Sensitive heart - VKook

Cím: Sensitive heart

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +12

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance

Összefoglalás: Egy kis one-shot, túl nagy összefoglalót nem tudok írni, de azért megpróbálom. :)
Jungkook hihetetlenül unatkozik, nem találja a helyét a dormban, így végső kétségbeesésében Taehyunghoz megy - mivel a többiek felszívódtak -, azonban a fiú beteg...

Hozzáfűzés: Hát, igazából ezt a ficit a Begin c. szám ihlette. :D 
Remélem, tetszeni fog nektek ez a rövidke, kissé nyálas, romantikus fanfic. :)
Jó olvasást! <3 

Jungkook

A telefonomat nyomkodtam ujjbegyeimmel, teljesen kizárva magam körül a világot. Vagy játszottam, vagy animét néztem, esetleg olvasgattam egy-két mangát, de őszintén szólva, borzasztóan unatkoztam. Nem nagyon találtam a helyemet, folyamatosan mászkáltam hol a nappaliba, hol pedig a szobámba, de sehol nem volt jó, és sehogy sem volt jó: hason fekve, hanyatt fekve, felhúzott lábakkal, törökülésben ülve sem. Mindent cselekedetemet meguntam egy idő után, bármit is csináltam, ez pedig elborzasztott, ugyanis én mindig képes voltam elfoglalni magam, akármivel, még a rajzolgatással is, akár még azzal is, hogy írok pár szöveget, és oda adom Yoongi hyungnak, aki majd valószínűleg leteremt, hogy ez nagyon karcsú hozzánk képest – én mégis örömmel csináltam, leírtam, ami bennem volt, vagy amit gondoltam, még akkor is, ha szerinte egy kalap trutyi az egész.

Felnyöszörögtem, miközben a kanapé párnájába temettem az arcomat, és akár egy hisztis gyerek, nyüszögtem mellé egy hatalmasat, sőt, még lábaimat is folyamatosan a matracnak csaptam, hogy kifejezzem, mennyire is ideges voltam, konkrétan a semmire. A legrosszabb érzés az életben, ha unatkozik az ember, és még sincs semmi, amit csinálna. Komolyan, képes lett volna megőrjíteni, egy idő után stresszessé, idegessé tett, és már-már ott voltam, hogy kitépem az összes hajszálamat, vagy lenyúzom az arcomról a bőrt. Talán azért van ez, mert hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy minden napra van valami program, most pedig elég nyugis napoknak nézünk elébe. Ritka az ilyesmi, ki kellene élvezni a pihenést, nekem mégsem ment, egy pillanatra sem, nekem kín szenvedés volt az egész. Menni akartam, csinálni, énekelni, táncolni, de hát… pihenő van, a többiek is élvezik, én pedig nem fogok tudni elcsábítani senkit, még Jimint sem, ugyanis ő Hoseokkal ment moziba, Namjoon és Yoongi a stúdióban vannak – nem meglepő –, Jin pedig… hát, ő fogalmam sincs, mit csinál.

Megforgattam a szemeimet, majd egy mély sóhaj mellett álltam fel a kanapéról, miután feltornáztam magam rajta, s kivéve fülemből a fülhallgatót, letettem a telefonommal együtt az asztalra, hogy Taehyung szobájába menjek, amit eredetileg Jiminnel és Hoseokkal oszt meg, de a másik kettő nincsen itthon, szóval biztos, hogy egyedül kuksol bent. Igazából, nem akartam bemenni hozzá, mert nagyon beteg, én pedig… nem tudom elviselni a látványt. Nem, nem azért, mert undorító, vagy mert gyomorforgató, nem is azért, mert finnyás vagyok, ha esetleg taknyos, vagy a rengeteg papírzsepivel fekszik, hanem mert sajnálom. Nagyon sajnálom. Nem szerettem, mikor lebetegedett, az ő immunrendszere pedig elég gyenge – tudnám, miért nem hajlandó bevenni a vitaminokat, amiket mindig kiír neki az orvos. Ilyenkor, ha lehetett, messziről elkerültem, mert… mardosta a szívemet a tudat, mennyire szenved, én pedig nem tudok rajta segíteni. Furcsa volt az is, hogy csak nála érzem ezt, ugyanis pár hónapja Jimin fetrengett lázasan a szobájában, és ő nem váltott ki belőlem szívfacsaró reakciót, ahogyan a többiek sem, de Taehyung teljesen más volt. Nem tudtam volna megmondani, miért, egyszerűen csak… ha megláttam betegen, mindig sírni lett volna kedvem, agyon ölelgetni, puszilgatni, magamhoz húzni, az erős karjaimba a gyengécske testét – már megint hülye vagyok. Egyáltalán nem gyengécske a teste, én mégis annak látom. Nagyon erős férfi, nekem mégis olyan, mintha egy kicsike kisgyerek lenne, akinek kellenek az erős, talán atyai ölelések, mert nem tud velük betelni, pedig azért, nem egészen így volt.

A furcsa, különös gondolatok teljesen ellepték az agyamat, s már a szobájának ajtaja előtt álltam, nem is gondolkodtam, azonnal benyitottam, Taehyung pedig ott ült az ágyán, éppen az orrát fújta, könnyes szemekkel. Nem, nem sírt, egyszerűen csak nagyon meg volt fázva. Mindig könnyes, vörös a szeme, ha nagyon beteg, a nózija is mindig lángvörös, az arcáról nem is beszélve. Mindig úgy éreztem, hogy ő még ilyenkor is nagyon szép, még akkor is, ha teljesen le van amortizálva, de természetesen, a szorító, maró érzés most sem hagyott el. Bekúszott a mellkasomba, és nem hagyott nyugodni. Ahogy láttam őt az ágyában ülni, remegő testtel, orrot fújva, szenvedve nyöszögve, elszorult a torkom, s beharapva az alsó ajkamat, elindultam felé. Mikor észrevette, hogy betértem a szobájába, megtörölgette az orrát a zsebkendőjével, majd szipogva tette azt le az éjjeli szekrényére, kíváncsian nézve rám.

– Hát te? – kérdezte, rekedtes, fáradt hangon, mire felszusszantottam, majd leültem mellé, az ágyára, egyenesen a szemeibe nézve.

– Unatkozom – mondtam halkan, teljesen őszintén, mire fáradtan, zavartan mosolyodott el, rakoncátlan, kissé tacsakos, izzadt tincseibe túrva, hogy hátratolhassa őket.

– Hát, most elég használhatatlan vagyok, de… hozz valami társasjátékot, ahhoz biztos van erőm – mosolyodott el kedvesen, csillogó szemekkel nézve rám.

Talán ezért sajnálom mindig, ha beteg. A többiek általában nem törődnek semmivel, ha betegek – kivéve Namjoon –, Taehyung pedig még ilyenkor is segíteni akar rajtam, hogy ne unatkozzak tovább, azonban nekem nem volt kedvem játszani, sem olyasmit csinálni, ami megerőltető lett volna neki.

– Nekem jó az is, ha nézünk egy filmet, csak ne egyedül kelljen – mosolyogtam rá kedvesen, mire elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott egy hatalmasat, jelezve, hogy részéről rendben van.

Nem választott filmet, azt mondta, nézzük azt, amit én szeretnék, de én direkt olyat választottam ki, amiről tudtam, hogy ő is szereti, azután pedig befeküdtem mellé az ágyba, hogy nézhessük a tévében lejátszódó jeleneteket. Ha Seokjin látná ezt, páros lábbal rugdalna ki mellőle, ugyanis rögeszméje, hogy ha valaki beteg, csak ő ápolgathatja, vagy alhat vele, mert az ő szervezete bivalyerős – a sok vitamin, és egyéb cuccok, amiket szed –, és nem akarja, hogy bárki elkapja valakitől, vagy lebetegedjen. Bár, azt mindig kifelejtette a számításból, hogy talán három év alatt kétszer voltam csak beteg, egyszer csak annyira, hogy épp, hogy folyt az orrom, másodjára már mandulagyulladásom volt, de az sem volt vészes, pár nap alatt kihevertem. Nem nagyon vagyok fogékony a nyavalyára, én még soha nem is kaptam el senkitől, ha megfáztam, az azért volt általában, mert izzadtan rohangáltam ki a hidegbe, vagy mert esetleg nem öltöztem fel kellőképpen.

Film nézés közben gyakran Taehyungra sandítottam, aki mellettem feküdt el, magzatpózba húzva magát, kicsit megemelt párnán pihentetve a fejét, hogy lássa a filmet, a zsebkendő pedig folyamatosan ott figyelt az ujjai között, hogy kifújhassa vele az orrát. Igazából, nem is a filmet néztem, hanem a mellettem fekvő fiút, aki folyamatosan köhécselt, nem kapott levegőt az orrán, így mindig az ajkai között vette a levegőt. A szája állandóan cserepes volt, ki volt száradva, s hiába nyalogatta, talán pár pillanatig volt nedves, utána ugyan olyan száraz volt, akár egy kóró.

Tényleg nagyon sajnáltam. Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem őt, majd elfekve mellette hanyatt, egyik lábamat felhúzva, felé eső kezemmel öleltem át őt, vállán pihentetve a fejemet, Taehyung pedig lassan ugyan, de feljebb csúszott, felkaromra ejtve a fejét, mélyen felsóhajtva, kissé a mellkasomhoz bújtatva a fejét, közelebb húzódva hozzám, én pedig mosolyogva cirógattam vállát, ami kivillant a pizsama felsője alatt – mert neki betegen a baszott nagy, lenge gönceiben kell lennie, nem is valami meleg holmiban, dehogy! Akkor nem is Kim Taehyung lenne. – Mégsem tettem ezt szóvá, ugyanis úgy éreztem, semmi jogom neki magyarázni.

Lassan visszapillantottam a tévé kijelzőjére, folyamatosan cirógatva, simogatva a mellettem elterülő vállát. Zsibbadt már a kezem, folyamatosan úgy éreztem, mintha valaki tűkkel szurkálná a húsomat, mégsem emeltem el onnan, vagy szóltam rá az idősebbre, hogy emelje fel a fejét, ne feküdjünk így, mert belepusztulok. Nem volt hozzá szívem, ugyanis elaludt. Ajkain vette a levegőt, egyenletesen, egy csomag zsepit szorongatva ujjai között, elnyitott szájjal, lehunyt szemekkel. Lágyan elmosolyodtam, majd kissé megemelve másik karomat, arca felé emeltem azt, hogy végig simíthassak ujjaimmal pirosas arcán. Nagyon meleg volt, biztos voltam benne, hogy hőemelkedése van, vagy még rosszabb esetben lázas. – Megcsóváltam a fejemet, majd magam mellé nyúlva emeltem fel egy takarót, s magunkra húztam, úgy, hogy ne legyen a másik nyakig betakarva, és hogy a lábfeje kilátszódjon a paplan alól. Tudtam nagyon jól, hogy lázasan nem lehet bebugyolálni a testet, ugyanis feljebb kúszhat a testhő, de reméltem, ha kihagyom a lábfejét, a bokáját, a nyakát és egy kissé a vállait, akkor nagy baj nem lesz.

Nem is a filmet néztem, hanem Taehyung minden rezdülését. Ha egy kicsit megmozdult, vagy megremegett, már kapkodtam is a fejemet, minden mozzanatára ki voltak éleződve az érzékeim, de nem bántam, hogy így volt, nem is érdekelt nagyon a film, inkább azt szerettem volna, hogy a másik nyugodtan tudjon pihenni, és azt hiszem, ezt sikerült is elérnem. Olyan békésen aludt, olyan nyugalommal, hogy már ez a tény mosolyra fakasztott. – Kár, hogy beteg volt. Rossz érzés volt így látni őt, egy idő után gombóc képződött a gyomromban és a torkomban, a mellkasomat pedig szorította a kellemetlen érzés, főleg, mert látszott rajta, hogy jelen pillanatban, habár nyugodtan, békésen szunyókált, szenvedett. Nem szerettem látni, ha szenved. Akkor is a szívem szakadt meg, mikor kórházba került, s habár, nem volt bent sokáig, nekem akkor is szörnyű érzés volt, még sírni is képes lettem volna.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy talán szerelmes vagyok belé, de…. nem tudtam volna ezt biztosra mondani, nem voltam biztos abban, hogy szerelem-e az, amit érzek, habár, hatalmas esély volt rá, ugyanis csak akkor fogtak el ezek a negatív érzések, ha ő betegedett meg, vagy ha rajta láttam a szomorúság, vesződés jeleit. Mindig megérzem, mindig tudom, ha valami nincs rendben vele. Jó színész, talán az egyik legjobb, senki nem veszi észre, ha hamisan mosolyog, vagy ha kényszeredetten nevet, de én mindig látom. Mindig tudom, mi a különbség mosoly és mosoly között, nevetés és nevetés között, de csak nála, csak az ő esetében.

Azt nem mondanám, hogy szexuálisan nagyon vonzódom hozzá, de az biztos, hogy a szívem érte verdes. Nem tudtam volna elképzelni, hogy mi ketten szeretkezzünk, vagy mocskos dolgokat csináljunk – habár, piszkálta azért a fantáziámat –, de az szent biztos volt, hogy többet éreztem iránta, mint barátság, többet éreztem iránta, mint a többiek iránt. Sokkal többet.

Mikor megmozdult, azonnal felé fordítottam a fejemet, de nem nyitotta fel íriszeit, csak köhécselt álmában, meg is rezdült a teste miatta. Erősen köhögött, nagyon csúnyán, és abban a pillanatban tényleg képes lettem volna elsírni magam, még a szemeim is bekönnyesedtek, de egy reszketeg sóhajt eresztve ki ajkaim közül, felsóhajtottam, erőt vettem magamon, ugyanis nem sírhatok. Milyen lenne már, ha úgy bőgném el magam, akár egy csecsemő, csak azért, mert Taehyung nagyon csúnyán megfázott? Olyan… abszurd lenne.

Felsóhajtottam, közelebb húzva magamhoz, majd nagy nehezen, oldalra döntve a fejemet, egy finom, pillangó könnyű puszit hintettem meleg, perzselő homlokára, még szorosabban ölelve magamhoz, ő pedig halványan elmosolyodott, nyammogott egy kicsit álmában, majd miután elemeltem a fejemet arcától, a mellkasomra hajtotta a fejét, továbbra is elnyitott ajkai között véve a levegőt.

Nem sokáig tartott ez a pillanat, ugyanis Seokjin kopogott, majd be is nyitott, s amint meglátta, hogy az idősebb mellett fekszem, megforgatta a szemeit.

– Jungkook, gyere onnan! El fogod kapni, ha így ölelgeted. Tudom, hogy rosszul esik, mert beteg, de jobb, ha nem fekszel mellette. Tudom, lehet, kicsit kegyetlen ez, de el fogod kapni, arra pedig semmi szükség – suttogta, közelebb lépve hozzánk, mire ráemeltem az íriszeimet, továbbra is simogatva a mellettem fekvő vállát. Azóta is szüntelenül cirógattam a bőrét, hiába zsibbadt a kezem, hiába fájt már a csuklóm a körkörös mozdulatoktól, képtelen lettem volna abbahagyni, vagy félbeszakítani a másik kényeztetését, még akkor is, ha Jin egy apokalipszist indít be.

– Kérlek, hyung. Rosszabb neki, ha egyedül van – néztem fel rá elesetten, mire Jin a hajába túrt, tanácstalanul nézve minket, megtáncoltatva ujjaival a tincseit, kissé elhúzva az ajkait.

– Nem kell egyedül lennie, szenvednie, én itt vagyok neki, ne aggódj, mindig benézek hozzá, hozok neki teát és levest is, de el fogod kapni, arra tényleg nincs szükség, hogy te is lebetegedj. Nem sokáig tart a pihenő, addigra talán kiheveri, de ha te pont akkor betegszel le, az senkinek nem lesz jó, főleg nem neked – emelte meg szemöldökeit, megdorgálva egy kicsit, engem azonban egyáltalán nem érdekelt, sőt, mondandója végén még rá sem néztem, Taehyung békés, nyugodt arcát figyeltem, kissé talán szerelmesen is.

– Kérlek, hyung. – Nem mondtam többet, csak felnéztem utána Jinre, könyörgő, csillogó szemekkel.

Az idősebb tanácstalanul szusszantott újból, majd megforgatta a szemeit, beharapva az alsó ajkát.

– Nem tudom, miért ennyire fontos neked, hogy itt ölelgesd, de rendben. Ha elkapod, akkor viszont meg foglak verni, Jeon Jungkook! Nagyon megverlek! – mondta, összeszűkült szemekkel.

– Nem fogom elkapni, ígérem! – mosolyogtam rá, mire bólintott egy aprót, majd szusszantva egy hatalmasat, elindult kifelé a szobából.

– Majd szólj, ha felkelt, hozok be neki teát, és gyógyszert.

– Rendben, szólok majd – mondtam, ő pedig nem is várt tovább, nem zavart tovább, kisétált az ajtón, résnyire nyitva hagyva azt.

Elmosolyodtam, majd másik karomat lassan átvetettem teste körül, közelebb húzva őt magamhoz, kissé lejjebb csúszva az ágyban, hogy az arcom az övével legyen egy szintben – igaz, a kezem majd kitört, ugyanis az a fejem mellett pihent, pontosan az ő feje alatt, de még ez sem zavart, ha neki így volt jó.

Folyamatosan figyeltem az arcát, éreztem a forró leheletét az ajkaimnak csapódni, én pedig beleborzongtam, kissé elpirulva, majd elmélázva, bárgyú ajakgörbületre húztam a számat, és közelebb hajolva hozzá, finoman ráillesztve az ajkaimat az övéire. Nem kelt fel rá, csak közelebb húzódott hozzám, nyújtva a nyakát a puszi után, mintha könyörögne, követelné, hogy újból megtegyem, én pedig mosolyogva hintettem még egy puszit a cserepes, száraz szájára, átfonva körülötte a karjaimat, ölelésbe vonva testét.

Ezután azonban felnyitotta szempilláit, álmosan, fáradtan nézve rám. A szívem a torkomba ugrott, ott kezdett heves, dübögő verdesésbe, az arcom elsápadt, és elnyitva a számat, készültem volna hebegni-habogni, hogy megmagyarázzam, ez csak véletlen volt, de mégis, hogyan lehetne ez véletlen? Szánt szándékkal csókoltam meg, és ezt valószínűleg ő is tudta.

Jó ideig nem mondott semmit, csak ködös, kótyagos szemekkel nézett az enyéimbe, majd halvány mosolyra húzta a száját.

– El fogod kapni, ha így puszilgatsz – mondta halkan, rekedtes hangján.

– Ne kezdd te is – forgattam meg a szemeimet mosolyogva –, mert ezelőtt pár perccel korholt Jin hyung, hogy elkapom.

– Igaza volt – vont vállat halványan. Ellentmondásos volt a szava a tetteivel szemben, ugyanis ha lehet, még közelebb húzódott hozzám, majdnem összepréselve testét az enyémmel, ami újabb borzongást váltott ki belőlem.

– Nem fogom elkapni – cirógattam meg a vállát, másik kezemmel pedig a hátát, amibe beleremegett, jóleső sóhajt hallatva –, ha el is kapom, az sem zavarna – mondtam, mire felemelte a fejét, kótyagosan nézve rám, láztól csillogó szemekkel várva válaszomat: –, mert akkor legalább nem egyedül szenvednél ennyire – mosolyogtam lágyan, újra felé fordulva, s félve ugyan, de megpusziltam a száját.

A pusziba mosolyodott, s lehunyta a szemeit, én pedig tovább vontam őt erős, izmos karjaimba, mintha mindentől meg akarnám védeni, amitől csak lehetséges volt. Azt hiszem, ez így is volt. Szerettem volna megvédeni, és segíteni rajta, s ha máshogy nem ment, csak ölelgetéssel, puszilgatással, én azt is szívesen megtettem neki – sőt, örömmel tettem meg.

Bármit megtennék érte, bármit megtennék azért, hogy ne lássam őt ilyen elveszettnek, gyámoltalannak, betegnek.