Little Star - TaeGi (15/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

VIGYÁZAT! Ultra hisztis csillag még mindig, de emlékeztetlek titeket, ő tulajdonképpen egy "ember gyerek", szóval tényleg gyerek, és nézzétek el neki! :D 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Már jó másfél hónap eltelt azóta, hogy megtudtam, soha nem mehetek haza. Azaz, Yoongi, vagy az emberek segítségével biztosan nem fog sehogy sem sikerülni. Az nem kifejezés, ha azt mondom, hogy ez mérhetetlenül elszomorított; napokig nem is mentem ki a szobámból, bent kuksoltam, sírtam, és agonizáltam, aztán egyik pillanatról a másikra, mikor Yoongi bejött hozzám szólni, hogy elmegy dolgozni, úgy felvillant bennem, hogy ha itt kell maradnom, akkor élni is fogok. Nem fogok Yoongi lakásában megposhadni, főleg nem úgy, hogy nem is szeret engem, mint ahogyan azt én szeretném. El akartam őt felejteni, nem akartam vele foglalkozni, saját életet akartam, még akkor is, ha lehetetlen, és ezt hogyan lehetne elérnem? Ha világot látok, megismerkedem másokkal rajta kívül, hiszen úgy tűnt, hogy maga mellé akarna láncolni, de én ezt nem akartam, mert még az is szenvedés, az is borzalmasan fáj, ha csak ránézek, így feléledt bennem a bosszúvágy is, miszerint nem akarja, hogy én Sehunékkal lógjak, nem akarja, hogy kimenjek a házból, mert a végén még bajom esik. Minden egyes szabályra köptem, minden szabályt ledöntöttem magam körül, és minden délelőtt azt csináltam, ami nekem jól esett.

Egyik nap Sehunnál voltam, a másik nap egy játszótéren voltunk a fiúkkal, aztán elvittek a közeli városba, és az sem érdekelt, hogy nem sikerült hazaérnem addigra, míg Yoongi megérkezett. Még az sem érdekelt, hogy kiabált, mert aggódott értem, nem tudott izgatni semmi vele kapcsolatban, és láttam, hogy fáj neki, de nem foglalkoztatott. Érezze, hogy... milyen az, ahogy... fájdalmat okoz nekem. Igen, bosszút akartam állni eleinte, de egy idő után már megnyugodtam, és tényleg azért járkáltam össze a fiúkkal, mert kedvesek voltak velem, és szerettek engem a maguk módján. Mindig vigyáztak arra, hogy ne szívjak bele semmibe, ne vigyenek olyan rosszba, ami rossz hatással lehetne rám, pedig eleinte a cigarettát is ki akartam próbálni, de Hoseok nem engedte, és megfenyegette a többieket, hogy ha megtudja, hogy adtak nekem, megöli őket. Szóval... a szívemhez nőttek, főleg Hoseok. Vele szinte minden nap találkoztam. Ő már dolgozni járt, és állandóan délutánra, így délelőttönként mindig rám ért, aminek nagyon örültem, hiszen nem éreztem magam totál magányosnak. Yoongival nem beszéltem sűrűn, már csak dacból sem, így örültem, hogy valaki foglalkozik velem. Valaki, aki nem... hazudozik, és nem ver át engem.

– Tudod... mindig elgondolkodtam, milyen szép az arcod – nevetett mellettem Hoseok, mire hirtelen rákaptam a tekintetemet. – Mintha nem is e világi lennél – mosolyodott el, miközben közelebb húzódott hozzám, majd megsimogatta az arcomat. Áthívtam, mert nem volt kedvem császkálni és rohangálni, Yoongi úgyis csak háromra ér haza, Hoseok pedig nem is akar vele összefutni, mert múltkor ő hozott haza – sajnos későn – és Yoongi nagyon dühös volt rá, össze is vesztek, azóta pedig nem csípik egymást. Főleg Yoongi Hoseokot...

– Pedig e világi vagyok – vigyorogtam játékosan, majd beharaptam az alsó ajkamat és lassan húzódtam közel hozzá, majd azzal a lendülettel az ajkaira martam. Sűrűn csináltuk ezt, sőt, múltkor majdnem le is feküdtünk egymással – igen, a szexre értem –, de megkérdezte, voltam-e már bárkivel, és mikor megráztam a fejem, akkor csak annyit mondott, hogy akkor ne siessem el ennyire, de most... szerettem volna.

Magam sem tudom, miért, de kíváncsi voltam rá, és ő meg tudja mutatni, milyen lehet az, ráadásul tudom, hogy nem szerelmes belém, csak vonzódik hozzám, így nem is tudnám bántani őt. Szerettem volna.

– Taehyung... – nevetett halkan, mikor elhúzódtam tőle. – Még sosem kezdeményeztél. Mi van veled? – kérdezte, mire közelebb húzódtam hozzá, majd megharapdáltam alsó ajkát, és kissé bizonytalanul, de a vágyára simítottam nadrágon keresztül, mire felsóhajtott, megremegő testtel.

– Mutasd meg nekem, milyen. Kérlek – néztem fel rá, kérlelő szemekkel, neki pedig több sem kellett: szinte azonnal eldöntött az ágyon, majd hevesen, követelőzően mart az ajkaimra, végig simítva az oldalam mindkét oldalán, lábaim közé férkőzve.

Yoongi

Az elmúlt közel két hónapban úgy éreztem, teljesen leamortizálódtam, ha fizikailag nem is, de lelkileg biztosan. Taehyung egyik pillanatról a másikra úgy kezdett el viselkedni, mint egy lázadó tinédzser, jóformán már soha nem beszélt velem, kerülte a velem való érintkezést és társalgást; míg dolgozni voltam, elszökött otthonról, jópár esetben még akkorra sem ért haza, mire végeztem a munkával, magasról tett arra, mit mondok neki, lekezelően kezdett velem viselkedni, ez pedig fájt, nem is kicsit. Hiába próbáltam vele egy kicsit beszélni, mintha csak a falnak papoltam volna, nyomkodta a telefonját - úgy tűnt, valaki megtanította, hogyan is kéne használni a többi készülék által nyújtott funkciót. És persze kik mások, ha nem Sehunék?

Azonban hiába kezdte Sehun el ezt az egészet, nem ő volt a legrosszabb az én szememben, hanem az a Hoseok gyerek. Már akkor sem volt szimpatikus, mikor először rámászott Taehyungra, azonban az utóbbi időben kezdte egyre lejjebb ásni magát. Természetesen ez fel is gyülemlett bennem, így az első adandó alkalommal leszedtem a fejét, amit amúgy is megérdemelt, hisz későn hozta haza Taehyungot. Akkor is biztosan ő tanyázott nálunk, amikor mindenfele morzsák, üres zacskók és üdítős dobozok hevertek. Persze, nem az volt a legnagyobb gondom, hogy fel kellett takarítanom utánuk – bár, megjegyzem, ahhoz sem nagyon fűlt a fogam –, hanem maga Taehyung. Igen, féltékeny voltam rá, mert sokkal jobban kijött az én kis csillagommal, mint én. Hagyja őt békén, ne másszon rá, ne csókolgassa! Mikor hatalmas vitába kezdtünk, akkor is egy csókkal búcsúzott TaeTaetől. Még az emlék hatására is szörnyű, keserű, szorító érzés telepedett a mellkasomra.

A mai ugyanolyan nyomott, melankolikus napnak indult, mint a többi, egyedül a munkával haladtam gyorsabban, így valamelyest korábban indulhattam haza. Fáradtan léptem át a bejárat küszöbét, a cipőimből is csupán a sarkaimra lépve bújtam ki, a táskámat pedig ledobtam a fal mellé. Ekkor tűnt fel a plusz pár, idegen sportcipő a többi mellett, majd fülemet apró sóhajok, kisebb nyögések csapták meg. Pár pillanatig lefagyva álldogáltam az előszobában, hisz nem hittem a fülemnek, fel kellett dolgoznom az információt, de amint ezzel sikerrel jártam, sebes léptekkel lódultam meg a hangforrás irányába. Az apró, kéjes hangok Taehyung szobájából jöttek, így gondolkodás nélkül nyomtam le az ajtó kilincsét, majd nagy hevességgel löktem be a vékonyka falapot. Hirtelen, mintha megfagyott volna a helyiségben a levegő, de nem is csoda, biztosan kellett mindhármónknak egy kis idő.

Hallottam a véremet a fülemben zubogni, a szívem is egy gyorsabb, erőteljesebb tempóra kapcsolt, ahogy a pumpa is egyre feljebb ment bennem. Dühös voltam, nem is kicsit, hirtelen borult rá az a bizonyos vörös köd az agyamra.

Taehyung a saját ágyán feküdt, meztelen mellkassal, átkarolva a lábai közt lévő, szintén hasonló módon hiányos öltözetű Hoseok nyakát, aki egyik kezével épp azon volt, hogy megszabadíthassa a másikat egészen szűknek tűnő nadrágjától. És mind a ketten felém kapták elködösült, meglepett tekintetüket, amint kicsapódott az ajtó.

– Ti meg mégis mi a jó büdös faszomat képzeltek magatokról?! – Kezdetben próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, de ahogy kiejtettem a hangokat ajkaimon, akaratlanul is eluralkodott rajtam a düh, így egyre hangosabbá váltam. – Ki engedte ezt meg nektek? Ha? – indultam meg nagy vehemenciával a két fiú felé, miközben Hoseok megilletődve pislogott hol rám, hol az alatta fekvő, követelőző tekintetű TaeTaere.

– Nincs szükségünk a te engedélyedre! – rivallt rám a kisebb, mire tényleg elszakadt bennem az utolsó szál cérna.

– Nincs? Nincs?! Na ide figyeljetek! – ragadtam meg dühödten Hoseok vállát, s lerángattam a másikról, aki így a földön kötött ki. – Ez itt az én házam, ezért kurvára az lesz, amit én mondok! Úgyhogy te – fordultam az épp feltápászkodó felé – olyan gyorsan takarodsz el innen, amennyire csak lehetséges. Ne lássalak meg itt többet! – mutattam határozottan a kijárat felé, azonban nem nagyon akart engedelmeskedni.

Összevonta szemöldökeit, ajkait pedig ellenkezésre nyitotta, viszont mielőtt megszólalhatott volna, mellette termettem, az ágyról felkaptam a rajta heverő felsőjét, és egy határozott mozdulattal mellkasának vágtam.

Ő reflexből a ruhadarabhoz kapott, így épp nyertem annyi időt, hogy hátulról fekete hajába túrjak, majd erősen rámarkolva tincseire hátrafeszíthessem egy kicsit a fejét.

– Kifelé! – löktem a szoba ajtaja felé, de el nem engedve őt, hisz biztosra vettem, hogy nem engedelmeskedett volna nekem.

A meglepettségtől csupán lábait volt képes egymás elé helyezgetni, halkan fel-felszisszenve, így viszonylag könnyedén tudtam végiglökdösni a kis folyosón, a nappalin és az előszobán is. Elérkezve a bejárathoz, szabad kezemmel feltéptem az ajtót, majd a tőlem telhető legnagyobb erőkifejtéssel lendítettem őt ki, majd felkaptam cipőit, és egyesével vágtam hozzá.

– Soha többet ne merd idetolni a képed, világos?! – üvöltöttem rá, s válaszát meg sem várva csaptam be az ajtót. Sarkon akartam fordulni, hogy Taehyungot is kioszthassam, azonban épphogy beértem a nappaliba, egy bosszús, dühös csillaggal találtam magam szemben.

Még, hogy dühös? Kettőnk közül egyedül nekem van jogom dühösnek lenni!

Taehyung

Rettenetesen dühös voltam. Dühös? Az nem kifejezés. Dühös és csalódott is egyben, ugyanis tudni akartam, milyen érzés lehet, hiszen... már csak az teljesen felperzselte a bőrömet, a bensőmet, ahogy az ujjbegyeivel simította végig a mellkasomat és alhasamat, ráadásul azok az apró puszik, csókok, amikkel behintette a bőrömet, csak még kellemesebbé tette az érzést, Yoongi pedig mindent tönkretett. Ráadásul úgy dobta ki Hoseokot, mintha valami rongydarab lett volna. Megértem én, hogy nem örült a helyzetnek, de mit várt? Mégis, mit? Hogy örökké bezárhat ide? Örökké megtilthat nekem mindent? Örökké, életem végéig eltilthat mindentől? Mindig megmondhatja majd, mit csináljak? Ellenezni fogja, hogy szeretkezzek, vagy lefeküdjek valakivel? Mégis miért? Mit tudna nekem Hoseok ártani azzal, ha lefekszik velem? Mégis mit?!

Miután magamra kaptam a pólómat, utánuk akartam sietni, azonban Hoseoknak nyoma sem volt, Yoongi pedig dühösen, szinte elvörösödött arccal lépett be a nappaliba, azonnal vádlón nézve rám.

– Mit képzelsz te magadról?! Ha?! Mit?! Nem megmondtam, hogy nem jöhet ide többé, mi?! Hányszor ugassam még el neked, bassza meg, hogy nem kezdhetsz ki vele! Mi vagy te?! Mintha valami férfi ribanc lennél! Az ágyadba csábítod, vagy mi?! Esetleg ő erőlteti?! – üvöltött, torka szakadtából, mire megremegtem egy pillanatra.

– Nem! Ő soha nem erőlteti, soha nem akar rosszat nekem, én kértem, hogy mutassa meg, én akartam csinálni! – kiabáltam neki vissza, mire hirtelen összevonta a szemöldökét, majd nyelt egy nagyot.

– Mától kezdve nem teheted ki a lábad a házból! Bezárom az ajtót, kurvára kulcsra fogom zárni, és bedeszkázom az ablakokat is, esküszöm mindenre, ami szent! Kívülről fogom bedeszkázni, hogy még csak ki se tudd szedni!

– Nem teheted ezt! Mégis, mit gondoltál?! Mit hittél?! Mindent meg tudsz majd nekem tiltani?! Tudod, mi ez?! Önzés és kisajátítás! Nem vagyok a tiéd, érted?! Nem vagyok senkié, nem mondhatod meg, mit csináljak és mit ne, főleg úgy, hogy soha nem magyarázol el rendesen semmit! Elegem van! Ha itt kell maradnom, úgy akarok élni, ahogyan nekem jó! – kiabáltam, már könnyes szemekkel.

– Na ide figyelj! – Hirtelen termett előttem, majd elkapva a jobb csuklómat, szinte egy szempillantás alatt a kanapéra lökött, villogó szemekkel, én pedig mérgesen, könnyes íriszekkel néztem fel rá. – Nem fogsz te itt kefélni senkivel! Nem érdekelsz, érted?! Nem fogsz kimenni a házból, elegem van! Nem elég, hogy állandóan aggódok érted, még fel is hozol valakit! Tudod te, milyen odaadni magad valakinek?! Még a büdös életben nem feküdtél le senkivel, azt olyannal kell, akit szeretsz! – kiabált, mire dühösen ránéztem, egyben már csalódottan is.

– De az soha nem fogja ezt tenni! – kiabáltam, majd felkaptam egy párnát és az arcához dobtam. – Zárj be, deszkázd be az ablakokat, csinálj, amit akarsz! Ha neked jó, hogy bezársz ide egész napra, akkor tedd meg, a helyzet úgysem fog változni! Semmi nem fog változni! Semmi! Zárj be, mint egy kutyát, aztán boldog lehetsz, hogy van egy csillagod, akit csak te láthatsz, más nem! Miért jó ez neked?! Vagy így netán megnyugszik a lelked, hogy magadhoz tudsz láncolni valakit, és nem leszel magányos?! Nem ugyan olyan, hm?! Nem is beszélünk, nem is találkozunk, csak vagyok, szarsz az érzéseimre, kurvára leszarod, hogy mi van velem, nem érdekel téged senki magadon kívül! Azért rángattad le rólam Hoseokot, mert értem aggódtál, vagy azért, mert bosszantott, hogy itt van a házadban az, akit utálsz?! Nem úgy tűnik, hogy értem aggódnál ennyire, szóval fejezd ezt be! Azt csinálok, amit akarok, ez az én életem, és ha ezen a kibaszott, kurva bolygón kell élnem, veled, legalább hadd élvezzem egy kicsit úgy, ahogyan akarom! – kiabáltam, már remegő ajkakkal.

– Ha nem tetszik, el lehet menni! Érdekelne, Hosoek a gondodat viselné-e! – kiabált vissza, remegő kezekkel, amik folyamatosan ökölbe szorultak.

– Miért?! Neked ez törődés?! Szerinted törődsz velem?! Szerinted miért keresem Sehun, Hoseok és a többiek társaságát?! Szerinted miért akarom, hogy Hoseok lefeküdjön velem?! Azért, mert téged csak a saját érzéseid, csak a saját akaratod érdekel, az, hogy bennem mi van, leszarod és mindig le is szartad! Önző vagy, egy önző ember, ugyan olyan, mint mindenki más, ugyan olyan, mint... – Hirtelen lendült a keze, és csak azt éreztem, hogy az arcomon csattant a tenyere, majd miután oldalra fordult a fejem, kikerekedtek a szemeim, és elkezdtem hevesen, erőteljesen sírni, miközben az arcom sértett részére emeltem az ujjaimat. – Én csak azt szeretném, ha szeretnél... miért olyan nagy kérés ez? – súgtam, összeszorítva a szemeimet.

Yoongi

– Szeretni? – hagyta el apró, hitetlen nevetés ajkaimat. – Hát eddig kurvára nem úgy tűnt, mintha ez lett volna a szíved vágya, sőt! Te taszítottál el magadtól, te kezdtél el kerülni, te verted ki a hisztit, ha egy ujjal is hozzád mertem érni, nem én! – kiabáltam rá továbbra is, mire csak még jobban sírt, s össze is húzta magát.

Lehet, kicsit vissza kellett volna fognom magam, de nem tehettem róla, dolgozott bennem a düh és az elmúlt időszak emlékképei.

– És még azt akarod, hogy szeresselek... Ha emlékezetem nem csal, az elmúlt másfél hónapban szerintem tök normális voltam veled, kedvesen szóltam hozzád, akkor is, amikor végtelenül lekezelő voltál velem, az pedig igaz, hogy le is szidtalak, de akkor, amikor megérdemelted! Te voltál az, aki magasról szart az egészbe, szart rám! Nem beszélünk? Nem találkozunk? Ha nem tűnt volna fel, én kerestem a társaságod, próbáltam veled beszélni, de te csak a telefonodat bírtad nyomogatni, vagy azonnal átvonultál egy másik szobába; már, ha egyáltalán itthon voltál! Nem tűnt fel?! – túrtam frusztráltan tincseim közé.

Biztos voltam benne, hogy ellent tudott volna ő mondani, mégsem tette, csak nézett maga elé, fel-felszipogva, folyamatosan szorongatva arcának egyik felét. Nem tudta az egész bőrfelületet kitakarni, ahol a pofon érte – amit, hozzáteszem, megérdemelt –, így láttam, hogy az a része elég jól be is pirosodott, összességében pedig annyira... esetlennek tűnt.

Nem annyira, mint az első napon, azon az éjszakán, amikor találkoztam vele, inkább, mint mikor a vihar elől menekült. Igen, azt hiszem, ilyen tekintetben hasonlóan festett, mint akkor.

– Figyelj – szusszantottam gondterhelten, s helyet foglaltam a kanapén, Taehyung mellett, de természetesen hagytam magunk közt egy bő fél métert. – Szerinted, ha nem szeretnélek, ki akarnálak sajátítani? Csak és kizárólag azért, mert magányos vagyok, nem tennék ilyet azzal, aki nem szerettette meg magát velem – kúszott apró mosoly ajkaimra, folyamatosan magam elé nézve. – Nem akarnék minden áron veled lenni, beszélgetni, nem aggódnék érted ennyire, nem bosszantana, hogy valami butaságba akarod belekeverni magad, amit később megbánnál, nem lennék annyira féltékeny Hoseokékra, mert velük sokkal jobban elvagy, mint velem, sőt ez nem is kifejezés. Azt is csak hirtelen felindulásból mondtam, hogy menj Hoseokékhoz, ha esetleg meg akarnád tenni, higgadt fejjel biztosan mindent megtennék annak érdekében, hogy maradj – fordítottam immár csak halkan szipogó alakja felé fejemet, így megláttam azt a hatalmas, csillogó szempárt is, ami már engem figyelt, értetlenséget sugározva magából.

– Ha szeretnél, nem ütöttél volna meg, és nem bántanál állandóan – emelte el pirosló arca elől tenyerét, csalódottan pillantgatva felém, mintha úgy gondolta volna, megint hazudtam neki.

– Tudod, ez egy elég nagy közhely lesz – ingattam fejemet, hisz magam sem hittem el, hogy ilyet fogok mondani –, de az emberek sajnos sokszor azt bántják a legjobban, akit szeretnek - mosolyogtam rá kedvesen, majd felé nyújtottam kezemet, és finoman megcirógattam arcának fájó részét.

– Tényleg? Most tényleg nem hazudsz? – törölgette le könnyeit, egy kicsit közelebb húzódva hozzám.

– Esküszöm, de ha nem hiszel nekem, akár fel is idézhetnél pár filmet, amit megnéztél, és volt benne egy kis romantikus, vagy valami olyasmi szál – nevettem halkan. Úgy beszéltem, mintha legalább szerelmet vallottam volna neki, atya ég.

Pár pillanatig csak pislogott rám, mintha elgondolkodott volna a hallottakon, később pedig résnyire leejtette alsó ajkát, olyan arcot vágva, mint aki megvilágosodott. Ezek után halovány mosolyra görbült a szája, és még közelebb húzódott hozzám, olyannyira, hogy pontosan mellettem kötött ki. Elkezdett felém hajolni, amiből azt gondoltam, meg szeretett volna ölelni, azonban hatalmasat kellett tévednem – egy cseppet sem voltam felkészülve arra, hogy puha, dús ajkait az enyéimre illeszti, ezzel egy csókot kezdeményezve. Teljesen lefagytam.

Én... ezt nem így értettem…