Not so fairytale - VKook (5/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Hatalmas szemekkel néztem rá, mikor ragadozókat megszégyenítő mozdulatokkal közelített felém, s olyan zavarba ejtő dolgokat mondott, amiket elképzelni nem tudtam volna, hogy valaha valaki is kiejti az ajkain hozzám intézve. Még, hogy a szépségem egy tündéré? Szép? Nem tudtam eldönteni hirtelen, vajon ez jó, vagy rossz-e, ugyanis nem hiszem, hogy túl hízelkedő egy férfira azt mondani, mennyire szép, de azt hiszem, tőle valamilyen szinten bóknak vehettem.

– Nincs önbizalom hiányom – jegyeztem meg halkan, mikor végig nyalt a nyakamon újból, ami rögtön remegést és halvány borzongást váltott ki belőlem. Miért reagálok így az érintéseire?

– Dehogy nincs. Ha nem lenne, akkor kicsit adnál magadra, sokkal jobban néznél ki – sóhajtotta a nyakamra, mire újabbat remegtem, aprócskát nyelve, ugyanis már éreztem, hogy az agyamból egyenesen levándorol a vérem az ölembe, és hiába próbáltam volna megakadályozni, egyszerűen nem ment... egyszerűen lehetetlen volt.

– Attól, hogy nem... hordok kihívó ruhákat, még van önbizalmam – préseltem ki magamból a szavakat nagy nehezen, miközben a csípőmre fogott ujjaival, közelebb húzva magához, mélyen beszippantva az illatomat, azonban mielőtt megint olyan állapotba jutnék, mint tegnap, határozottan a mellkasára fektettem a tenyereimet, hogy eltoljam őt magamtól.

Még azt is fel kell dolgoznom, hogy egy férfihoz vonzódom, nem is akárhogyan! Szinte egy érintéssel képes az őrületbe kergetni és arra késztetni, hogy hanyatt vágva magam az ágyon hagyjam, hogy kényeztetésbe kezdjen... ez egyáltalán nem normális. Az én esetemben nagyon nem, hiszen hetero vagyok. Hetero!

Miután ellöktem magamtól, megemelt szemöldökkel nézett rám, azonban én csak hátráltam egy lépést, mély sóhajt eresztve ki ajkaim résén át.

– Hagyj békén, jó? Semmi kedvem merevedéssel utazni – szuszogtam, miközben a cuccaihoz léptem – már, amit megmaradt –, hogy elpakolhassam őket. Telefontöltő, tusfürdők, egyéb kellékek, amik szanaszét hevertek.

– Talán nem jó? – kuncogta, mire ránéztem, idegesen.

– Nem, nem jó! – mormogtam, lehajolva a töltőmért, hogy kihúzzam azt a konnektorból, de mivel nehezen akart kijönni, jó pár másodpercig szenvedtem vele, mire végre a kezemben tudhattam, aztán amint elpakoltam, elkezdtem összeszedegetni a földön szét heverő holmijaimat.

Jungkook

Vörös ajkaimat azonnal megnyalom, ahogy tekintetem a bőrnadrágjában feszülő fenekét fürkészi. Ha nem lenne erős anyagból, tuti, hogy szétszakadna rajta, vagy én szakítanám le róla, bár, nem mintha ez az erős anyagú nadrág ellenállna nekem, nem vagyok egy gyenge tündér, sőt! Azonban egy mély levegőt véve türtőztetem magam, nehogy neki essek, mert még nincs itt az ideje. Az pedig, hogy elutasított, tetszett. Elvigyorodva leülök az ágyára, onnan figyelve, ahogy tovább pakolja a cuccait, és folyamatosan szitkozódik valami miatt. Imádom, ahogy hajbókol, ahogy a nadrág a fenekére feszül, vagy épp, ahogy a kabát picit elmozdul róla, és megmutatja a felsőtestét, már ami kilátszódik a hálós póló alól. Egyszerűen imádom a látványát, nem tudok megszabadulni ettől az egész látványtól, az érzéstől, hogy nem hagyhatom békén, hogy nem hagyhatom magára. Ha nem mennék vele, úgy érezném, hogy megbolondulnék, ugyanis hihetetlenül vonz magához, annyira mint méhet a virág. Azonban ez rá is ugyan úgy igaz, aminek külön örülök, sőt!

– Taehyung, ideje lemenni az aulába és… – hallgat el az a fiú, aki benéz a szobába. – Ejha... neked ilyen ruhád is van? – kérdezi a sötét hajú, aki végig néz a másikon. TaeTae azonnal vörös színben pompázó arccal fordul felé, mintha csak rajtakapták volna valamin.

– Hoseok... ah, me-megyek és igen, van – mondja nyelve egy nagyot, amire a másik beengedi magát a szobába.

– Furcsa, sosem láttam még rajtad. Vagy most döntötted el, hogy ilyen stílusban nyomod? – kuncogja el magát, én pedig szusszantok egyet, összefonva karjaimat a mellkasom előtt.

– H-hát valahogy úgy. Megtetszett, aztán gondoltam, kipróbálom – mondja Taehyung, miközben a kabátot is picit összehúzza magán. Gondolom, szinte meztelennek érzi magát.

– Óh, de jól áll. Hamarabb is megtehetted volna, tényleg jó – kacsint rá, mire a másik jobban elvörösödve bólint egyet.

– Köszi.

– Nocsak, eddig nem keltetted fel senkinek sem az érdeklődését – kuncogom, ahogy mellé sétálok, majd a derekára teszem a kezem. Érzem, ahogy megfeszül, de nem nyúl a kezemhez, hiszen engem nem lát senki. – Úgy néz ki, hogy vége a szürke kisegér életnek – suttogom a fülébe, amire egy csókot hintek. Azonnal megremeg és idegesen szusszant egyet.

– Minden oké?

– Persze, csak kirázott a hideg. Dublin nem épp a legmelegebb hely – kuncogja, ahogy ellép mellőlem, hogy a többi cuccát is összepakolja.

– Esetleg segítsek? – kérdezi ez a Hoseok nevezetű.

– Nem, köszi. Megoldom – szól hátra a másik, mire az bólint egyet.

– Oké, nos... megvárlak lent. Siess, mert lassan névsorolvasás – mosolyogja a fekete hajú.

– Rendben! – kiált utána, ahogy az már kimegy a szobából.

– Ejha. Lett egy hódolód? – vigyorgok rá, leguggolva hozzá, hogy szemügyre vegyem a vörös arcát.

– Tudod, hogy milyen gáz ez? Sosem láttak még ilyen göncben, úgy nézek ki, mint egy hímringyó! – szuszogja idegesen.

– Szerintem tökéletesen illik hozzád, és nem vagy olyan. Inkább bevállalósnak tűnsz – nevetem el magam, miközben megcsapkodom a feszes fenekét. Felmordul, majd a táskát ahogy felveszi a földről, úgy lendíti, hogy sikeresen fejbe vág vele. Azonnal szúrós pillantásokkal illetem. Hogy képzeli?!

– Bocsánat, nem volt szándékos! – sziszegi, viszonozva a szúrós pillantásomat. – Viszont, kérem vissza a cuccaimat! – Az arcomon simítok végig, aztán csak mély levegőt veszek.

– Az aulában megtalálod – mormogom, azzal az ablakot kinyitva, kiugrok, majd felrepülök a tetőre, aztán lecsempészem neki a bőröndöket, hogy véletlenül se tudjon átöltözni, azonban az utat, amit megtesz a szobától az auláig, muszáj végig követnem, így vissza repülve meg is pillantom, ahogy idegesen lépked a folyosón, próbálva lerázni magáról a kíváncsi pillantásokat.

Még hogy van önbizalma. Egy fenét.

– Nocsak, mi ez a beszari lépegetés? – kuncogom, miközben úgy repülök előtte, mintha csak a víz felszínén lebegnék háttal. – Lehetnél bevállalósabb. Nem élsz sokáig, használd ki, hogy ilyen vagy – kacsintok rá, hátha ezzel is egy kis önbizalmat öntök belé.

Taehyung

Kellemetlen volt ilyen szerelésben végig sétálnom az aulában, az meg, hogy Hoseok úgy mért végig, ahogy, roppantul zavart helyzetet váltott ki belőlem, és nem, nem állt szándékomban még egyszer ilyen öltözékben megjelenni. Ráadásul azt sem tudom, miért hiszi ez a buta tündér, hogy nincs önbizalmam. Attól még, hogy nem hordok ilyen flancos, "hímkurvás" ruhákat, még normális önbizalommal rendelkezem! Egyszerűen kétségbeejtő és borzasztó érzés így elsétálni az emberek mellett, arról nem is beszélve, a szüleim hogyan fognak majd rám nézni... – Bár, ettől félek a legkevésbé, igazából. Maximum annyi lesz, hogy besétálok az ajtón, leveszem a cipőmet, köszönök és már megyek is a szobámba. Anya valószínűleg a konyhában lesz, apa a nappaliban, tévét fog nézni, a húgom pedig valami kirakóssal fog szórakozni apa mellett, szóval kétlem, hogy bárkinek feltűnne az öltözékem.

Attól még gáznak érzem. Ez nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok, ez a hülye tündér pedig rám erőltet valamit, ami nem az én stílusom. Én szeretem a kényelmes dolgokat, ruhákat, szeretek farmerban lenni, sima pólóban és kötött pulcsiban. Ez miért gáz? Ettől ne lenne önbizalmam? Annyira nem értem.

– Nem vagyok beszarni, gáznak érzem magam! – sziszegtem felé, összehúzva magamon a bőrkabátot, amit azonnal ledobnék a földre, azonban, ha ezt megtenném, valószínűleg az egész felsőtestem takaratlan lenne, a hálós pólónak szerencsére, így bármennyire nehéz is elviselnem magamon, kénytelen vagyok hordani. Legalább az takar. – Én kihasználom, hogy olyan vagyok, amilyen, nem kértem a hülye tanácsaidból! – mormogtam, s mikor egy lépést tettem előre, megláttam a cuccaimat a földön, amik felé úgy nyargaltam, mint akinek kivették a szemét. Mikor konstatáltam, hogy az összes cuccom ott tartózkodik, megnyugvó szusszantást hallattam, kissé szúrósan nézve Jungkookra, aki elégedetten vigyorgott, a vörös-fekete szárnyaival csapkodva, hogy a levegőben tudja magát tartani továbbra is.

Hólyag.

– Taehyung? De jó ez a cucc – hallottam meg magam mögött az egyik lány hangját, én pedig azonnal felé fordultam, s mikor megláttam, hogyan méregetett, zavart mosolyt engedtem meg ajkaimon. – Tudsz ilyen menő lenni? – kuncogta, végig mérve újra.

– Hát, ritkán, de tudok – köszörültem meg a torkom, összehúzva magamon a kabátot.

– Bejössz a kislánynak – súgta Jungkook a fülembe –, nem mellesleg, nekem is – nyalt végig a cimpámon, miközben a csípőmre szorította az ujjait.

Válaszolni akartam, azonban rájöttem a lány tekintetéből, hogy neki fogalma sincs, ki van mögöttem, így csak erőtlenül elmosolyodtam felé.

– Izé... hát akkor... majd a repülőn – mosolyogtam, felkapva az egyik táskámat, majd megfogtam a bőröndöm fülét is, hogy húzni tudjam majd magam után, finoman lekoptatva magamról a lányt, akinek lassan a bugyija is nedvesedni fog.

Igazából jól esett, hogy így néz rám, de ugyan az vagyok a kényelmes ruhákban is. Az embereknek miért csak a kihívó dolgok tetszenek? Miért nem vagyok úgy jó, ahogy szeretek lenni?

Ezzel Jungkook nem önbizalmat csempész belém, hanem szomorúságot. Ha nem bőrnadrág, hanem melegítő van rajtam, akkor más ember lennék? Ugyan az vagyok. Bosszantott.

Jungkook

Ujjaim továbbra is a derekán pihentetem, ahogy teljesen hozzá simulok, mintha csak a pasim lenne, bár ha belegondolok, már az. A vonzalom, ami kialakult köztünk rettentően erős, ezen pedig nem lehet változtatni. Tekintetemmel folyamatosan az arcát figyelem, amire kiül a szomorúság. Ugyan mégis mitől?

– Nocsak. Mi a baj? – érdeklődöm színtelen hangon, ahogy odahajolok hozzá, majd az arcára adok egy csókocskát, derekánál pedig picit jobban húzom magamhoz. Csak rám néz azokkal a nagy szemeivel, de nem mond semmit, mivel körül veszik az osztálytársai, amit megértek. – Jól van, majd elmondod – hajolok újra az arcához, majd bőre helyett, most az ajkaira adok egy újabb csókot, amire lehunyja szemeit, hagyva, hogy megízlelgessem az ajkait.

– Nos, ha mindenki elkészült, indulhatunk is. Persze tartunk egy gyors névsorolvasást – szólal meg a tanár, majd azonnal elkezdi a neveket felsorolni, amire sorra jelentkeznek az ittlévők.

– Nem fogok hiányozni, mi? – kuncogom ajkára, ahogy a szemeibe nézek. Annyira szépek, nem tudok betelni velük.

– Kim Taehyung? – szólítják a nevén, amire azonnal leveszi rólam a tekintetét, majd nyújtja a kezét.

– Itt vagyok! – szólal meg, aztán elfordul a többiektől, miközben a táskáját felveszi a földről. – Nem fogsz – suttogja, amit csak megnevetek. Szinte gondoltam, hogy erre a válaszra számíthatok, viszont nem fog olyan könnyedén megszabadulni tőlem, abban biztos lehet.

– Segíthetek? – szólal meg mellőle Hoseok, ahogy az egyik nagyobb bőröndöt elveszi tőle.

– Ugyan, elbírom – mosolyodik el a fiatalabbik, ahogy visszaveszi azt magához.

– Szerintem három nagy bőrönddel elég nehéz a közlekedés. Nekem van egy – mosolyog kedvesen a magasabb, míg Taehyung azonnal tiltakozna, de Hoseok elveszi tőle újra azt a bőröndöt, hogy segítsen neki.

– De megoldom – szól utána, halkabb hangján a másik. Megmosolygom, hiszen tisztán látszik, hogy baromira bejön annak a srácnak.

– Lett egy hódolód – dalolom a fülénél, amibe belecsókolok. Mérgesen elkezd a kezével legyezni, mintha csak egy legyet akarna el zavarni magától.

– Hagyj már békén, és nem a hódolóm, a barátom! – mormogja maga elé, amire Hoseok megfordul, felvonva egyik szemöldökét.

– Parancsolsz?

– A légynek mondom. Nem hagy békén, túlságosan ragadós! – morogja, jól kiemelve a "ragadós" szót. Kinevetem, hiszen márt nem tudok tenni, annyira cuki és annyira imádom, ha így ellenkeznek az emberek.

– Óh, csapd le valamivel – vonja meg vállát a másik, ekkor a csoport már is indul a reptérre, ami nincs túl messze ettől a helytől.

– Jó lenne, de lehetetlen – dünnyögi, mígnem kikísérem őket a reptérre, ahol már csak a gépet várják, ami lassacskán szintén befut.

Bizonyára azt hiszi, hogy végre megszabadulhat tőlem, de nem. Nem engedem el. Megnézem, milyen az a hely, ahol él. Biztos szép hely ez a Korea. Vagy, ha nem is, ő ott lesz, ami fontos. Egy mosollyal integetek neki a gép lépcsőjénél, ahogy felszáll, de le sem szarja a fejem, egyszerűen csak egy sóhaj kíséretében elfordítja a fejét, aztán valami intés félét intéz felém. Megvonva a vállam, én egyszerűen átrepülve a tömeg felett, felengedem magam az első osztályra, ahol kényelmesen végig fogom utazni ezt a kis időt. TaeTae persze semmit sem fog sejteni, addig, mígnem az ő országában a gép előtt fogok várni rá, egy nagy mosollyal üdvözölve őt. Hát kíváncsi leszek rá, hogy milyen arccal fog üdvözölni, tekintve, hogy nem hiányoznék neki, ha többé nem találkoznánk. Na azt majd meglátjuk.

Taehyung

Felsóhajtva foglaltam helyet a kijelölt ülésemre, miközben a fejemet hátravetettem, egyenesen a háttámlának, lehunyva az íriszeimet. Igazából... nem tudtam, mit gondolhatnék. Hoseok teljesen máshogy viselkedik velem azóta, hogy meglátott ebben a szerelésben, arról a lányról nem is beszélve, aki majd' elolvadt, miközben velem beszélt. Borzasztóan idegesített az, hogy így bezzeg tetszem az embereknek, de ha felveszem a sima farmernadrágomat és a kötött pulcsimat, akkor átnéznek rajtam, még akkor is, ha helyes arcom van, mert azt még én is tudom, hogy nem vagyok annyira ronda.

Halványan oldalra fordítottam a fejemet, ahol éppen Namjoon készült az alváshoz. Őt legalább teljesen hidegen hagyta az öltözékem, aminek örültem. Szerintem, ha leszálltunk a gépről, első dolgom lesz, hogy valahová befurakodjak és átöltözzek. Valami mosdóba, vagy nem tudom. Találnom kell egy megoldást, mert ezzel a gönccel szent biztos, nem fogok végig sétálni, utazni fél Szöulon.

Megráztam a fejemet, majd egy nyelés kíséretében, finoman lehunytam íriszeimet, és egy pár pillanat után felnyitottam őket, amikor érzékeltem, éppen felszáll a gépünk. Valamilyen szinten megkönnyebbülést éreztem, mert valószínűleg a ragadós tündérkével soha többé nem fogok találkozni, nem kell majd azon agyalnom, miért vonzódom egy hímnemű egyedhez és remélhetőleg, soha többé nem kell felvennem ilyen ruhákat sem. Nem, annyira nincs vele gondom, mármint ezzel az öltözékkel, csak egyáltalán nem hozzám való. Sőt! Semennyire nem az.

Nem Kim Taehyung vagyok, hanem Kim hímringyó Taehyung. Nem mindegy.

Út közben, természetesen elaludtam. Nem is bírna ki az ember több órás utazást ébren, főleg egy repülőgépen, ahol azért elég kényelmesek az ülések még akkor is, ha másod osztályról volt szó. Nem akartam felkelni, mikor szólt pár tanár, hogy ideje ébredni és miután összeszedtük magunkat, leszállni. Jól esett ez a pár óra alvás, tekintve, hogy éjszaka nem sokat tudtam a tündérke miatt - akitől soha többé nem fog fájni a fejem.

A leszállás gyors volt, a viszonylatokhoz képest, viszont utáltam a repülőgépről kiszállni, majd a bőröndjeimet kikutatni onnan, ahová mindenki eltette. Jó egy órát elszórakozott ezzel szerintem mindenki, főleg a többi utas miatt... nem voltunk kevesen a gépen, ezt hozzá kell tennem.

Miután sikeresen előhalásztam a cuccaimat, és érzékeltem, minden nálam van, éppen indultam volna a repülőtér várakozóján át, hogy elindulhassak a busszal haza, de az ajtóban kit láttam meg? Na kit? Jungkookot, a tündért.

A fejem azonnal vörös árnyalatba futott át, és hiába voltam úgy megpakolva, mint egy málhás szamár, gyorsan trappoltam ki az ajtón, majdnem fellökve a tündérkét, aki meglepődött a fogadtatáson.

– Hé! Nem is örülsz nekem? – jött ki utánam a szabadtérre, ahol a buszomat kezdtem el keresni.

– Kurvára nem! – sziszegtem, figyelve a táblát, merre lehet azzal a számmal ellátott busz, ami nekem kellhet, majd amint megtaláltam, a 245-ös buszhoz siettem, hátha még elérem. – Akadj le rólam! Ez nem Dublin, hanem Szöul, kopás van! – morogtam, idegesen.