Lust (V)iolent Muse (5/?) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: És itt is a folytatás. :3 
Gyereknap, ma ez a 3. már. :D :D :D 

Nóri írja Taehyungot!

Nana (én) írja Jimint! :3

Jimin

Mikor megláttam, hogy Taehyung hirtelen ráhajol Jungkook ajkaira, aki teljesen lesokkolódott és ledermedt, nem tudtam, mi bosszantott igazán, de éreztem, ahogy egyre inkább forr a vérem.

Egészen jól elbeszélgettünk a fiatalabbal, ami elég ritka alkalom, tekintve, hogy nem sűrűn van lehetőségünk ilyesmire, erre Taehyung jön, ráadásul ilyen állapotban és lesmárolja szerencsétlen Jungkookot, aki szerintem egyáltalán nem a férfi nemhez vonzódik.

Jungkook úgy néz Taehyungra, mintha meg tudná őt ölni bármelyik pillanatban, de sajnos neki túl jó szíve van, így hagyta magát, én pedig nem avatkoztam közbe, mert ez nem az én dolgom. Csak néztem, összefont karokkal a mellkasom előtt. Holnap szent biztos, hogy nagyon keményen el fogok beszélgetni TaeTaeval, mert a mai viselkedése több a soknál is.

– Most, hogy befejezted! – Jungkook hangja vészjóslóan csengett. – Örülnék, ha eltűnnél a kibaszott közelemből! Nem tudom, honnan szedted ezt elő, de nem fogok veled járni! Megőrültél?! – Taehyung hitetlenkedve nézett rá, csillogó íriszekkel. Továbbra sem szólaltam meg.

– Miért, Jiminnel akkor minek enyelegsz? – Még csuklott is.

– Nem enyelgek! Rossz kedve volt! Én csak kijöttem vele beszélni, mert a legjobb barátja szarik rá! – emelte meg Jungkook a hangját, mire a homlokomat kezdtem el ujjaimmal masszírozni, gondterhelten és kissé idegesen.

– Szívd vissza – remegtek meg Taehyung ajkai.

– Annyira beképzelt és önelégült pöcs vagy, hogy a sértettségeden keresztül soha nem veszed észre, hogy bántod ezt a szerencsétlent! Ha tudnád, te nem normális idióta, hogy minden egyes nap vagy tízszer okozol fájdalmat neki, nyilván nem... – Megragadtam Jungkook csuklóját, s mielőtt tovább beszélhetett volna, elhúztam Taehyungtól.

– Gyerekesek vagytok, remélem tudjátok! – néztem végig rajtuk, mire Taehyung teljesen elesetten, elveszetten nézett rám, Jungkook pedig TaeTaet figyelte, dühtől villogó íriszekkel.

– Gyerekes vagyok, mert megmondom ennek az önelégült pöcsnek, hogy nem méltó a barátságodra?! Kipakolod neki a szíved, gondozod, ahol tudod, és ez mit tud csinálni?! Mit?! Leissza magát részegre, sajnáltatja magát és még le is smárol engem, ráadásul... – Befogtam Jungkook száját a tenyeremmel, dühtől rángó ajkakkal.

– Fejezd be, Jeon Jungkook. – Szigorú volt a hangom, de végre lesütötte a szemeit, én pedig elemeltem a tenyeremet a szájáról. Oldalra fordította a fejét, majd Taehyungra néztem, aki a falnak dőlt, kótyagos, ittas tekintettel meredve maga elé, teljesen lesújtva.

Gondoltam rá, hogy most itt fogom hagyni, mert ez több volt a soknál. A mai magaviselete, ráadásul ez a csók is Jungkookkal... ez már sok. Taehyung kifordult magából, és úgy vergődik, mint egy hisztis gyerek. Természetesen, ezt megint nekem kell majd helyre hoznom, mint mindig. Viszont akármennyire is bántott mélyen a magatartása és az a csók is, amit kikövetelt Jungkooktól, sajnáltam.

Megeresztettem egy sóhajt, lemondóan, megcsóválva a fejemet.

– Gyere, hazaviszlek – léptem Taehyung elé, miközben elkaptam a csuklóját. – Te pedig legközelebb moderáld magad, kérlek. – Jungkook mérgesen fújtatott.

– Én szeretem ezt a kis hülyét, de ha egyszer undorítóan viselkedik, akkor meg fogom neki mondani! Egy jó ideje pedig borzasztóan úgy tűnik, mintha kihasználna téged. Akármennyire szeretem, nem rejtem véka alá a véleményemet! Akkor talál meg, ha valami kell neki. Lecke, jegyzet, Jimiiiiin, segíts! ChimChiiiiim, kérlek! Chiiiiim! – utánozta elvékonyítva a hangját. – De ha neki van baja, mindig hirtelen akkor lesz, ha neked fáj valami! Mikor hallgatott meg téged utoljára?! Ráadásul... – A szavába vágtam.

– Jungkook, hagyd abba – mondtam halkan, mikor láttam, hogy Taehyungnak megremegnek az ajkai és könnyes szemekkel nézett rám. – Megyünk. Ah... te meg ne bőgj! – sóhajtottam, ráncigálva magam után TaeTaet, ahogy áthaladtunk már a nappalin, egyenesen a bejárati ajtó felé.

Szinte rögtön ráadtam a kabátot és vicces, de még a cipőt is, majd miután sikerült nekem is felöltöznöm, forró agyvízzel, dühösen indultam ki az ajtón, Taehyunggal mögöttem.

Jungkook viselkedése is meghökkentő volt, de Taehyung mindenen túltett.

Taehyung

Mikor már az utcán sétálunk, érzem, ahogy a könnyeim megadják magukat és megállíthatatlanul elkezdenek lepotyogni a földre. Én nem akartam ezt... elrontottam mindent. Jungkooknak is igaza van, szörnyű vagyok. Sosem figyelek oda Jimin érzéseire.

Halkan szipogok, követve őt a háta mögött. Az utcák lámpának fényei bevilágítják a helyet és láthatóvá teszik, ahogy a hó szállingózni kezd az égből. Ha ez egy jó nap lenne, igazán gyönyörűnek találnám. De ez a hó, most kb úgy hat, mint az én könnyeim. Megállíthatatlanul hullanak alá, elfedve az utca sötét részleteit kifehérítve azt, az ártatlanság színébe öltöztetve.

Hallom, ahogy a másik sóhajt egyet. Tényleg...annyira szörnyen érzem magam.

– Most miért sírsz? – kérdezi a két hónappal idősebb, azonban, rám sem néz. Gondolom hallja, ahogy szipogok.

– Nem sírok… – mondom halkan, próbálva erőt venni a hangomon, kihasználva azt, ha már nem néz rám.

– Ne hazudj! – szól rám.

– Nem hazudok – szuszogom, továbbra is a háta mögött sétálva, hullajtva még mindig a könnyeimet. Igazából, sajnálom Jimint. Ha Jungkook ezeket nem vágja a fejemhez, soha, de soha nem jöttem volna rá, hogy milyen önző vagyok.

– Még hogy nem hazudsz – sziszegi, majd mikor épp egy lámpa alá érünk, megfordul. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan még soha senki. Mielőtt tényleg rá nézhetnék, elfordítom a fejem, de pechemre, elkapja az állam és maga felé fordítja az arcomat. – Ha nem hazudsz... akkor miért hullajtod a könnyeidet? – kérdezi halkan, belenézve a szemeimbe. Jimin szemei annyira beszédesek. Annyira megülnek benne az érzelmek. Elmondhatom, hogy ezt mindig is szerettem benne; mikor szeretetteljesen tud rám nézni, annál jobb érzés nem is kell, de most a tekintete inkább dühös, kissé fenyegető. Azonban hüvelykujjával lágyan végig simít az arcomon, letörölve a könnyeimet. Mérges, de még is velem van elfoglalva... miért?! Annyira, de annyira bánom, hogy ezt megtettem vele. Ha Jungkookal akar összejönni, miért ne tehetné? Ki vagyok én, hogy az útjukba, a boldogságának útjába álljak? Bár... még is megtettem. Megtettem, hogy megcsókoltam Kookiet.

Lehunyom pilláimat, aztán valahogy kiszabadulok az ujjai fogságából és szorosan hozzá bújok, jól megölelve őt.

– Ne haragudj rám... Ne haragudj. Többé nem leszek önző, megígérem. Kérlek... ne haragudj. Sajnálom a csókot, ahogy beszéltem veled... ahogy kiabáltam. Én... én nem akartalak sosem kihasználni, nem akartalak bántani. Csak... csak olyan hülye vagyok… – sírom a kabátjába, arcomat is mélyen belefúrva.

Szörnyen érzem magam.

Jimin

Megeresztettem egy halovány sóhajt, megcsóválva a fejem, viszont nem löktem el magamtól, pedig tudom, hogy most megérdemelne egy kis bunkóságot és ridegséget, főleg tőlem, akitől soha nem várná. Annyi volt a gond, hogy nem tudtam megtenni, hiába gondoltam, hogy talán az lenne a jobb; kicsit gatyába rázni, adni neki, mielőtt elfajulna a dolog. Nem volt hozzá szívem, sajnos. Finoman megemeltem a karjaimat, majd magamhoz öleltem, szorosan átfogva a vékonyka testét, ő pedig úgy bújt hozzám, mint még soha. Fúrta a homlokát a kabátomba, miközben hangosan zokogott, erőteljesen rázkódó vállakkal.

– Nem haragszom rád. Nem is nagyon haragudtam, maximum csak a "rezes" és hasonló beszólásaid miatt, de alapjáraton nem nehezteltem rád – mondtam, mire megcsóválta a fejét, pityeregve.

– Pedig megérdemelném... hogy utálj. Annyira igaza van Jungkooknak... már... már olyan régóta nem mondtál nekem semmi... semmi mélyebb érzelmet magadról és... és ha nem... ha nem mondja, eszembe sem jutott volna! – hüppögte, akadozó szavakkal. Elmosolyodtam, a fejéhez nyomva az arcomat.

– Jungkook túlreagálta, ne vedd a szívedre azokat, amiket mondott. Nincs lelkinyomorom, mielőtt azt hinnéd. Vele sem olyanokról beszéltem – mondtam halkan, a fülébe puszilva.

– Akkor miről? – sírdogált, a kabátomat markolva a hátamon.

– Csak nem értettem, mitől és miért vagy ennyire furcsa. Semmi extráról nem társalogtam vele, csak furcsálltam a viselkedésedet, ő meg gondolom azt hitte, hogy megbántottál. Szerintem azért volt olyan kemény veled most, de biztos vagyok benne, hogy bocsánatot fog majd kérni, mert ő is elég ittas volt, ráadásul le is smároltad… mielőtt megtetted volna, kedves volt veled, szóval biztos ez tett rá neki egy hatalmas lapáttal – motyogtam, újra a fülére nyomva egy aprócska puszit. Tényleg olyan, mint egy nagy gyerek, de nem zavart. Így szerettem, ő így volt Taehyung. Csak az a fránya pia... most egész éjszaka sírni fog az alkohol hatására, holnap pedig nem fog tudni mozogni a fejfájástól.

– Ne kérjen... igaza van... – szuszogta, majd lassan elemelte tőlem a fejét, felnézve rám, de mikor a szemembe nézett, újra eleredtek a könnyei. Megrökönyödve pillantottam felé, hitetlenkedve. Miért sír megint? – Miért nézel úgy, mint én lennék a legcsodálatosabb ember a világon?! – Megemelte a hangját beszéd közben és még a mellkasomra is csapott. – Mindig szeretetteljesen nézel rám, én meg állandóan bántalak... nem érdemlem meg, hogy így nézz... – hajtotta le a fejét, teljesen elveszetten.

Felsóhajtottam, megcsóválva a fejemet, haloványan libbentve jobbra-balra, valamelyest ezzel átrendezve a frizurámat is.

– Butus vagy. Megérdemled. Menjünk, mielőtt még összeszakadsz itt nekem – sóhajtottam, elnézően nézve őt, miközben elhúzódtam tőle, s átkarolva a vállát, lassan indultam meg vele újra az utcán.

Taehyung

– Nem, nem érdemlem meg! – sipákolok, mint egy rossz nő, de nem érdekel. Hogy mondhatja ezt ezek után, hogy megérdemlem?! Tény, hogy megérdemlek valamit tőle, de az a szeretetteljes nézés helyett az utálat lenne.

Az egész utat végig sírom, ugyan is, az emlékek folyton megtámadnak és a tény, hogy rossz barát vagyok, csak nehezebbé teszi. Nem tudok megnyugodni. Egyszerűen nem megy. Részeg is vagyok, nyűgös is vagyok, szomorú is vagyok... Ez a három egybevéve maga a katasztrófa.

– Ah, TaeTae, ne sírj már... – mormogja a másik, mikor beenged a házukba.

– Miért nem hagytál ott? Megérdemeltem volna, hogy egyedül hagyj – sírom, miközben segít leöltözni, mint egy kisgyereknél.

– Hagyd abba, már fárasztasz a hülyeségeddel – szuszogja, szinte meggyötörten nézve rám. Ez csak olaj a tűzre, számomra. Azonnal hozzá bújok, megölelve őt.

– Sajnálom... Nem akartalak lefárasztani – sírok a felsőjébe, ő ekkor csak felsóhajtva a konyhába vezet.

– Nem haragszom, de hagyd ezt. Inkább egyél, hátha kijózanodnál – néz körbe, amint leültet, azzal egy nagy tányér főtt kaját tesz elém. Szipogok párat, aztán neki látok enni és bizony, most a modellkedés sincs eszemben, bezabálom az egészet, amit oda rakott.

– Jimin – szólalok meg, ő pedig rám figyel.

– Mondd.

– Téged... Zavart az a csók? Mert... mert tudod, Jungkookot bírod, aztán... érted... – köszörülöm meg a torkom, közben felállok, hogy felmenjek a szobájába. Le akarok dőlni, Jimin pedig követ.

– Mire érted? – kérdezi, ahogy leül mellém az ágyra.

– Arra, hogy megpróbáltam tőled elvenni, hogy ne vele foglalkozz, hogy ne szeresd – válaszolom, azzal megint elerednek a könnyeim. Nem hiába, a pia még dolgozik bennem. – Még a sörödet is ott hagytuk – jut eszembe, erre csak jobban rám tör a sírás. – Hogyan lehetsz még mindig mellettem, hogyan?! – sipítozok, mint egy picsa, még jól meg is csapkodom. – Gyűlölnöd kéne... Gyűlölnöd – sírásom ekkor csap át zokogásba.

Jimin

Komolyan mondom, hogy leütöm. Én esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Nagyon szeretem őt, komolyan mondom, de ez a magaviselete kiakaszt, egyszerűen nem tudom elhinni, hogyan vehet a fejébe ilyen baromságokat. Még, hogy elvenni tőlem?! Még, hogy ne szeressem?! Mi ez a szarság?

Meg fogom ölni.

– Taehyung, te annyira hülye vagy, hogy már fáj! Vegyél vissza, vagy fel foglak pofozni! Hányszor mondjam el, hogy nem szeretem Jungkookot?! Szeretem, mintha az öcsém lenne, de cseszd meg, ha ellöksz magadtól, mert duzzogsz, nyilván más társaságával leszek elfoglalva és nem! Nem esett rosszul az a csók sem, a te életed, azt csinálsz, amit akarsz, de a rémképeidből és az összeesküvés elméletedből engem hagyj ki, mert kezd belőle elegem lenni! Fejezd ezt be, jó?! – A vállaira fogtam beszéd közben, s kicsit meg is rázogattam, hátha észhez tudom téríteni, de valahogy éreztem, hogy a részeg, ittas TaeTaet az Isten sem fogja tudni visszahozni a valós életbe. Utáltam, mikor féltékenykedett, mert igen, most megvilágosodtam. Taehyung féltékeny, de nem értem, hogy mire fel?! Egyszerűen... megbolondít. Kihoz a sodromból, ha így folytatja.

– Sajnálom! – zokogta, felemelve a fejét, teljesen elveszetten. Mélyen felsóhajtottam, majd elengedtem a vállait, a jobb kezemmel pedig az orrnyergemet masszíroztam, finoman járatva rajta az ujjaimat.

– Taehyung. Fejezd be, mert fájni fog tőled a fejem. Hagyd ezt abba, rendben? Aludj – sóhajtottam, majd lassan felálltam, és elindultam az íróasztalomhoz, majd felkapva a cigarettás dobozomat, azonnal kihúztam belőle egy szálat, és meggyújtva a végét, az ablakomhoz sétáltam.

Nem tudom, miért zaklatott fel ennyire a sok marhasága, ugyanis esetek többségében csak sóhajtozom, megnyugtatom és gond egy szál sem, mert álomba sírva magát egy idő után. Most valamiért bosszantott. Idegesített, hogy azért akart összejönni Jungkookkal, hogy ne vele foglalkozzak és ne őt szeressem. Bosszantott, mert egyszerűen egy ember nem viselkedhet így, még részegen sem, de nem akartam tovább róni a hülyesége miatt, vagy megszidni, esetleg lekiabálni a fejét, pedig tudom, hogy megérdemelte volna. Összezavarodott voltam és nem tudtam, mire gondoljak. Hogy képes ilyen jelenetet rendezni? Ráadásul biztos, hogy egy csomóan látták is, hogy Jungkook szájában turkál a nyelvével, és ha szélnek megy esetleg, hogy mindez miattam, akkor... aish! Annyira idióta tud lenni.

– Szerelmes vagy Jungkookieba? – szipogta, én pedig megremegtem egy pillanatra. Hatalmas önkontroll kellett, hogy most ne töröljem képen, de csak megeresztettem egy sóhajt, majd mélyen a cigimbe szívtam, majdnem annyira erőteljesen, hogy éreztem, lassan rám tör a köhögés első hulláma, de szerencsére ez nem következett be.

– Nem, Taehyung, nem vagyok belé szerelmes. Jó lenne, ha ezt a témát lezárnád végre, mert semmit nem érzek Jungkook iránt! Fogtad? Érted? Fel tudod ezt fogni, vagy a már pusztulóban lévő agysejtjeid is kihaltak? – sziszegtem, mire lesütötte a szemeit. – Nem vagyok szerelmes, senkibe. Oké? Sen-ki-be! Senkibe! – szuszogtam, újra a cigimbe szívva.

– Senkibe...? – súgta.

– Senkibe, TaeTae, senkibe!