. Valójában már első perctől fogva.

Taehyung

Megeresztettem egy halovány, reszketeg sóhajt, miközben a plafon felé emeltem a tekintetemet, üvegesen, üresen, ahogyan esetek többségében is tettem. Nem akartam sem itt lenni, sem itt maradni végérvényesen, és nem, nem magam miatt, mert nekem kényelmesebb lenne csak feküdni az ágyban, teljesen gondtalanul; pusztán nem vagyok olyan fajta ember, aki rá akarna szorulni mások segítségére, az a fajta főleg nem vagyok, aki bajba akarna sodorni másokat, márpedig tisztában vagyok vele, hogy ez a négy hónap elegendő lenne ahhoz, hogy ők teljesen egymásnak ugorjanak.

Lassan felültem, majd megdörzsöltem a szemeimet, nem méltatva válaszra, s mikor megfordultam, és a talpaimat a talajra tettem, megeresztett egy szusszantást.

– Nem kellene elmenned, mert megint el fogsz ájulni. Csak egy jó tanács-féle. Jimintől is leléceltél, aztán én kapartalak össze a földről. Legközelebb, ha Namjoon fog, többé nem biztos, hogy kijutsz onnan. Nem akarlak rábeszélni, hogy maradj, mert végül is, semmi közöm nincs hozzád, és ahhoz, mit teszel, és mit nem, de ha adhatok egy jó tanácsot, az az lenne, hogy inkább maradj a seggeden. – Amint befejezte a mondandóját, én csak félszegen bólintottam, majd lassan felálltam, de amint felkeltem, erőtlenül huppantam vissza az ágyba, apró nyögéssel. – Mondtam. – Önelégülten mosolygott, miközben a tenyerébe temette az arcát, azonban én megint csak nem válaszoltam neki, helyette egy sóhajt eresztettem ki ajkaim résén át, magam elé bámulva, mereven, kissé talán idegesen is.

Az a baj, hogy ha nem mondom el, hogy mennem kell, akkor nem fogja megérteni. Bár, végül is, felesleges lenne beszélnem. Ha simán elindulnék, biztos nem jönne utánam, hogy visszarángasson a cellájába, már csak büszkeségből sem, szóval lehetséges, hogy nem is kellene beszélnem ahhoz, hogy elengedjen. Jimin csak azért volt más, mert ő minden áron azt akarta, hogy maradjak. Kétlem, hogy Hoseok szeretné, ha még is, akkor csak Jimin kedvéért, de nekem semmi energiám nem volt a felőrlődéshez, miszerint miattam haltak meg emberek, vagy miattam kínoztak meg embereket. Nem akartam sem hallani, sem a fejemhez kapni, hogy mindent felforgatok, ahová beteszem a lábamat.

Lassan, mikor úgy éreztem, hogy sikerülne felkelnem, felálltam, ő pedig megeresztett egy kissé frusztráltabbnak hangzó sóhajt.

– Minek mész vissza? Mi a szent lófasznak, ha az előbb mondtam, hogy elintézem?! – Dühösen csengett a hangja. Felé fordultam.

– Azért, mert én négy hónapot vagyok itt. Ti elég sok ideig, ahogy elnéztelek titeket. Azt a négy hónapot kacagva ki fogom bírni, viszont ti, életetek hátra lévő részében a viaskodást kétlem, hogy jó szemmel néznétek, felelősséget pedig nem akarok vállalni senki haláláért, vagy kínzásáért. – Összevonta a szemöldökét.

– Megfenyegetett? – kérdezte, összevont szemöldökkel. Mélyen felsóhajtottam, idegesen lehunyva a szemeimet.

– Meg. Hogy megöl titeket, ha a közeletekbe megyek, mert az ő tulajdonában állok. Szóval hagyj elmenni, mert kétlem, hogy viccelt volna.

– Ilyen gyengének nézel minket? – horkantott fel, mire vállat vontam, oldalra nézve, tartva magamon a kifejezéstelen ábrázatot. – Fenyegetett mással is?

– Miért érdekel?

Hoseok

– Őszintén? – emeltem meg egyik szemöldökömet, de Taehyung nem felelt, csak ugyanolyan komor, rideg szempárral vizslatott engem, várva a választ. Felsóhajtottam. – Azért, mert nem olyannak nézel ki, mint aki rászolgált a sorsára. Namjoon pedig régóta a bögyömben van, mondhatnám úgy is, hogy még nem utáltam embert annyira, mint őt. Összességében; csak tudni szeretném, mert ezzel kissé megkönnyíthetem mindenki dolgát.

– Ezt mégis hogy érted? – mért végig, enyhe gyanakvással és hitetlenkedéssel íriszeiben.

– Általában leszarom, hogy tőlem függetlenül ki balhézik, mi a konfrontálódás és atrocitás tárgya. Nekem egy a lényeg; az én köröm szuverén legyen ezektől az offenzíváktól.

– Ismét nem rólam szól a dolog – ciccent fel, alig hallgatóan, s megforgatta a szemeit. – Ha nem értem aggódsz, hagyj elmenni. Valójában nincs is szükségem senki aggodalmára és oltalmazására. Mondtam, négy hónapot röhögve elviselek ebben a fertőben.

– Úgy tűnik – sóhajtottam fel, majd álló helyzetbe nyomtam magam –, nem jutott el az agyadig, amit legelőször mondtam – néztem le rá, habár alig pár centivel volt alacsonyabb nálam. Talán ilyen közel még nem álltunk egymáshoz, mert most először éreztem a füstszerű, apatikus katyvaszt, ami belőle áradt – még aurája is üres volt, sötét és érzelemmentes. Szinte szikrázott a levegő, amikor az én hideg, jeges atmoszférámmal keveredett. Az övében is volt valami zimankós érzület, de az csak inkább akkor mutatta meg magát, ha ajkait szóra nyitotta. – Nem érdemled azt, amit Namjoon nyújt neked. Tudod, nem állt szándékomban megvédeni téged. Megtanultam elviselni a szenvedő lelkeket magam körül. Ha csendben gyötrődtek, ha ordítozva.

– Mire akarsz kilyukadni? – szűkítette össze szemeit, mikor félbe szakított.

– Arra, hogy te egyik kategóriába sem vagy sorolható – vontam vállat, mintha csak azt mondanám, mit lehetne tenni? – Viszont olyan sanyarú körülmények között, amit Namjoon mellett kell elviselned, a négy hónap is mérhetetlenül hosszú idő. Azt javaslom, beszélj a tanácsadóddal, és indítványozd az áthelyezésedet egy másik cellába. A tanácsadók nagyobb górék, mint Namjoon vagy én.

– Miért adsz nekem tippeket? – Továbbra sem sikerült meggyőznöm, egy leheletnyivel se bízott bennem jobban, mint eddig. Ezt üveges, fénytelen íriszei is sugallták felém, amikből csak a sötétség és a megviseltség tükröződött.

– Mert nem vagyok egy utolsó rohadék, ahogy te azt hiszed.

– Dehogynem. – Lesajnáló vigyorral húzódtak ajkai, miközben gunyorosan megpördült, hátat fordítva nekem. – Minden ember gusztustalan, önző, nem érdekli őket, hány társukon gázolnak át, hányaknak okoznak fájdalmat. Csak az önnön céljaik vezérlik őket, nem számít, milyen brutális módszerekkel érik el azokat.

– Tudod... – sóhajtottam fel, majd tarkójával kezdtem szemezni –, ebben teljesen igazad van.

A véleményemen nem változtatott, sőt megerősítette a magamban felépített ideát. Régen kíméletlenül bántak el vele, kiölve belőle minden emberi érzést, összezúzva törékeny lelkét, kifacsarva a még akkor hevesen dobogó szívét. Üres volt belül, s nem ő tehetett róla.

A picsába!

Nem állítom, hogy megsajnáltam, de még én sem vagyok olyan könyörtelen, hogy egy ilyen fiút teljesen magára hagyjak. Nem veszem szárnyaim alá, de azt a köcsögöt mindenképpen megpróbálom kiiktatni a közeléből. Ennyit talán mégis megtehetek.

– Hadd tegyem fel még egyszer a kérdést; megfenyegetett még valamivel?

Taehyung

Megeresztettem egy halk, alig hallható szusszantást, s először úgy gondoltam, hogy nem reagálok arra, amit kérdezett, csak simán figyelmen kívül hagyom, nem törődve mondandója értelmével, és valódi súlyával. Nem is nagyon akartam. Viszont ahogy kérdezte, amilyen hangsúllyal, mintha tényleg érdekelné, pedig a nyakam mertem volna rátenni, hogy nem foglalkoztatja különösebben. De akkor miért kérdezte?

– Ez is valami ön-centrikus dologra akar kilyukadni? – tettem fel a kérdésemet, szemérmetlenül, felé fordulva, mire felsóhajtott, majd megcsóválta a fejét, majdhogynem lemondóan.

– Csak érdekel. Szimplán érdekel – mondta, mire megvontam a szemöldökömet, majd újabb szusszantást engedtem meg magamnak, végül úgy döntöttem, válaszolok a kérdésére:

– Igen. – Kifejezéstelen íriszekkel figyeltem tovább az arckifejezését, a kérdő, még is kimért, rideg tekintetét. Nem tudtam róla elhinni, hogy szimplán érdekli. Jiminről el tudtam volna képzelni, ő az elejétől kezdve érdeklődött irántam, de valami oknál kifolyólag Hoseokról akkor sem tudtam volna így vélekedni, ha nagyon megerőltetném magam. Egyszerűen nem menne.

– Mivel? – szusszantotta frusztráltan, miután gondolom már bosszantotta, hogy nem akarom kifejteni, hogy mivel próbált pórázon tartani eddigi fogvatartóm.

– Azzal, hogy ha nem tűröm csendben, amit tesz, az első dolga az lesz, hogy téged fog megölni, és mikor kimentetek, utána röhögve közölte, hogy ha nem hagyom magam, és ellenkezek, mint az első alkalomnál, akkor Jimin fog következni, és nála nem lesz kegyes – mondtam, a szemeibe nézve, mire összevonta a szemöldökét. – Ha pedig a közeletekbe megyek, akkor mindenkit megölet, mert az ő tulajdonában állok, és ha egyszer átlépem a cella ajtaját, kíméletlen lesz velem, hogy véletlenül se tudjak mozogni, soha többé. Ennyi elég, vagy soroljam még? – kérdeztem, megvonva a szemöldökömet, mire felsóhajtott, egy darabig maga elé nézve.

– Miért foglalkoztál ilyesmivel? A fenyegetéseivel. Mi meg tudjuk magunkat védeni, nem jelentett volna gondot az üres fenyegetőzése – horkantott, mélyen a szemembe nézve.

– Nem akartam senki életéért felelős lenni. Jimin pedig túl kedves volt hozzám, úgy, hogy meg sem érdemlem igazából, mert valójában magasról teszek rá, de attól függetlenül tudom, milyen az emberi emóció. Nem akartam, hogy baja essen, ennyi az egész. Ha nem hagyom magam, Namjoon biztos, hogy bántotta volna, akkor pedig elmondásaitok alapján háború lenne, miattam. Bármit teszek, amit szívem szerint tennék, biztos, hogy mindenkinek problémát okoznék. Ezt továbbra sem szeretném, azért akarok elmenn... – Nem tudtam végig mondani, mert mintha mellkason vágtak volna, vagy mintha kirúgták volna alólam a lábaimat, úgy zuhantam össze a padlón, térdre esve, remegő végtagokkal. Reszkettem. Nem, nem remegtem. Végig futott a hátamon a hideg, szabályosan reszketve.

Nem éreztem jól magam, és úgy éreztem, hogy teljesen le voltam gyengülve, teljesen kimerültem.

Ráadásul az is sokkolt valamilyen szinten, hogy már hosszú-hosszú évek óta nem beszéltem ennyit, és akár hiszi az ember, akár nem, terhelő tud lenni a hirtelen, száznyolcvan fokos irányba történő változás; majdhogynem pszichés stressz.

Hoseok

– Úgy tűnik, mégsem vagy olyan üres – csóváltam meg a fejemet, majd félig letérdeltem hozzá, s rámarkoltam felkarjaira, hogy álló helyzetbe segíthessem őt, legalább míg az ágyamig eljutunk. Nem engedhettem, hogy kitegye a lábát a cellámból, amíg ilyen rosszul van. Kijelentésemre félig kinyitotta a szemét, de reszketése, és fájdalmai nem engedték, hogy sokáig rám figyeljen. – Van benned felelősségérzet és aggodalom.

Nem reagált semmit, de azt is szó nélkül tűrte, ahogy felállítottam, és az ágyhoz kísértem, amin kifejezéstelen arccal ugyan, de gondoskodó mozdulatokkal fektettem el és húztam rá fagyos testére a paplant.

– Itt maradsz. Ilyen állapotban amúgy se jutnál messzire, csak megint ájultan esnél össze.

Válaszként morgott valamit, amit nem igazán értettem, de evidenssé vált, mennyire nem fűlik a foga az itt maradáshoz. Én viszont valamelyest folytatni kívántam a társalgást, nem beszélve a sértésként megélt nyugtalanságáról, amit szóvá is tettem:

– Tudod, felettébb bántó, már-már pejoratív, hogy ennyire alábecsülsz – ültem le vele szembe, széttárt lábakkal, amiken megtámaszkodtam. – Bár, nem hibáztatlak, két hónap alatt nem ismerhetted meg az itteni viszonyokat.

– Dehogynem – forgatta meg szemeit, majd kissé összehúzva magát rám pillantott. – Te és Namjoon igazi nagykutyák vagytok itt, és úgy érzem, ez a legfontosabb információ.

– Nem tévedsz – vigyorodtam el féloldalasan, amitől egy tizedmásodperc erejéig mintha megszeppent volna. Megértem, nem sűrűn látnak engem mosolyogni az emberek, de az elismerés mindig szívet melengető volt. – Nem fogok hazudni; tényleg tudnál nekünk problémát okozni, nem is keveset. De az nem feltétlenül a te hibád lenne, hanem a miénk is; hiszen ha találnak rajtunk fogást, az azt jelenti, hogy hagytuk magunkat. Ezt pedig nem engedem se Jiminnek, se Daehyunnak, se másnak. Ha Namjoon fenyeget, nyugodtan röhögd képen és hagyd ott a picsába! Számtalanszor kerültem már szembe vele, és eddig még nem maradtam alul. Nem is most akarom ezt elkezdeni.

– Hát nem érted? – tapasztotta tenyerét forró homlokára, olyan képet vágva, mintha egy fogyatékossal beszélne. Összeszűkítettem a szemeimet, s előrébb hajoltam. – Nem téged féltelek. Sőt, nem féltek én senkit. Csak Jimint akarom megkímélni.

– Ő is tud magára vigyázni – reflektáltam egyből. – Ha pedig nem, akkor szól nekem.

– Mi vagy te itt, őrangyal? – horkantott fel, maliciózus hanglejtéssel.

– Nem – köptem oda neki, s mintha egy pillanatra elvigyorodott volna, de a széles ajakgörbületet rögtön keservessé mosták fájdalmai. – De Jimin rászolgált a védelmemre.

– Aha...

Mintha teljes mértékben leszarta volna az összes elhangzott betűt, szót, mondatot, és az összes felé irányuló minimális érzelmet, amit inkább tetteimmel, gesztusaimmal mutattam ki. Ha valóban hidegen hagyna minden, már rég kitártam volna előtte a cellaajtót, hiszen bíztam magamban és a többiekben, ha esetleg atrocitásra kerülne a sor. De nem volt szívem így elengedni.

– Inkább maradj csöndben és pihenj – forgattam meg végül a szemeimet, s hanyatt dőltem a másik ágyon, ujjaimat összefonva tarkóm mögött. – Namjoontól pedig ne félts, mert egyenesen sértő és becsmérlő!

Taehyung

– Nem is téged féltelek, hanem Jimint. – Halk volt a hangom, kimért és szenvtelen, ő pedig rám emelte a tekintetét, mély horkantással, miközben a felette lévő ágy alját kezdte el kémlelni, szuszogva.

– Maradj csendben és pihenj. Ha felépülsz, azt teszel, amit szeretnél, de amíg beteg vagy, maradj. Ha jól leszel, azt teszel, amit akarsz. Maradhatsz és mehetsz is – mondta, mire felsóhajtottam, a takaró alá vackolva magam teljesen. Ezután úgy éreztem, nekem nem kell többet válaszolnom, úgyhogy a némaságba burkolóztunk mindketten.

Nem tudom, miért akarta, hogy itt maradjak, de ha minden áron tippelnem kellett volna, valószínűleg Jimin miatt dönthetett így. Nem tudtam elképzelni róla, hogy bármilyen szinten, csak önszántából segíteni akarna nekem. Lehet, hogy tényleg én vagyok borzalmas, hogy ennyire undorítónak, gyarlónak, egocentrikusnak nézek az majdnem minden emberet, de úgy éreztem, nem tehetek róla. Én egyetlen egy emberből sem tudom azt kinézni, hogy normálisan viszonyuljon hozzám, talán az egyedüli kivétel Jimin, mert ő tényleg megpróbált mellettem kiállni, és kedvességgel fordult felém annak ellenére is, hogy mikor fejbe talált, én egy igazi, szemétládához mérten eldobtam a labdát ahelyett, hogy oda adtam volna neki, s ha ez nem lett volna elég, még szemérmetlen módon ott is hagytam.

Talán egyedül róla tudom elképzelni, hogy szorult belé empátia, éppen elég ahhoz, hogy egy hozzám hasonló, kiüresedett emberhez kötődni tudjon.

De Hoseok? Róla nem tudtam feltételezni, bármennyire is próbáltam... akármennyire is figyeltem, kattogtattam az agyamat, nem ment. Minden gondolatmenetem vége oda lyukadt ki, hogy valami hátsó szándéka lehet, és ha az nem is, akkor biztos más érdeke fűződik ahhoz, hogy engem itt tartson.

Vajon rossz ez a gondolkodás, vagy csak puszta önvédelem?

– Hoseok! Csak szólni jöttem, hogy megjött az ár... – Yoongi végig nézett rajtam, felvont szemöldökkel. – Hát ő mit keres itt? Ide hoztad? – Hoseokra nézett teljesen elképedve, mikor átlépte a cella ajtót.

Hoseok

– Rendben, egyelőre hagyd a helyén. – Teljességgel ignoráltam a hasznos információ után következő kérdését. – Ne nagyon mászkálj vele a folyosón, majd elmegyek érte.

– Oké, de Hoseok…

– Hm?

– Kérdeztem valamit. – Sóhajom nyögésbe fordult át, mikor alkartámaszba emelkedtem, összekötve tekintetemet Yoongiéval, ami tele volt kíváncsisággal és gyanakvással.

– Mit keres itt? Nyugalmat. Ide hoztam-e? Mint látod, igen – hadartam el, de látszólag Yoongi nem szimpatizált ezzel a stílussal. – Egyéb olyasfajta kérdés, amire a válasz szemmel látható és kézenfekvő? – Minden modortalanságot mellőztem, hanglejtésem csupán komoly volt és lényegre törő. Yoongi csak a szemeit forgatta.

– Mégis csak a szárnyaid alá vetted? – csóválta a fejét, egy féloldalas mosollyal megspékelve a gesztust. – Tudtam, hogy nem vagy te szemét.

– Köszönöm az elismerést, de... – Taehyung fagyos hangja fojtotta belém a szót.

– Nem, nem vett a szárnyai alá, de nincs is rá szükségem – jelentette ki kíméletlenül, mire Yoongi szemei a kétszeresükre dülledtek.

– Talán jobb volt, amíg nem beszéltél, fiacskám. Bár, szó ami szó, még mindig szimpi vagy – dőlt neki hátával a cellarácsoknak, nem úgy nézett ki, mint akinek kedve lenne elmozdulni onnan, inkább távolságot tartva társalgott velünk. – Namjoon nem lesz zabos, amiért ejtetted őt?

– Namjoon le van szarva – reagáltam Taehyung helyett. – Nem fog kibaszni velünk. Nem adom meg neki ezt az örömöt.

– Húúú, kemény vagy, mint mindig – kuncogott, enyhe rázkódásával zörejt kiváltva a rácsokból. – De nem is miattad kell aggódni, hanem a drága Taehyung miatt, akinek biztos el lesz kenve a szája ezért.

– Suga, befognád? – förmedtem rá, amitől egy pillanatra meghökkent. – Taehyung ember, szabad akaratokkal, azt csinál, amit akar. Ha RapMonnak ez nem tetszik, akkor majd elkenem én az ő száját. Ne idegesítsd már Taehyungot feleslegesen! És engem se!

Yoongi megilletődve pislogott, hosszú szempilláit rebesgetve. De nem csak őt lepték meg korábbi szavaim, hanem engem is, és feltehetőleg Taehyungot is. Pár másodpercnyi csend vette kezdetét hármunk között, nem mintha a legfiatalabb olyan sokat beszélt volna ezidáig. Kíváncsi lettem volna, mi játszódik le a fejében, de a ridegsége, a kifejezéstelen ábrázatai nem engedték, hogy olvassak benne. A börtönben viszont úgyis megtörik a többség, talán elég, ha várok.

– Akkor itt marad? – törte meg a némaságot Yoongi, mire ingerülten felsóhajtottam.

– Mint már mondtam; szabad akarattal rendelkezik. Ha el akar menni, elmegy. Ha maradni akar, marad. Ilyen egyszerű a történet.

– Hát, ahogy elnézem, egy ideig itt fog dekkolni – futatta végig szórakozott tekintetén a téma személyén. – Eléggé szarul fest.

– Csönd. – A hallgatásra intő szó nem az én ajkaimat hagyta el, hanem Taehyungét, aki már a fal felé fordulva, nyakig felhúzott takaróba bugyolálva próbált zajtalanságot teremteni magának. Kelletlenül elvigyorodtam.

– Még hogy csönd – fortyant fel Yoongi. – Pimasz kölyök! – Végül öblösen elnevette magát, s ellökte magát a rácsoktól – Szimpatizálok a stílusoddal. Viszont Hoseok…

– Hm?

– Egy valamit hadd mondjak még – hajolt közelebb ismét, mire érdeklődve emeltem meg egyik szemöldökömet. – Nemes gesztus, amit most teszel, semmi kétség. Viszont rizikós is. Te taglaltad eddig, hogy nem vállalhatunk felelősséget minden jöttmentért, a saját biztonságunkat kockára téve. Ez nem egy iskola, ahol kedvünk szerint fogadhatjuk körünkbe a bántalmazott nyomorékokat. Remélem, tudod, mit csinálsz! De ha csak Jimin miatt döntöttél így, jó hülye vagy. Kiheverné. Viszont ha van egy terved, hátsó szándékod, remélem, megosztod velünk is.

Úgy beszélt, mintha Taehyung messze járna, s nem egy szobában tartózkodna velünk. Ennek ellenére a fiú minden szót hallott, s biztos voltam benne, hogy nem a legkellemesebb újra hallania ezt a fajta hozzáállást.

– Nincsen – feleltem végül. – Az, hogy miért döntöttem így, legyen az én dolgom.

Taehyung

– Hát, jól van, haver, te tudod, hisz egész eddig nem nekünk volt a legnagyobb hangunk, hogy mindent hagyni kell a picsába, hanem neked, úgyhogy ezt a lépésedet egyáltalán nem tudom megérteni. Így pont azt csinálod, amitől majdhogynem óvva intettél mindenkit. Ez elég érdekes. – Yoongi hangját hallva lesütöttem a szemeimet, apró sóhajtás kíséretében, miközben jobban a takaró alá vackoltam magam, ugyanis borzalmasan fáztam.

Csak legyek jobban. Az első dolgom biztosan az lesz, hogy lelépek innen. Kinek esik jól ilyesmiket hallani? Egyáltalán, ha ennyire nagy volt a szája, hogy hagyni kell mindent, ahogy van, és ellene volt a dolognak, akkor mi a francnak tart itt? Miért nem passzol le valahová, akárhová? Sokkal egyszerűbb lenne. Nem értettem ezt az egészet, pedig nem vagyok olyan buta, hogy egy ilyesmi dolgot ne tudjak felfogni, de olyan ködös és fátyolos volt minden, hogy bármennyire járattam az agyamat, semmi értelmes nem jutott eszembe, sőt; jobban kezdett el fájni a fejem, ami már alapjáraton is hasogatott, mintha valami akaraterővel ketté akarná szelni a koponyámat. A sok gondolkodás után pedig még rosszabb volt, de nem tehettem ellene semmit.

Az elméletek csak jöttek maguktól, nem tudtam őket elűzni a fejemből, bármennyire is próbáltam.

– Nem lesz gáz. Meg fogom oldani. Nem én hoztam el, nem mi loptuk el, úgyhogy Namjoon nem tehet igazából semmit. Én csak rátaláltam, ájult volt, nem akartam ott hagyni, ennyi. Namjoon egy ilyen magyarázat ellen semmit sem tehet, maximum dühönghet. Ne aggódj, ismersz. Mindent megoldok. – Kimért volt a hangja, s legalább annyira magabiztos volt, mint amilyeneket a szavak önmagukban is tükröztek, hát még a hangsúllyal együtt.

– Rád bízom, igazából annyira nem érdekel, csak furcsa. Ő is hozzánk tartozik, a közösségbe, a családba, vagy nem? – kérdezte, mire Hoseok felsóhajtott, mintha gondolkodna, mit mondjon.

– Nem. – Lesütöttem a szemeimet.

Magam sem tudom, miért, rossz érzés volt. Nem is tudom, hogy az volt-e rosszabb, hogy az egyik oldalnak kellettem, mint tárgy, a másik oldal pedig magasról tett rám. Bár, volt sejtésem, hogy ilyesmi lehet a börtön; önző, undorítóbb, mint a kinti világ, és végül is, az is ugyan így működik: ugyan úgy nem kellek kint sem semminek, esetleg csak tárgyként, vagy megtűrnek, mert muszáj. Olyan vagyok, mint egy szükséges rossz. Senkinek nem hiányzik, senkinek nem fontos, csak kell, mert valamit kitölt. Utáltam ezt a szerepet. Mit ad Isten, még egy börtönben is ez jut nekem. Igazi szerencsés alak vagyok, nem igaz?

– Ezt jól gondold át, ha így vélekedsz, Hoseok. Ha nem az, tudod te is, ha Namjoon kéri, vissza kell adnod neki, saját kezűleg. Ez nem így működik. Szabad akaratú ember, akinek nincs akarata, vagy joga ebben a pöcegödörben, mert itt mindenki tartozik valahová. Itt nincs olyan, aki ne tartozna hozzánk, vagy a középrétegben lévőkhöz, akik megint a ti pincsijeitek. Itt mindenkinek van egy helye. Ha neki nincs, az sem jó. Ha nem tartozik hozzánk, akkor vissza kell adnod Namjoonnak, még ma. Ezt én a helyedben rendesen átgondolnám... Vagy a szárnyaid alá veszed, vállalva érte a felelősséget, vagy azonnal szólj Namjoonnak, add át neki, ugyanis ha elmegy, ugyan úgy nála köt ki, mert az ő tulajdonában áll, teljesen mindegy, hogy mit csinálsz... akkor meg minek hoztad ide? Ez logikátlan. Hülyeség. Semmi értelme. Ráadásul, ha Namjoon visszaszerzi, biztos, hogy nem csak megerőszakolja... én ezt tényleg átgondolnám a helyedben.

Hoseok

– Tudod, hogy mindig mindent átgondolok.

– Most nem úgy nézel ki.

– Yoongi, hagyj magamra! – adtam ki az ellenvetést nem tűrő instrukciót, mire a felszólított megeresztett egy lemondó sóhajt. – Tudom, mit csinálok.

– Próbálok ebben bízni. – Szavaival ellentétes érzelmeket tükrözött a hanglejtése, de nem tettem szóvá. Yoongi készségesen sétált ki a cellából, erősen a helyére téve az ajtót, majd kopogást generáló léptekkel eltűnt a folyosón.

Bevallom, nem voltam tisztában a pontos szándékaimmal. Kezdett egy terv megfoganni a fejemben, de még koránt sem volt késznek mondható. Én vagyok a kevesek egyike, aki a legjobban tudja, milyen helyzetek uralkodnak ebben a börtönben. Milyen hierarchia épült fel, miféle állatias ösztönök törnek felszínre a falak között, s milyen embertelen módszereket alkalmaznak a fegyencek, hogy megkaparinthassák, amit akarnak, vagy hogy egyszerűen csak életben maradjanak. Én pedig az itt létem első napján sem kívántam ilyen brutális életvitelt folytatni idebent. Jobban ragaszkodtam a kissé sunyi, de a biztos, előre megfontolt módszerekhez, amikkel nem ártok másoknak, én viszont mindent magaménak tudhatok, amire csak szükségem van. Sok gondolkodást és aprólékosságot igényelt, de ezzel sosem akadt gondom. Aztán találtam még pár embert, akik ugyanezeket a stratégiákat részesítették előnyben az erőszakkal szemben – így bomlott ketté a börtön lakossága. Voltak páran, akik egyik réteghez sem tartoztak igazán, de azoknak olyan is volt az életük. Az lett volna a legjobb, ha Taehyung is a pártatlan csoportban marad, de annyira szemetszúró jelenség volt, hogy nem csak Jiminék, de Namjoon is felkapta rá a fejét. De Namjoon többi kutyájában volt valami, ami Taehyungból hiányzott ahhoz, hogy annak a közösségnek a tagja legyen – nem láttam benne brutalitást, verseny szellemet, de még csak valahova tartozni akarást sem. Talán ezért sem tartottam rá igényt, soha. Azzal a gondolattal, hogy Namjoonékhoz asszimilálódjon, viszont nem tudtam kibékülni. Mégis RapMon játékszerévé vált, akit a molesztáló kedve szerint dughatott meg, kíméletlenül, vagy verhette éppen péppé, ha ahhoz az indulat levezetési módszerhez volt szüksége. De használhatta egyszerűen csicskának is, ha úgy tartotta kedve – ezt pedig nem bírtam nézni. Undorítóak az emberek, de a Namjoon-féléknél nincsen rosszabb.

Talán ezért döntöttem úgy, hogy nem penderítem ki a cellámból Taehyungot, sőt a lelkére kötöm, hogy amíg fel nem épül itt marad, e között a négy fal között. Nem én szöktettem meg, nem az én családom lopta ki Namjoon zsebéből, s ha az az idióta ezt fel is fogja, Taehyunghoz biztos nem lesz egy jó szava sem. Mit tegyek? Hogy járna jól Taehyung és hogy járnánk jól mi? Talán szavahihetetlennek tűnhetek most Yoongi szemében, de sosem érdekelt, mit gondolnak rólam. Igen, egészen idáig azt szajkóztam, hogy nincs szükségünk a fiúra, s habár ehhez a feléhez még mindig tartottam magam, azzal a gondolatmenettel már nem értettem egyet, hogy semmit sem tehetek érte. Tudnék, ha akarnék. Itt már csak az a kérdés, hogy akarok-e.

– Minden oké? – törtem meg végül a csendet, ami eddig fel se tűnt, csak gondolatmenetem lezárásával figyeltem fel rá. – Nem kérsz gyógyszert, vagy teát?

– Nem. – A válasz könyörtelenül egyértelmű volt, de egy laza "legyintéssel" söpörtem le magamról a rideg stílust.

– Jól van – vontam vállat végül. – Bocs Yoongi miatt, ő még nálam is ádázabb tud lenni.

– Nem érdekel.

Halványan vigyorogva kuncogtam el magam a reakcióján. Megértettem, hogy nem estek neki jól az elhangzottak, de az, hogy segíteni próbálok neki, meghazudtolva minden korábban felállított eszmémet, de ő le se szarja, kicsit bosszantott. Ezért volt olyan lemondó a mosolyom.

Taehyung

Hallottam, hogy halkan kuncog, és nem épp vidám csilingelésű hangszínben, inkább olyan lemondottan, kicsit talán elkeseredetten, azonban próbáltam nem foglalkozni vele, csak jobban a paplanom alá vájtam magam, üres szemekkel bámulva magam elé, kivételesen azonban szorult beléjük egy furcsa, már rég elfeledett érzés: a szomorúság.

Igazából, sosem érdekeltek az emberek. Nem is nagyon jártam emberek közé, ha jobban belegondolok. Talán ez az első „eset” az iskola óta, hogy én komolyabban emberek között vagyok, ugyanis közösségbe nem nagyon engednek, így otthon vagyok esetek többségében, szóval... még mikor a problémám kialakult, akkor is magántanulónak kellett lennem, így nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy közösségi életet éltem, s akár tetszett, akár nem, most azt kellett csinálnom. Szokatlan volt, furcsa, ráadásul bármennyire hittem, hogy egyszerű lesz, nem volt az, és nem a kegyetlenkedések, nem Namjoon miatt első sorban, hanem a sok ember miatt. A sok-sok ember, akiket nem értettem, és akiket nem érdekelt az, hogy létezem. Igen, valószínűleg ez esett rosszul, mint régen is. Mikor kiderült minden... mikor az iskolában bántottak, amint elterjedtek a hírek.

Megremegtem a paplan alatt, és próbáltam elűzni a hirtelen feltörő emlékeket, azonban nehezen ment. Egyszerűen csak járt az agyam, olyan hihetetlen gyorsasággal, ahogy nagyon régen nem történt meg. Cikáztak a gondolataim; egyik követte a másikat, teljes káoszt alakítva ki a fejemben, és ehhez nem voltam hozzászokva.

Egy ideig megrémültem tőle, főleg akkor, mikor sorozatban játszódtak le előttem a rég elfeledett, elnyomott képek részletei. Felületesen mindenre emlékeztem, akármikor vissza tudtam nézni a képeket, de sok részletet elnyomtam magamban, s most fogalmam sincs, minek a hatására, de megrohamoztak. Egy pillanat alatt éreztem úgy, hogy képes lennék megfulladni, mintha a torkomat szorongatná valami és hatalmas teher ülne a mellkasomon, ami nem engedi, hogy emelkedjen-süllyedjen a megszokott tempójában.

Nem tudtam kizárni az emlékeimet. Főleg, ahogy egyveleget alkottak a nemrég, vagy mostanában történtekkel. Hányingerem volt. Soha nem akartam feldolgozni semmit, csak eltemetni magamban mélyen, amennyire csak lehetett, és nem ebben a pillanatban akartam, hogy minden feltörjön, vagy kiszakadjon belőlem. A sanyarú helyzet viszont az volt, hogy képtelen voltam mit tenni. Hiába gondoltam én nyugodt percekre, hiába gondoltam semmis emlékekre, a sorozatok elfoglalták méltó helyüket, és ha becsuktam a szemeimet, csak rosszabb volt minden. Zaklatott lettem, aránylag gyorsan vettem a levegőt, minden apró mozzanat megmutatta magát, hogy még véletlenül se merüljön feledésbe egy se. Olyan képek tömege lepte el a szememet és az agyamat, amikről azt hittem, nem is léteznek.

Fullasztó volt, mintha egy forró nyári napon, egy üvegház közepén foglalnék helyet, ami pont akkora, amekkorában egy ember elférhet. Levegő semmi... fullasztó.

Évek óta nem sírtam. Talán tíz éve? Vagy nyolc? Fogalmam sincs, de most a forró könnyeim úgy csorogtak végig az arcomon, és az orrnyergemen, oldalra fordítva a fejemet, mintha mindig is az lett volna a dolguk, hogy végig nyargaljanak az arcom kihelyezett pontjain. Mintha ez lenne a természet rendje, pedig tudtam, hogy nálam kifejezetten nem normális, ha sírok, a legelkeserítőbb pedig az volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi váltotta ezt ki belőlem. Csak hang nélkül bámultam magam elé, beharapva a számat, miközben végig csorogtak a forró könnyeim az arcomon.

Emlékszem, mikor a pszichiáterem azt mondta, hogy csak néha kellene sírnom, beszélnem a gondokról, és egy idő után valamennyivel könnyebb lenne, bár, teljesen nem szűnne meg a problémám, de a felétől megszabadulhatnék. Viszont nem akartam elkezdeni.

Akárhogy fojtogattam a könnyeimet, nem sikerült. Jöttek maguktól. Pedig nem akartam.

Hoseok

Amint az első ötlet megszületett a fejemben, másodpercenként jöttek az újabb ideák, hogyan tudnék segíteni Taehyungnak. De végül mindegyiket elvetettem, mert a következmény ugyanaz lenne – háború. Ha sikerülne is letárgyalnom a tanácsadómmal, hogy Taehyung kerüljön vissza az én cellámba, Namjoon csak kikelne magából, az ostor pedig szerencsétlen, ártatlan fiún csattanna, az pedig az én hibám lenne, amiért felbőszítettem RapMont ezzel a lépéssel. Ha pedig egyszerűen csak megbeszélném vele, hogy maradjon itt, a már megváltoztatott szabályokkal mennénk szemben, miszerint Taehyungnak már másik helye van – ezért pedig újabb büntetés járna, csakis neki. Talán mégis tehetetlen vagyok. Talán ezt a maradék négy hónapot már féllábon kibírja.

Eszmefuttatásomból heves veszekedés örjítő hangja zökkentett ki. Szinte azonnal beazonosítottam a két tónust, így kissé idegesen, aggodalmasan vetettem át az ágyon mindkét lábamat, hogy lepattantjak róla, s kimenjek a folyosóra. A cella ajtaját gondosan visszacsuktam, majd jobbra, a hang forrásának irányába fordultam.

– Mondom, hogy nincs velem, te szerencsétlen! – Ez a beszédmodor tagadhatatlanul Jimintől származott. – Ilyen nehéz ezt felfogni?

– Park, megmondtam, hogy velem te ne baszakodjál! – A drágalátos Namjoon, akit minden szava után elásnék. – Te voltál az, aki annyira féltette őt tőlem.

– Ez még mindig így van, de Taehyung nem egy tárgy, hogy csak úgy ellophassam tőled, ha akarom!

– Hát, pedig... – A szavába vágtam, mikor tett egy lépést a nekem háttal álló Jimin felé.

– Már megint piszkálja valami a csőrödet, Kim? – Végre a saját érzékszervemmel tapasztalhattam, hogy hangjával ellentétben tekintete nem volt agresszív, csupán elszánt. Elszánt arra, hogy visszaszerezze Taehyungot, s megbüntesse, amiért meglógott.

– Nem – hunyta le szemeit egy féloldalas mosoly keretében. – Minden a legnagyobb rendben.

– Én nem úgy látom – vontam fel egyik szemöldökömet, tükrözve az ő mimikáját. – Csak nem Taehyungot keresed?

Erre a kérdésre nem csak Namjoon, de Jimin szavai is benn rekedtek. Mindketten meglepetten, értetlenül pislogtak rám, aki még mindig magabiztosan mosolyogtam. Aztán ezt a bazsalygást felváltotta a jól megszokott ridegség, a hűvös tekintet, s közelebb léptem RapMonhoz.

– Az legyen az én dolgom – húzta össze szemöldökeit, mire nevetés-szerűen felhorkantottam.

– Stresszesnek tűnsz – böktem állammal az összevont szemöldökére. – Biztos érdekel, hova lett Taehyung. Elmondjam? – Kirívó ajakgörbülettel táncoltam az idegein, ami egyértelműen nem tetszett neki. – A cellámban van. – Száját szólásra nyitotta, de torkára égettem a mondandóját. – És ott is marad egy ideig. Ha valakin ki akarod tölteni a dühödet, az legyek én. Mentségére szóljon, hogy ő csak sétálni indult, nem tervezett megszökni tőled. Vissza is akart menni.

– Csak te nem engedted, mi? – hitetlenkedve nevetett fel. – Na, mi a fene történt? – Hivalkodóan emelte feljebb a fejét, s vigyorodott el. – Mégis csak megszántad és beengedted a szoknyád alá?

– Ebben a maradék négy hónapban miért ne segíteném ki? – vontam vállat, összeszűkített szemekkel. Jimin még mindig némán állt közöttünk, kissé hátrébb húzódva, engem pedig egyszerre döbbenten és hálásan méregetett. – Még egyszer elmondom, hátha nem értetted meg elsőre; ne őt vedd elő, azért, mert én a cellámban tartom. Nem az ő hibája.

Namjoon

– Nem veszek én elő senkit, drága Hoseok, ismerhetnél – kuncogtam, miközben alaposan végig mértem őt. – Jimint sem bántottam volna, egyszerűen ki akartam deríteni, hová lett a tulajdonom. – Megnyomtam az utolsó szót, hogy Hoseok tisztán értse, miről is van szó. Persze, láttam rajta, hogy nem tetszett neki a mondandóm lényege, és ennek később hangot is adott:

– Szabad ember. Azt tesz, amit akar – vont vállat, mire elmosolyodtam.

– Saját magadnak mondasz ellent. Te nem engeded vissza hozzám. Tényleg szabad ember, hogy eldöntse mit akar? Ha igen, elengeded – vigyorogtam rá önelégülten, mire összevonta a szemöldökét, amint eszébe jutott, hogy nemrégiben kijelentette, hogy a drága vissza akart jönni hozzám, s egyáltalán nem volt szó szökésről.

Gondterhelt sóhajt hallatott, azonban mikor végéhez ért, s a szemeimbe nézett, megerősödtek a vonásai:

– Le van gyengülve. Csak addig tartom magamnál, utána, ha akar, visszamehet hozzád, addig nem. Ennyi. Én sem tartom fogva, csak nem tud elmenni.

– Akkor akár el is vihetem, nem? – mosolyogtam negédesen, mire apró fintorba futott a szája.

– Nem. Nem viheted el.

– Még is a védelmed alá vontad akkor – kuncogtam, próbálva csapdába csalni, azonban tudtam, hogy nem hülye, és ilyen egyszerűen nem fogom tudni kijátszani őt, hiába próbálkozom. Nem is kifejezetten ez volt a célom, csak sejtse, tudatosítsa magában, hogy revans fog járni ezért, és nem olyan, amire ő gondol.

– Nem vontam a védelmem alá. Mondom még egyszer, csak addig marad, amíg helyre nem jön. Utána felőlem mehet.

– Drága Hoseok... még is fogva tartod! – Karjaimat kitártam, megadóan sóhajtva, a plafonra helyezve a tekintetemet. – Menni akar, tudom, hogy akar, mert biztosítottam róla, hogy nálam kell lennie, te pedig magadnál tartod, abban a köntösben foglalva a tényt, hogy csak addig, amíg felépül. Fogva tartod, a védelmed alá vontad, hiszen, ha nem így lenne, engednéd, hogy elvigyem. Téged érdekel ez a fiú. Engem nem tudsz megvezetni, haver. A hülye bandádat biztos sikerül, de nálam ez nem jön be – csóváltam meg a fejem, visszalógatva magam mellé a karjaimat. Kifejezéstelenül nézett a szemeimbe, de az íriszei mögött kihívás csillogott.

– Szimplán nem tudná magát kipihenni tőled, a halálát pedig senkinek sem akarom. Ilyen egyszerű, Kim! – Elvigyorodtam, mikor befejezte a beszédet.

– Tehát érdekel, mi történik vele. Romantikus – kuncogtam, rákacsintva.

– Kezdesz kurvára idegesíteni, szóval, ha nincs más dolgod, akár el is mehetnél – szuszogta, mire elvigyorodva megvontam a szemöldökömet. – Ha valakin le akarod ezt verni, rajtam verd le!

– Ne aggódj, meg lesz. Ha nem jön vissza, mihelyst felépül, meglesz – kacsintottam. – Addig tegyük fel, hiszek a hülye mesédnek, amit még az idióták, a sötét emberek sem vennének be. Kitalálhattál volna valamit, mert ez sántít, drága barátom – kuncogtam, egy halovány sóhajt megengedve.

– Nincs dolgod?

– De, van. Van – kuncogtam, majd elindultam a folyosón, amerre a részlegem vezetett, azonban megálltam egy pillanatra, majd visszanéztem rájuk. – Óh, és ne vegyél rá mérget, hogy csak négy hónapot marad. Ha elkezded védeni, Hoseok, ha a szárnyad alá vonod, előlem... készülj fel, hogy nem négy hónapról lesz szó, hanem egy életről, és nem csak egyről. Ezt vésd az eszedbe, mielőtt bármit cselekszel. Pápá! – kacsintottam felé, széles vigyorral, miközben elindultam a folyosón, megcsóválva a fejemet.

Hoseok, most tényleg nem tudod, mibe vágtad a fejszédet, de én szívesen megmutatom neked.