Little Star - TaeGi (13/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Halk sóhajt hallatva emeltem ajkaimhoz a szendvicset, hogy egy újabb falatot juttathassak a számba, majd azután folytathassam a közlendőmet.

– Csak mert, így ránézésre a tested körülbelül egy tizenhét-évesének felelhet meg, azonban a szellemi fejlettséged... nem igazán. Erről persze, nem tehetsz, hiszen még két hete sincs, hogy ide kerültél a Földre, és alig van fogalmad az emberek szokásairól, meg úgy bármiről, ami velünk kapcsolatos. Ezért nem is tartom jó ötletnek, hogy belevágj egy ilyenbe egyelőre. Ráadásul még csak nem is ismersz komolyabban egy nőt sem – szusszantottam halkan, kicsit talán megkönnyebbülve. Igazából nem tudtam eldönteni, miért, talán csak féltettem őt? Igen, biztosan. Egy kapcsolat komoly dolog, sok mindennel jár együtt, amit TaeTae nem valószínű, hogy tudna egyelőre teljesíteni, ráadásul olyan kis naiv, könnyedén becsapnák szegényt.

– De igen – fonta össze mellkasa előtt karjait, miután a szendvics utolsó falatját is ajkai közé csúsztatta, sértetten nézve rám, amit nem tudtam hova tenni. Teljességgel biztos voltam benne, hogy igazat állítottam, a Sehunnal töltött napról való beszámolója közben nem említett egy nőt sem, ráadásul egy nap alatt nem lehet valakit "komolyabban" megismerni. Ahhoz idő kell.

– Erősen kételkedem benne – vontam fel egyik szemöldököm, újabbat harapva a reggelimbe.

– Pedig de. Ott volt az orvos felesége, aki ajtót nyitott, mikor elvittél hozzá autóval – vette kezébe a második szendvicset is vonakodva, én azonban nem tudtam visszatartani a belőlem feltörni készülő halk kacagást. Annyira butus, de ez olyan aranyossá teszi. – Mi olyan vicces? – méregetett engem, nem értve, mégis miért reagáltam úgy, ahogy.

– Taehyung. Az, hogy egyszer láttad, esetleg szólt is hozzád két szót, nem megismerés – mosolyodtam el, de egy halk kuncogás még mindig felszakadt belőlem. – Engem ismersz a leginkább az emberek közül, de ezt sem nevezném komoly megismerésnek. Egy személyt megismerni időbe telik, megismerni a szokásait, a stílusát, a gondolkodásmódját, a jellegzetes gesztusait. Nem olyan gyors folyamat ez, mint gondolod. – Monológom után a fáradt külsejéhez képest hatalmas, kicsit meglepett szemekkel bámult rám, mintha még feldolgozás alatt lett volna az az információ, amit átadtam neki.

– Olyan bonyolult itt minden – motyogta halkan, lesütve szemeit. Sajnáltam őt, hisz biztos tényleg nagyon nehéz volt neki minden, így két hét után is, bár nem tudtam, mi szokás a csillagoknál, mennyivel lehetnek egyszerűbbek a dolgok. Biztosan meg fogom majd érdeklődni tőle, odafent mi hogy működik.

– Annyira nem. Csak bele kell jönni – mosolyogtam rá, tovább majszolgatva a kezeim közt tartott kenyeret. Nem reagált semmit, még egy biccentést sem, úgy nézett ki, mint aki nagyon elgondolkodott valamin. Percekkel később sem volt más a helyzet, ez pedig kezdett aggasztani. Rossz előérzetem volt.

– Yoongi?

– Igen? – keltem fel az asztaltól, hisz én végeztem a reggelivel, ezért tányéromat a kezembe véve lépkedtem a mosogatóhoz, amibe bele is helyeztem az edényt.

– Csak férfi és nő közt lehet ilyen kapcsolat? – Annyira tudtam. Számítottam erre a kérdésre, nem is kicsit.

– Nos, hogy is mondjam – simítottam tarkómra, a mosogató szélének támaszkodva a derekammal. – Az a normális, viszont egyes esetekben vonzódhat egymáshoz két nő vagy két férfi is, egyáltalán nincs kizárva a dolog. Viszont náluk kicsit máshogy néznek ki a dolgok, és sokan meg is vetik őket, mert ezt amolyan elfajzásnak, undorítónak tartják. Továbbá ahhoz, hogy születhessen egy gyermek, mindkét nemre szükség van, de igen, létrejöhet megegyező neműek közt is ilyen kapcsolat. – Nem nagyon akartam tovább húzni ezt a témát, úgy gondoltam, egyelőre épp elég, ha ennyit tud, hisz ennyit kérdezett.

– Szóval akár közted, és köztem is lehetne? – Valahogy ez a kérdés lemaradt a "számítani kell rá" listámról, így eléggé meglepett, főleg az, hogy továbbra is annyira ártatlannak tűnt. Persze, hisz ő ennek még nem érzi a súlyát, hogyan is érezhetné?

Taehyung

Hatalmas, kíváncsi szemekkel vártam válaszát, reakcióját, azonban, mintha nem szívesen akarna nekem választ adni a kérdésemre, oldalra pillantott, majd jobban beletúrt tarkójánál lévő tincseibe, megrendezgetve őket, miközben egy frusztrált, kissé ideges sóhajt hallatott. Én már a második szendvicsem utolsó falatjainál jártam, mikor végre megszólalt:

– Ez nem így megy, Taehyung. Tudod... hogy is mondjam. Ahhoz, hogy két férfi között legyen ilyen kapcsolat, tényleg nagyon sok mindennek kell klappolnia, és hát, tudod, én a nőkhöz vonzódom. Mármint én szeretem a nőket, az alakjukat, a viselkedésüket, úgy... úgy mindenüket, szóval ez bonyolult dolog. Ahhoz alapjáraton rengeteg érzelem, és együttérzés kell, hogy két ember egy párt alkosson, de ahhoz főleg, hogy két férfi, ugyanis csak azonos nemről van szó. Nem tudom, a lényeg, hogy ez nem így működik. Nem mondhatom azt, hogy én és xy között lehetne valami, mikor... Ah! Ez nagyon bonyolult – sóhajtotta, megnyalva idegességében az ajkait.

Lassan nyeltem le az utolsó falat ételt is, majd egy aprócskát bólintottam, elszomorodva.

– Szóval, akkor nem – ejtettem ki a szavakat ajkaimon, mire megköszörülte a torkát, majd újabb sóhajt hallatott, és hallottam, hogy valamit pakolászni kezd – gondolom, a mosogatóban –, de nem figyeltem oda, ugyanis hiába körített, tudtam, hogy amit mondott, az egyértelmű elutasítás volt.

– Nem azt mondtam, hogy nem, de azt sem, hogy igen. Csak annyit mondtam, hogy ez nem ennyire egyszerű és nem így működik. Én a nőkhöz vonzódom, de te pedig honnan tudnád, kihez vonzódsz? Te egy csillag vagy. – Felkaptam a fejemet, és mikor megláttam, hogy mosolygott, csak bólintottam egyet, egy hamiskás ajakgörbületet véve fel.

– Igen. Egy csillag – motyogtam magam elé, majd lassan felkaptam a tányéromat, aztán odavittem Yoongihoz, aki éppen mosogatott.

– Idehoznád a poharakat is nekem? – Egy aprócskát bólintottam, majd megfordultam, és az asztalhoz lépve, elvettem onnan az üres poharakat, majd odavittem Yoongihoz, és letettem őket a pultra. – Köszi – nézett rám mosolyogva, amit nagy nehezen viszonoztam, majd lassú mozdulatokkal elhagytam a konyhát, szinte már lapos kúszásban, s amint beértem a nappaliba, mély sóhajt vettem az ajkaim közé, majd bekapcsoltam a tévét, és elkezdtem nyomogatni a gombokat.

Fogalmam sem volt róla, miért éreztem magam ennyire rosszul, miért éreztem úgy, mintha kést döfött volna a szívembe, de... egyenesen szörnyű érzés volt. Legszívesebben sírtam volna, de magam sem tudtam, miért. Talán szerettem volna átérezni, mit éreznek az emberek, mikor... mikor csókolóznak, mikor a párja átöleli a másikat, végig simít rajta, és törődően, óvóan magához szorítja, mint a filmekben. Igen, szerettem volna ilyet én is, és... próbáltam elképzelni Sehunnal, Hoseokkal, és a többiekkel, de egyik sem mozgatott meg úgy, mint Yoongi. Egyik sem. Ha vele képzeltem el valamit, az mindig... mindig pírt csalt az arcomra, mindig kiszáradt közben a torkom – eleinte azt hittem, beteg vagyok, de egy idő után elmúlt, így tudtam, hogy valami érzés váltja ki, csak azt nem tudtam, micsoda.

Felsóhajtva hagytam ott a tévét egy csatornán, azonban pont valami aranyos, szerelmes film ment, és mikor a fiú és a lány egy őszi erdőben sétáltak, a színes falevelek között, majd megcsókolták egymást, úgy éreztem, ez olyasmi, amit én soha nem tapasztalhatok meg. Yoongi nem fogja megtenni, de... másokat nem is ismerhetek meg.

Újabbat sóhajtottam, hosszan, szomorkásan engedve ki a levegőt ajkaim közül, miközben figyeltem a boldog emberpárt, és reménykedtem, hogy... hogy egyszer majd én is így sétálhatok valahol Yoongi mellett. Bár, tudtam, hogy lehetetlen, mert ő nem úgy érez... ahogyan én. – A gondolat hatására megremegtek az ajkaim, és egyszerűen nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.

– Haza akarok menni! – kiáltottam el magam hirtelen, és hangosan, keservesen kezdtem el zokogni.

Yoongi

A mosogatás vége fele jártam, hisz nem volt sok piszkos edény, mikor meghallottam Taehyung hangját, azt követően pedig hangos zokogását. Nem értettem, mi történt hirtelen, mi miatt fakadt ki ennyire, kellett is pár pillanat, míg feldolgoztam a helyzetet, de amint sikerrel jártam, a lehető leggyorsabban vettem magamhoz egy rongyot, amibe beletöröltem nedves kezeimet, majd azt elhajítva valahova a konyha területére, futólépésben siettem át a nappaliba.

Megfordult a fejemben, hogy esetleg történt vele megint valami, megsérült valahogy, amit nem tudott már elviselni; esetleg meglátta a világegyetemet a tévében, azonban meglepetten kellett tapasztalnom, hogy a kettő közül egyik sem. Ott ült a kanapén, maga elé felhúzott térdekkel, mindkét kezét arcára tapasztva, folyamatosan zokogva. Ahogy néztem őt, valami különös, elképesztően keserű érzés telepedett a mellkasomra, bűntudattal vegyülve, hisz ezek szerint én tehettem a jelenlegi állapotáról. Annyira rossz volt így látni őt, összegömbölyödve, magába fordulva, azt hittem, megszakad a szívem – az én kis csillagom szomorú, nem is akármennyire, ráadásul bőre egyre nagyobb és nagyobb fényt bocsájtott ki magából, ami még inkább elborzasztott. Nagyon kezdtem már megijedni, hisz a belőle áradó világosság már lassan vakítóvá vált.

– Jesszus, TaeTae, mi a baj? Mi történt? – siettem oda hozzá, feltérdelve a kanapéra, a fiú felé fordulva egész testemmel, összeszűkített szemekkel, de ő nem válaszolt, csak zokogott tovább, még keservesebben, mint érkezésem előtt.

Mit mondhattam neki, ami ezt váltotta ki belőle? Azt, hogy nem megy olyan egyszerűen ez a kapcsolat dolog, ahogy ő elképzelte, főleg nem velem? A tévére pillantottam, hátha választ kapok a kérdéseimre, abban azonban csak egy romantikus film utolsó, boldog jelenetei voltak láthatóak, semmi érdekes.

Várjunk. De, igenis érdekes! Viszont, ha azért borult ki ennyire, mert bizonyos szinten elutasítottam, akkor ő...?

– Taehyung, ne sírj, könyörgöm! – fontam teste köré karjaimat, szorosan magamhoz vonva őt, azonban eltaszított magától, kis tétovázás után.

– Hagyj! Otthon akarok lenni, látni a barátaimat, játszani velük, ott minden annyival egyszerűbb volt! – törölgette le könnyeit, azonban hiába, ugyanis újabbak gördültek le az arcán. – Azt mondtad, ha jobban leszek, hazajuttatsz. Itt vagyok, élek és virulok! – tárta szét a karjait felém, jelezve, hogy ő bizony bármelyik pillanatban készen áll megtenni a visszautat.

– Taehyung, ez nem…

– Nem így megy, értem – fejezte be helyettem a mondatot, egyre halkuló hanggal. Annyira elesettnek, reményvesztettnek tűnt, segíteni szerettem volna rajta, de nem tudtam, hogyan tehetném.

– Figyelj, nyugodj meg szépen egy kicsit – hajoltam kicsit oda hozzá, majd letörölgettem az előbuggyanó könnyeit, amik apró kristályokként csillogtak a fehéres fényt adó bőrén. Hiába volt vakító a számomra, főleg ilyen közelről, akkor sem néztem mást, csakis őt.

– Akkor leszek nyugodt, ha hazaértem – sütötte le szemeit, hogy még véletlenül se kelljen állnia a tekintetem, s arrébb húzódott, próbálva elfordulni tőlem. Homlokát a térdeire döntötte, kezeivel pedig átkarolta a lábait.

– TaeTae... – sóhajtottam nevét, gyengéden tincsei közé túrva, ő azonban csak elhúzta a fejét. Nem akartam, hogy megint elszigetelje magát tőlem, jóban akartam vele lenni, közel tudni magamhoz, élvezni a társaságát, segíteni neki, foglalkozni vele - nem pedig megint csak kerülgetni őt, mint a forró kását, tessék, lássék, itt van módon. Nem akartam egyedül lenni.

Már teljesen elfordult tőlem, nekem háttal kucorgott a kanapé szélén, így egy halk sóhajt kieresztve ajkaim résén mögé kúsztam, majd karjaimat teste köré fontam, hasánál összekulcsolva ujjaimat, államat pedig vállára támasztottam. Éreztem, hogy megfeszült a karjaimban, nem is akármennyire, de ezt nem akartam. Azt akartam, hogy nyugodjon meg, ne idegesítse fel magát, ne keseregjen a hazajutás miatt – maradjon velem.

Taehyung

Borzasztóan rosszul éreztem magam. Haza akartam jutni, a lehető leghamarabb, de úgy tűnt, hogy Yoongi mégsem akar hazajuttatni, ami hihetetlenül rosszul érintett. Úgy sírtam, zokogtam, ahogyan még soha, annyira elveszett és szomorú voltam, hogy nem voltam képes abbahagyni a sírást egy percre sem, pedig egy idő után már szerettem volna nem zokogni magamban, de egyszerűen képtelen voltam befejezni, ugyanis maguktól törtek maguknak utat sós cseppjeim, miközben rázkódtak a vállaim.

Hirtelen éreztem, hogy Yoongi beült mögém, majd szorosan átfonta karjait a hasamnál, ott pihentetve ujjait, jobban húzva magához, én azonban megfeszültem karjaiban, összeszoruló szívvel és torokkal.

Nem értettem, miért nem segít hazamenni, mikor megígérte, hogy ha jobban leszek, akkor hazajuttat valahogy, de egyáltalán nem mutatott felé hajlandóságot, és amellett, hogy nem... nem szeret, még ez is fájt.

– Hagyj békén! – Egy idő után próbáltam kibontakozni karjaiból, azonban bármennyire erősen is próbáltam, nem sikerült, csak szorosabban húzott magához, mire erőteljesebben kezdtem el pityeregni, lejjebb engedve lábaimat, karjaira fogva, hogy megpróbáljam magamtól eltaszítani azokat, de nem engedett. – Hagyj békén! – sírtam erősebben.

– Taehyung... kérlek, nyugodj meg! – Nyakamba hajtotta homlokát, majd éreztem a kivillanó vállamnál, hogy forró lehelete végig cirógatja bőrömet, aminek hatására megremegtem, majd hüppögve martam meg a csuklóit, mire felszisszent, majd a minimális fájdalom hatására végre elengedett, én pedig kiugrottam a karjai közül. – Taehyung! Ez fájt! – nyögte, csuklóit nézve, megsimogatva fájó pontjait, engem azonban valamiért egyáltalán nem tudott érdekelni, mennyire fájt-e neki, ugyanis úgy éreztem, én sokkal nagyobb fájdalomban részesültem, mint ő.

– Nem érdekel! Te is folyton fájdalmat okozol! Megérdemled – fakadtam ki, csorgó könnyeimmel, mire megeresztett egy frusztrált, mélyebb sóhajt, majd bal kezével a hajába borzolt, tanácstalanul nézve maga elé.

– De én nem szándékosan csinálom, te pedig igen.

– Akkor is megérdemled – törölgettem meg az arcomat, miközben hátráltam pár lépést.

– Taehyung, figyelj... – Felállt, hogy közelítsen felém, én viszont egyáltalán nem akartam, hogy a közelembe jöjjön, vagy hozzám érjen. Olyan szintű keserűséget éreztem, ami miatt véletlenül sem tudtam volna a közelemben elviselni senkit és semmit, ez pedig egy picit megrémisztett.

– Hagyj már békén! – kiabáltam kétségbeesetten, de ő továbbra is felém sétált, viszont én ezt tényleg nem akartam, így egy párnát felkapva a felém eső fotelból, egyenesen hozzá dobtam, majd egy másikat is, és míg azokkal vesződött, én egy határozott mozdulattal hátát fordítottam neki, és elkezdtem rohanni, ki a lakásból.

Hallottam, hogy utánam szólt, de eszemben sem volt megállni, szinte rögtön kiszaladtam, miután kinyitottam a kaput, s azonnal balra fordultam, a lehető leggyorsabban szedve a lábaimat, folyamatosan patakzó könnyekkel, amiktől szinte nem is láttam.

Nem is tudtam, merre rohanok, csak azt tudtam, nem akarok ott lenni. Nem akarok Yoongi mellett lenni, ugyanis fájt. Haza akartam jutni... haza akartam menni, távol ettől a világtól. Mindentől.