Lust (V)iolent Muse (6/?) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: És itt a folytatás. :3

Ne haragudjatok, hogy mostanság ennyire elhanyagoltam/elhanyagoltuk a blogot. :c Nekem személy szerint (Nana) rengeteg minden összejött nemrég, rosszullétek, betegség, lelkinyomor, szorongás, minden cukiság és egyszerűen nem volt energiám sem írni, sem foglalkozni is akármivel. :c Most viszont próbálom megemberelni magam és valahogy folytatni mindent. :D 

Az időnkből az is sok mindent elvesz, hogy Nórival folyamatosan írunk egy történetet, annyira beleszerelmesedtünk az írásába és valószínű, hogy mostanában abból lesz sűrű folytatás, ha sikerül végre kijavítanom (meglepi, hogy mi lesz az, hehe - új, nem régi fici, de lassan már befejezzük, azért merem bátran írni). 

Próbálok/próbálunk mindent folytatni. :c <3 

Nóri írja Taehyungot!

Nana (én) írja Jimint! :3

Taehyung

Hatalmas szemekkel nézek rá, figyelem, ahogy a cigit szívja, közben pedig átkozza magát, amiért ismer engem. Tudom, hogy így van. Látom rajta. Viszont ez a senkibe nem szerelmes dolog... Olyan hülye érzéssel fog el... Magam sem értem, hogy miért, de borzalmas érzés. A végén, már én magam sem értem, hogy miért sírok, de bőgök, mint egy rossz csaj.

– Miért sírsz már megint? – kérdezi a másik, továbbra is a cigit szívva.

– Nem tudom... – nyüszítek, törökülésben ülve az ágyon.

– Csak tudod, ha így bőgsz.

– De nem tudom! – kiabálok rá. Jimin újra az orrnyergét kezdi masszírozni. – Engem sem szeretsz? – váltok hirtelen témát, majd a pulcsimtól megszabadulok, az alatta lévő felsőmet, a hasamig felhúzom. Kimelegedek már a sírástól is.

– Istenem... Hogy jön már ez ide? Miért ne szeretnélek? – kérdezi.

– Azt mondtad, senkit nem szeretsz – nyüszítek fel, mire a másik azonnal a réz színű hajába tép az ujjaival.

– Mondd csak, te direkt nem fogod fel, amit mondok?! – emeli meg a hangját, amire könnyeim csak jobban potyognak ki a szemeimből.

– Most miért kiabálsz velem? Én csak kérdezteeeem – zokogok már szinte. – Ha nem szeretsz, mondd ki nyíltan és békén hagylak. Ígérem nem zargatlak... Nem akarlak kihasználni, én nagyon szeretlek téged. Jimin, én úgy szeretlek – vinnyogok.

– Taehyung! – kiált rám, amitől összerezzenek.

– Ne kiabálj velem – zokogok jobban, azzal eldőlök az ágyán, kótyagosan nézve rá, a könnyes pilláim alól. Kezdek álmos lenni, de egyre jobban kezd melegem lenni, így az utolsó felsőmtől is megválok.

Jimin

– De kiabálok, mert értetlen vagy és mellé még idióta is! Szeretlek, de nem vagyok beléd zúgva! Ember, kihozol a sodromból, csak sikerül elérned még ezt is! – kiabálok teli torokból, már majdhogynem égbe meredő hajszálakkal. Összehúzta magát az ágyamban, könny fátyolos szempillái alól pislogva felém, teljesen elveszetten és szétcsúszottan.

– Nem direkt... – szipogta, mire agresszívan egy utolsót slukkoltam a cigimből, majd kipöcköltem az ablakon, felé fordulva, teljesen elborult aggyal. Egy hajszál hiányzott, hogy neki essek, és igazából magam sem tudom, hogy miért, mert részegen mindig így viselkedik. Szerintem csak lesokkolt ez a sok baromság, aminek a háromnegyedére sem fog holnap emlékezni, csak bennem lesznek meg a rossz élmények és a dührohamos állapot.

– Aludj! Kímélj meg és aludj végre! – sziszegtem, majd becsuktam az ablakot, és agresszíven, dühösen léptem az ágyamhoz, mire összehúzta magát, azonban nem tudom, miért, mert még soha nem bántottam és soha nem is állt szándékomban megregulázni. Bár tény, most nagyon ráférne, de még így is volt annyi kontrollom, hogy ne tegyem meg, pedig komolyan égetett a vágy. Mint egy hisztis kislány. A fejéhez is fogja kapni holnap, hogy undorítóan, nőket megszégyenítően viselkedett és legközelebb a közelembe ne merjen jönni ittasan, mert agyon verem.

– Hová mész? – szipogta, amint felkaptam a saját ágyneműmet, mert igen, Taehyungnak már volt itt külön paplanja és takarója is.

– Aludni! Nem tudok, mert bűzlesz a piától és ha éjszaka is így nyivákolsz, megőrülök, mert így is rosszul alszom! És vegyél fel pólót, mert a fogyókúrától csontos vagy és rossz rád nézni! Lehet, hogy a kibaszott koplalás miatt vagy komplett idióta, de ha ezt így folytatod tovább, Kim Taehyung, engem felejts el! Jó éjt! – morogtam, majd idegesen becsuktam magam után az ajtót, és kissé indulatosan trappoltam a nappali felé, majd mikor elértem a kanapét, dühösen levágtam rá a cuccaimat, majd szinte bevágódtam az ágyba hanyatt, a mellkasom előtt fonva össze a karjaimat.

Nem hiszem el! Hogy lehet ennyire öntörvényű valaki?! Még egy ilyen viselkedés, még egy ilyen hisztéria, még egy ilyen kombinálás és összeesküvés elmélet, és soha a büdös életben nem fogok vele társalogni! Miért nem lehet olyan normális, mint egy évvel ezelőtt?! Akkor semmi gond nem volt vele.

Megőrjít!

Most vagy én kergültem meg, vagy ő bolondult meg véglegesen; akármelyik véglet is az ok, egyiknek sem tudtam ép értelmű magyarázatot adni.

Taehyung

El sem tudom mondani, hogy mennyire rosszul esnek a szavai. Persze, tudom, hogy baromira igaza van, nagyon is tudom, de még is, annyira rossz ez az egész. Ki akarom javítani a hibáimat, még is mindent rosszabbá teszek. Nem is tudom hogy, de a végén, már álomba sírom magam.

Másnap reggel erős fejfájásra ébredek. Olyan erősre, mint még soha. Felülök az ágyon és furcsa látvány fogad, miszerint Jimin nincs itt. Persze ez nem furcsa, de az, hogy nincs itt az ágynemű... Ez már más. Miért aludt külön? Összevonom a szemöldököm, de hamar grimaszolok, amikor a fejem megfájdul. Nyögve kelek fel, majd lesétálok a konyhába, ahol Jimin ül. Azonban, olyan csúnyán néz rám. Mit csináltam?

– Jó reggelt. Mi ez a nézés? – kérdezem, megvakarva a csupasz vállam, miközben egy csészét veszek le, hogy töltsek magamnak kávét.

– Neked is – mondja teljesen komolyan, szinte már színtelen hangon. Rápillantok, aztán odasétálok az asztalhoz, majd leülök vele szemben.

– Mit műveltem már megint? – kérdezem, belekortyolva a fekete nedűbe.

– Eddig is tudtam, hogy hisztis vagy. De ez az este, túltett mindenen. Rosszabb voltál mint egy hisztis cafka. Komolyan mondom, nőket megszégyenítően viselkedtél – válaszolja, nekem pedig nyelnem kell egy nagyot. Jimin, most tényleg nagyon mérges. Nagyon, de nagyon.

– U...ugye nem táncoltam az asztalon? És... Ugye nem hoztalak kellemetlen helyzetbe? – kérdezem, azonban Jimin szemei szikrákat szórnak.

– Kellemetlen helyzetbe? Dehogy, annál rosszabb! Egy estén át bőgni és értetlenkedni, elég volt bőven, hogy elgondolkodjam azon, hogy a barátod akarok-e lenni – sziszegi, mire nyelek egy hatalmasat. Közben a tegnap esti mondata is beugrik, ami újra borzalmas érzéssel tölt el. – Neked jó, mert semmire sem emlékszel, azonban nekem, csak bosszúságom van belőled. Ígérd meg, ha részeg vagy, kurvára kerülj el! – morogja, rám mutatva. Hihetetlenül rosszul érzem magam. Ennyire nagy szégyennek még sosem gondoltam magam.

– Öhm... Én... Izé... Mennem kell... – suttogom, lesütve a tekintetem, azzal felállva, felsietek a szobába, ahol felöltözöm, hogy haza mehessek. – Bocsánat... – mondok csak ennyit, miközben húzom a cipőmet.

Nagyon, nagyon rossz lehettem, ha ilyen mérges. Jobb lesz, ha beszélek a többiekkel. Én nem akartam ezt…

Jimin

Igen, most hagynom kellene, hogy lelépjen. Hagynom kellene, hogy kimenjen az ajtón és mélyen elgondolkodjon magán és a tettein, a mostani atrocitásokon, azonban mikor megláttam a kétségbeesett tekintetét, s mikor utána mentem és láttam, hogy remegő kezekkel veszi magára a cipőjét, utána pedig a kabátját, megsajnáltam. Ez az én hibám, mindig megsajnálom. Mindig, minden pillanatban, mikor hülyeséget csinál, pedig tudom, hogy néha haragot kellene tartanom vele, hogy észhez térjen, de egyszerűen nincs szívem hozzá. Tudom, hogy néha Istenesen el kellene kerülnöm, hogy rájöjjön, amit csinál az minden, csak nem jó és nem helyes, viszont ezekkel a cselekedeteivel mindig megenyhítette a szívemet, pedig ma igazán fagyos volt a motorom. Mint mindig, megint sikerült elérnie, hogy megsajnáljam. Még nekem lett lassan bűntudatom.

– Maradj – mondtam, mire rám nézett, zavart tekintettel, miközben körbe akarta tekerni a nyakán a sálát. Meglepett íriszekkel pislogott rám, elesetten és elveszetten.

– Miért? – suttogta, értetlenül. – Nem haragszol? – Megeresztettem egy sóhajt, miközben a majdhogynem narancs árnyalathoz hasonlító tincseim közé fúrtam a hosszú ujjaimat, lesütött szemekkel.

– De, haragszom egy picit. Viszont szeretném értelmesen megbeszélni veled, hogy mi a bajod. Furcsa vagy és nem csak mostanában, nem csak tegnap, már jó ideje nem tudom hová tenni magamban a viselkedésedet. Szeretném, ha maradnál, hogy megbeszélhessünk mindent – néztem rá hirtelen. Megeresztett egy szusszantást, majd egy aprócskát bólintott, s lassú mozdulatokkal kezdte lehámozni magáról a sálát, majd a kabátját, végül pedig a cipőjét szedegette le a lábfejeiről.

– Jóvá teszem – susogta, megtörten nézve rám, mihelyst levetette magáról a téli holmijait.

– Ezzel még ráérsz. Most csak hallani akarom, mi van veled – mormogtam, elindulva a konyhában, összefonva a kezeimet a mellkasom előtt. Tény, ez volt a szándékom, de inkább csak azért mondtam ezt, hogy maradjon. Ne menjen így haza. Nem szeretném, ha út közben baja esne, mert másnapos.

Taehyung

Lassan visszasétálunk a konyhába, azzal egymással szemben ülünk le. Ugyan úgy, mint az előbb is.

Tekintetemmel végig az asztalt bámulom és ujjaimat ropogtatom az asztal alatt. Hogy, mi is az én bajom? Hát az egy nagyon jó kérdés... bár... az igazi bajom az, hogy magamnak akarom tudni Jimin teljes figyelmét. De ezt hogy is mondhatnám meg neki? Bolondnak nézne, és ez amúgy is lehetetlen. Nem tudom, hogy mi történhetett az este, de nagyon tombolhattam, ha már tegnap úgy lebaszott, mert arra a mondatra emlékszem. Minden homályos, de az, amit mondott... még mindig a fülemben cseng. Lehetséges, hogy tényleg a fogyókúrám miatt vagyok ilyen hülye? Meglehet, nem tudom, de amit tudok, hogy nem akarom Jimin odaadni másnak. Túl kedves a számomra. Tény, hogy ez egy nagyon önző gondolkodásmódra vall, de nem tudok ezzel mit csinálni. Jiminen kívül, nincs nekem igazán senkim. Na jó, ott van anya és apa, meg az öcsém, de velük nem olyan jó a kapcsolatom. Azért is költöztem ebbe a városba vidékről. Tény, hogy simán be tudnék járni, de nem akarok otthon lenni. Barátaim is vannak, de nem állok olyan közel hozzájuk sem. Nem úgy, mint Jimin. Ő mindent tud rólam.

– Nos? Akkor elmondod? – kérdezi türelmes hangon. Felpillantok rá, de hamar le is veszem róla a tekintetem.

– Nem tudom, hol kezdjem – szuszogom, felkönyökölve az asztalra, megvakargatva a tarkómat.

– Csak is az elején – válaszolja. Persze, mintha az olyan könnyű lenne.

– I-igazából nem tudom. Mostanában olyan hülye érzések kerítenek hatalmába. Kezdem hülyén érezni magam… – motyogom, ahogy felpillantok rá, ő pedig kérdő pillantásokkal fürkészi az arcomat.

– Mármint?

– Hát... ugye van Jungkook… – motyogom, mire egy fáradt sóhajt ereszt meg.

– Igen?

– Nos... ugye azt vettem észre, hogy nagyon a sarkadban van, mostanában főleg. Aztán... ugye arra gondoltam, ha összejönnétek, engem elhanyagolnál. Tudod, már nem lenne ott alvós cucc, sem sűrű összeülés egy buli erejéig, vagy csak úgy, sem reggeli készítés, vagy homlok puszi… – magyarázom, közben érzem, ahogy az arcomra halovány pír ül ki. Jimin pedig úgy néz, mint aki még sosem látott egy Taehyungot. – Meg… meg nem akarom, hogy járj bárkivel is... tudom, hogy nagyon, de nagyon önző dolog ez, mert az, de nem akarlak elveszíteni. Én olyannak akarom a barátságunkat, mint amilyen mindig is volt. Csak, ugye mostanság kacsingatsz a lányok felé is és... nos... hát... kétségbe vagyok esve, hogy egyedül maradok – mondom el neki, hogy mi is bántja a lelkemet.

Jimin

Hatalmasra nyílt szemekkel hallgattam TaeTae vallomását, és egy pillanatra azt hittem, hogy megüt a guta, ezt pedig nem viccből mondom. Egy halovány minutumra a hajamhoz akartam kapni, hogy az összes tincsemet szálanként tépkedjem ki a hallottak alapján, viszont amint elmondta az utolsó mondatot, túl gyorsan megenyhültem. Megint megsajnáltam.

Mély sóhajt vettem ajkaim között, majd a cigim után nyúltam, hogy rágyújthassak, ő pedig szelíden, kissé bűnbánó szemekkel figyelte minden mozdulatsoromat. Egy ideig nem beszéltünk. Én kényelmesen rágyújtottam egy cigire, kényelmesen magamhoz húztam a hamutálat, miközben a számat harapdálva gondolkodtam, mit is kellene most neki mondanom erre a kényes témára. Ő csak ült, teljesen lesújtva, fixírozva az asztalon lévő terítőt, bűnbánóan.

– Tudod, mit csináltál tegnap? – törtem meg a csendet halk hangommal, mire megrázta a fejét, szégyenlősen. – Kint beszélgettem Jungkookkal, te pedig valamiért vérszemet kaptál. Lesmároltad és megkérted, hogy járjon veled – szembesítettem a kemény igazsággal, mire lángba borult az arca, kidülledtek a szemei, s szinte láttam, mennyire elszégyelli magát.

– Ne – súgta, megremegve, ijedten nézve rám.

– De. Aztán itt hisztiztél nekem egy sort. Jungkook kiakadt rád, a fejedre olvasott egy csomó általa kreált butaságot, amit te természetesen elhittél és egész éjszaka bömböltél nekem – sóhajtottam, felnézve rá. Lesütötte a szemeit, majd keresztbe tette a lábait és az ölébe fektette a kézfejeit, hatalmasat nyelve, összehúzva magát.

– Basszus – suttogta, paprika vörös fejjel.

– Bizony – mosolyogtam, lehamuzva a cigimet, majd lassan ajkaihoz emeltem, hogy beleszívhassak, s mikor meg voltam a tervemmel, kifújtam a füstöt, felfelé, hogy ne Taehyungra menjen. – De így már mindent értek. Féltékeny vagy, féltél, hogy Jungkook elvesz tőled... és egy hatalmas nagy marha vagy – szuszogtam, megcsóválva a fejemet.

– Tudom – mondta halkan, rám sem nézve.

– Elkerülhetetlen, hogy kapcsolatom legyen, ezt te is tudod. Neked is lehet... ki tudja, lehet, hogy megtalálod a párod és soha többé nem nézel felém. Taehyung, ez nem ok a hisztire és a viselkedésedre. Nagyon sajnállak, tényleg, mert hatalmas katyvaszba kutyultad magad, és Jungkook nagyon sokáig fog szerintem kerülni téged – motyogtam, a szabad kezemmel a hajamba túrva, a cigit tartó kezemmel pedig könyököltem az asztalon.

– Gondolom. – Elhaló volt a hangja.

– Meggondolatlan vagy és buta, remélem tudod. Szerintem Jungkooktól amint találkozol vele, kérj bocsánatot. Még egyszer elmondom: Nekem nem kell Jungkook! Nem, nem, nem, nem és nem! Nem vonzódom hozzá. Nem tudom, miért nem fogod fel, nem is érdekel, de örülnék neki, ha végre elhinnéd nekem! Csak a barátom és kész! Ahogyan te, Hoseok, Yoongi és még sorolhatnám. Annyira ostoba vagy – morogtam, a cigimbe szívva.

– Tudom. – Még vörösebb volt az arca, mint előtte.

– Azt is jó lenne, ha tudatosítanád magadban, hogy soha, soha nem hagylak el, mindig a barátom leszel, ha már 17 évet kihúztam melletted, további 70-et szerintem még ki fogok. Ne legyél idióta, mert ezzel a viselkedéseddel fogsz elmarni magadtól engem is, meg másokat is!

Taehyung

Ijedten nézek fel rá, erre a kijelentésére.

– É-n nem akarom. Ígérem, jóvá teszem és megváltozok – mondom, szinte már kétségbeesetten.

Jimin a cigibe szív, aztán felfele kifújja a füstöt.

– Nem kell, hogy megváltozz. Csak legyél olyan, mint régen. Ennyi az egész – mondja halkan, lehamuzva a hamutálba.

– Mármint? – kérdezem halkan, hiszen úgy nem tudom, hogy mit is vár el tőlem. Hogy mi is az, amit szeret bennem.

– Mármint mi? – kérdez vissza.

– Milyen voltam régen? Mi hiányzik belőlem? – kérdezem, ahogy kíváncsian nézek rá.

Láthatóan elgondolkozik és a cigit is elfelejti pár pillanatra.

– Nos... először is, többet ettél. Hisztis voltál, de nem ennyire. Azokat még tudtam kezelni. Nem féltékenykedtél. Azt hiszem, ennyi. Ja és... nem ittál ennyit, főleg nem ilyen töményet – válaszolja, amire csak felsóhajtok. Végül is jogos. Mostanában annyira megváltoztam. De nem tehetek róla, nekem is muszáj egyszer munkát találnom, a modellkedés pedig pont kézenfekvő. De tudom, hogy ha melózni fogok, akkor is Jimintől fogok függni.

– Értem... rendben, akkor... akkor változtatok ezeken, kivéve az evést – mondom halkan, ő pedig csalódottan felsóhajt.

– Miért unszolod annyira azt a modellkedést? Nem olyan vidám dolog az, mint hiszed – sóhajtja.

– Tudom. De jobb, mint a semmi. Jól fizet, ez a lényeg. A házat pedig… – itt elharapom a mondatomat.

– Micsoda? – kérdezi, hogy sürgessen azzal, hogy befejezzem a mondatomat. Nem akarom elmondani neki, hogy anyáék nem nagyon tudnak már pénzt küldeni.

Megalázó és szar helyzet.

– A házat muszáj kicsit kikupálnom. Van egy-két hely, ahol lejött a vakolás – magyarázom, ahogy ránézek. Ez még igaz is. Nem a legmodernebb ház, egy kis lyuknak mondható, de albérlethez képest jó, főleg, hogy csak a rezsit kell fizetni. De már azt is nehezen. – Ezenfelül, meg kell tanulnom melózni is. Eddig túl kényelmes volt az életem – nevetem, ahogy kicsit felvidulva ülök már vele szemben. – Viszont, mi lenne, ha mennék? Megbeszéltük, változtatok. Visszakapod a régi V-t, mit szólsz? – kérdezem, egy hatalmas vigyorral, valahogy tényleg összekaparva a régi önmagamat.

Jimin

– Miért nem költözöl ide? – kérdeztem, felvont szemöldökkel, mire hirtelen rám nézett. Megeresztettem egy halovány sóhajt. – Biztos kellene dolgoznod úgy is, de vállalhatnál részmunkaidős állásokat, én is azok után nézelődöm, hogy anyának besegítsek. Ha ketten vagyunk, az még jobb. Van vendég szoba, külön szobád is lehetne – mondtam halkan, lehamuzva a hamutartóba, mire lesütötte a szemeit, aprócska sóhajjal.

– Nem akarok a nyakatokon élni – mondta zavartan, félve nézve rám. Elnevettem magam, harsányan, jó ízűen.

– Drága, itt vagy majdnem minden nap – kuncogom, mire hirtelen megemelte a tekintetét a plafon irányába és mikor konstatálta magában, hogy bőven két naponta itt csücsülget nálunk, vagy alszik, megeresztett egy halovány sóhajt, visszanézve rám. – Nem kellene megerőltetned magad. Anyát biztos nem zavarnád, itthon sincs jóformán – motyogtam magam elé.

– Tudom. – Elmosolyodtam, biztatóan nézve felé.

– Gondold meg, hátha akkor normálisabb is lennél, pár emberrel naponta találkozol is. Nem kellene egy szobában laknunk, van vendégszoba, mondom – motyogtam, elnyomva a cigarettámat a hamutálban, szuggerálva a kis edénykét, halovány mosollyal.

– Nem lenne rossz – motyogta maga elé, elgondolkodva.

– És tudnál valami könnyű melót is vállalni, egy boltban esetleg, vagy bármi más, ahová néha bemész és minden rendben. Nekem is kell – vontam vállat tanácstalanul. – Csak mindenképp olyan, ami mellett tudok tanulni.

– Persze – sóhajtotta, esetlenül nézve.

– Ne nézz így. Komolyan mondtam, hogy gyere ide. Anyának is jól esne, nagyon szeret téged. – Elmosolyodott, mikor végeztem a mondandómmal, majd felszusszantva hátradőlt a széken.