Macska szerelem - Jhope x Jungkook (6/6) - END

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: 6 rész
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus; Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; alakváltás, vér, erőszak

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását... Katt az olvasáshoz --->

Hozzáfűzés: És itt a vége. :) 

Bár, nem volt benne hatalmas szerelmi szál - azért, azt hiszem, érezhető benne egy picit, legalábbis, remélem -, nem volt benne yaoi, csak egy enyhe kis bromance, utalás, de remélem, hogy így is tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást, és köszönöm mindenkinek, aki végigkövette ezt a rövidke ficit is. :3 <3

Képtelen volt aludni. Szeretett volna, de egyszerűen lehetetlennek tűnt, hiszen folyamatosan elé kúszott az elveszett fiú keserű, fájdalmas arca, ahogy potyognak a könnyei, és általában ez a kép csak akkor vetült ki elé, mihelyst lehunyta a szemeit. Nem hagyta aludni a tudat, hogy elzavarta a szegény, árva macskát – vagy fiút –, és a lehető legszemetebb, legönzőbb embernek gondolta magát abban a pillanatban. Ráadásul belegondolt abba, hogy talán nem is olyan jó magányosan élni, tengetni a napokat, ahogyan azt elképzelte, mikor elhajtotta szegény fiút.

Nem tudta, mi tévő legyen. Egy biztos volt: ha így folytatja tovább, egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni, akkor pedig a munka is egyenesen tragédia lesz. – Dühösen morgott egyet, majd az oldalára fordult, erőszakosan hunyva be a szemeit, de mind hiába, álom akkor sem jött a szemébe, hiszen hol a boci szemű, fekete macskát látta, hol pedig az elkeseredett arckifejezésű, ében hajú fiúcskát. Már lassan sírhatnékja volt, látványosan szenvedett, hisztizett az ágyában, akár csak egy kisgyerek, aki nem kapta meg a hőn áhított nyalókáját, végül kénytelen volt erőt vennie magán. Ha ez így folytatódik tovább, biztos, hogy az élete rosszabbra fordul, mint gondolta volna, ezt pedig nem akarta, ahogyan lelkiismeret-furdalással sem tovább élni. Ahogy telt-múlt az idő, egyre rosszabbul érezte magát a történtek miatt, egyre inkább fájt, szorított a mellkasa, hiszen kitett az utcára egy árvát, egy olyan gyereket, fiatalt, embert, akinek senkije sem volt, szeméten, ételmaradékon élt, ráadásul akárki bánthatta is, főleg ezekben a hajnali órában.

Nem volt egyszerű megemberelnie magát, nem volt egyszerű rávennie magát arra, hogy kimásszon az ágyából, de mikor ez sikerült, mély sóhajjal szusszantással lépett a szekrényéhez, s kapott ki belőle egy farmert, és egy elnyűtt pólót, majd arra egy pulóvert. Nem foglalkozott azzal, hogy megfésülködjön, vagy normálisba állítsa a fejét, egyáltalán nem is érdekelte, csak az villogott a szeme előtt, hogy mihamarabb megtalálja a kirakott fiút, és visszahozza, aztán… aztán majd kitalálja, hogyan tovább. Nem tudta, azután mi lesz, nem tudta, mihez fog kezdeni, de abban biztos volt, hogy nem hagyhatta az utcán. Egyre biztosabb volt abban is, hogy óriási hibát követett el, és ahogy a cipőjét vette, eszébe jutott, milyen elveszetten, letörten ment el a fiú, s biztos volt abban, hogy még az ajtóban várt jó pár percet, hátha ő meggondolja magát, de nem így lett. Annyira önző, önfejű, nem törődöm volt, hogy szimplán, érzéketlenül hagyta magára azt, akit befogadott. Tény, úgy gondolta, egy macska eltartása nem kerül semmibe, s talán így is volt, még magával a cicával nem lett volna gondja, de egy olyan lény, aki emberré tud változni, egyszerre volt ijesztő, kétségbeejtő, s mihelyst ez az elméjébe kúszott, megtorpant.

Biztos ezt akarja?

Biztos azt akarja, hogy eldobja az eddigi nyugodt, békés, csendes életét? Változást akar? Ilyen mértékűt? Biztosan jó ötlet az, hogy megkeresi a fiút, visszaviszi magához és a gondját viseli addig, amíg ki nem találnak valamit, vagy addig, ameddig valamelyikük el nem megy? Ha esetleg családot szeretne? Gyerekeket? – Bár, erre nem sok esélyt látott, de hirtelen ez is megfordult a fejében. Mi lesz akkor, ha a felesége, vagy a gyereke meglátja, hogy a fiú macskából emberré változott? Mivel fogja kimagyarázni? Vajon egy ilyen élőlény meddig él? Érdemes ezt megtennie? Nem lenne egyszerűbb elfelejteni, túl lépni rajta, és egyáltalán nem törődni vele?

De, sokkal egyszerűbb lenne. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de amint ez eszébe jutott, nyelnie kellett egy nagyon, azzal a gondolattal, hogy ennyire undorító, önző, szemét nem lehet. Ennyire nem nézhet semmibe egy életet… Természetesen, ő mindig a maga ura volt, de miért kell mindig azon gondolkodnia, mi lesz ha…? Miért ne tudna ő csak a szívéből cselekedni, csak utána menni, elhozni a szegény, magára hagyott egyedet? Ráadásul, ideig-óráig kénytelen lenne gondoskodni róla, hiszen akár így, akár úgy, de megígérte neki, vigyázni fog rá, ha felépült, ő pedig egészen gyorsan rendbe jött, erre, amint meggyógyultak a sérüléseinek nagy része, ő fogta, és kirakta az utcára.

Kegyetlen volt, nem is tagadta, nem is próbálta a tényt megmásítani, mégis fájt neki. Az végképp, hogy már a kilincset markolta hideg ujjaival, ő pedig még mindig azon morfondírozott, mennyire éri meg ezt megtennie.

– Akkora nyomorék vagyok – vallotta be magának hangosan, majd megrázta a fejét, hevesen, összeszorított szemekkel, és abban a pillanatban nyomta le a kilincset, majd lépte át a küszöböt, be is csukva maga mögött az ajtót. Döntött. Úgy döntött, megkeresi Jungkookot, visszaviszi magához, és majd lesz, ami lesz. Mindegy, mi fog történni a jövőben, mindegy, mi lesz majd később, mindegy, ki mit fog szólni, ha erről tudomást szerez, a lényeg az volt, hogy a fiú biztonságban legyen, s ne Hoseok lelkén száradjon esetleg, ha valami baja történik.

Gyorsan lépdelt le a lépcsőkön, majd sietősen igyekezett ki az utcára, azonban, mihelyst a járdára ért, tanácstalanul nézett jobbra, majd balra, hiszen fogalma sem volt arról, merre is kellene keresnie a fiút. Melyik irányba menjen? Ő melyik irányba mehetett? Vajon hol lehet? Valahol élelmet próbál szerezni? – Még enni sem adott neki, mielőtt kidobta. A gondolat hatására lesütötte a fejét, lebiggyesztett ajkakkal. Egyre szörnyebb és szörnyebb jelzőkkel illette magát, miközben a gondolataiba mélyedt, s nem is figyelte, merre vezette magát, csak haladt az egyik út szélén, nagy szemekkel figyelve a körülötte lévő világot, hátha valahol megpillanthatja a fiút. Vagy macskát, ugyanis fogalma sem volt róla, vajon milyen alakot ölthetett.

Mély sóhajjal szelte a távolságokat, szakaszokat lábaival, közben pedig íriszei össze-vissza cikáztak a házak, padok és fák között, hátha valahol megpillanthatja őt, de kezdte egy idő után elveszíteni reményét, ugyanis sötét volt, a lámpák fénye pedig nem volt annyira erős, hogy egy fekete macskát megláthasson. Ha nem változott vissza, a ruháról, ami rajta volt, fel tudja ismerni, hiszen a saját ruhatárát nem nehéz felismernie az embernek, de az is gyorsan eszébe jutott, hogy olyan ruha akárkin lehet, mint ő rajta, az arcát pedig valószínű, nem fogja túl gyorsan felismerni, mert annyiszor nem látta.

Kezdte magát egyre inkább átkozni, ahogy befordult a sarkokon, és végső elkeseredettségében, kissé elcsukló hangon, de folyamatosan Jungkook nevét szólongatta, hol hangosan, hol halkabban. Sokan ki is hajoltak a panelházuk ablakából, hogy csendre inthessék a férfit, aki zavarta őket a hajnali órákban, de Hoseokot ez érdekelte a legkevésbé. Soha nem tudná magának megbocsátani, ha a fiúnak valami baja esik… örökké furdalni fogja a lelkiismeret, és valljuk be, teljességgel jogosan.

A távolból kezdte felfedezni, hogy az ég világosodik, ez pedig rögtön arra a következtetésre juttatta, hogy bizony-bizony, a Nap már felkelőben van, de Jungkookot még sehol nem találta, pedig jó pár órája sétált a kietlen, majdhogynem üres utcákon. Idegességében folyamatosan harapdálta, marta ajkait, és már épp feladta volna a keresést, elindult volna hazafele, teljesen bágyadtan, szomorúan, amikor elhaladt pár fiatal fiú elől, akik eleinte ártalmatlannak tűntek, azonban a hangokból észrevette, hogy koránt sem ártalmatlanok.

– Mi van, beszari? Nézd már, mindjárt bőg!

– Jaj, hát megzabálom! Kis nyomorék! Mi van, apuci, meg anyuci nem engedett haza, vagy megszöktél, mert annyira nagy fiú vagy?

– Jézus, már könnyesedik a szeme! Mi van, betoji?

– Még a lába is remeg! Hihetetlen!

– Verjük már meg, hát mire várunk?

– Ki kezdi az ütést!

– Én! Én akarom!

Először nem is akart figyelmet tulajdonítani a párbeszédnek, hiszen nem az ő dolga, neki ehhez semmi köze, miért törődne megint valakivel? Felesleges lenne. Már épp tovább sétált volna, amikor hallotta, hogy a – valószínűleg sértett – fiú felnyög, és már hallotta is a hüppögését, ekkor pedig ösztönszerűen fordult meg, egyenesen a vandálkodó fiúk irányába, s mikor meglátta a körül-belül öt srácot, akik egyet tartanak fogságban a fal felé szorítva, összevonta a szemöldökeit. Habár, nem sokat látott a sötétség miatt, de rögtön sikerült kivennie két váll között a hatalmas, csillogó szempárat, s mintha villám csapott volna belé, azonnal belé fúrta magát a felismerés: Jungkook.

Ezután már nem maradt tétlen, szinte azonnal a fiúkhoz lépett, sebes, gyors iramban, majd az egyik vállát elkapta – aki épp emelte a kezét, hogy ütést mérhessen az áldozatra –, mihelyst odaért, és ellent mondást nem tűrően fordította maga felé, villogó szemekkel.

– Mit csináltok itt?! – kérdezte, fenn hangon, mire a srác elröhögte magát, majd kiszakította testét a férfi szorításából, lerázva magáról a kezeit. Habár, Hoseok tudta nagyon jól, nem tud verekedni, mégsem hagyhatta tétlenül, hogy összeverjék Jungkookot.

– Közöd, tata? – nevette a srác, mire a mögötte lévők legalább ugyan olyan jó ízűen kezdtek el kacagni, a hasukat fogva.

– Hagyjátok őt békén! Menjetek a dolgotokra! Nincs nektek iskola reggel? – mormogott a nem létező bajsza alatt, ügyet sem véve a kérdő pillantásokat illető fiúról, aki hatalmas, könnyáztatta szemekkel figyelte a férfit, aki épp kiállt mellette.

– Halljátok? A tata iskolába zavarna – vigyorgott a srác, aki valószínűleg a bandájának vezére lehetett. Hoseok frusztráltan felsóhajtott, s épp szólásra nyitotta volna ajkait, de akkor hirtelen érezte a fiú öklét az arcába csapódni, aminek hatására hátratántorodott pár lépést, s eleresztett egy nyögést is, összevonva szemöldökeit. Azonnal érezte a fémes ízt ajkai között.

Ezután minden hihetetlenül gyorsan történt. A csapat fiú szinte egyként vetette magát Hoseokra, és habár, Jungkook próbált neki segíteni, őt folyamatosan ellökdösték, esetleg benne is tettek kisebb kárt, a férfi pedig hiába védekezett, az öt fiatalabb túlerőben volt, ráadásul Hoseok verekedni sem tudott rendesen, hiszen jó gyerek volt, még soha nem keveredett konfliktusba, így szinte pillanatok alatt agyabugyálták őt meg.

– Nyomorék! – köpött egyet a kezdeményező fiú, egyenesen Hoseok földön heverő teste mellé, majd vigyorogva, röhögve indult tovább, zsebre vágva az ujjait, őt pedig követték a barátai, ugyan azt téve, amit a vezérük is. Hoseok halkan felsóhajtott, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, hogy ülési pozícióba tornázhassa magát, s oldalra hajtva a fejét, kiköpte a szájában kavargó vérét, majd megemelve bal karját, letörölte az ajkai szélén kiserkenő vérét, ezután nézve rá a tőle fél méterre ülő Jungkookra, aki hatalmas, nagy szemekkel figyelte a férfit.

– Köszönöm – súgta maga elé a fiú, majd közelebb mászott a férfihoz. – Nagyon… fáj? – kérdezte, nyelve egy hatalmasat, mikor felé nyújtotta a kezét, és lágyan megsimogatta a férfi sebes, véres arcát, aki megvonta a vállait, egy esetlen mosoly kíséretében.

– Nem vészes. Te jól vagy? – Jungkook határozottan bólogatott, lesütött szemekkel. – Akkor jó – szusszantotta a férfi, újra megtörölgetve véres ajkai, majd oldalra döntve a fejét, ismételten köpnie kellett egyet, és a nyálával keveredett vért újra letörölnie szája alsó szegletéről, hogy lehetőleg ne csepegjen az a pulóverére. – Legalább a fogaim megmaradtak! – vigyorgott, megvonva a vállát, majd halk kuncogást is hallatott a saját mondata után, Jungkook viszont ezt egyáltalán nem találta viccesnek.

– Akartam segíteni, én… én csak… – Hoseok azonnal a szavába vágott.

– Láttam, hogy folyamatosan fellökdöstek. Semmi baj, sejtettem, hogy rá fogok faragni, de legalább már nincs lelkiismeret-furdalásom – emelte meg sajgó karját, hogy a fiú hajába túrhasson, megborzolgatva az ébenfekete tincseket. Jungkook tányérméretű szemekkel illette a férfit, s elnyitotta egymástól ajkait, hogy fejében megfogalmazódott kérdésének hangot is adhasson:

– Miért furdalt a lelkiismereted? – tette fel végül nagy nehezen, ami furdalta az oldalát.

– Nem kellett volna elküldenem téged. Óh, te is megsérültél – vonta meg szemöldökeit Hoseok, megsimítva hüvelykujjával Jungkook szája sarkát, aki egy pillanat alatt elvörösödött, és ezután le is sütötte a szemeit. – Aranyos vagy, ahogy zavarba jössz – mosolygott az idősebb férfi, elmélázva Jungkook arcán.

– K-köszönöm – mosolygott erőtlenül a fiú, félve pillantva fel a másikra. Hoseok ezt csak egy mosollyal reagálta le, majd nagyokat nyögve tápászkodott fel a földről, folyamatosan összevont szemöldökkel, grimaszba futott arccal, Jungkook pedig szinte azonnal felpattant, hogy támogatást nyújthasson a férfinak, aki ezt örömmel fogadta el, hiszen ilyen állapotban, egyedül, képtelen lett volna hazasétálni.

– Jungkook.

– I-igen? – nézett rá a fiú, átkarolva a férfi derekát, majd a tarkója mögött vetve át a másik karját, hogy teljes támogatással tudja biztosítani, nehogy a férfi teste összeomoljon.

– Lenne kedved nálam lakni? – kérdezte, a fiúra nézve, aki nyelt egy hatalmasat, eltátott ajkakkal.

– E-ez komoly? Komolyan… kérdezted? – súgta maga elé, teljesen elképedve. Hoseok hatalmasat bólintott, szélesen vigyorogva, s habár, fájtak az ajkai, ez nem gátolta meg abban, hogy ne vigyorogjon úgy, akár egy idióta.

– Teljesen komolyan.

– Akkor nálad maradhatok? – Jungkook szemei úgy csillogtak, mintha egy ragyogó csillag lenne, ez pedig Hoseokot még inkább arra késztette, hogy vigyorogjon, s habár, egyáltalán nem nyújtott gyönyörű látványt, ahogy a véres fogai elővillantak, ez a fiút egyáltalán nem érdekelte – talán csak annyiból, hogy sajnálta a férfit.

– Maradhatsz, ameddig csak szeretnél – jelentette ki a férfi határozottan.

Jungkooknak több sem kellett, megfeledkezve mindentől, egy hangos, örömteli sikkantást hallatott, s elengedve a férfit, elfelejtve, micsoda fájdalmai is voltak, szinte rögvest a testének csapódott, a nyakába ugorva, lábaival át is karolva a magasabb derekát. Sajnos, Hoseok elég rossz állapotban volt fizikailag, így képtelen volt megtartani magán a fiút, ennek hatására pedig egy fájdalmas nyüszítés mellett esett hanyatt, Jungkook pedig rá, s habár, Jungkook ijedten, teljesen lesokkolódva próbált lemászni a férfiról, az nem engedte, csak átkarolta a hátát, magára húzva, biztatóan mosolyogva rá.

– Tudod… egészen szép fiúcska vagy – motyogta Hoseok, Jungkook szemeibe nézve.

– Mármint? – pislantott a macskafiú, boci szemeket meresztve a férfira, akinek a feje halványan koppant a betonon, mikor kissé hátradöntötte azt, az ég felé vigyorogva, majd ezután újra Jungkookra vezette íriszeit, megvonogatva a szemöldökét, szélesebb vigyorra húzva sérült ajkait.

Olyan szórakozott volt, amilyen még soha, s immáron nem is fájt magának bevallania: jól esett neki ez a furcsa érzelem, és legszívesebben örökre ilyen maradt volna.