Stubborn lovers - TaeMon (4/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből... 

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Namjoon

Az ajtó becsukódása után egy hangos sóhajt eresztek meg ajkaim mögül, majd a kulcsot tartó kezemre nézek, amibe beletette a szobakulcsát. Tény, hogy kurvára nem akarok táncolni, viszont ez nem csak rólam szól. A másik elanyátlanodott arca pedig igazán nagy lelkiismeret-furdalással fog el, ahogy visszaemlékezek rá. Lehet, hogy nem kellett volna így kiakadnom, hiszen ez csak egy hülyeség volt. Eddig is elvoltam a stúdióban, most miért ne tudtam volna ott aludni?

Lehunyva szemeimet, kieresztem azt a frusztrált levegőt, ami a tüdőmet nyomta eddig. Tényleg nem kellett volna így kiakadnom, viszont nem tehetek róla, nekem nincs annyi időm, mint neki. Azonban, tudom, hogy bocsánatot kell tőle kérnem, a kolesz kulcsát pedig nem fogadhatom el. A kulcsra szorítva, végül összeszedem minden holmimat, és a stúdióba veszem az utamat, hogy némileg kibéküljek vele. Túlzásba estem, de emellett, mivel most partnerek is vagyunk, nem szabad, hogy ilyen gyűlölet legyen megint közöttünk. Valahogy megtanulom a kibaszott táncát, aztán nem lesz semmi probléma. A stúdió ajtaját kinyitva, már elnyitom egymástól az ajkaimat, hogy megszólaljak, amikor a másik zokogása megállít ebben. Hatalmas szemekkel állok meg az ajtóban, azonban még rálátást nem kapok a másikra.

Úgy sír, mintha meghalt volna valakije. Olyan elkeseredetten, és keservesen, ahogy férfit még sosem hallottam sírni. Nyelve egy nagyot, lassan beljebb engedem magam, s ekkor látom meg, ahogy a keverőpultra dőlve zokog. Vállai megállíthatatlanul rázkódnak, miközben a hangját sem fogja vissza. Ennyire kiborítottam volna a dühöngésemmel? Ennyire rosszul viselte? Jó, tény ilyenkor ijesztő lehetek, de ennyire?

Gondterhelten vakarom meg a tarkómat, ugyanis nem tudom, hogy mit csináljak. Ha odamegyek és megölelem, akkor buzinak fog nézni. Viszont, ha nem csinálok semmit, ugyancsak üldözni fog a lelkiismeretem. Őszintén? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnáltam meg. Baromira sajnálom, hiszen az én hibámból ilyen, az én hibámból ríkattam meg. Gyűlölöm, ha emberek az én hibámból sírnak. Újabb sóhajt megeresztve, lassan odasétálok hozzá, amit gondolom nem vesz észre, aztán hezitálva ugyan, de tenyeremet a vállára simítom, beharapva az alsó ajkamat. Persze ekkor azonnal megugrik és rám kapja könnyáztatta tekintetét, ijedten és kétségbeesetten nézve rám.

– N-Namjoon, te...te mit keres… – A szavába vágok, hiszen tudom, hogy mit akar kérdezni.

– Bocsánatot akarok kérni – válaszolom, miközben vállán tartott tenyeremmel gyengéden simogatni, masszírozni kezdem bőrét a felsőjén keresztül.

– Bocsánatot? – kérdez vissza, azonnal törölgetve könnyes szemeit, elfordulva tőlem, mintha csak szégyellné őket.

– Igen, mivel nagyon messzire mentem. Tudom, hogy ijesztő vagyok ilyenkor, és sajnálom, nem akartalak megbántani – mondom halkan, azzal letérdelek hozzá, hogy szemmagasságban legyek vele. – Nem erősségem a tánc, és ez nálam eléggé egy fájó pont, de tudom ez nem kifogás, hogy így dühöngjek, de megígérem, hogy megtanulom a táncodat, mert tetszik, csak én bénázom el. Ja és… – emelem meg kezem, aztán az ő kezére fogva, széttárva ujjait, a tenyerébe helyezem a kulcsot. – Ez a tiéd, nekem nincs jogom oda menni. Ha eddig elaludtam itt, most is elfogok – eresztek meg felé egy szelíd mosolyt, ami bizony tényleg őszinte. Szarul érzem magam, hogy így megríkattam. Ha tudom, visszafogom magam, de ha így lett volna, akkor már nem Namjoon lennék. Tenyerem válláról a hajába kúszik, megborzolva így is kócos tincseit. – Tényleg bocsánatot kérek. Sajnálom, hogy a lelkedbe tapostam, nem állt szándékomban.

Taehyung

Úgy kúsztak elmémbe a képek, ahogy nagyon ritkán tették azt. A mellkasi fájdalom, a szorító, szúró érzés egyre intenzívebb, és intenzívebb lett, később pedig már azon kaptam magam, hogy szüntelenül csorognak a könnyeim az arcomon, s ezzel egy időben remegtek meg az ajkaim és a vállaim is. Nem tudtam megállítani a könnyeimet, bármennyire akartam, így aránylag gyorsan dőltem elkeseredettségemben a keverőpultra, majd eresztettem el végérvényesen a könnyeimet, halkan zokogva, hagyva, hogy a fájdalom, a keserűség teljesen átvegye felettem a hatalmat.

Így ment ez, egészen addig, amíg meg nem éreztem egy meleg tenyeret a vállamon, azután pedig rögtön felkaptam a fejemet, de mikor megláttam Namjoont, megrémültem. Soha, soha nem akarnám, hogy bárki így lásson, így gyorsan törölgettem le a könnyeimet, próbálva abba hagyni a sírást, hogy ne lássa meg az előtörni akaró cseppjeimet, több-kevesebb sikerrel, ám miután bocsánatot kért, meglepődtem, akkor főleg, mikor letérdelt elém, hogy velem egy magasságban lehessen, majd lassan visszaadta a kulcsomat, a tenyerembe zárva azt, és mikor a hajamba borzolt, megtáncoltatva rakoncátlan, kócos tincseimet, megremegtek az ajkaim újra, de beharaptam az alsót, erősen és durván, hogy véletlenül se kezdjek újabb sírásba, majd egy mély sóhajt véve embereltem meg magam, hogy leküzdjem a negatív hullámokat, amik újból és újból akartak rám törni, hogy összeszoríthassák még dobogó szívemet.

– Nem haragszom, én is túlzásba estem. El kellett volna, hogy engedjelek – sóhajtottam, szabad kezemmel megtörölve az arcomat újra, szégyenkezve nézve oldalra. Igen, szégyelltem magam. Gyűlöltem sírni, és gyűlöltem, ha az emberek sírni látnak, erre az egyik legnagyobb ellenségem látott bőgni, és hiába kedves, aranyos velem jelen pillanatban, az a csoda is csak pár napig tartott, mikor jól megfértünk egymás mellett. Nagyon jól tudtam, hogy nem lesz mindig ilyen kedves, és... fegyvert adtam a kezébe. Nem is akármilyet.

– Nem gáz. Ha a zene miatt tudtam itt aludni, emiatt is tudtam volna – sóhajtotta, a kanapé felé véve az irányt, mire egy reszketeg szusszantást engedtem ki az ajkaim résén, majd a kulcsot néztem a tenyeremben, végül csak megcsóváltam a fejemet, és Namjoonra néztem.

– Mit szólnál, ha holnap nem mennénk be? – kérdeztem, mire megemelt szemöldökkel fordult felém, kissé meglepetten.

– Mire gondolsz?

– Négy szám kell, nem? – szipogtam, újra megtörölve az arcomat, ami még mindig nedves volt a sírás miatt.

– Igen – gondolkodott el egy pillanatra.

– Maradjunk itt, kezdjük el a második számot, holnap délután pedig kipihenjük magunkat. Te haza tudsz menni aludni, én pedig nyugalomban el tudok menni a kollégiumba, aztán másnap suli, elölről az egész – mondtam, miközben letettem a kulcsomat a keverőre.

Namjoon

Felvonom egyik szemöldököm, ahogy hallgatom a mondandóját, aztán csak felkelek a kanapéról, hogy odasétáljak hozzá, majd leüljek mellé a másik székbe.

– A táncot is megtanítod? Mert, csak úgy áll az alku – nézek még mindig könnyes szemeibe egy bátorító mosoly kíséretében. Látszik, ahogy elgondolkodik, aztán bólint egyet. – Jól van, akkor lássunk neki, de ehhez egy kávé kijár – nyújtózok egy nagyot, majd előveszem táskámból a laptopomat, hogy megnézzük, mit is kéne megformálni egy normális számmá.

– Hát, ha ki akarjuk bírni, akkor igen – mondja halkan, szipogva még párat, azzal több sem kell, felállok, és a pénztárcámat kiveszem a táskából.

– Megyek, veszek egyet, te addig nézd meg a többi számot a repertoárból. Aztán válaszd ki, ami tetszik és majd meglátjuk, mit kezdjünk vele – bökök a laptopomra, hogy használja csak nyugodtan. Tény, hogy normál esetben nem engedném, viszont valamelyest ki akarom engesztelni.

– R-rendben – bólint egy aprócskát, azzal ki is sétálok az ajtón, hogy lemenjek a közeli boltba. Tudom, hogy még mindig egy idegesítő majom, de még is sajnálom, kőből pedig nincs a szívem. Bár, ha belegondolok, nem is tudom már, hogy mi miatt kezdtem el utálni őt. Talán a nagy tehetsége, az énekhangja miatt kezdtem el irigykedni rá, ami utálatba fordult át. Egy nagy sóhajt hallatva, besétálok a boltba és veszek mind a kettőnknek egy jó adag forró kávét, ami biztos, hogy leégeti majd az ujjaimat, de semmi gáz. Kibírom.

Nem tudom, hogy ezek után mennyire lesz meg ez a normális helyzet közöttünk, mert most attól tartok, hogy nagyon elcsesztem ezt az egészet és az utálata egy újabb szintre lép. Csoda volt, hogy eddig is jól megvoltunk egymás mellett, hát kíváncsi leszek, hogy mi lesz ezek után.

– Ah, basszus! – sziszegem, ahogy a kávé egyre csak égeti az ujjaimat, aztán az utolsó pár lépést, már futva teszem meg, mígnem berontok a stúdióba és levágom a kis papírpoharakat az asztalra. – Picsába, hogy ennyire forróra csinálják! – mormogom, ahogy leülök a székbe, aztán a másikra nézek, aki nagyokat pislogva figyel engem, aztán elkapja rólam a tekintetét. – Mi az? – kérdezem, megdörzsölgetve kezeimet a nadrágomon.

– Semmi, csak gyors voltál – válaszolja.

– Még szép, nagyon forró volt. Aztán, sikerült választani? Vagy csináljunk egy teljesen újat? – kérdezem, aztán átnyújtom neki az ő poharát. – Nem tudom, hogy te hogyan szereted, tehát hoztam olyat, ahogyan én is iszom – motyogom, azzal elvéve a sajátomat is, belekortyolok, hogy valamennyire ébren tartson az éjszaka folyamán.

Taehyung

Eszméletlenül izgultam a selejtező napján. Tördeltem az ujjaimat, remegtem, akár a nyárfalevél, s habár, nem volt olyan nagyon jó a viszonyunk Namjoonnal még mindig, szerintem tartott tőle, hogy emiatt fogunk rontani, így folyamatosan nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi gond, simán meg fogjuk csinálni, csak maradjunk nyugodtak, főleg én. Persze, nekem hiába beszélt, eszméletlen módon féltem, hiszen elő fogjuk adni azt, amivel hetekig dolgoztunk, s habár, a második, amit előadunk, már készen van, attól még... féltem. Mi van, ha tovább sem jutunk, és potyára csináltuk az egészet? Mi van akkor, ha mi leszünk a legrosszabbak? És ha én rontok, és emiatt minden dugába dől...? – Rettegtem. Viszont, amilyen félve álltam ki a színpadra, olyan magabiztosan táncoltam, énekeltem a számra, beleadva apait, anyait, s ahogy elnéztem, sanda szemmel, Namjoon is ugyan így állt a dologhoz. Rengeteget fejlődött a táncban – csak ezekben a mozdulatokban, persze, hiszen a mozgása így sem volt tökéletes –, és... reméltem, hogy minden rendben lesz.

Aznap nem tudtuk meg az eredményt, másnap hirdették ki, de amikor megláttuk a weboldalon a nevünket, vigyorogva pacsiztunk össze – habár, én inkább a nyakába ugrottam volna, de mindent csak mérsékelten, ugyebár. Azután pedig, hogy megtudtuk, tovább jutottunk, nem állt meg a munka. Folyamatosan csináltuk a harmadik számot – bizakodóak vagyunk –, közben a másik előadásra is készültünk, szinte állandóan. Iskolába is alig tudtunk bejárni, de mindenki elnézte nekünk, hiszen itt nem egy ember munkájáról van szó, hanem kettőről, amit csiszolnunk kell – nekem Namjoon tánctudását, ő pedig az én hiányosságaimat fejleszti. Nem volt egyszerű, de... éreztem, hogy meg fogunk tudni birkózni vele. Tudtam, hogy minden rendben lesz.

A második fordulóban is tovább jutottunk – sajnos, csak harmadikokként, így bármennyire is örültem, amellett szomorú is voltam, hiszen Jungkook volt az első, aki szintén a mi iskolánkból való volt. Ismertem, jóban is voltam vele, így tudtam azt is, hogy rajta túljutni... majdhogynem lehetetlen. Namjoon persze, mondogatta, hogy menni fog, jók leszünk, és ha mást nem, de a döntőben ott leszünk, de én féltem attól, hogy nem így lesz. Féltem? Egyenesen rettegtem. Most, hogy a két fordulón is túljutottunk, a szívem szakadna meg, ha a többiben nem sikerülne, és ha a döntő sem fog menni... biztos, hogy beleroppanok.

Hiába jutottunk túl a harmadik fordulón, Jungkook neve még mindig az első helyen villogott, én pedig azt hittem, belebolondulok, hiszen mi már másodikak voltunk, de tudtam, ha nem rukkolunk elő valami fantasztikussal, biztosan nem fogunk nyerni, nekem pedig már a győzelem kellett. Nem, nem voltam elvetemült, de... szerettem volna.

– Valami ütős kell – motyogtam, mikor nézegettük a monitort, ahol a "helyezések" voltak láthatóak.

– Ütős? – vonta meg a szemöldökét, mire bólintottam egyet.

– Valami szexi. Valami... ami lenyűgöz, valami, ami csábít, ami magával ragad, valami, amit nem lehet megfogni, amit el akarsz kapni, de képtelen vagy rá – motyogtam, folyamatosan nézve a monitor kijelzőjét, Jungkook nevét olvasva az első helyen. – Valami, ami... ami megbotránkoztat, de egyben csodálattal tölt el – sóhajtottam, a hajamba túrva.

– Pornót akarsz előadni, vagy mi? – nevetett fel, hátradőlve a székében.

– Dehogy! – morrantam rá, összefonva karjaimat a mellkasom előtt. – Művészetet akarok előadni.

– Azt hogyan óhajtod? – kérdezte, mire elmosolyodtam, megvonva a szemöldökömet, mintha komplett őrült lennék.

– Klasszikus, Bonnie és Clyde – mondtam, mire összevonta a szemöldökét, majd mikor leesett neki, mi a tervem, eltátotta ajkait.

– Na nem! Na nem! Biztos, hogy nem! Mit akarsz?! Biztos, hogy nem leszek Bonnie! – sziszegte, kitágult szemekkel.

– Én leszek! Ne morogj már! Nyerni akarsz, vagy sem? Senki, ismétlem, senki nem fog előadni egy konkrét művet négy percbe sűrítve, mert lehetetlennek tartják, és kicsit talán az is, de mi megcsináljuk, és nyertesek leszünk! Ha ezen múlik, én leszek a csaj, nem számít – vontam meg a vállaimat, mire a hajába túrt. – Na? Pörgős szám illene hozzá, ami szenvedélyes, csábító, egyben gyilkos, drámai. Ezzel biztosan nyernénk. Senki, senki nem csinál majd ilyet.

– Őrült vagy. Nem fog menni – sóhajtotta, a hajába borzolva.

– Ezért nem meri megtenni senki. Mi meg fogjuk, menni fog, négy percbe fogunk sűríteni egy drámai történetet, valamit, ami egyben mosolyogtat, és ríkat! És győzünk a végén – mondtam, ráemelve a tekintetem. – Erre egy hónapunk lesz készülni. Meglesz. Kérlek, higgy bennem!

Namjoon

Összevont szemöldökkel hallgatom, hogy mit is akar előadni és őszintén? Gőzöm sincs, hogy miként kéne ezt megcsinálnunk. A zenét el tudom képzelni, de a tánc... mi lehet abból? Bonnie és Clyde. Ennél őrültebb és kockázatosabb dolgot ki sem találhatott volna. Mi lesz, ha épp kiveri a biztosítékot, de nem úgy, ahogyan azt szeretnénk? Szemeimet lehunyva, sóhajtok egy hatalmasat. Nem tudom, hogy most menjek-e bele ebbe az őrült ötletbe, vagy sem.

– Na, kérlek. Higgy bennem, meg tudjuk csinálni – mondja, picit elvékonyított hangon, ami azonnal egy mosolyt csal az arcomra. Kemény volt, amikor a mély hangjából, hirtelen hímringyós hangszínt vesz fel. – Naaaa – teszi össze kezeit maga előtt, hatalmas szemekkel nézve rám.

– Nos... a számot még meg tudom oldani, de a táncodtól rettegek – mormogom, immár megkeményítve az arcizmaimat. – Aztán, mit gondolsz, hogy fog az hangzani, ha nem is vagyunk szerelmesek? Mert az ilyen számoknak az a lényege, hogy legyen melletted valaki, akiről énekelni tudsz. Hiszen, Bonnie és Clyde is mérhetetlenül szerették egymást – magyarázom, miközben hátradőlök a székemben, hogy kitaláljak valamit.

– Meglehet oldani ezt érzelmek nélkül is – kuncogja, de csak megforgatom a szemeimet.

– Tényleg zenész vagy te? Az eddigi számainkkal is azért vagyunk bent, mert mindet érzésből írtuk – mormogom, beletúrva szőke hajamba, majd megmasszírozom a fejbőrömet.

– Megoldjuk, egy hónap, hosszú idő – kuncogja, de csak megforgatom ismét a szemeimet, végül csak felállok a székemből, hogy összepakoljak, hiszen későre jár és baromi fáradt vagyok.

– Jól van, legyen úgy. Viszont lépjünk aludni, holnap találkozunk nálam, a hétvége miatt ugyebár. Mondjuk, ha belegondolok, neked meg nincs kolesz, szóval aludhatsz nálam is, ha van kedved – vonok vállat, hiszen eddig mindig úgy oldotta meg a kollégiumot is a hétvégére, hogy valami csoda folyamán, csak ő maradhatott az egész épületben a portással együtt. Én összefosnám magam, ha egyedül kéne lennem abban a fos épületben.

– Eh? Tényleg? – kérdezi nagy szemekkel, meglepődve az invitálásomra.

– Persze, jobb mint ingázni, nem? Holnap átjössz, hozod a cuccokat, aztán kitaláljuk az új dalt. Hétvégén, még talán jobban is tudunk haladni, de, persze felőlem most is jöhetsz velem, ha összeszeded magad kerek – lenézek az órámra, ami fél tizenegyet mutat – fél óra alatt – mormogom, hiszen az utolsó busz, az fontos. Szinte látom, ahogy felcsillannak a szemei.

– Sietek! – mondja izgatottan, azzal már csak a hűlt helyét látom, ahogy kisietve az ajtón, megy, hogy a cuccait összeszedje. Ugyan mindegy, hogy most ma jön, vagy holnap. Bár, már most pénteken is rengetegen hazamennek, de ugyebár a sok alkoholista marad, hogy ezt a napot végig bulizza.

Az is tény, hogy máskor nem engedtem volna be magamhoz, hogy ott aludjon, de úgy érzem, ha már így összedolgozunk, ennyi jár neki. Arról nem is beszélve, hogy kezdem csípni a fejét. Amilyen geci volt eleinte a szemeimben, most úgy kezdem csípni. A minap már azon kaptam magam, hogy tök jól elbeszélgetek vele, ami ritka dolog, és többet is mosolygok a hülyeségén, ha olyat mond, vagy tesz. Ajh, ilyen ez, ha kezd megbarátkozni az ember a másikkal. Persze ez nem azt jelenti, hogy barátok vagyunk, ez távol áll ettől, csak annyit tesz, hogy bírom a fejét és már nem utálom, nincs meg az a gyűlölet, mint amilyet eddig érezhettem felé.

Telefonomat nyomkodva elindulok a kijárathoz, hogy ott várjam meg a másikat, aki gondolom folyamatosan pakol. Az órára nézve, már rendesen azt mutatja, hogy közeledik a 11 óra, ami azt jelenti, hogy majdnem félóránk van a busz eléréséig.

– Itt vagyok! – hallom meg hangját, majd megpillantom a bőröndökkel, amikben gondolom ruha, ruha, ruha és még több marhaság van.

– Remek, akkor szedjük kicsit a lábunkat. Azt meg add ide – veszem el tőle az egyik táskát, amit a vállamra akasztva, immár a buszmegállóba vesszük az irányt, hogy végre hazaérjünk és megfürödve, megvacsorázva vagy dolgozzunk, vagy eltegyük magunkat másnapra. El sem hiszem, hogy ennyit változtam a verseny időszaka alatt, és azt sem hiszem el, hogy ekkorát csalódtam a másikban, persze kellemesen.