Macska szerelem - Jhope x Jungkook (1/?)

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; picike vér; slash; alakváltás 

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását...  

Hozzáfűzés: Igazából nem teljesen saját az ötlet. Egy kedves barátosném (Szilvi) adta az ötletet, és mondta, hogy az enyém, írjam meg, én pedig kapva kaptam az alkalmon, mert sok ötletem támadt az alapsztorihoz. :D Remélem tetszeni fog nektek, és nem riaszt el titeket. :) 

Nem biztos, hogy végig így fogom írni, ilyen szemszögből a történetet. Szerintem sokszor fog váltakozni E/1-ben és E/3-ban, mert lesznek olyan részek szerintem, ahol fontos lenne egy "személyes" gondolatkifejtés. Ezt csak piciben írom, mert nem biztos, hogy így lesz.

Megeresztett egy mélyről jövő, fáradt sóhajt az ajkain át, ahogy lassan haladt a sötét, kihalt utcán. Már későre járt, és mihamarabb otthon akart lenni, így gyorsított a léptein, miközben az arcát jobban a sáljába temette, így majdnem az orráig elfedte a textilanyag. Félig lehunyta a szemeit, zsebre dugott kézzel, már félálomban sétálva.

Nem kellett volna az évzáró bulin megjelennie, ezt ő is tudta, hiszen így a következő hét még nehezebb lesz majd számára. Nem szeretett hétvégente kijárkálni itthonról, és igazából szabadságon volt, szóval még csak nem is kereste volna őt senki. Nem is tudta, hogy végül is, miért ment el rá. Senki nem hiányolta volna…

Olyan volt ő, mint egy szükséges rossz az emberek számára. Kell, mert okos, és ért a munkájához, de amúgy senki nem kedvelte eléggé. Senki nem szerette. Talán a szülei voltak az egyetlenek, akik úgy szerették őt, ahogyan volt, de lehetséges, hogy még ezt sem lehetett róluk elmondani. Magányos volt.

Rengeteg ember vette körül. Egész Seoult körbe lehetett volna azzal a sok emberrel keríteni, és ő még is magányos volt. Minden este magányosan, egyedül sétált végig az utcákon, minden reggel egyedül ment be dolgozni, minden bulin egyedül csücsült, egy itallal teli poharat tartva hosszú, hideg ujjai között. Sosem kérdezett tőle senki semmit. Sosem kérdezték, miért csendes, és visszahúzódó. Sosem kérdezték őt a múltjáról, vagy a jelenéről, esetleg a jövőre néző terveiről. Mindenki tudta, hogy ő van, létezik, még is olyan volt, mintha nem is ezen a világon lenne. Mint egy szellem, aki itt ragadt ebben a purgatóriumhoz hasonló dimenzióban, és mindenkit idegesít.

Ő volt a tipikus példája annak, hogy milyen érzés lehet láthatatlannak lenni.

Milyen lehet úgy élni, hogy senki nem kíváncsi rá. Milyen lehet minden reggel úgy ébredni, és minden este úgy álomra hajtani a fejét, hogy senki nem hívta fel. Sem karácsonykor, sem születésnapjakor, sem más alkalomból.

Újra megeresztett egy keserű sóhajt, lesütött szemekkel, viszont mikor elhaladt egy hatalmas konténer mellett, meghallotta a mellette lévő sikátorból, hogy egy macska keservesen, fájdalmasan nyávog. Eleinte ott akarta hagyni a szenvedő állatot, akit vagy kutyák marcangolnak, vagy valami sérülés által fájdalmai vannak. Tovább akart sétálni, hátrahagyni a bajba jutott állatot, viszont nem volt hozzá szíve.

Egy hirtelen mozdulat kíséretében kelletlenül ugyan, de a sikátorba sétált, miközben elővéve a telefonját, annak lámpájával kezdett el világítani. A sikátor végéhez érve meg is látta a két közepes testű kutyát, amint épp a macskát próbálják szétszedni. Gondolt rá, hogy nem fog közbelépni, hiszen ez az állatok harca. A gyenge alul marad, az erős túléli.

Azonban maga sem tudta, miért, mikor meghallotta a fekete macska keserves vernyogását, hirtelen lépett a két kutyához, majd levéve magáról a meleg kabátját, erőset suhintott az állatok felé. A kutyák rávicsorogtak, de mintha a férfit nem is érdekelné az őt fenyegető veszély, újabbat lendített a kabátján, sikeresen fejbe vágva az egyik habzó szájú kutyát, és talán a kabát cipzárja kellemetlen pontot talált el, ugyanis az állat felnyüszített, és ahelyett, hogy folytatta volna a harcot, hátrált egy lépést, majd elszaladt a sikátor kijárata felé. A társát látva a másik is ugyan így tett. Gyorsan a nagyobb testű után szaladt, a férfi pedig megadóan felsóhajtott, és kissé dideregve rázkódott meg a teste, mikor érzékelte, hogy elég hűvös van ahhoz, hogy kabát nélkül szaladgáljon.

A jobb kezében tartott telefonját a macska felé irányította.

- Jól elbántak veled. Most mit csináljak? - kérdezte halkan az állattól, majd leguggolt hozzá, és megeresztett egy alig hallható sóhajt, a kabátját a földre ejtve. Mintha a macska értené, fáradtan, szenvedve emelte fel a fejét, nyávogva. A nyávogás keserű volt, rekedt, és nyöszörgős. - Hagyjalak itt? - Az ujjait finoman a macska felé nyújtotta, majd megsimította a kissé nyálas bundáját.

Egy jó pár helyen hiányzott a macska szőre, ahogy a kutyák kegyetlenül kiharapták a bundáját, néhol pedig apró vérpacák ültek a szőrén, és a kiharapdált részeken is. A férfi biztos volt benne, hogy ez a picike állat nem fogja túl élni a felé ért támadást, ebben a hidegben főleg nem. Végül is, egyre megy, hol pusztul el, nem?

Újabbat sóhajtott, majd lassan, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a haldokló állatnak, az ujjai közé vette azt. Meglepődve vette észre, hogy a két tenyerében elfért az állat, olyan kicsi volt. Megcsóválta a fejét, és egy lassú mozdulattal a kabátjára tette, a lehető legfinomabb mozdulatokkal, majd lehetőleg úgy, hogy végképp ne okozzon semmilyen fájdalmat a kis állatnak, összegyűrte alatta a kabátot, és a karjaiba vette a macskát, gondosan betakargatva a testét a kabátjának ujjaival.

Megforgatta a szemeit, majd a földre tett telefonját lassan felvette, és a farmer zsebébe süllyesztette, s mikor végzett a feladatával, a másik kezét is a macska teste alatt pihenő kabáthoz illesztette, így gondosan magához ölelte a kis állatot.

- Hazaviszlek. Ha túl éled, befogadlak – mondta halkan, és mintha a macska értette volna, ködös, fátyolos, még is, hálás szemekkel nézett a férfira. Bár ez neki nem tűnt fel, csak elindult a sikátorból, aránylag gyors léptekkel, ugyanis hideg volt, és a kabátja nélkül rettenetesen fázott.

A fekete bundájú macska viszont úgy bújt a férfi kellemes illatú kabátjába, mintha új otthonra lelt volna annak karjaiban.

*

- Soha nem nyitottam még szájjal ajtót! - A fogai közt lévő kulccsal szűrte a szavakat, ahogy ügyesen a kulcslyukba illesztette a kulcsot, gondosan forgatva a fogaival a fém anyagot, hogy végre kattanjon a zár.

Persze, letehette volna a haldokló állatot a földre, de nem akart kockáztatni azzal, hogy megint leteszi, és felveszi, hátha olyan a sérülése. Nem akart neki plusz fájdalmat okozni. Elég lesz az is szerencsétlennek, ha beviszi a lakásba, és megpróbálja lemosni róla a piszkot és a bundáját vörösre festő vért. Nem kellett még külön atrocitás az állat számára, kapott már aznap este éppen eleget.

- Ez az! - sóhajtotta, miután kinyílt az ajtó. Lehunyta a szemeit egy pillanatra, s egy határozott, kemény mozdulattal emelte a lábát, hogy belökje az ajtót. Átlépve a küszöböt, aprót mosolygott, s hátralendítve a lábát, visszarúgta az ajtót a helyére. A lábai segítségével ügyesen leszenvedte magáról a cipőjét, ezt a mozdulatot követően pedig, mikor sikeresen véghez vitte a feladatot, és megszabadult a már kényelmetlenné vált lábbelijétől, nyögött egy aprót, a nappali felé véve az irányt.

Beérve a kis helyiségbe, lassan letette a kanapéra a kabátba bújt macskát. Halkan szuszogott az állat, lehunyt szemekkel. A férfi egy pillanatra, sőt, sok pillanatra, percekre is megsajnálta a haldokló kis állatot, de nem akart sokáig tétlenkedni.

Gyors mozdulatokkal feltűrte az ingének ujjait, majd nyújtózva egy nagyot, a fürdőszobába sietett, s beérve a közepes nagyságú helyiségbe, rögtön megfogta a szekrénye tetején lévő nagy lavórt, hogy abba engedjen langyos vizet. Közben elővett egy régen használt, tiszta rongyot, hogy benedvesítse azt is, majd megfogott egy fertőtlenítő sprayt.

Nem volt benne biztos, hogy az segíthet a macskán, de végül is, nincs mit veszítenie már. Az állat így is, úgy is haldoklik. Egy próbát megér. Inkább, minthogy ne segítsen semmit.

Lassan a fiókját nyitva nyúlt be annak mélységébe, hogy elővegye onnan a kötszeres dobozát. Miután a lavór megtelt vízzel, megfogta annak két fülét, és egyensúlyozva sétált ki a nappaliba. A kabátjának tartalmába nézett, mikor letette a kanapé mellé a langyos vízzel teli lavórt, s mikor észrevette, hogy a macska még mindig szunnyad, visszasietett a fürdőbe a rongyért, és a kötszeres dobozért.

- Lehet, hogy pályát tévesztettem, és állatorvosnak kellett volna mennem – sóhajtotta, mikor lassan megfogta a kabátjába csomagolt állatot, s leülve a földre, maga elé tette. Gondolt rá, hogy hoz egy törölközőt, vagy egy másik rongyot, amire a macskát teheti, de a kabátja már így is piszkos volt, mindenféleképpen ki kellett volna mosnia, úgyhogy egyre ment, azon végzi-e az ápolást, vagy sem. Inkább úgy hagyta, végül is, lehet, hogy a sok emelgetéstől csak több kárt okozna, mint hasznot. Úgy is kell forgatnia, ha ellátja a sérüléseit. Már, amennyire egy laikus el tudja látni azt a jó pár sérülést egy számára ismeretlen szervezetnek…

Lassan felnyitotta a kötszeres dobozt, és azzal a lendülettel elővett belőle pár vattapamacsot, és a fertőtlenítő spray-el befújva a kezében tartott puha anyagot,  összepréselte az ajkait, s letéve a kis üvegcsét, kicsomagolta a macskát a kabátjának fogságából. Nyelt egy nagyot, és pár finom mozdulattal végig nyomkodta az állat sérült felületein a pamacsot, de az érdemlegesen nem reagált, pedig már magánál volt. Néhány erősebb mozdulatnál felvernyogott, de olyan elhalóan, és halkan, hogy a férfi szíve is belesajdult a hangba.

- Vajon meg lehet menteni valakit, vagy valamit, aki, vagy ami már haldoklik? - kérdezte halkan magától, végig nyomkodva a pamacsot. - Jaj! Először le kellett volna, hogy mossalak! De hülye vagyok – szuszogta, eldobva a pamacsot, és kicsit mérgesen ugyan, de megfogta a lába mellett pihenő rongyot, és a langyos vízbe mártogatta, hogy végig törölgesse a macska testét. Az állat meg sem rezdült, tűrte a néhol durva, néhol gyengéd érintéseket a férfitól.

Miután sikeresen lemosta az állat bundáját, eltüntetve a szőréről a bíborvörös vérét, elmosolyodott, majd megtörölgetve az immáron puhának tűnő szőrt, várt egy kicsit, amíg nagyjából megszáradt a bundája, és a vattapamacsra nyomva a fertőtlenítőt, folytatta, amit egy jó pár perccel ezelőtt abba hagyott.

- Készen vagyunk – mosolyodott el hozzá nem illő gyengédséggel, s megfogva a kötszert, figyelmesen megemelve a pici testet, körbe tekerve az anyagot a sérülésein, s végezvén a feladatával, felsóhajtott, sajnálkozón végig nézve az aprócska állaton. - Na, még egyszer megemellek, és hagylak pihenni – sóhajtotta, a karjaiba véve a picike macskát, aki elhalóan vernyogott egyet a fájdalomtól. - Bocsánat – motyogta a férfi maga elé, miközben elindult a szobájába. Úgy gondolta, biztosan nem egészséges, ha egy sérült, haldokló kóbor macskát a szobájába cipel, hogy ott pihenhesse ki a fáradalmait, vagy élhesse túl az éjszakákat és a napokat, de nem akarta egyedül hagyni.

Beviszi magához, és majd lesz, amit lesz.

Az egyik kezében tartotta a kóbor macskát, miközben a másikkal egy plédet keresett, amire rá tudta tenni éjszakára. Miután sikerült megtalálnia a keresett textil anyagot, elmosolyodott, és összehajtva azt egy kézzel, apró, és finom mozdulatokkal ráfektette az állatot, olyan óvatos mozdulatokkal, amilyenekkel csak lehetséges volt.

- Megyek, összetakarítok. Addig pihenj. Aztán megfürdök, lefekszek, és remélem, hogy megéled a reggelt – mosolyodott el lágyan, elhúzódva az állattól, de az csak lehunyta a hatalmas szemeit, és mintha sóhajtott is volna mellé.

Fogalma sem volt a férfinak arról, hogy miért beszél így hozzá, amikor eleinte ott akarta hagyni a sikátorban, sőt, segíteni sem akart a bajba jutott kis állaton. Lehet, hogy ápolgatás, vagy a hazacipelés közben megsajnálta, vagy csak jó érzés volt számára gondoskodni valakiről… vagy csak szimplán úgy érezte, hogy lehet, hogy lehetősége nyílna egy társaságra, még ha az egy macska személyében is nyilvánult meg.

- Amúgy, Jung Hoseok vagyok – mondta a férfi, visszafordulva az ajtóból, az ajtófélfának támasztva hosszú ujjait. - A neved pedig legyen mondjuk… hm… - gondolkodott el hosszasan, a plafonra meredt tekintettel, s mintha lámpa gyúlt volna elméje egyik szeletében, kedvesen elmosolyodott. - A te neved pedig legyen Jungkook. Úgy foglak becézni, hogy Kookie, mit szólsz?