Macska szerelem - Jhope x Jungkook (2/?)

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus; Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; alakváltás; minimális perverzség

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását...  

Hozzáfűzés: Yaaay, itt is van a folytatás! :) Kicsit későn hoztam, de remélem tetszeni fog nektek! ^^

– Tegnap jó gyorsan leléptél. Látnod kellett volna, ahogy Yoongi előadta magát kicsit becsiccsentve! – Az ismerős hang hallatán Hoseok egy halk sóhajt eresztett ki ajkainak apró résén át, s próbálta figyelmen kívül hagyni „barátja” szavait, ugyanis szeretett volna dolgozni. Jó párat kattintott az egerén, majd egy-két billentyűt is lenyomott laptopja felületén, miközben unalmasan meredt maga elé a monitorra, teljesen kifejezéstelen arcmimikát produkálva, félig lehunyt, álmos szemekkel pislogva maga elé. - Mint egy robot, úgy nézett ki.

A halovány narancssárga árnyalataiban ékeskedő hajkorona tulajdonosa megeresztett egy apró szusszantást, mialatt összevonta a szemöldökét, haloványan forgatva meg a szemeit.

– Ember! Hozzád beszélek! – szólt idegesen a munkájába temetkező férfihoz, aki kelletlenül hallatott egy ciccentés félét, majd megfordult a gurulós székén, hanyagul elterülve rajta, hogy még a mozdulatából is látszódjon: nem kíváncsi senki társaságára. – Bal lábbal keltél, mi?

– Jobbal. – Kifejezéstelen hangon válaszolt, vállat vonva, finoman lehunyva a szemeit, ajkait elhúzva.

– Kis tahó vagy ma is! – Jimin kacagva veregette meg Hoseok vállát, akinek rögtön egy erőteljes grimasz futotta be az arcát, természetesen, ez Jimint egyáltalán nem zavarta. Hozzászokott már Hoseok stílusához, így nem vágta a földhöz a tény, vagy a tudat, ha esetleg a férfi kellőképpen bunkón, vagy degradálóan viselkedik. Amúgy is, csak munkatársak, és ha esetleg Hoseoknak jó hangulata van, egészen érdekes, vidám beszélgetések születhettek; habár, ez ritka esemény volt.

– Nem vagyok tahó, csak álmos. Nem mindegy – fűzte hozzá Jimin mondatához a saját álláspontját a viselkedésével szemben, megemelve szemöldökeit, majdhogynem a homloka közepére futtatva őket. A narancshajú férfi megcsóválta a fejét, kicsit lemondóan, megadóan.

– Pedig időben hazamentél. Mi van, otthon is dolgoztál? – kuncogta Jimin haloványan, miközben Hoseok íróasztalának széléhez préselte a fenekét, félig ülve annak kemény vonalán, tenyereivel pedig az asztal sík falapján támaszkodott, hátradobva őket maga mögé, miközben a válla felől nézett le a fekete hajú férfira, aki újra egy szusszantást hallatott. Kellőképp le voltak foglalva a gondolatai, s jelen esetben nem akart társalgást létesíteni egyik munkatársával sem. Dolgoznia is kell.

– Én megértem, hogy sok a szabadidőd, de nekem nem! Holnapra le kell adnom az anyagot a főnöknek, és jó lenne ma elintéznem! – Próbálta finoman Jimin tudtára adni, hogy egy cseppet sem érdekli sem a férfi, sem annak beszédje, de mintha Jimint nem is érdekelte volna a finom elzavarás, csak apró mosolyt villantva vont vállat, mint egy kisgyermek. – Ah! Ember! – nyögött fel Hoseok, visszafordulva székével együtt a monitora elé.

– Szerintem neked egy nő kellene, azért vagy ilyen befásult kis pöcs! – Amint a mondat eljutott az idősebb tudatáig, Hoseok izmai megfeszültek egy pillanatra, majd mély sóhajjal újra megfordult a székével együtt, ahogy az asztalon támaszkodva rugaszkodott el hozzá, s mikor sikerült Jiminnel szemben ülnie, szenvtelenül nézett a fiatalabb férfi huncut íriszeibe.

– Neked meg Yoongi kellene, hogy ne engem basztass! – Szúrós, kelletlen pillantásokkal illette a megszeppent Jimint, aki elnevette magát a kijelentésre, a plafonra meresztve a tekintetét, megcsóválva a fejét, közben pedig ízlelgette magában Hoseok szavait.

– Mondasz valamit! – A kijelentésre Hoseok meglepetten pislogott. – Bocsi, amúgy, nem feltétlenül akartalak zavarni! – Megveregette a megszeppent, ébren hajú Hoseok széles vállát, aki csak oldalra döntötte a fejét, hatalmasakat pislogva, rebegtetve a szempilláit.

– Komolyan Yoongi kell? – tette fel a kérdést. Habár, annyira nem érdekelte Jimin magánélete, azért meglepődött a férfi reakcióján, aki egy sunyi vigyort eresztett meg az ajkain, miután elrugaszkodott az asztaltól, hogy a dolgára indulhasson.

– Vagy Taehyung. Egyszerre a kettő sem lenne rossz… – Hosszasan gondolkodott el, amíg elméletben már azon munkálkodott, hogyan tudná a két fiatal férfit egyszerre magához édesgetni. Minden mocskos kép lepergett a fejében; sajnos Hoseokéban is.

– Na, jó! Menj innen! – Hoseok hevesen rázta a fejét, miközben próbálta kiűzni magából, az agyából a képeket, amik akaratlanul beszöktek oda, szemérmetlen módon. Már-már elképzelte, ahogy Jimin komplett háremet csinál a két kezdő fiúból, akik vörös selyemlepedő között várják, kéjes, csábító pillantásokat vetve Jiminre, aki vörös köntösben libben be az erotikával túlfűtött szobába. Már látta maga előtt, ahogy a két fiú kelleti magát, s úgy érezte, mintha projektor vetítené a szeme elé a látványt. Nem minden napos esemény volt elképzelnie Yoongit, vagy Taehyungot, azoknak a vágy ittas pillantásait…

– Megyek-megyek! Elképzelted, mi? – Jimin futólag Hoseokra nézett, s mikor realizálta a férfi kemény pillantásait, elnevette magát, a fejét csóválva, majd lassan a dolgára indult.

– De egy perverz! Szegény fiúk – sóhajtotta Hoseok maga elé, miközben megfordult a székével együtt, hogy újra a munkájára tudjon koncentrálni.

Bár, gondolta, hogy mindhárom fiúban van ferde hajlam, azért nem gondolta volna, hogy Jimin mindkét fiatal fiút be akarja fűzni, a csapdájába csalni. Ráadásul mind a ketten olyan kis naivak. Mondjuk, ha választania kellett volna, Taehyungot mondta volna a legnaivabbnak, utána szorosan követte Yoongi. Hoseok véleménye szerint Yoongi elég szabad szellem volt, megvolt a magának való esze, úgyhogy nem mondta volna, hogy annyira esetlen és naiv. Kemény jelleme volt, erős személyisége, és ami a legjobban tetszett neki: úgy tudta diszkriminálni Jimint, ahogy még senki más. Jó ízűen tudott vigyorogni, mikor a rezes hajú férfi megpróbálja megközelíteni a fiút, akinek elég csak pillantania egyet, hogy mindenki eltűnjön a környékéről. Olyan szociopataként viselkedett. - Szimpatikus volt Hoseoknak.

Taehyung viszont naiv, gyermeklélek volt. Ha egy mondattal kellene definiálnia, akkor így fogalmazná meg Taehyung jellemét: „Soha országból szökött személyiség, aki örökké gyerek marad az ott átéltek miatt.” - Bár, inkább az irigység szólt Hoseokból, mintsem a lenéző stílus, ugyanis neki nem volt gyerekkora, ennek következtében pedig néhol irigyelte a nála fiatalabb fiút, aki képes kiáltozva szaladni egy hinta felé. Igen, a minap volt lehetősége rá, hogy ezt a meghökkentő jelenséget tapasztalja, s ne csak a pletykákat hallja mindenfelől.

Taehyung, Yoongi és Seokjin együtt indultak hazafelé, neki pedig egyezett az útja az övékkel, de nem kívánt a társaságukba cseppenni, így kellőképpen lemaradt a grácia mögött, viszont pár méterről is látta, ahogy egy játszótér mellett elhaladva Taehyung felkiáltott, hogy „Hinta!” és már rohant is. Nem is tudta elképzelni, Namjoon hogyan, vagy miért vette fel. Biztos nem buta, ha felvette, egészen jó pozíciót is töltött be, de annyira nem tudta elképzelni, hogy intelligens férfi… férfi. Gyerek. - Gondolatai közben akaratlanul is eszébe jutott a vörös selyembe csomagolt két, meztelen fiú, amint Jimin nevét nyögik, aki párduc mozgással haladt az ártatlanok felé, hogy magáévá tegye őket.

Idegesen csapta le a laptopja tetejét, lehunyt szemekkel, meg-meg rángó ajakszéllel.

– Menj a picsába, Park! Hetekig nem fogok aludni! – sziszegte maga elé bosszúsan, mély sóhajt eresztve ki tüdejéből, ajkai rése között.

~*O*~

– Végre! – nyögte haloványan, amint belépett a lakása ajtaján. Egy mély sóhaj kíséretében lehúzta magáról a kabátját, majd a teste mellett lévő fogasra akasztotta azt, s azután szinte rögtön lehámozta magáról a cipőjét, hogy azzal a lendülettel kaphassa el a táskáját, a nappali felé sétálva.

Menetelés közben eszébe jutott a tegnap talált macska. Rögtön bevillant neki, hogy reggel még borzasztó állapotban volt, s mintha vészjelző csilingelt volna a fejében szüntelenül, ledobta a laptopot rejtő táskát a kanapéjára, s kilazítva, majd kihúzva nyaka körül a nyakkendőjét, félredobta azt, hogy immáron „kényelemben” induljon meg a macska felé.

Nem volt különösebben szüksége egy házi állatra, azonban remélte, hogy a szőrgombóc nem pusztult el. Nem szívesen keresett volna a nagyvárosban helyet, ahol eltemetheti, és nem szívesen cipelt volna egy elpusztult állatot, úgyhogy reménykedett abban, hogy kihúzza ezt az időszakot. Végül is, mindegy neki, hogy a házában van egy macska, vagy nincs. Ha már megmentette, valamilyen szinten felelősséggel tartozik érte, bármennyire is nem tetszett neki a tudat, valahol az agya egyik eldugott szegletében.

– Halihó! – A résnyire nyitott ajtót beljebb tolta, hogy be tudjon lépni a szobájába. Rögtön elé tárult a kismacska, aki az egyik tenyerében is elfért volna. Az állat esetlenül nézett fel Hoseokra, aki megeresztett egy kissé erőteljes, halvány mosolyt az ajkain. – Szia. Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben a macska felé tipegett, s amint elérte, letérdelt elé, közel hajolva a szerencsétlen állathoz. – Ó! Látom ettél – vigyorodott el, majd megemelve jobb kezét, megsimogatta a szerinte vélt legegészségesebb területét; a fejét. Finoman cirógatta az ujjaival a selymes bundát, a macska pedig rögtön a tenyerébe dörgölte a buksiját, majd kicsit fordítva rajta, a pofiját is, miközben haloványan dorombolni kezdett.

Hoseok akaratlanul is megeresztett egy apró mosolyt, kissé ellágyultan figyelve a puha anyagokon pihenő, lábadozó kis testű állatot, aki behunyt szemekkel dörgölőzött a férfi érintéseinek, mintha minden áron többet akarna belőle kicsalni.

– Ahogy látom, már jobban vagy. Lehet, el kellene vigyelek állatorvoshoz, de már elég késő van, szabadságot meg nem hiszem, hogy kapnék. El vagyok maradva bent – sóhajtotta, lebiggyesztett ajkakkal, gyengéden, lágyan simogatva tenyerével, s ujjaival az állat selymes szőrét, folyamatosan közéjük fúrva őket. – Még itthon is rá kellene dolgoznom, de nem fogok, mert azért nem fizetnek – kuncogta, előrébb hajolva. A macska felnézett rá, mintha értené minden szavát, olyan értelmesen pislogott. Hirtelen Hoseok nem tudta hová tenni magában a tapasztaltakat, de annak tudatosította be, hogy valamelyest biztosan beképzeli, így nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Úgy gondolta, az állatok néha biztosan tudnak „értelmességet” titulálni, hiszen ők is érző lények, hiába nem olyan fejlettek talán, mint az emberek. – Érdekes egy macska vagy, azt hiszem. Mit is mondtam, mi a neved? Ah, igen! Jungkook! Jungkookie! Kookie! – mosolygott, miközben a tenyerét elvette a macska fejéről, majd finoman, gyengéden megpöckölte az orrát. A cica, mintha nem tetszett volna neki a mozdulat, prüszkölt néhányat, megrázva a fejét, mérges, szúrós pillantásokkal illetve Hoseokot, aki halványan elnevette magát, megsimogatva a macska fejét. – Csinálok neked enni! – Nyújtózott egy hatalmasat, összeszorítva a szemeit, közben pedig talpra kényszerítette a lábait, hogy biztosan álljon a padlón.

Futólag még a macskára nézett, aki kényelmesen elhelyezkedett a pokrócban, már, amennyire az állapota engedte. Hoseok még megeresztett egy halovány mosolyt, elindulva a konyha felé, hogy valamit találjon az állatnak. Nem tudta, mit eszik egy macska, és mit nem. A hal megmaradt neki régről, néhány meséből és reklámból, amiket a tévében látott, de hal az sajnos nem volt nála. Előző este könnyebb dolga volt, akkor még pár értelmes dolgot talált magánál...
Gondolt rá, hogy lemegy a boltba gyorsan, hogy vegyen valami macskakonzervet, azonban ezt az ötletet elvetette, tekintve, hogy fáradt volt hozzá, és egy ici-picit talán lusta is, így minden erejével azon volt, hogy valami ehetőt összeszedjen a konyhában.

Harsány sóhajjal turkálta a hűtőjét, hátha talál valami macska eledel félét. Gondolt rá, hogy felhív valakit, megkérdezvén, mit is szoktak enni a macskák, de akkor el kellene mesélnie, hogyan került hozzá a macska, ahhoz pedig semmi kedve nem volt, így inkább szenvedett.

– Mit ehet egy macska? – mormolta maga elé, majd megakadt a szeme egy nagyobb konzerv májkrémen. Hümmögve vette ki az aránylag nagy dobozt, majd elvigyorodott, nyugtázva magában, hogy ezt biztosan meg fogja enni. Bár, valamelyest sajnálta oda adni az állatnak a finom ételt, de ha minden kötél szakad, majd másnap inkább vesz, macskakajával együtt, úgyhogy felbontotta a konzerv májkrémet, közben pedig keresett még mellé valamit, hátha nem lenne elég az állatnak. Elég soványnak nézett ki, ráadásul kellett neki az energia, hogy fel tudjon épülni, úgyhogy szinte biztos volt benne, hogy ez nem fogja laktatni kellőképpen.

A konzervet lassan letette a pultra, becsukva a hűtő ajtaját, majd a szekrényéhez lépett, hogy abban keressen valami májkrém mellé valót, azonban kelletlen nyögéssel konstatálta, hogy nem volt szinte semmi a szekrényében. Mormogva vette tudomásul, hogy másnap bizony, be kell vásárolnia, amihez megint nem volt semmi kapacitása.

– Vajon a müzlis májkrém hogyan hangzik egy macskának? – kérdezte maga előtt, levéve a még félig teli zacskót a szekrény polcáról, halkan hümmögve. – Mindegy, ez van! – Azzal a lendülettel becsukta a szekrény ajtaját, majd még elővett a csöpögtetőből egy kanalat, és diadalittasan, müzlivel és májkrémmel a kezében, egy kanál kíséretében sétált a szobája felé.

Nem volt nála semmi értelmes étel, úgyhogy, ha nagyon megerőltette volna magát sem tudott volna jobbat kitalálni, így csak reménykedett abban, hogy az állatka nem fog „fintorogni” az ételre. Bár, nem hitte, hogy így lesz, ugyanis valószínűleg kóbor, utca macska volt, így talán normális kajához sem jutott sűrűn. - Nem, mintha a májkrémes müzli túl normális étel lenne…

– Itt is vagyok! – vigyorgott, belépve az ajtón, hanyagul sétálva befelé. A macska lassan felnyitotta a szemeit az érkezőt figyelve, s mikor meglátta, hogy kis dolgokat tart a kezében, azonnal felcsillantak a szemei, felemelve a fejét, hegyezve a füleit. – Hoztam enni! – vigyorgott, leülve a macska elé, törökülésben. Letette a combja mellé a frissen szerzett zsákmányát, s egy halk szusszantás és mosoly kíséretében lassan odanyúlt a macska üres tálkájához, majd a combjára helyezte azt. Ügyes mozdulatokkal nyitotta ki a májkrémes dobozt, s mikor sikerrel járt, belekanalazta annak tartalmát az aránylag kicsike, fém tálba, s amint végzett vele, müzlit is öntött a májkrémbe, közben pedig széles mosollyal figyelte a kíváncsi szemekkel figyelő cicát.

Lassan összekavargatta a müzlit a májkrémmel, majd kicsit félve, de odatolta az állat elé. A macska, mintha rosszat sejtett volna, beleszagolt, felemelve a fejét, mintha kicsit ledegradálta volna Hoseokot.

– Pff! Örülj neki, hogy kapsz valamit! – szűkítette össze a szemeit, felhúzott orral. Szinte biztosra vette, ha a macska ember lenne, valószínűleg gúnyosan vigyorgott volna. Hoseok megeresztett egy szomorkás nyögést, lebiggyesztve az ajkait. Elszomorodott egy pillanatra, ugyanis úgy érezte, nem tud majd gondoskodni megfelelően az állatról, viszont saját magát lebecsmérlő gondolataiból neszek szakították ki, s mihelyst meglátta, hogy a macska falatozni kezdte az ételt, elmosolyodott. – Holnap finomabbat kapsz, ígérem, de a májkrém önmagában kevés lett volna, muszáj volt valamit mellé, bele raknom! Holnap veszek neked finomakat – mondta, megborzolva a kis állat fejét, halovány mosolyt tartva az ajkain, figyelve közben, ahogy ugyan erőtlenül, gyengén, de eszegeti a májkrémes müzlit.