Pet - TaeKook (14/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják... 

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 

Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot!

Nóri írja Taehyungot! 

Jungkook

Unalmasan teltek a napok, miután Hoseokkal beszéltünk, és őszintén elgondolkodtam a szavain, és már kezdtem neki hinni, ugyanis apa tényleg nem abból a fajtából való, aki könnyen megbarátkozik az ilyen helyzetekkel, de nagyon mélyen reméltem, hogy semmilyen slamasztika nem lesz, ugyanis nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha esetleg Taehyungnak baja essen. Viszont a kést megforgattam a szüleimben: Taehyunggal a hetekben körbejártunk minden hivatalt, minden létesítményt, és az állandó lakcímét hozzám írattuk át, emellett kifizettem a bérleti díjjakkal való tartozását – persze, erről ő nem tud semmit, ugyanis tudtam, ellenezné –, szóval most már semmi nem köti őt az előző életéhez. Itt a lakcíme, itt a hivatalos helye, úgyhogy nem is mehetne innen sehová.

Hogy probléma azért ne legyen, betetettem mindenkivel, hogy bizony, ő szellemileg fogyatékos – szegény –, szóval én adok neki munkát, mit tudom én, bevásárol nekem, elintézi ügyes-bajos dolgaimat, aztán, ha esetleg tovább szeretne lépni, engem hátrahagyva – remélem, hogy ilyesmi nem fog előfordulni –, akkor elég csak megmondanom a hivatalnokoknak, hogy nem tudom, honnan szedték ezt a baromságot, és mivel van pénzem, mindent kitörölnek. Ilyenkor örültem annak, hogy gazdag voltam. Így Taehyung teljesen törvényesen lehetett nálam, apám semmit sem tudott tenni, már mindent elintéztem, szóval... reméltem, hogy meggátoltam minden ármánykodását.

Jimin továbbra is duzzog, haragszik rám, jobban, mint bármikor. Ha munkát hoz, csak elhozza, lerakja a cipős szekrényemre, esetleg az asztalomra, majd tovább is áll. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert egyáltalán nem így volt. Örültem neki, hogy nem zaklat senki a bátyámon kívül, tőle pedig szívesen elnéztem, sőt, örültem is neki, ahogy múltak a hetek, még nekem is feltűnt, hogy egyre jobb kedvem volt, egyre inkább más volt a viselkedésem, ezt pedig nem tudom, Taehyungnak köszönhetem-e, vagy a sok változásnak. Bár, valószínűleg neki köszönhetem.

Apró szusszantással olvasgattam a papírokat, a nappaliban, miközben Taehyung az ölembe hajtott fejjel tévézett. Megszokott idill, mindig ezt csinálja, ha dolgoznom kell, egy pillanatot sem akar nélkülem tölteni, ami azért, melegséggel töltötte el a szívemet, amellett pedig igazán meghitt pillanat volt, ahogyan szemüveggel a fejemen olvasgattam a papírokat, ő pedig kócosan, kissé ziláltan, az ölembe hajtott fejjel nézte a tévét, teljesen síri csendben, ugyanis tudja, ha megzavar, lelököm innen.

Mikor végeztem a dokumentumok átnézésével, hatalmasat nyögve döntöttem hátamat a kanapé háttámlájának, ezt pedig Taehyung nagy szemekkel kísérte végig.

– Mi a baj? – tette fel a kérdést, mire lenéztem rá, a fejem tetejére húzva a szemüvegemet, ezzel hátra túrva tincseimet is.

– Fáradt vagyok – mosolyogtam, nyújtózva egy újabbat.

– Mit szólnál, ha vennénk egy forró fürdőt? – kérdezte, szelíd mosollyal. Igazából, amilyen csenevész fiú volt, ő is változott egy keveset. Sokkal visszafogottabb, aranyosabb lett - persze, a perverzség az megmaradt. Na, jó, a szemtelenség is.

– Most nincs kedvem, nemrég fürödtünk – ásítottam egyet, belesimítva kócos tincseibe.

– Mmmm... Menjünk sétálni! Neked amúgy is kellene egy kicsit mozognod, az orvos monda, minden napos sétának meg kell lennie, és ma nem voltunk – mondta, megemelve a szemöldökét.

– Na, mi van? Petecske sétáltatja a Gazdit? – vontam meg szemöldökömet, félmosollyal az ajkaimon.

Taehyung

Halk kacagás hagyja el ajkaimat, ahogy felteszi ezt a kérdést. Lassan felkelek az öléből és felülve, átlendítem lábam a combjai felett, úgy ülve ölébe, hogy vele szemben legyek. Kezeimmel megtámaszkodom a kanapé háttámláján, mígnem könyökömre ereszkedem, teljesen közel hajolva így hozzá.

– Dehogyis. A Petecske csak sétálni akar és jót akar tenni a Gazdinak. Én csak kikéredzkedem – mormogom édes ajkaira, amit megízlelgetek a sajátommal. Elképesztő, hogy az utóbbi hetekben milyen szoros kapcsolatot alakítottunk ki egymással. Nem is gondoltam volna, hogy valaha is ilyen szinten kötődni fogok valakihez. Őszintén szólva, az az árverés volt életem legrosszabb, de egyben legjobb pillanata is. Ha nem rabolnak el és nem kerülök oda, soha nem ismertem volna meg, szóval fogalmazhatok úgy is, hogy hálás vagyok GD-nek.

– Ühüm. Hát persze – húzza széles mosolyra, immár nedves ajkait, amiket ismét megkóstolgatok.

– Menjünk, jó lesz sétálni egy kicsit, amúgy is növésben vagyok még – nevetem, ahogy arra célzok, hogy bizony még fiatal vagyok, hozzá képest. No, nem mintha ő olyan öreg lenne, sőt!

– Te kis köcsög! – sziszegi ajkaimra, majd a nyakörvemre fogva lehúz magához, hogy végre megízlelhesse az ajkaimat. Igen, mostanság szokása, hogy ha meg akar csókolni, akkor a nyakörvemnél fogva teszi ezt meg és ez tetszik. Néha igazán be tud indítani, hiszen néha olyan hevességgel teszi ezt, hogy alig bírok betelni vele.

– Az ám. Viszont, kezdjünk indulni, mielőtt máshogy mozgatlak meg – nézek szemeibe eléggé kéjencen, hiszen imádok vele szexelni. Az utóbbi időkben annyira más lett minden, hogy nem tudom elengedni a másik gondolatát. A nap 24 órájában csak van a fejemben és egyáltalán nem bánom. Átérzem a kis kedvencek érzéseit, amikor teljesen a gazdiktól függnek és imádják őket, kötődnek hozzájuk. Ugyan ezt érzem én is.

– Akkor mássz le rólam és húzd a cipődet! – szól rám erélyesen, picit lökve egyet a mellkasomnál. Elnevetve magam, lemászom róla és már is az ajtóhoz megyek, hogy felvegyem a cipőmet és rajtra készen legyek. Szerencse, hogy mostanában teljesen nyugodtan teltek a napjaink, heteink, hiszen a szülei láthatóan lenyugodtak. Jimin sem veri már magát, aminek külön örülök. Nem szívesen kerülnék vele összetűzésbe, hiszen hiába én hordom az idősebbnél a nadrágot, sokkal gyengébb vagyok annál az állatnál.

– Hol vagy már? – kérdezem, ahogy bekukucskálok a másikhoz, aki épp a telefonját dugja zsebre, azzal csatlakozik hozzám.

– Nyughass! Mindjárt megyünk, aztán rohangálhatsz, ahogy kedved tartja – mormogja, mintha tényleg egy igazi kiskutya lennék. Bár jelen esetben, már csóválom a képzeletbeli farkam és türelmetlenül topogok az ajtónál. Jól esne a séta, egyszerűen már az életem része, hogy vele útnak indulok, már azzal is segítve neki, hogy jobban legyen, már ha a szívbetegségét jobbá lehet tenni. Be kell vallanom, eddig nem igazán akartam figyelembe venni, hogy bizony-bizony ő súlyosan beteg a szívével. Mindig azzal voltam, hogy amíg a gyógyszert szedi, nem lesz baj, főleg, ha figyelem ezt is. De még is tudom, hogy ha egyszer is rosszul lesz, lehet, hogy az az életébe is kerül, azt pedig nem bírnám ki. Túlságosan... túlságosan kötődöm hozzá.

– Mi az? Mi ez a tekintet? – hallom meg hangját, amire feleszmélve, azonnal elmosolyodom.

– Semmi csak mennék már – adok választ, így amint nyitja az ajtót, kisétálva rajta, már is a tüdőmbe szippantom a kellemes friss levegőt, hagyva, hogy megteljen vele a tüdőm. Az utcára kiérve, már is vidáman, szinte ugrándozok mellette, hozva a szokásos idióta énemet, na persze, nem mintha megjátszanám. Egyszerűen csak jól érzem magam vele.

– Mit szólnál, ha vennénk fagyit? Már úgy is kezd jobb idő lenni, aztán a parkba is benézhetnénk. Aztán... az egyik bokorban talán eltűnhetnénk – vonogatom meg szemöldököm, jelezve neki, hogy igazán megjelölném a területem egy bokornál, csak nem úgy, ahogyan az igazi kutyák szokták.

Jungkook

Mikor felhozza azt az ötletét, miszerint a fagyizás után eltűnhetnénk az egyik bokorban, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy úgy rendesen fejbevágjam-e őnagyságát, végül úgy döntöttem, hogy elég hülye már szegény, nem kell tovább rontani a helyzeten, így csak megcsóváltam a fejemet, egy aprócska mosolyt villantva az ajkaimon, miközben zsebre tettem a kezeimet.

– Nem fogunk egy bokorban sem eltűnni, Taehyung, tegyél le róla – néztem rá végül, megemelt szemöldökkel, mire egy szabályos nyüszítést hallatott, kiskutya szemekkel nézve rám.

– Kérlek! Olyan izgalmas lenne! – nyögte, megnyalva az ajkait.

– Nem, Taehyung. Ha valaki meglát minket, az közszemérem sértés, és hiába van pénzem, nem szeretném erre elcseszni, szóval higgadj le, ha lehet – nevettem, lassal szelve a távolságot a lábaimmal, ő pedig készségesen követett, hümmögve. Gondolom, azon gondolkodik, hogyan lehetne a nyilvános szexet megoldani úgy, hogy ne bukjunk le, de erre nem sok lehetőség akad, és kétlem, hogy Taehyung megtalálná a kiskapukat, szóval aránylag nyugodtan sétáltam mellette, körbe nézve a kis részlegen, ahol éppen sétáltunk.

– Mi lenne akkor, ha egy sikátorban tennénk? Az sötét, mégis nyilvános – húzta szemérmetlen vigyorra ajkait, meg is nyalva őket, én azonban csak megcsóváltam a fejemet, égbe meredő tekintettel.

– Ott is megláthat minket bárki.

– De az sötét hely!

– Akárki bejöhet, hiába sötét – néztem rá félszegen, mire újabb nyüszítést hallatott.

– De én kanos vagyok!

– Hát, sajnálom! – nevettem fel jó ízűen, megvonogatva a vállaimat. – Látod, inkább maradtunk volna otthon – kuncogtam, felé nézegetve.

– De én nyilvánosan akarom! – nyögte, elkeseredetten.

– Nézd csak! – álltam meg, miközben elkaptam Taehyung vállát, majd balra fordítottam, és másik kezemet az égbe emeltem, egy épület felé mutatva. – Látod, mi az? Az egy állatorvosi rendelő, és ha nem hagyod abba a hisztit, esküszöm, beviszlek, hogy megszabaduljak a farkadtól! – mondtam, játékosan, mire felém nézett.

– Úgysem tennéd meg.

– Nem-e? – emeltem meg a szemöldökömet, majd egy perverz, beteges vigyorral az ajkaimon kaptam el csuklóját, hogy átmehessünk a közelben lévő zebrán, egyenesen az állatorvos felé sétálva, a kis Petemmel karöltve.

Taehyung

Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szarok be mindjárt attól, hogy tényleg be akar vinni, de kétlem, hogy valóban kasztrálásra adna be. Nem lenne szíve hozzá, hiszen túl jól érzi magát velem. Nyelek egy hatalmasat és igaz, néha fékezek, hogy megállítsam, de amikor tovább rángat a csuklómnál fogva, követem be egészen az épületbe, ahol a tipikus kórház szag megcsap. Ijedten nézek rá, amikor egyenesen a recepció felé vezet. A kezére fogva, már is visszahúzom magamhoz, amiért már is felvont szemöldökkel néz rám.

– Ezt nem gondoltad komolyan. Szereted a farkam, ha kiheréltetsz, elveszted ezt… – sziszegem halkan, hogy lehetőleg a többi gazdi ne hallja meg.

– Ugyan miért? Van szád, meg vannak más lehetőségeid. Jobban mondva, egy kicsit megcserélődnének a szerepek – kacsint rám, gyengéden megcsapkodva a bal arcomat. Nem mondom, eléggé ledöbbent a mondandója, hiszen ha kiherél, a végén tényleg én leszek az, akit megdugnak és nem fordítva.

– Azt nem! Azt soha! – nézek rá, hatalmas, ijedt szemekkel, míg ő ellenben velem, hatalmas perverz vigyort ereszt meg magának. Ez a csávó őrült, ha nagyon rájön.

– Jó napot! Segíthetek? – halljuk meg a recepciós hangját, amire az idősebb azonnal megfordul és egy nagy mosollyal sétál oda.

– Jungkook! A francba, ne már, menjünk! – kezdem el húzni az ellenkező irányba, amikor hirtelen a nyakörvemre fog és odahúz, mint egy kiskutyát.

– Kasztrálásra jöttünk. Nem igazán bír a vérével – mosolyog szelíden a lányra az idősebb, aki hatalmas szemekkel néz ránk, mintha csak bolondok lennénk. Mondanom sem kell, hogy nem csak a lány pirul, de én is. Utálom, mikor begőzöl! Akkora rohadék tud lenni ilyenkor!

– Ühm...i-izé... – keresi szavait a lány, aki se köpni, se nyelni nem tud.

– Kifizetem, csak csinálják meg. Nem bírok már vele – mormogja a másik, nekem pedig az első védelmi reakcióm az, hogy beleharapok a kezébe, amivel a nyakörvemet fogja. Persze nem erősen, de ahhoz elég, hogy elengedjen.

– Inkább menjünk, mit szólsz? – mosolygok rá, átkarolva a nyakánál. – Tudja ivott, aztán nincs a helyzet magaslatán – nevetem zavartan, úgy húzva ki az ajtón, amivel persze ellenkezik, de amint kiérünk, a kórház falának szorítom. – Megőrültél? – nézek rá ijedten, hiszen hajszálon múlott, hogy tényleg kiheréljenek.

– Én figyelmeztettelek, mégsem hittél nekem. Sőt, meg is haraptál! – mutat a kezére, amin bizony ott díszeleg a fogaim lenyomata.

– Tudom és sajnálom. Megígérem, hogy nem leszek olyan kanos, vagyis... visszafogom magam – mondom halkan, lebiggyesztve az ajkaimat.

– Az nem ártana, vagy tényleg herélés lesz. Nem viccelek – húzódik újabb vigyor az arcára, majd kezét is meglengeti előttem. – Tényleg fáj. Élesek a fogaid – mormogja, amire csak egy halk sóhajt hallatok és a kezére fogva, már is végig nyalok a megharapott felületen, aztán apró csókokat hintek rá.

– Inkább sétáljunk. Majd legközelebb ráveszlek a nyilvános szexre – kuncogom, azzal elengedve kezét, tovább megyünk, egyenesen a park felé, miután veszünk fagylaltot, amit úgy imádok. Ha tehetném, minden nap csak ezt enném.

– Amúgy, ha nem sikátorban és nem is bokorban csinálnád, akkor hol? A házadat nem ér mondani – kuncogom, ahogy csak nem tudok elszakadni a témától, tekintetemmel pedig egy fekete autót követek, ami lassan gurul el a fák között. – Mielőtt herélni vinnél, csak kíváncsi vagyok, nem viszlek dugni, ne félj – nevetem.

Jungkook

Furcsa volt nekem az a fekete autó, amit Taehyung is figyelt, miközben elhaladt az a fák között, és őszintén szólva, azonnal rossz érzésem is lett, és mikor eltűnt az autó a látóterünkből, megeresztettem egy aprócska sóhajt. Valamiért olyan érzésem volt, hogy figyeltek minket, de lehet, hogy csak amiatt, mert Hoseok a fülembe ültette a bogarat, miszerint nagy slamasztikában lehetünk Taehyunggal. Nem hiszem, hogy... ilyesfajta problémák állnak fent. Vagyis, inkább csak reméltem, de a fekete autó semmi jóra nem adott okot, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a bérgyilkosok, alvilági emberek, mind-mind a fekete autókkal közlekednek – viszont nekem is fekete az autóm. Felsóhajtva próbáltam kizárni a gondolataimból ezt az egész őrültséget.

Most azért, mert fekete autó ment el nemrég, a fák között, veszélyben lennénk? Annyira hülye vagyok... de tényleg. Paranoiás leszek, vagy valami komolyabb.

– Hmmm... – gondolkodtam el, majd lassan elvigyorodva ránéztem. – Mondjuk a mozi. Moziban csinálnám – vontam vállat, a fagylaltomba nyalva, azonban, mikor újra feltűnt a fekete autó, összevontam a szemöldökömet. Bár, nem mozdult, csak állt a fák mögött, mégis úgy éreztem, jobb lenne, ha meghúznánk magunkat Taehyunggal.

– Mozi? Ott egy csomóan vannak! – nevetett, hangosan, belenyalva a fagyijába.

– Hátul csinálnám, ahol senki nem látja – mosolyogtam, de le sem vettem a szememet a fekete autóról, aminek még az ablakai is sötétítve voltak.

– Hát de a hangok... – Hirtelen elhallgatott. – Baj van? Rosszul vagy? – kérdezte, mire egy aprócskát sóhajtottam, majd elkaptam tekintetemet a járműtől, mosolyogva nézve Taehyung felé. Jobb, ha nem látja rajtam, hogy valami nem stimmel, még a végén ő is elkezd komplikálni, esetleg félni, arra pedig azt hiszem, semmi szükség. Elég, ha erről, vagy a fenn álló veszélytől csak én tudok, ő nem. Persze, lehet az lenne a normális, ha elmondanám neki, de nem akarom megijeszteni, sem megrémíteni, ráadásul tudtam, milyen természet. Ő azonnal meg akar majd védeni, de nem tudja, ha esetleg olyan lenne, mivel állnánk szemben.

– Egy picit. Haza kellene menni – sóhajtottam, ráemelve íriszeimet.

– Miért nem szóltál előbb? Jézus! Nehogy bajod essen! – Úgy nyelte el a fagyiját, majd rágta meg és nyelte le, hogy kikerekedett szemekkel néztem. A fagyinak hűlt helye volt, Taehyung arca pedig grimaszba fordult a hirtelen hidegtől, de utána azonnal elém állt.

– Ne állj elém! – sziszegtem, ellökve magamtól.

– Most mi bajod? – pislogott, mire felálltam, majd a fagyit a közeli kukába dobva, a csuklójára fogtam, húzva magam után, úgy, hogy a fák és a bokrok rejtsenek minket. – Mi bajod...? – kérdezte, kissé ijedten.

– Rosszul érzem magam, otthon akarok lenni! – sóhajtottam, sietősen lépkedve.

– De akkor lassan kellene mennünk, nem? – kérdezte halkan, miközben megállt. Én is így tettem, majd ránéztem, ő azonban ijedten pislogott vissza rám. – Miért vagy ilyen furcsa...?

– Taehyung, csak menjünk már! – sziszegtem, rántva egyet a kezén, mire nagy szemekkel figyelt engem, kicsit nyelve is egyet.

– Mondd el, mi bajod!

– Rosszul vagyok, hányszor mondjam? – Kezdtem egyre ingerültebb lenni, ugyanis nem láttam már azt az autót, ahogyan körülöttünk senkit sem, ami adott némi félelemre okot, Taehyung pedig úgy viselkedett, mint egy megsértett kislány. El akartam tűnni innen, nagyon gyorsan, vele együtt.

– Nem! Olyankor sápadt az arcod, és kicsit lilás a szád! Most meg... piros vagy, és olyan riadt a tekinteted! Jungkook! Mi bajod? Láttál valamit? Vagy valakit? Esetleg van valami, amitől félsz? Nekem elmondhatod, én.... – A szavába vágtam.

– Gyerünk! – sziszegtem, erősebben marva a csuklójára, beljebb sietve a parkba, hogy azon keresztül átvághassunk az úton, hogy hazamehessünk, a lehető leggyorsabban.