Pet - TaeKook (16/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; vér

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot és Hoseokot!
Nóri írja Taehyungot! 

Jungkook

Mikor felébredtem, hangos pittyegésekre lettem figyelmes, innen következtettem arra, hogy bizony-bizony, kórházban lehetek, s amint felnyitottam a szemeimet, már biztos is voltam benne, ugyanis a hatalmas, magasba nyúló fehér falak erről adtak tanúbizonyságot, ahogyan oldalra döntve a fejemet, megláttam a kis gépezeteket is magam mellett. Nem nagyon ismertem fel egyiket sem - ritkán voltam azért ilyen ok gép mellett kórházban -, de azt tudtam, hogy szarban lehetek.

Felóhajtottam, s mikor a másik oldalamra néztem, azonnal megláttam apámat é anyámat. Anya apa karjaiba kapaszkodott, apa pedig szigorúan nézett rám, én pedig hallottam a ki EKG mérőn, hogy gyorsult fel a szívverésem egyik pillanatról a másikra, ugyanis a düh és a harag mérhetetlenül dolgozott bennem. Nem voltam hülye, tudtam nagyon jól, hogy apa küldte ránk – azaz Taehyungra inkább – a bérgyilkosait, és ha nem bököm ki az egyiket, akkor biztos, hogy Taehyung alulról szagolta volna az ibolyát. Dühös voltam rá, a méreg majd' szétvetett, de nem akartam itt a kórházban balhézni erről, bármennyire is égtem a vágytól, hogy leordítsam a fejét. Nem, majd ha felépülök. Apropó...

– Remélem tudod - nyitottam el ajkaimat egymástól, mélyen apám szemeibe nézve –, ha Taehyungnak baja esik, míg lábadozok... addig nem állok meg, míg le nem csukatlak. Ha egy hajaszála is görbül, meg fogod bánni – sóhajtottam, amennyire tőlem telt, ugyanis elég pocsékul voltam, a lőtt sebem még mindig fájt, ráadásul tudtam, hogy össze is varrták, így érzékeny is volt, nem is akármennyire. Zúgott, fájt a fejem, tudtam, hogy sok vért vesztettem, és jó ideig biztosan itt fogom rontani a levegőt.

– Nekem nem mondod meg, mit tegyek! Ez is miatta van! – sziszegte apa, mire megforgattam a szemeimet.

– Miattad van. Nem miatta. Miattad. A te embereid voltak, felismertem ők... ah! – nyögtem, összerezzenve, ugyanis hihetetlenül beszúrt a mellkasom, a ki nővérke pedig azonnal apám és közém állt, majd elkezdte kitessékelni a szüleimet, miszerint pihenésre van szükségem, és nem szabad felizgatnia semminek és senkinek. Örültem, hogy kizavarta őket, mert ebből biztos, hogy csak baj lett volna...

Azonban Taehyungot hiányoltam. Szerettem volna látni, jól van-e, minden rendben van-e vele, vajon ő nem sérült-e meg, de gondoltam, hogy nem fog hozzám bejönni, ha a szüleim itt rontják a levegőt, azonban reménykedtem, hogy látom őt még ma. Rosszul voltam, fájt mindenem, és jól esett volna tőle egy csók, egy ölelés, és pár nyugtató szó. Igazi gyógyszer lett volna minden szenvedésemre.

Taehyung

Csendben, magányosan ülök kint a kórterem előtt, már második napja, várva, hogy megtudjam, hogy van a másik, hogy felébred-e. Egyszer sem tudtam még bemenni hozzá, nem tudtam megnézni, mert az ápolók és orvosok nem engedtek be, az apja parancsára. Többször elátkoztam azt a férfit, még akkor is, ha tudom, hogy az Jungkook édesapja. Szörnyű érzés, hogy az, aki igazán törődik vele, egyszer sem láthatja a másikat. Sőt, ha az orvosokat kérdezem, süket fülekre találok, tisztán éreztetve velem, hogy én milyen jelentéktelen vagyok a Jeon családhoz képest, meg úgy mindenkihez képest. Nagyokat nyelek, mikor kiszáradt számat megnyalom, hátra döntve a fejem a falnak, figyelve a hófehér ajtót, ami egy kis idő után kinyílik, majd kilép rajta a két szülő. Figyelem, ahogy az apja közeledik felém, majd lekever nekem egy jókorát, dühében.

– Minden a te hibád! Miattad a fiam ellenem fordult, te kis senkiházi! – sziszegi olyan halkan, hogy csak én és a felesége halljuk. Ekkor a hajamba mar, fájdalmasan hátra feszítve a nyakamat. – Takarodj innen, míg kedves az életed Nem engedlek be hozzá! Ha nem hallgatsz rám, holnap már nem leszel itt. Nem, nem megöllek, hanem munkára foglak, olyasmire, amiből busásan visszahozod azt a pénzt, amiből megvett a fiam! – sziszegi az arcomba. Megremegek ettől a tömény gonoszságtól, hiszen félelmetes, hogy egyes emberek mikre képesek. Mikor elengedi a halam, újabb ütés éri az arcomat, amitől felnyögök, oldalra döntve a fejemet. – Undorító vagy! Koszos is és szánalmas is! – sziszegi, végül elhúzódik tőlem, hogy a feleségével odébb álljanak. Halkan felszusszantok, majd utánuk pillantok még, mígnem el nem tűnnek a folyosóról. Tény, hogy félek. Rettegek, hiszen tudom, hogy ez az ember nem csak üresen fenyegetőzik, de még is... nincs az az Isten, hogy én itt hagyjam. Hozzá tartozom és ő is hozzám. Felőlem megüthet, megfenyegethet, de nem fogom elhagyni.

Mikor a folyosó elcsendesedik és az ápolók sem járkálnak már úgy, mint eddig, egy kis bátorságot veszek magamon. Talpra kényszerítem magam a székből, aztán az ajtóhoz sétálok, aminek a kilincsét lenyomva, besurranok a szobába. Ha nincs is magánál, legalább láthatom. Ahogy megfordulok, azt látom, hogy lehunyt szemekkel fekszik, viszont, ahogy közelebb lépek hozzá, felnyitja szemeit. Meglepődve nézek íriszeibe, hiszen biztos voltam abban, hogy még nincs magánál, azonban a kelleténél tovább nem akarok menni, tekintve, hogy még mindig a véres gönceimben vagyok és tényleg nem vagyok most a legtisztább.

– Szia. Hogy vagy? – kérdezem halkan, egy lágy mosolyt erőltetve az arcomra. Rossz látni, ahogy mindenféle gépre rá van kötve. Rettenetesen rossz így látni. Ő erős alapjáraton, most még is olyan törékenynek és elveszettnek néz ki.

Jungkook

Mikor nyílt az ajtó, szinte azonnal felnyitottam íriszeimet, fáradtan nézve az ajtó irányába, és mikor megláttam Taehyungot, azonnal csillogó szemekkel néztem irányába, már mozdulva is, hogy felülhessek, azonban ez nem volt egyszerű, sőt, nem is ment – nem csoda, hiszen meglőttek, amellett szívbeteg is voltam, szóval kész csoda, hogy életben maradtam. Viszont, miközben megkíséreltem a felülést, azonnal megláttam, milyen piszkos volt az arca, és... véres a ruhája? Miért volt ennyire véres? – Azonnal ijedten néztem rá, szinte elsápadva, a szívverésem pedig újból az eget kezdte versedni, hiszen azt hittem, baja esett, vagy valami történt vele.

– Mi történt? Miért vagy véres? Úr Isten, Taehyung! Mi van veled?! – kérdeztem ijedten, alkarjaimra támaszkodva, nagy nehezen felnyomva magam, egy elhaló nyögés mellett, ő azonban rögtön visszafektetett az ágyba, nagyokat nyelve, lesütött szemekkel.

– É... Én nem tudtam még átöltözni. Azóta vártam, hogy bejöhessek, és... ne haragudj, nem így kellett volna, tudom, de... két napja várok, hogy bejöhessek. Senki nem engedett be – súgta, mire elérzékenyülten néztem rá, majd lassan megemeltem a kezemet, és finoman megsimogattam az arcát, megcsóválva a fejemet.

– Nem haldoklom. Kicsit megviselt a dolog, de kiheverem, ezt nyilván elmondták, nem? – kérdeztem, zavartan.

Tény, le akartam cseszni, hogy miért nem ment haza átöltözni, miért nem zuhanyzott le, ha mást nem, miért nem mosakodott meg itt?! Viszont mihelyst megcsóválta a fejét szomorkásan, hogy még csak az állapotomról sem tájékoztatták, nem volt szívem lecseszni.

– Jaj, te kis boldogtalan – mosolyogtam, megsimogatva az arcát. – Jól vagyok. Kicsit megvisel a dolog, sok időbe fog telni, mire helyrejövök, az biztos, de nem vészes. Ha a szívem nem lenne szar, szerintem még ennyi időt sem venne igénybe – mosolyogtam rá, cirógatva piszkos, koszos arcát.

– Akkor jó – súgta, rám emelve íriszeit.

– Én szeretnék tőled egy csókot, de amíg ilyen koszos vagy, nem szabad. Sőt, ki is tilthatnak innen, főleg azért, mert tele van a piszkos pólód bacikkal, és most gyengült a szervezetem. Menj haza, mosakodj meg, és szólok Hoseoknak, hogy vigyázzon rád, rendben? Aztán gyere vissza, én pedig majd elmondom az orvosoknak, hogy nem téged kellene távol tartaniuk tőlem – mondtam, mire halványan bólintott, azzal a lendülettel pedig nyögtem egyet, majd a telefonomért nyúlva, már hívtam is Hoseokot, mély sóhajjal. – Indulj, fürödj meg, relaxálj egyet, pihenj! Hoseok vigyáz majd rád, aztán gyere vissza, és ne vágj ilyen arcot – néztem rá, ellágyultan, azonban, mikor Hoseok felvette a telefont, kissé erőtlenül, de azonnal tájékoztattam róla, mi a helyzet, és hogy örülnék, ha vigyázna Taehyungra, amíg fel nem épülök, ugyanis apa biztos nem fog megállni.

Hoseok pedig vigyázni fog rá, ismertem, nem lesz itt gond.

Taehyung

Bólintok egyet, hiszen igaza van, tényleg gáz, hogy így itt maradtam és még csak fáradtságot sem vettem arra, hogy esetleg a kórházban megtisztálkodjak. Csak hát... úgy érzem magam, mint egy gazdátlanul maradt korcs, akit csak a kosz és bolha boldogít. Tény, nincsenek bolháim, de érzem, hogy közel állok már hozzá.

– Hoseok otthon vár, aztán... vigyázz, miközben haza sétálsz! – szól rám, amire ismét bólintok egy nagyot. Jó látni, hogy jobban van, de szar azt látni, hogy ilyen állapotban.

– Rendben, te pihenj sokat. Sietek vissza – mondom halkan, aztán egy apró mosolyt erőltetek az arcomra.

– Nem kell, pihenj te is! – szól rám szigorúan.

– Pihentem eleget, míg itt ültem – ejtek meg egy halk, keserű nevetést felé, végül csak intek egyet és kimegyek a kórteremből, mikor látom, hogy nincs senki a folyosón.

Elhagyva a kórház épületét, azonnal haza veszem az irányt, hogy végre tényleg tiszta lehessek és normálisabban tudjak gondolkodni. Mély levegőt veszek, mikor letérek az egyik utcán, arra amerre általában mindig sétáltam a másikkal. Halványan elmosolyodom, mikor eszembe jut, hogy ezekben az időkben mennyit szórakoztunk együtt, már csak egy séta erejéig is. Sosem untunk egymásra és ez különleges dolog, úgy érzem, hogy Jungkookban hazataláltam. Ő az ahova tartozni akarok. Hozzá. Ha elveszíteném, lehetséges, hogy jó magam is hamar követném őt. Sóhajtva egy hatalmasat egy másik utcába térek, ami a parkhoz vezet. Ha azon átvágok, nem leszek olyan messze a háztól. Tényleg egy kivert kutyának érzem most magam. Ha nem tér magához, még biztos, hogy ott ülnék, várva, hogy valaki mondjon valamit. Szörnyű ez az egész.

Gondolataimból a hátam mögül jövő léptek zajára leszek figyelmes, aminek persze nem szentelek túl nagy figyelmet, hiszen itt többen is átsétálhatnának. Viszont, itt csak az az aggasztó, hogy elég sokan lehetnek, ahogy hallom. Nem nézek hátra, nehogy valami rossz ügybe keveredjek, így csak egyre beljebb veszem magam a fákkal tűzdelt parkba.

– Hé, kutyuli! – hallom az ismeretlen hangot, így mikor oldalra pillantok, látom, ahogy az egyik felém sétál, egy undorító vigyorral az arcán. – Mi az? Nincs jól a gazdi? – kérdezi drámaian, mű aggodalommal az arcán, amitől azonnal felkapom a vizet. Honnan tudja, hogy mi van köztünk? És honnan tudja, hogy Jungkook nincs jól? Amúgy is, ki ez?!

– Ejha, mit fogtál Yamatarou? – kuncogja egy másik a hátam mögül. Mi a fasz, japánok?

– Egy kutyulit. Elkóborolt, haza kéne kísérnünk – kuncogja, miközben egy cigire gyújt rá, folyamatosan engem fixírozva.

– Igazad van. De mi lenne, ha előtte megszeretgetnénk? Olyan cuki. Igazi cuki pofa – karolja át a másik a vállaimat, de abban a pillanatban lelököm magamról. Rohadék!

– Miért is ne? Megérdemli – neveti, miközben közeledik felém, majd már a két ember mellé, még négyen állnak, hangosan kuncogva. Alig látom az arcukat, hiszen már rendesen esteledik. A vészjelző azonnal megszólal fejemben, így hátrálok, hogy valahogy kijuthassak ebből. Tény, tudok verekedni, de hat emberrel nem bírok el. Mikor úgy érzem, hogy szabad az út, azonnal rohannék, de valaki kigáncsol, én pedig hangos nyögéssel érkezek a földre.

– Hát nem aranyos? Menekülne – nevet fel egy másik ismeretlen hang, aztán érzem, ahogy valaki a derekamra ül. Felnyögve nézek hátra, de nem látom normálisan az arcát, de azt tudom, hogy vigyorog.

– Ezt nézd, micsoda nyakörve van. Rózsaszín. – fog az említett tárgyra és úgy húzza hátra a fejem, amitől azonnal fuldokolva kapok a szíjra.

– Vedd le róla, van egy ötletem – vigyorogja Yamatarou, a cigis, majd hallom, ahogy kattan valami, a cigi izzó parazsának köszönhetően, azonnal megcsillan a kis tárgy a kezében. Egy kés van nála, amitől már is remegni kezdek. Érzem, ahogy a nyakörvem szorítása is elenged, majd hallom, ahogy a porba hullik.

– Gyertek, fogjátok le – kuncogja a hátamon ülő, amit a másik négy azonnal teljesít. Próbálok kapálózni és segítségért kiabálni, csak az a helyzet, hogy a többi miatt nem tudok sem kapálózni, a késnek a pengéje pedig nem a segítségért enged kiáltozni, hanem arra késztet, hogy megállás nélkül üvöltsek a fájdalomtól. Érzem, ahogy a penge belevág a húsomba, érzem, ahogy forró vérem végig folyik a mellkasomon. Tudom, hogy valami szöveget vág a bőrömbe, hiszen igazán koncentrál és megfontoltak a mozdulatai, amiket rettegve követek végig. Ezután persze nem marad el az alapos verés sem, amitől alig tudom már, hogy hol vagyok. Viszont, hogy ne legyen elég, ismét a nyakamra teszik a nyakörvet, aminél fogva rángatnak, hogy hol a hasamra, hogy pedig a hátamra nyomjanak, majd mikor megvan a tökéletes "vászon", ahol nem igazán feltűnő a késnek a nyoma, neki is lát a mókának. Ezúttal a belső combomnál,dönt, ahol igazán megkínozhat. Mélyen és lassan vág húsomba, de most szöveg helyett, pár rovátkát kaphatok, amitől már csillagokat látok. Remegve és üvöltözve próbálok szabadulni, majd mikor végeznek velem, felhúzzák nadrágomat, hogy véletlenül se legyen feltűnő az alkotásuk.

– Ezt Jungkook apucija üzeni. Ha akarsz még billogot, szívesen csinálunk. Hagyd a fiút, jobban teszed! – mormogja, majd a cigicsikket abban a pillanatban elnyomja karomon, amitől ismét felüvöltök.

Nevetve és ujjongva hagynak a porban fekve, vérezve, amitől kezdek homályosan látni. Fáj mindenem, ég a karom... borzalmasan érzem magam. Ha... ha nem kelek fel, ha nem jutok haza, biztos, hogy meghalok. Lehunyva pár pillanatig szemeimet, lassan megerőltetve magam felállok és folytatom utamat, mint eddig, igaz lassabban, jóval lassabban, s mikor hazaérek, az ajtó épp, hogy kinyitódik előttem, úgy esek össze, Hoseok lábai előtt.

Hoseok

Amint megláttam Taehyung véres, piszkos, ájult testét, azt hittem, rosszul látok. Rögtön sejtettem, mi történt, ugyanis láttam, hogy a fenekénél vérzett a nadrág borzasztóan, így azonnal... eszembe jutott, hogy talán apa elintéztette, de nagyon mélyen reméltem, hogy nem ez történt. Márpedig... sejtettem, hogy de, az a vén fasz állt a háttérben.

Nem tudtam mit tenni, azonnal felnyaláboltam Taehyung testét, majd felszusszantva cipeltem be Jungkook fürdőszobájába, hogy levetkőztethessem és megfürdessem. Nem, nem volt túl nagy gusztusom hozzá, ugyanis finnyás, úri fiúcska voltam, de nem hagyhattam cserben őt. Meddig feküdne ájultan, ha nem segítenék rajta? Biztosan sokáig. Bevallom, roppant kellemetlen volt, mikor meg kellett tisztítanom őt, ráadásul az is, hogy rendesen meg kellett sikálnom a bőrét a sok mocsoktól. Tiszta víz lett a ruhám is, még le is izzadtam közben, de... nem hagyhattam magára.

Miután végeztem, finnyáskodva ugyan, de kerestem egy bőrnyugtató, fertőtlenítő, és sebekre való krémet, majd vastagon, alaposan bekentem a sérüléseit, a bőrét, amit elintéztek, ezután pedig adtam rá tiszta ruhát, majd a karjaimba kapva, azonnal az öcsém szobájába indultam, majd elfektettem, és be is takargattam.

Mélyeket szusszantottam, az alkarommal simítva végig a homlokomon, majd lementem a lépcsőn, hogy főzzek magamnak egy kávét. Gondoltam rá, hogy felhívom az öcsémet, mi történt, de eszembe jutott, hogy kórházban van, és... lőtt sebbel, és akármennyire fasza gyerek, tudtam, sejtettem, ez kikészítené, szóval jobb, ha nem mondok semmit. Taehyungot is rá kell majd vennem arra, hogy inkább pihenjen, ne mozogjon, a saját, és az öcsém érdekében is maradjon a valagán.

Persze, a fürdetés, tisztogatás után tudtam, hogy apa egyik bandácskája tette, amit, ugyanis a billog erről tanúbizonyságot tett. Csak nem értettem, hogy ezt miért kellett? Megalázni, megszégyeníteni a testét? Arról nem is beszélve, hogy Jungkookot kímélni kellene, nem felzaklatni, ugyanis, ha ezt megtudja, biztos, hogy nem engedi el Taehyungot, de hogy az állapota is rosszabb lesz, az is tuti. Aggódtam érte, féltettem, és nem hittem el, hogy apa ezt nem látja be. Persze, aggódtam Taehyung miatt is, de Jungkook volt az öcsém, nyilván jobban féltettem őt. Nem akartam, hogy baja essen a szívének, vagy hogy a kórházi ágyban kapjon egy szívrohamot, mert megerőszakolták a... a párját. Mert hiába, a párja. Viszont elhallgatni sem szabad előle.

Ráadásul sejtettem azt is, hogy megerőszakolták. Sőt, nagyon úgy éreztem, hogy… biztos ilyesmi is történt.

Mélyen sóhajtozva ültem a konyhában, szívva a cigimet, iszogatva a kávémat. Már este nyolc óra is lehetett, mikor lépteket hallottam, s szinte azonnal összevontam a szemöldökeimet, majd mikor megláttam Taehyungot, mélyen felszusszantottam.

– Húzzál vissza pihenni!

– De Jungkook…

– Menj vissza, Taehyung! Így nem mehetsz be hozzá. Magadnak is ártasz, és neki is fogsz, mert biztos, hogy nem marad a seggén – álltam fel, hogy felé sétálhassak. – Feküdj vissza. Délután hívtam fel egy pszichológust, mert hát... a szexuális erőszak durván megdolgozza az ember lelkileg, úgyhogy holnap eljön hozzád, de addig is pihenned kell! – fordítottam meg, hogy visszavezethessem az öcsém szobájába.