Kincskereső (+18!)

Cím: Kincskereső

Alkotó: Nana 

Hossz: one-shot
Szereplők: Wonshik (Ravi - VIXX); Sehun (EXO); Taehyung (V - BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, thriller

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; vér; 

Összefoglalás: Wonshik, Sehun és Taehyung unokatestvérek. Wonshik a legidősebb, Taehyung a legfiatalabb, Sehun pedig köztük helyezkedik el korban. Szüleik elhatározzák, hogy elmegy nyaralni a három család egy barátságos, kissé sznob házba, ahol biztosan jól éreznék magukat a fiatalok és ők is. Azonban probléma merült fel az odajutással kapcsolatban: csak egy autóval tudtak közlekedni, így kétszer kellett fordulniuk. Első fordulóban a fiúkat tették ki a nyaralónál, akik el is foglalták a házat. Étel és ital híján viszont Wonshik kénytelen elindulni, boltot keresni, hogy be tudjon vásárolni éjszakára, addig a két fiút magára hagyta a kísértetekkel teli házban... 

Hozzáfűzés: Hah! Végre kész, el sem hiszem! :D Elég régóta dolgozom már ezen és ahhh... el sem hiszem, hogy végre készen van. :3 
Remélem tetszeni fog nektek! :3 
Szóismétlés biztosan van benne, ugyanis elég hosszú ez a történet. >< Nézzétek el nekem! <3

– Azta! Milyen menő! – sóhajtotta a legkisebb, tátott szájjal, miközben beljebb merészkedett a hatalmas házban. Minden fából faragott bútor volt; a nappali fala halovány bézs színben pompázott, a kanapénak, a dohányzóasztalnak, de még a függönytartónak is kézzel faragott mintázata volt, világos barna díszítésekkel övezve. Hatalmas szőnyeg terült szét az említett tárgyak alatt, s ahogy körbe nézett, látta, hogy a szekrények hatalmasak, plafonig nyúlóak voltak, telis-tele könyvekkel és aprócska, porcelánból készült tárgyakkal, amik dekoratívabbá tették a helyiséget. A szoba bal oldalán egy nagy méretű plazma tévé figyelt, hi-fi rendszerrel, DVD-vel és Videóval kiegészítve.

Bőröndjét azonnal maga mellé tette, hümmögve vizslatva végig újra a helyiség minden négyzetcentiméterét, nagy, boci szemekkel. Első ránézésre sznobnak mondta volna a nappali látványvilágát, de rá kellett jönnie, hogy ha kicsit sznob is, de ízléses és igazán szemet gyönyörködtető volt a színekkel való összhangban és a gyönyörű, faragott bútorokkal; szívesen élt volna ilyen környezetben is.

– Ah! Ne bámészkodj annyit! Pakoljunk ki, aztán foglaljuk le magunkat – mormogott a legidősebb, miközben ő is lepakolta a bőröndjét a fiatalabb mellett, aki mintha meg sem hallotta volna előbbi szavait, bámészkodott tovább, közelebb merészkedve később egy-egy szekrényhez, hogy megsimogassa a faragott mintákat rajta. – Mint egy gyerek.

– Az is – vont vállat Sehun hanyagul, körbe nézve a nappalin. – Bár, tény, nagyon szép. Jó helyet választottak anyáék – kuncogta, kicsit vállon bokszolva Wonshikot, aki megforgatta a szemeit, megcsóválva a fejét. – Ne legyél már ennyire passzív! - dünnyögte Sehun, kicsit megrovóan, ugyanis tudta, hogy a kisebbnek mennyire rosszul esik néha napján Wonshik viselkedése, aminek rosszaságával általában csak Taehyungot „tisztelte” meg.

– Passzív vagyok, mert semmi kedvem nem volt eljönni kiruccanni! Főleg nem Taehyunggal – tette hozzá még az utolsó három szót, mire az említett fiú hátrafordult a bárszekrény tanulmányozását felfüggesztvén, szúrós pillantásokkal illetve legidősebb rokonát.

– Nem tehetek róla, hogy azonos a DNS-ünk! Én sem csíplek! – mormogott a kisebb, végig húzva ujjait a bárszekrény üvegfelületén, amiben aprócska minták voltak elrejtve, azonban akármennyire is gondosan tanulmányozta azokat, nem tudott rájönni, mit ábrázolhattak. Aprócskák voltak a minták, alig kivehetőek, de rengeteg volt. Talán csak nagyítóval láthatta volna mindegyik rajzocskát, de az nem volt nála, így felhagyott a próbálkozással és azon nyomban a szekrény széléhez lépett, hogy annak szélein lévő, indás mintákat nézegesse. – Milyen szép – mondta halkan, ámuldozva. – Olyan furcsák ezek a faragott gyerekfejek az indák között. Nem tudom eldönteni, hogy szenvednek, vagy nevetnek – gondolkodott el hangosan.

– Nem is tudom, hogyan lehet azonos DNS-ünk – válaszolt Wonshik kissé megkésve a fiatalabb megjegyzésére, majd miután félrepakolta a saját bőröndjét, a konyhába indult, hogy felmérje a terepet és valami kaját csináljon. Ha nincs a környezetében semmi étel, akkor majd elmegy a boltba, mivel a másik kettőt életképtelennek gondolta, hogy bármi értelmeset vásároljanak, ami ehető.

Szinte tudta, hogy Taehyung egy csomó édességet, vagy chipset vásárolt volna össze, míg Sehun alkoholból tett volna a szatyrába annyit, amennyi csak kiférhetett a kapott pénzükből. Nagyon jól tudta, hogy amíg a szülők nem érnek vissza, bizony, neki kell gondoskodnia két fiatalabb unokatestvéréről és ehhez a legkevésbé sem volt semmi energiája, de mit tenni nem tudott a kialakult helyzettel. Beletörődött és megpróbált úgy a dologhoz állni, hogy csak egy fél éjszakát kell a másik kettővel kibírnia szülői felügyelet nélkül, s ha mindent jól csinál, olyan gyorsan elrepül majd az a pár óra, hogy fel sem tűnik majd neki.

Csak remélni tudta, hogy a szüleik gyorsan ideérnek majd. Igazából mindez nem történt volna, ha az öt személyes autójuk nem döglik be aznap délelőtt, hiszen akkor mindannyian együtt el tudtak volna jönni, de mivel Sehun szüleinek nem volt autójuk, így Taehyung szüleire kellett hagyatkozni. Taehyung apja fuvarozta el őket először, majd fordult vissza, hogy a család másik felét is elhozhassa. Eleinte úgy volt, hogy Taehyung anyukája is megy nyaralni, de neki el kellett utaznia Párizsba, munka miatt, így második fordulóra pont kijött az öt ember. Úgy döntöttek, elhozzák először a fiúkat, hogy addig, amíg ők odaérnek, szórakozhassanak egy picikét.

– Hogy ti mindig veszekedtek – dörmögte Sehun a nem létező bajsza alatt, majd Wonshik bőröndje mellé pakolta a sajátját, utána pedig csak állt egy helyben, Taehyungot figyelve, aki hozzá méltóan nagy érdeklődéssel mérte fel a helyiség minden négyzetcentiméterét, néha felkiáltva jó kedvűen, ha valami érdekeset vagy számára tetszőleges dolgot vett észre, vagy talált. Amikor ez megtörtént, Sehun mindig megcsóválta a fejét, apró mosollyal az ajkain. Ő különösen kedvelte fiatalabb unokatestvérét, hiszen elég életet tudott vinni minden közös programjukba. Kevésbé volt szimpatikus neki Wonshik viselkedése, nem törődöm stílusa, de a maga módján őt is kedvelte, csak Taehyunggal könnyebben megtalálta a közös hangot, ha játékról, vagy szórakozásról volt szó. Ráadásul TaeTae szerette az alkoholt, hiába volt még kiskorú, becsiccsentve pedig viccesebb volt, mint bárki más, így Sehun egy-egy családi rendezvényen szívesen itatta le a kisebbet… amiért persze, mindig kikapott, de már hozzászoktak a szülők, hogy a két gyerek javíthatatlan.

Egyedül talán Wonshik volt normális, a maga módján. A maga módján: túl komoly volt, minden áron felnőtt akart lenni, hiába óvták a szülei attól, hogy éljen, mert még fiatal és gyerek; ne törődjön az élet nagy gondjaival, inkább játsszon és szórakozzon, ahogy a többi huszonéves kortársa, azonban ő sosem szeretett bohóckodni és bolondot csinálni magából. Érett volt és komoly, reális gondolkodású, jó probléma megoldó készséggel rendelkező. Éppen ezért nem jött ki jól Taehyunggal. Szöges ellentétek voltak. Sehun pedig az aranyközépúton helyezkedett el: tudott igazodni az egyik, másik oldalhoz is, csak Taehyung jelleme valamivel szimpatikusabb volt neki.

– Remek! Nincs kaja! – morgott Wonshik, s hallotta a másik két fiú, hogy a szekrényeket csapkodja. Sehun elmosolyodott, a fejét csóválva, Taehyung pedig hátrapillantott a válla felől, nagy, boci szemeivel.

– Mit vártál? Csak béreljük ezt a házat, nem fogják nekünk feltölteni kajával – reflektált Sehun, megvonva vállait, kissé közömbösen, mintha épp hülyének nézte volna idősebb rokonát, amiért valami élelmet remélt a konyha rejtekeiben.

– Ennyi pénzért kijárna – fújtatott a szőke hajú, ahogy kisétált a konyhából a nappaliba. – Jó, figyeljetek: én elmegyek, bevásárlok valami kaja fél… – Taehyung félbeszakította közlendőjét, a maga gyerekes vehemenciájával.

– Hadd menjek veled! – Wonshik előtt termett, mint akit puskából lőttek ki. Az idősebb arca azonnal megrándult, szája sarka folyamatosan felfelé rángott, miközben dühösen mérte végig a kisebbet, amiért ilyen pofátlanul félbeszakította közlendőjét.

– Az kellene még! A fizetésem is rád menne! – morgott az idősebb, kissé durván markolva Taehyung vállára, hogy ellökje magától. A fiatalabb sértődötten nézett rá, összevonta szemöldökét, lebiggyesztve az ajkait, azonban ez Wonshikot egy cseppet sem hatotta meg; pont nem érdekelte, TaeTae mennyire sértődik meg, vagy sem. – Szóval! – hangsúlyozta, miközben mindkét fiún futtatta íriszeit. – Én elmegyek bevásárolni, kenyér, felvágott, minden egyéb, veszek valami főzni valót is. Ti addig itt maradtok és nem tudom, nézzetek filmet. Sehun hozott egy csomót. Ja, és Sehun, mindenképp maradj Taehyunggal, mert a végén magára gyújtja a házat, vagy valami baja esik és evidens, hogy akkor mi kapjuk a lecseszést, nem az illetékes. Bár, igazán örülnék, ha eltűnne a kis bajkeverő, de mindegy – mondta, majd miután végzett a beszédével, azonnal a bejárati ajtóhoz sétált, hogy levegye a mellette elhelyezkedő, fogason lévő a kabátját.

– Ravi, tudod-e, hogy a legközelebbi bolt másfél óra sétányira van? Meg lehet, hogy kilenc után már nem találsz nyitva semmit – motyogta Sehun elgondolkodva.

– Ja, tudom. Igyekszem! Csáó! – A bejárati ajtó csukódott, a két fiú pedig egymásra néztek, tanácstalanul, hogy most mihez kezdjenek. Wonshik legközelebb is csak négy óra múlva ér vissza, négy óra pedig sok idő. Akár két filmet is megnézhetnek egymás után, ha nem hármat. Meg aztán ki tudja, hogy még is, mennyi időt fog tölteni az idősebb a boltokban. Wonshikot ismerve a legolcsóbb helyet keresné, szóval lehetséges, hogy az a négy óra lesz hat is, és egy minimális nagyságú szatyorral fog visszatérni…

– Akkor keresek valami filmet – mosolyodott el Sehun, miközben a bőröndjéhez lépett, hogy az abba csúsztatott filmekből válogathasson. Gondosan leguggolt az említett tárgy elé, s a cipzárt elhúzva rajta, elfektette a földön, kutakodva benne, hogy valami számára tetszőleges filmet kiválaszthasson, ami remélhetőleg fiatalabb rokonának is meg fog felelni.

– Miért utál ennyire? – dünnyögte Taehyung, levetődve a kanapéra. – Váó! De kényelmes – kuncogta, kicsit ugrándozva rajta ülő helyzetében. – De jó! – nevetett, gyorsítva mozgásán. Sehun elnézően elmosolyodott.

– Ezért. Gyerekes vagy, de nincs ezzel semmi gond. Ez normális – mosolygott, az egyik filmet tartva ujjai között.

– Hát, gyerek vagyok. Milyen legyek? – vonta meg a vállait a fiatalabb. Az idősebb elmosolyodott, miközben a DVD lejátszóba tette a filmet, majd a távirányítókkal babrált egy pár percig, hogy kezelni tudja a tévét és a lejátszót, s amint ezen cselekedetével is végzett, hátráló lépésekkel huppant le Taehyung mellé. A fiatalabb rögtön hozzábújt, mellkasára hajtva a fejét, felhúzva a térdeit, kíváncsian figyelve a tévé kijelzőjét.

– Persze, de te is tudod, hogy Wonshik merev. Te ilyen, ő olyan, nincs ezzel gond – sóhajtotta Sehun, elindítva a filmet. Taehyung kissé elhúzta a száját, mikor látta, hogy rokona egy vígjátékot tett be; sokkal inkább nézett volna valami horrort, de tudta, hogy Sehun fél tőle, így nem is említette meg, hogy remek alkalom nyílt egy jó kis horror megnézésére. Csendben figyelte a tévé kijelzőjét, s az azon játszódó képkockákat, hozzá nem illően unott arckifejezéssel.

Talán negyed óra telhetett csak el, Taehyung felkuncogott valami viccesen, ami a filmben történt, s felemelte a fejét, hogy reflex-szerűen Sehunra nézzen, de mikor meglátta, hogy az idősebb unokatestvére már az igazak álmát alussza, megforgatta a szemeit, s kissé duzzogva dőlt vissza eredeti helyére, hogy tovább nézhesse egymaga a filmet. Nem szeretett egyedül nézni semmit, ugyanis sokkal unalmasabb volt, mint akkor, ha valaki vele együtt oszthatja meg az eseményeket: együtt félhetnek, együtt szórakozhatnak valami vicces helyzeten. Így viszont nem volt meg a kívánt hatás, csak unaloműzésképp szegezte tekintetét a sorozatos képkockákra, s mikor lejárt a film, elvigyorodott, ugyanis ő most valami durvábbat szeretett volna megnézni.

Saját bőröndjéhez igyekezett, s amint elérte a hőn áhított tárgyacskát, rögtön felnyitotta azt, hogy a benne lévő filmek után kutakodjon, majd amint meglátta a számára tetszőlegeset, azonnal kivette azt a táskája rejtekéből, szinte villanásszerű gyorsasággal pattanva oda a lejátszóhoz. Amilyen gyorsan csak tudta, kicserélte a filmeket, és miután nagy nehezen megtanulta felületesen kezelni a távirányítókat, elindította a filmet. Visszahuppant a kanapéra Sehun mellé, majd törökülésben foglalva helyet figyelte a filmjelenetet. Snasszos, átlagos vámpírtörténet volt, durvább jelenetekkel és történéssel, ami pont az ő ínyére való volt.

Egy-egy izgalmasabb résznél eltakarta ujjaival és tenyereivel a szemeit, majd miután úgy érezte, hogy már nincs benne elrettentő jelenet, visszaejtette maga mellé a karjait, nagyokat nyelve, adrenalintól túlfűtve.

– Öld meg! Öld meg! – suttogta ökölbe szorított kezekkel, már csak azért is a gonosznak szurkolva, hogy végezze ki a szőke, nyivákoló, idegesítő libát, azonban a fővámpír nem akarta megölni, csak épp megkínozni. Taehyung megforgatta a szemeit a jeleneteket látván, majd unottan vállat vont. – Nem baj, így is jó. Megérdemli! – vigyorgott, kissé ugrándozva, izgulva a filmen, mi lesz a végkifejlet. Suttogott, beszélt a filmben játszó szereplőkhöz, viszont nagy szórakozását Wonshik hangja szakította félbe.

– TaeTae! Gyere, segíts nekem! – A fiatalabb, amint meghallotta az idősebb rokona hangját, összevonta a szemöldökét, majd a távirányító után nyúlva, levette a hangot egy kicsit a tévéről, hogy hallhassa, mit akar pontosabban Wonshik. – TaeTae! Gyere, kérlek! – Összevonta a szemöldökét. Wonshik még sosem hívta a becenevén.

– Ilyen gyorsan visszaértél? Alig telt el két és fél óra. Még az utat sem járhattad meg ennyi idő alatt – mondta halkan Taehyung, miközben felemelkedett a kanapéról, álló helyzetbe tornázva magát. Még Sehunra pillantott futólag, aki tátott szájjal aludt, békésen és nyugodtan. Haloványan rántotta meg vállait, hogy kisétálhasson a nappaliból, s amint a helyiség előtti aprócska folyosóra ért, jobb, majd bal oldalra nézett. – Hol vagy? – kérdezte, körbe kémlelve az előtte lévő teret.

– Az emeleten! Gyere! – Wonshik hangja barátságosnak hangzott. Taehyung felvonta a szemöldökét, kíváncsian nézve a lépcső irányába, ami különös módon teljes sötétségbe volt borulva. Érezte az onnan áradó hideg levegőt is, azonban nem törődött vele túl sokat.

– Hogy kerültél fel? – kérdezte a fiatalabb halkan, elindulva a lépcső irányába.

– Filmet néztetek, nem akartam zavarni. Meg akartam nézni a fenti szobákat. Nagyon jól néznek ki! Biztos tetszene neked! – csábította a hang, Taehyung szemei pedig szabályosan felcsillantak, főleg azért, mert az idősebb, aki szemmel láthatólag utálta őt, most kedvesen, hívogatóan beszélt hozzá.

– Jó-jó, megyek! – Taehyung lassan, de biztosan haladt a lépcsőfokokon sétálva, azonban egyre hűvösebbé, fagyosabbá vált a levegő, ahogy felfelé sétált. – Miért van fent ilyen hideg? – kérdezte halkan, dideregve. Rosszat sejtett, mégsem fordult vissza. – Ravi? – vékonyodott el a hangja egy kicsit, amint az utolsó előtti lépcsőfokhoz ért. – Miért van ilyen sötét? – Nagyot nyelt kérdése végén, majd tett még egy lépést az előzőleg hallott hang irányába.

Sehun hirtelen összerezzent, megugrott a hirtelen jött, fülsüketítő kiáltástól, s mikor sikerült beazonosítania a negyedik, ötödik sikítást, hogy az bizony, Taehyung hangja, szabályosan leesett a kanapéról. Hangosan puffant a padlón, majd fekvő helyzetében felemelte a fejét, megcsóválva azt. Rögtön felült, és a fejéhez kapva tenyerét, körbe nézett, a kisebbet keresve tekintetével, azonban nem látta őt a helyiségben, így hatalmasat nyelt, újra és újra körbevizslatva a nappalit. Utálta, mikor rémálomból ébredt, ráadásul most azt álmodta, hogy Taehyunggal történt valami, ugyanis még mindig csengett az agyában a fiatalabb fiú sikítása.

A tévén akadt meg egy pillanatra a tekintete, majd az azon lévő horrorfilm menüjén. Rögtön elhúzta az ajkait.

– Nem is nézhetne ilyeneket! – sóhajtotta, a fejét simítgatva ujjaival. Lassan feltápászkodott a földről, s mikor az órára nézett, látta, hogy Wonshik már több mint négy órája ment el. Felnyöszörgött, a távirányítóért nyúlt hideg ujjaival, majd kikapcsolta a televíziót és a DVD-t, álmosan nyújtózkodva. – TaeTae? Merre vagy? – kérdezte kíváncsian, kifelé haladva a nappaliból. Rögtön a konyhába tért be, hátha a fiatalabb rokona ott tartózkodik, de mikor beért a konyhába, egy árva lelket sem látott ott. Rosszat sejtően vonta össze szemöldökeit, majd egy halvány sóhaj kíséretében járta körbe a lakás alsó szintjét: benézett a spejzba, az előszobát is végig kutatta, az étkezőben is megnézte. Az utolsó reménye a fürdőszoba volt.

Félve tapasztotta a kilincsre az ujjait és nagy levegő vétel után lenyomta a hideg fémet, berontva a merev falapon, viszont Taehyung nem volt ott.

Hirtelen leverte a víz, az arca kipirosodott, és kétségbeesetten fordult vissza az ajtóból.

– Taehyung! Taehyung! Merre vagy?! – kérdezte ijedt hangján, remegő kezekkel. Utolsó esélye az udvar volt, azonban sejtette, hogy ott sincs a fiatalabb, hiszen ilyenkor nem menne ki. A látszat csal, imádta a horror filmeket, de a sötéttől jobban félt, mint a tűztől, és Sehun tudta, hogy egyedül biztosan nem sétált volna ki az udvarra, a hideg éjszakába. Viszont utolsó próbálkozása csak ez lehetett, hogy megkeresse, így feltépte a bejárati ajtót, majd átlépve azon mezítláb, végig járta az udvart, de ahogy sejtette: a fiatalabb rokona ott sem volt. – Basszus! Hová lett? – kérdezte magától ijedten, a saját tengelye körül forogva, hátha valahol meglátja. Elmélkedéséből egy kiáltás szakította ki.

Kikerekedett szemekkel fordult a hang irányába, s mikor meglátta az egyik ablakból, hogy különféle árnyékok suhannak végig a szobákon, megremegett egy pillanatra. A kiáltás kísértetiesen hasonlított Taehyung hangjára, ami újra és újra hallatszódott, egészen addig, amíg el nem halt. Sehun szíve a torkában dobogott, és mint akinek a szemét vették ki, mint akit puskából lőttek, vagy épp egy fenevad üldözte, berohant a lakásba, nyitva hagyva az ajtót, és rögvest a lépcsők felé vette az irányt.

Lélekszakadva rohant fel, azonban hirtelen, mintha egy falba ütközött volna: a nagy lendülettől és az előtte lévő akadálytól hátratántorodott. Elveszítette egyensúlyát, hanyatt esve gurult le a lépcsőn, s amint földet ért, fájdalmasan felnyüszített, hevesen csóválva meg a fejét, hogy valamelyest kizökkenhessen az előbb történt események okozta sokkhelyzetéből, majd az alkarjain támaszkodva nézett a lépcső irányába.

– Taehyung, gyere le, de azonnal! – kiáltott felfelé, kétségbeesetten, azonban a fiatalabb nem válaszolt. Helyette csak kuncogásokat hallott, azonban egyik sem Taehyung hangjához hasonlított.

– Ah! El sem hiszem, hogy megj… – Wonshikban rekedt a levegő, ugyanis a küszöböt átlépve látta, hogy Sehun kétségbeesetten rohan fel a lépcsőn, majd pattan vissza valamiről, ennek következtében pedig elkezdett lefelé gurulni, s mikor földet ért, megrázta a fejét, majd újra felrohant a lépcsőn, megismételve az előbb lezajlott eseményeket. Wonshik hatalmas szemekkel figyelte Sehun próbálkozásait, majd kissé döbbenten és sokkolva vette le a cipőjét, becsukva maga mögött az ajtót. Megeresztett egy halovány sóhaj-félét, és a szatyrokat letéve az ajtóba, aránylag gyorsan szenvedte le lábfejéről a cipőjét, s lassú léptekkel haladt Sehun felé, aki épp megpróbált feltápászkodni a padlóról, azonban egyre nagyobb fájdalmai voltak, így nehezebben ment már neki a talpra állát. – Neked mi a franc bajod van? – kérdezte Wonshik, mikor a fiú hóna alá nyúlt, hogy álló pozitúrába emelje őt. Sehun kissé ijedten fordult hátra, majd nyelt egy nagyot és jobb karját megemelve, mutatóujját kinyújtva, a lépcső felé vezette azt.

– Taehyung fent van – mondta halkan, alig hallhatóan. Wonshik megemelte a szemöldökét, és megcsóválta a fejét, lemondóan.

– És? – kérdezte, nagy szemekkel, majdnem a homloka közepére futtatva szemöldökeit, jelezvén, hogy nem érti, mi a probléma azzal, hogy Taehyung felment az emeletre. A legkevésbé sem érdekelte, hogy legkisebb rokonuk mit csinál, ha hülye.

– Biztos, hogy baj van. Elaludtam a kanapén, filmeztünk, aztán… arra ébredtem, hogy valaki folyamatosan sikít, de azt hittem, csak álmodtam. Elkezdtem keresni TaeTaet, viszont nem találtam sehol, aztán az udvaron megint hallottam a kiáltást és… és száz százalék, hogy Taehyung volt az! Berohantam a lakásba, felszaladtam a lépcsőn, de akárhányszor próbálom, mindig olyan, mintha egy láthatatlan falba ütköznék! Nem tudom áttörni! Próbáltam vállal, lábbal, de visszapattanok róla! Nem tudok feljutni! – darálta el egy szuszra. Wonshik szemei hatalmasra nőttek. – Az ablakban láttam, hogy egy csomó árny táncikál és köröz szobáról-szobára! Meg nevetések, kopogások jönnek lentről. Tuti, hogy nagy baj van! – nyelt egy nagyot mondandója végén, majd elemelte Wonshikról a pillantásait, automatikusan a lépcső felé emelve pillantásait.

– Elment az eszed, haver! – sóhajtotta az idősebb, majd odébb tolta fiatalabb rokonát, a lépcső alá állva. – Taehyung, ne szórakozz és azonnal gyere le, vagy komolyan mondom, rohadt nagy bajban leszel! – kiáltott felfelé, csípőre tett kézzel. – Nem fogok bajba kerülni azért, mert játszol! – kiabált fel újra, meg-meg remegő testtel, azonban reakció percek múltán sem érkezett. – Ha nem jössz le, meg foglak verni! – üvöltött, elvörösödött fejjel. Sehun megeresztett egy sóhajt, majd homlokát kezdte el masszírozni, gondterhelten.

– Ha nem hagyod abba az üvöltözést, megöljük! – Egy torz, magas hang szólt vissza Taehyung helyett. Wonshikban hirtelen megakadt a levegő, Sehun pedig falfehér lett.

– Dehogy öljük, végre van kivel játszani! – Egy újabb hang, valamivel vidámabban csengett, mint az előző. – Játssz velünk, TaeTae! Játssz velünk! Játssz velünk! – Egymás után ismétlődtek a szavak, Wonshik és Sehun pedig kővé dermedtek. – Ti nem akartok játszani velünk? Örökké együtt maradhatnánk! – kuncogta a hang tulajdonosa, ördögies csilingeléssel.

Wonshik lábai a földbe gyökereztek, Sehun pedig egy hatalmasat nyelt, ahogy a lépcső felé néztek, ahonnan továbbra is hallották a halk nevetéseket, s mintha egy nyöszörgő, szenvedő hangot is hallottak volna kiszűrődni a jó-kedélyű nevetgélések közepette.

*

– Mi a francot csináljunk?! – Sehun gondterhelten masszírozta a homlokát, a kanapén ülve, miközben fél szemmel Wonshik felé sandított, aki körbe-körbe járkált a nappali szőnyegén, gondosan kikerülve a dohányzóasztalt, és egy-két árván heverő kacatot a padlón. Gyakran járatta agytekervényeit, mi legyen a teendő, de egy normális megoldás sem jutott eszébe, hiába erőltette meg agyát. Leginkább az nehezítette meg a dolgát, hogy folyamatosan hallotta a fentről jövő kacagások, morranások és dübögések sokaságát. Néha még hallani vélte Taehyung mélyebb hangját is, de az egyáltalán nem volt olyan vidám, mint a többi.

Félt. Amellett pedig féltette a kisebbet, s legszívesebben mindent visszaszívott volna, amit eddig mondott a fiatalabbnak, de erre nem volt lehetősége jelen esetben. Ráadásul furdalta a lelkiismeret, ugyanis alig pár órával ezelőtt kijelentette, hogy jobb lenne, ha eltűnne. Most mindent visszaszívott volna, csak tudják a kisebbet biztonságban.

– Hívjunk rendőröket. Más nem jut eszembe – mondta Wonshik halkan, gondterhelt hangján, miközben vékony ujjaival szőke, puha tincsei közé túrt, egy hatalmas nyelés kíséretében.

– Aha. Aha. Te elhiszed, hogy ezek élők, haver? Nem tudunk feljutni a lépcsőházon át, érted? Hiába megyünk, mindig beleütközünk valamibe, ami nem látható, a sűrű, fekete ködről nem is beszélve, ami már a lépcsőfok aljáig lejött! Ráadásul egészen idáig itt sem voltak! Berepültek az emeleten és direkt, kész akarva Taehyungot szemelték ki? – kérdezte Sehun, hisztérikus hangon. – A rendőrök maximum kiröhögnek minket, hogy kevesebb horror filmet nézzünk! Ne legyél ennyire naiv! Ezek biztos, hogy nem élő emberek! Ráadásul olyan hideg jön fentről, amilyen még kint sincs… azok a morgások, torz hangok meg – kirázta a hideg – nem hasonlítanak élőekére! – motyogta, lesütött szemekkel.

– Akkor mit csináljunk, szakértő úr? Várjuk meg, amíg esetleg megölik a gyereket, vagy mi? Hm? – Wonshik hangja dühösen csengett, Sehun pedig tanácstalanul préselte össze az ajkait, maga elé meredve.

– Nem… dehogy. Csak a rendőröket kár belevonni ebbe. Kétlem, hogy egyáltalán elhinnék azt, hogy egy harmadik fiú is van és valahogy felkerült… és van fent egy csomó más. Valami más létforma, vagy mi. Minket vinnének el orvoshoz – nézett Wonshikra, aki megperdült a saját tengelye körül, miközben tovább elmélkedett, mit is kellene ebben az állapotban tenni. Lövése sem volt arról, hogy vajon Sehunra kellene hallgatnia, vagy igen is, kihívnia a rendőrséget, hátha azok tudnak tenni valamit, viszont utólag belegondolva, igazat kellett adnia Sehunnak. Már csak azért is, mert a rendőrök az ilyen meséket soha nem hiszik el – márpedig Wonshik is sejtette, hogy nem élő emberek, ugyanis amint felcsendült egy-két állatias kacaj, az áram megbolydult, ki-ki hagyott másodpercekre –, a történet vége pedig az lenne, hogy mire ideérnek a szülők, Taehyung talán meghal, ők meg valamelyik pszichiátrián ücsörögnek.

– Hívd fel anyáékat, hogy van egy kis gond, addig én megpróbálok valamit kitalálni – sóhajtotta Wonshik, miközben a lépcső felé igyekezett. Noha, úgy tűnt, hogy nyugodt levegő lengi őket körbe, ez koránt sem így volt. Wonshik pulzusa folyamatosan az égbe emelkedett, a vérnyomásáról nem is beszélve, Sehun pedig annyira féltette a kisebb és saját életüket is, hogy alig mert mozdulni, vagy cselekedni. Még az is nehezére esett, hogy a telefonját a kezébe vegye és édesanyja névjegyére tapintva ujjait, felhívja a nőt. Amint megnyomta a kijelzőn lévő gombot, a távolból hallani vélte Taehyung sírós hangját. Összeszorult a gyomra, majd inkább felkelt a kanapéról, hogy körbe-körbe járhasson a nappaliban. Mikor vége felvette az anyja, felcsillantak a szemei, de szóhoz nem jutott:

– Szia, drágám! Figyelj, tudom, hogy már nagyon vártok minket, de Taehyung apukájának is lerobbant az autója. Lehet, hogy csak reggelre fogunk oda érni. Nem is értem… mikor titeket vitt, semmi gond nem volt. – A mondatának végét suttogta a kellemes hangon beszélő, aránylag fiatal nő. Sehun ereiben megfagyott a vér.

– A-anya, figyelj, lenne egy kis gon… – Az anyja a szavába vágott.

– Figyeljetek oda magatokra, rendben? Taehyungra különösen, tudod, mennyire szeleburdi. Túl kíváncsi, minden érdekli. A húgom – Taehyung anyukája – már hívott is, hogy minden rendben van-e. Nagyon aggódik, de mondtam neki, hogy mellettetek nincs ok aggodalomra. Ügyes, okos fiúk vagytok Wonshikkal, úgybiza? – kuncogta, édeskés hangján. Sehun megfordult, az ajtó felé pillantott. Nem merte volna bevallani, hogy igazából egyáltalán nem figyelt oda a fiatal fiúra, ugyanis elaludt. Wonshikot nem látta a környéken, így még csak biztatást sem kapott, hogy mihamarabb közölje a problémát.

Ráadásul fejébe ötlött az is, hogy ha elmondja nekik, lehet, hogy fejvesztve rohannak ide, ami nem is lenne probléma, viszont tekintve, hogy a sietségből baleset lehet… nem merte meglépni.

– Persze, anya. Akkor reggel? – Nagyon nagy akaraterő kellett, hogy ne sírja el magát, de sikerült határozott hangján kérdezni.

– Igen. Vigyázzatok magatokra az éjszaka. Puszi, szeretlek! – suttogta az utolsó szót, mielőtt kinyomta volna.

Sehun nyelt egy nagyot, azzal a lendülettel pedig, ahogy elemelte fülétől a készüléket, letette a dohányzóasztalra, s még bámult maga elé jó pár másodpercig, mielőtt kisétált volna Wonshikhoz, aki a lépcső előtt állt, már majdhogynem dideregve.

– Na? – kérdezte az idősebb, szőke tincsei mögül pillantva ki fejéből kíváncsian.

– Nem tudtam elmondani. Reggel jönnek, mert szar a kocsi. Nem akartam őket felzaklatni úgy, hogy még csak tömegközlekedéssel sem jutnának ide az éjszaka alatt – sóhajtotta Sehun, remegő ajkakkal és íriszekkel nézve a lépcső irányába.

– Ah! Hihetetlen! Ez az egész kicseszettül hihetetlen! – sziszegte az idősebb, dühös tekintettel nézve maga elé. – Jó, most elmondom, hogy mit csinálunk! Jól figyelj! – Sehun ránézett, egy hatalmas nyelés kíséretében. – Felmászunk az ablakokhoz, az emeletre. Felmászunk, bejutunk, elhozzuk Taehyungot és kimenekülünk ebből a lakásból! Most viszünk ki egy valag pokrócot, hogy az éjszaka ne fázzunk, aztán amint Taehyung nálunk van, már rohanunk is! – mondta az idősebb halkan, ám annál elszántabban, a lépcső felé nézve, figyelve, ahogy a fekete, sűrű köd gomolyog a lépcsőházban.

– J-jó… jó. Akkor menjünk – sóhajtotta Sehun, hatalmas nyelés kíséretében.

*

– Szerinted keresztet nem kellene szereznünk? – kérdezte a fiatalabb fiú, miközben hatalmas pokrócokat fogott a kezében, gondosan magához ölelve a vastag textilanyagokat. Ahogy lépett, alig látott tőlük, akkora felületet takartak ki íriszei elől, azonban próbált nem orra bukni a semmiben, így ügyesen lépkedett a cipője felé, hogy valami csoda folytán bele tudjon lépni mindkettőbe.

– Keresztet? Mik ezek szerinted? Vámpírok? Fokhagymát is szerezzek? – kérdezte Wonshik fenn hangon, mire Sehun megforgatta a szemeit, amint az egyik cipőjébe sikerült belelépnie.

– Nem! De ha szellemek, vagy ilyesmi, akkor valószínűleg nem szeretik a keresztet. Lehet, hogy távol tudjuk magunktól tartani őket vele – mondta halkan a fiú, belelépve a másik lábbelibe is, szorosabban ölelve karjaival a pokrócokat.

– Szerintem jobb, ha nem dühítjük fel őket. Amíg nem találjuk meg Taehyungot, addig felesleges bosszantani ezeket, akármik is. Na meg, lehet, hogy nem érne semmit. Ne most kísérletezzünk. Csak bemegyünk, kihozzuk TaeTaet és már megyünk is – sóhajtotta az idősebb, a pokrócokat fogva bal kezével, hogy a jobbal ajtót nyithasson.

– Csak egy ötlet volt. – Sehun kilépett a küszöbön, Wonshik pedig követte őt, miután becsukta maguk mögött az ajtót. A pokrócot út közben letették a kerítés széléhez, majd kicsit félve, mély sóhajokat hallatva indultak meg a ház egyik oldalához, ahol remélték, hogy fel tudnak mászni az ablakokhoz.

Halkan felnyögtek, amint odaértek kívánt célpontjukhoz, s Wonshik megkönnyebbülten sóhajtott fel, ugyanis egy hatalmas futórózsa volt a falhoz rögzítve, ami segíteni tudta volna őket abban, hogy felérjenek az ablakokhoz.

– Remek! Azon fel is tudunk mászni– - vigyorgott eszelősen, közelebb lépve a ház oldalához.

– Nem fogja felvágni a kezünket? – érdeklődte Sehun halk hangján, ami rögtön kiváltott az idősebbikből egy frusztrált sóhajt.

– Ne ez legyen már a legnagyobb problémád, miközben az unokaöcsénk fent van és ki tudja, él-e még! Kérlek! Csak mássz utánam, jó? – Gyorsan rákapott az egyik indázóan futó növényre, majd hevesebben verő szívvel emelte meg a testét a növénybe kapaszkodva, s mikor sikerrel járt, egyik kezével elengedte a szárat, hogy karját kinyújtva tudjon egy magasabbhoz kapni. Ügyesen mászott fel, hiába szúrta tenyerét a sok tövis. Jelen esetben ezzel akart a legkevésbé foglalkozni.

– Jó-jó! Nem azért kérdeztem. Hozhattunk volna egy kesztyűt – fogta meg Sehun is az egyik árválkodó szárat, hogy kövesse Wonshik példáját. Az idősebb kissé frusztráltan fordította hátra a fejét, majd nézett le fiatalabb rokonára szúrós tekintettel, de Sehun csak nagy szemekkel pislogott, némán kérdezve, hogy mi baja van. Wonshik nem válaszolt a kérdő pillantásokra, csak mormogva szelte tovább a távolságot, hogy mihamarabb az ablakhoz érjen.

Néha megcsúszott, néha kicsúszott tenyereiből a vastag rózsaszár, volt, hogy a lábával is rossz helyre lépett, vagy esetleg kibújt lábfeje a szárak között, de sikerült magát mindig megtartania, egészen addig, míg fel nem ért az egyik ablakhoz. Sehun pihegve szorította ujjai között a tövisekkel tarkított növényt, magában azért könyörögve, hogy idősebbik rokona végre nyissa ki, vagy törje be az ablakot, ugyanis, ha még pár percig fognia kell az átkozott gazt, akkor biztos, hogy tenyéren keresztül fog elvérezni.

– Csináld már! – türelmetlenkedett Sehun, már-már vörösödő fejjel.

– Nem olyan egyszerű ez! Belülről van zárva – morgott Wonshik, feljebb mászva, sikeresen elérve az ablakpárkányt, hogy azon állhasson. Bizonytalan volt a lába alatt lévő műanyag, s kezdett attól félni, hogy beszakad talpai alatt, így próbált gyorsan cselekedni. Alig volt helye bekukkantani az ablakon, hiszen nem volt olyan nagy az ablak, mint ő.

– Látsz valamit? – súgta Sehun, miután feljebb mászott a növényen, hátha ő is betekintést nyerhet a szobába, azonban nem sikerült elérnie, Wonshik lábától pedig amúgy sem látott volna semmi érdemlegeset.

– Sötét van bent – sóhajtotta az idősebb. – Hajts le a fejed. Be kell törnöm – mondta halkan, egy nyelés kíséretében.

– Anyáék megölnek minket. Nem fogják elhinni ezt a mesét – nyögte Sehun, lesütve fejét, nehogy a szemébe menjen a sok szilánk, miután Wonshik betörte az ablakot.

– Nem érdekel! Ha meg nem csinálunk valamit, ki tudja, hogy az a kis hülye meddig él! – szusszantotta az idősebb, majd lehunyta íriszeit, megkapaszkodott a ház falában ujjaival, ezután egyik lábát lendítette, s torkában dobogó szívvel rúgta be az ablakot. Az üveg halk csilingeléssel adta meg magát, ahogy hatalmas repedés, majd törés keletkezett rajta. A szilánkok befelé estek, alig hallható csengő hangot hallatva érve földet, Wonshik pedig megkönnyebbült sóhaj kíséretében emelgette a lábát, hogy a lehető legtöbb szilánkot ki tudja piszkálni a tokból, ami akadályozhatná a bejutásukat. – Kész! Gyere. Vigyázz, nehogy megvágd magad, mikor bemászol – suttogta, majd egy határozott mozdulattal, az ablak felső tokjában kapaszkodva emelte lábait, hogy beugorjon az ablakon.

Talppal érkezett a kemény padlóra, s mikor rálátása nyílt a benti környezetre, mély sóhajt hallatott. Az adrenalinja az egekbe szökött, viszont bármennyire erőteljesen is koncentrált arra, hogy látni tudjon, nem tárult szemei elé semmi a vak sötétben. Kicsit morgolódva vette elő a telefonját, hogy legalább azzal tudjon világítani, azonban akkor érkezett Sehun: ráesett Wonshikra, aki hatalmas nyögés kíséretében terült el hassal a padlón.

– Hupsz, bocsi. Csak le akartam utánozni, amit csináltál – kuncogta frusztráltan Sehun, azt követően felkelt idősebb rokonáról, majd megkerülve a testét, emelte karját az irányába, hogy felsegíthesse. Wonshik nem reagálta le az előbbi megszólalást, csak elfogadta Sehun pirossal borított tenyerét, hogy felhúzza magát. – És most? – kérdezte halkan a fiatalabb, körbe nézve az üres, sötét szobában.

– Megkeressük Taehyungot és itt sem vagyunk! – Wonshik lehajolt az időközben elejtett telefonjáért, majd bekapcsolta rajta a zseblámpa funkciót, hogy mindent körbe nézhessen. – Azt a kurva – suttogta, a falakon lévő, vörössel írt feliratokat nézve. Sehunt rögtön kirázta a hideg, és egy nyüszítő hangot is hallatott, ahogy követte a fény útvonalát, ami megvilágította a falat, az azon lévő feliratokat és firkákat láthatóvá téve. Habár nem tudták elolvasni azt a rengeteg írást, jelet, ami a falat tarkította, attól még rémisztőnek hatott, főleg, hogy vörössel volt feljegyezve. Csak remélni tudták, hogy nem Taehyung vérével…

– Ugye… ugye nem? – Sehun szemei könnyesedtek egy pillanatra, hatalmasakat nyelve, közelebb férkőzve az egyik falhoz. Wonshik rögtön elkapta a karját, maga mellé húzva őt.

– Ne menj tőlem messzire! Tudom, hogy nem vagy anyám asszony katonája, de maradj mellettem! Nem kellene, hogy te vagy én is eltűnjünk, ugyanis akkor biztos, hogy minden veszve lesz! Most pedig ne ezekkel foglalkozzunk. Keressük meg Taet és húzzunk – nyelt egy nagyot mondandója végén, s kissé remegő kézzel tartva a telefonját indult meg az ajtó irányába, miután gondosan végig világított mindent. Amint rájött, hogy itt hiába keresik a kisebbet, úgy döntött, másik szobában próbálja meg.

– Miért nincsenek hangok? Egész idáig kuncogtak és kopogtak – gondolkodott el Sehun, miután Wonshikkal az oldalán kiléptek a hosszúkás folyosóra.

– Lehet, hogy megrémültek, bár, jobban belegondolva, az lehetetlen. Ha tippelnem kellene, akkor azért, mert azt várták, hogy bejövünk a kölyökért – sóhajtotta Wonshik, határozottan lépkedve, erősen karolva Sehun baljába, hogy biztosan ne veszítsék el egymást. Sehun egyetértően bólintott.

Hosszú-hosszú perceken keresztül szelték a szobákat, azonban hiába nyitottak be többe, sehol nem találtak semmi érdemlegeset egy-két bútoron, vagy kacaton kívül. Már-már kezdték azt hinni, hogy Taehyung nincs itt, vagy esetleg halott és eltakarították, mikor a folyosó végén lévő, pont annak irányában fekvő, utolsó ajtóhoz értek. Az ajtó fehér volt, hatalmas és karmolásnyomokkal, vörössel festett motívumokkal tarkított volt. Sehun rögtön nyelt egy hatalmasat, miközben lehunyta a szemeit a hirtelen jött sokkhatástól.

– Miért engedték, hogy megtaláljuk? – kérdezte halkan, mikor Wonshik a kilincsre nyomta ujjait.

– Szerintem szórakoznak. Azért nem beszélnek most, azért nem nevetnek. Szerintem játszani akarnak. Mikor lent voltunk, akkor is játszadozásról volt szó. Élvezik – motyogta maga elé, lenyomva a kilincset. – Ha itt van Taehyung, akkor berohanunk. Kapaszkodsz belém, világos? Nem engedsz el! Amint megvan a kölyök, én felkapom, aztán rohanunk kifelé. Rendben? – Sehun hatalmasat bólintott.

– Rendben. Hogyan jutunk majd ki? – kérdezte, kíváncsian pillogva.

– Passz. Improvizálunk – sóhajtotta, majd lehunyta a szemeit egy pillanatra, határozottabban nyomta le a hideg fémet, belépve a szobába, amiből áradt a fagyos levegő. Amint megcsapta őket a hideg, hűvös szél, rögtön kirázta őket a hideg. Egy pillanatra nem tudták, hogyan lehet szél a szobában, mikor még kint sem jár a levegő, de nem tudtak sokáig ilyesmi kérdésekkel foglalkozni, ugyanis az egyik sarokban rögtön meglátták Taehyung ájult testét. – Lassan! – szólt rá Sehunra, aki vehemensebben indult volna a fiatalabb felé.

Ráérősen haladtak a legkisebbhez, miközben Wonshik a telefonjával világította a szobát, hátha esetleg talál Taehyungon kívül a szobában valaki mást is, azonban eddig csak a fiút szúrta ki íriszeivel. Amint annak teste mellé értek, Sehun rögtön leguggolt, kiszakítva magát Wonshik biztonságot nyújtó, erős karjából, hogy mihamarabb szemügyre vehesse ájult kisebbik társát.

– Jég hideg! – szólalt fel rémült hangján, ahogy megsimogatta Taehyung teljesen átfagyott arcát. A fiú lehelete látszódott a hűvös levegő miatt, reszketett a teste, de legalább tudták, hogy életben van, s látszólagosan nem esett bántódása.

– Menjünk, mielőtt… – Wonshik épp lehajolt volna a fiú testéhez, s miután a karjaiba kapta fordult meg az ajtó felé, azonban a mondata befejezte előtt az előttük lévő ajtó becsapódott, s a benne lévő kulcs átfordult a zárban, majd a levegőbe emelkedett. Mindkettejük szeme hatalmasra tágult, s mióta fent voltak az emeleten, először hallották a játékos kacagás-szerű hangokat.

– Kincskereső! – nevette az egyik hang ördögien.

– A kincs meg van, de hogyan viszitek ki? – nevetett a másik. Wonshik és Sehun rögtön körbe néztek, hogy beazonosíthassák, honnan jöhetett a hang, azonban biztosak voltak benne, hogy nem a szobán belül tartózkodott a két zaj hallató tulajdonos. – Szerezzétek meg a kulcsot és talán elmehettek! – A nevetés egyre és egyre hangosabb volt, Wonshik arca elvörösödött a hirtelen agyára boruló dühtől, karjai megremegtek, amikben Taehyungot tartotta, s íriszeivel folyamatosan szuggerálta a kulcsot, ami a levegőben lebegett, ide-oda táncolva, ahogy Sehun világított a telefonjával, alaposan követve a tárgyat.

– Ne szórakozzatok velünk! Faszom! – bukott ki Wonshikból a trágár szó, miközben megemelte a lábát, hogy rúgjon egyet a levegőbe. Tudta, ha nem jutnak ki gyorsan, Taehyung meg fog fagyni, ugyanis ki tudja, mióta lehetett már a dermesztő levegőben, s ha az még nem lenne elég, ők is veszélyben voltak, hiszen őket is fenyegette a halálra fagyás veszélye. – Taehyung! Fel tudsz kelni? TaeTae? – kérdezte, a karjaiban finoman megrázogatva fiatalabb rokonát, de az nem reagált, csak vacogott, remegett az ölelő kezekben.

– Hagyd még, hátha a kezedben felmelegszik egy picit – sóhajtotta Sehun, karjaival átölelve saját testét, elvéve a kulcsról pillantását. – Mit csináljunk most? – kérdezte aggódó hangján, tanácstalanul nézve az idősebbet, akinek karjaiban a legkisebb feküdt, vacogva, fázósan bújva a meleg test mellkasához.

– Rúgd be az ajtót, vagy ki, bánom is én! Ha fél órát bent maradunk, biztos, hogy Taehyung meghal! Már nagyon lassan lélegzik. – Wonshik erősebben ölelte magához a fiatalabb átfagyott testét, miközben a hajába is nyomott egy aprócska puszit, törődően, közben pedig megígérte magának, hogy soha többé nem lesz a kisebbel undok és gonosz.

Sehun egy aprócskát bólintott, majd az ajtóhoz lépegetett a fagyoskodás hatására meg-meg remegő testtel, s egy mély sóhaj kíséretében oldalasan állva ütközött neki az ajtó merev lapjának. Próbálta minden erejét bedobni, hogy betörhesse az ajtót, addig Wonshik körbe-körbe járt a szobában, hátha esetleg talál valami más kiutat is; reménykedett benne, hogy lesz valahol egy ablak, vagy akármi más, viszont nem talált semmit, ami esetleg segíthetné őket szabadulásukban.

Sehun egyre inkább fáradt, már pihegett a kimerültségtől, s a vállait érő sajgó fájdalomtól, így hiába próbált teljes erőbedobással nekifeszülni a falapnak, az nem úgy tűnt, mint ami megadná magát. Kétségbeesetten nyögött fel, remegő ajkakkal, ahogy újra és újra az ajtónak ütközött vékonyka teste. Habár elég erős, izmos felépítésű volt, ezért nem jelenthetett gondot az, hogy betörjön az ajtó.

– Nem engedi magát! – nyögte fáradtan, remegő ajkakkal nézve Wonshikot, aki az egyik sarokban állt. A szemük lassacskán hozzászokott a sötéthez, így sziluetteket már képesek voltak látni, s ahogy feljebb néztek, látták a kulcsot is, amint játékosan repkedett a levegőben.

– Próbáld erősebben! – csattant fel Wonshik türelmetlenséget sugárzó hangjával, tenyerével pedig simogatva Taehyung átfagyott hátát.

– Hiába próbálom, basszus! Egyszerűen nem lehet! Egy picikét sem hajlott meg, pedig nem vagyok egy gyenge suhanc! – Sehun hangja ingerült volt és kétségbeesett, de már csak azért is nekifeszült az ajtónak újra, hátha most talán legalább megreped és akkor már könnyű dolguk van, azonban nem így lett: az ajtó továbbra is olyan szilárdan állt a helyén, ahogy előtte is. Sehun könnyes szemekkel nyomta homlokát a kemény fának, megcsóválva a fejét, megtáncoltatva ezzel tincseit is. – Bent ragadtunk.

– Dehogy ragadtunk bent! Ne legyél kishitű! – szuszogta Wonshik, újra körbe kémlelve a szoba belsejét. – Meg kellene szereznünk a kulcsot. – Sehun hátrakapta a fejét a szavak végeztével, majd cinikusan elnevette magát.

– Olyan magasan van, hogy lehetetlenség lenne.

– Dehogy – mormogott Wonshik, miközben Taehyungot letette a földre. – Bírd ki egy kicsit, jó? – súgta a fiúnak, miközben levette a pulóverét, a fiatalabb vállaira, s hátára terítve azt, majd kiegyenesedett, felfelé nézve, a kulcsot keresve tekintetével.

– Na? – kérdezte Sehun, sajgó vállakkal és karokkal, Wonshik mellé léplve, már fáradtan és reményvesztetten. Wonshik elvigyorodott, eszelős ajakgörbületbe futó szájjal, a fiú felé pillantva, aki meglepetten vonta meg szemöldökeit, szinte már a homloka közepére futtatva őket.

– Felpattansz a vállamra. Erősebb vagyok, jobb kondiban, mint te. Szerintem az ajtót nem lehet betörni, biztos azon is van valami varázs, vagy micsoda – sóhajtotta a szőkés tincsei közé túrva ujjaival. – Úgyhogy felmászol a vállamra, tartalak majd, nem kell attól félned, hogy leesel rólam és elkapod a kulcsot – mondta magabiztosan, figyelve az égben lebegő kulcsot. – Egész magasak vagyunk mindketten, szóval, ha a vállamon van a talpad, elérjük a plafont is – nézett végig a falakon, félig-meddig bólintva.

Sehun eleinte ki akarta nevetni idősebb rokonát, hogy ilyen hülyeség is csak neki juthat eszébe, de gyorsan változtatott eredeti, majdnem kitörni készülő megnyilvánulásán, hiszen nagyon jól tudta, hogy ebben a helyzetben minden lehetetlent meg kellett próbálniuk. Őrültnek hangzott az ötlet és veszélyesnek is, de választásuk nem volt: kénytelenek voltak ehhez folyamodni.

– Hát… jobb ötlet híján kénytelenek vagyunk ezt meglépni – motyogta a fiatalabb. Leült a földre, majd elkezdte lábairól levenni a cipőjét, ugyanis, ha mezítláb áll Wonshik vállán, sokkal könnyebben tudja megtartani magát a mozgó testen. – Ha leesek, majd újra próbáljuk, egészen addig, míg nem sikerül – emelte fel íriszeit, miközben talpra kényszerítette a lábait.

– Rendben.

Wonshik és Sehun hosszas percek küszködése árán elérték, hogy a fiatalabb Wonshik vállain ácsorogjon, az idősebb pedig erősen, kissé durván fogta a fiú vádlijait, hogy a hirtelen mozgástól nehogy leessen, azonban így is tartottak attól, hogy ez jó pár megmozdulásuk után meg fog történni. Nem voltak akrobaták és még soha nem csináltak ilyet, ráadásul Wonshik félt attól, hogy ha esetleg Sehun szerencsétlenül esik, minden remény veszve van, ugyanis ez lehet talán az egyetlen és utolsó lehetőségük arra, hogy megszerezzék a kulcsot és kiszabaduljanak.

Wonshik lassan, de biztosan lépkedett, Sehun pedig próbált egyensúlyban maradni, de azzal együtt el is kapni a gyorsan cikázó kulcsot.

– Gyorsabban kellene menned – szólt Sehun, lehajtva a fejét, mire Wonshik felhorkantott. Szívesen mondta volna, hogy koránt sem ennyire egyszerű a helyzet, azonban tudta, hogy Sehun is csak szabadulni akar, és tényleg szaporábban kellene lépniük, ha el akarják kapni a kulcsot. Az idősebb nehezen emelte a lábát, főleg percek múlása után, de próbált kitartani és határozottan tartani a testén ácsorgó Sehunt. – Mindjárt… mindjárt – nyögte Sehun, próbálva előrébb hajolni, nyújtani karjait, hogy elkaphassa a kulcsot, azonban az mindig csak centiket távolodott. Szórakozott velük.

– Elegem van az egészből! – bukott ki Wonshik, pirosodó arccal, próbálva nagyokat lépni, hogy a fiatalabb elkaphassa a kulcsot.

– Mindjárt… csak egy kicsit… – Előrébb dőlt a kelleténél. Sehun elveszítette az egyensúlyát; a levegőben kapálózott ujjaival, az idősebb pedig minden áron próbálta megtartani magán az ácsorgó fiatalabbat, de egy idő után nem sikerült neki; ide-oda lépegetett, ujjaival egyre keményen tartotta Sehun vádlijait, azonban már akkor, mikor elvesztették egyensúlyukat, elkerülhetetlen volt a végkifejlet: Sehun hatalmas puffanással ért földet, fájdalmas nyögés kíséretében érkezett a hátára esve, Wonshik pedig a földre ült a nagy lendülettől, fájdalomtól eltorzult arccal. Dühösen néztek fel mindketten a plafon irányába, ahol a kulcs össze-vissza cikázott a levegőben, szórakozgatva egymagában.

– Hajrá – sóhajtotta Wonshik, nagy nehezen feltápászkodva a földről. Sehun is így tett, bár a vállai, a karjai, és a hátát ért fájdalomtól nehezebben mozgott már, mint előtte, de tudta, ha feladja, biztosan nem jutnak ki, vagy túl későn jutnak ki. Nem akarta, hogy Taehyung halálra fagyjon, velük együtt. Futólag a kisebbre pillantott, akinek egyre ritkábban jelent meg lehelete maga előtt. Ijedten mászott vissza Wonshik vállaira, hogy újra megkíséreljék tervüket, miszerint így fogják megszerezni a kulcsot.

Hosszú percekig próbálkoztak, Wonshik nehezebben lépkedett a vállain lévő súly alatt. Hiába volt fogcsikorgatóan hideg a szoba hőmérséklete, izzadtság gyöngyözött a homlokán, halkan pihegett és szuszogott, tekintetével közben néha Taehyungot kereste, de ilyen távból nem tudta megmondani, hogy a fiúval minden rendben van-e, s csak imádkozni tudott, hogy sikerüljön a terv és megszerezhessék a kulcsot, hogy kijussanak a halált hozó szobából.

Sehun türelmetlenebbül, ügyetlenül kapkodott a kulcs után, feszegetve a határait, előrébb és előrébb dőlve, nyújtóztatva karjait és ujjait, azonban a kulcs mindig kitért az előle. Már közel állt a síráshoz, ugyanis elméjét meglepték a gondolatok, hogy itt fognak maradni, hogy soha nem jutnak ki, s kezdett bepánikolni. Wonshik is hasonló cipőben járt, de sikerült ideig-óráig hidegvérrel gondolkodnia, s amint ezek a gondolatok ellepték agyát, kiűzte onnan őket azokkal a képekkel, hogy kint ülnek a kertben teljes nyugalommal, egy újabb élménnyel gazdagítva listájukat, amire talán húsz év múlva majd „boldogabban” emlékeznek vissza. Főleg arra, hogy sikerült megoldaniuk a kialakult tragédia helyzetet, s ezzel egyetemben megmentették egymást és Taehyungot is.

– A kurva életbe! – Sehun csalódottan szorította össze a szemeit, préselte egymásnak ajkait, miután a szavak elhagyták azokat. Megremegett álló helyzetében a csalódottságtól és a dühtől, ami körbe járta az egész testét. Wonshik felemelte a fejét – amennyire tudta.

– Higgadj le! Forró fejjel nem lehet ilyen helyzetben gondolkodni! El fogod kapni a kulcsot! – sóhajtotta az idősebb fáradt hangján, remegő lábakkal, íriszeivel Taehyung testét fixírozva. – El fogod kapni!

– De nem megy, érted?! Mindig kicsúszik! A kurva anyját! – sziszegte Sehun, eleresztve a könnyeit, majd dühösen szipogni kezdett, s egy mély, reszketeg sóhajt eresztett ki a tüdejéből. Gyorsan kapta arcához a tenyereit, hogy ujjaival letörölje a könnyeit, ami a frusztráltságtól és a kialakult stresszhelyzettől törtek elő. – Ne haragudj – szuszogta, újra a kulcs felé kapva mindkét kezét.

– Nem haragszom, csak csináld, mert fogalmam sincs, Taehyung meddig húzza még – mondta Wonshik aggódó hangján, ami már rekedtes volt a sok erőfeszítéstől. Sehun határozottan bólintott egyet, s hirtelen a kulcs elé ért, ami lassan kezdett el hátrálni.

– Engedd el a lábam – súgta a fiatalabb, alig hallható hangon.

– Mi? Miért? – Wonshik megrázta a fejét, hirtelen nem értette, miért kellene Sehun lábait elengednie. Ha a fiatalabb esetleg nem tudja magát megtartani, biztos, hogy le fog esni róla. – Ha eleng… – Sehun nem hagyta, hogy az idősebb végig mondja, amit szeretett volna.

– Engedd el! Bízz bennem, kérlek! – Wonshik hallgatott a fiú utasítására, majd maga mellé eresztette a karjait. Sehun pár másodpercig bizonytalanul állt az idősebb vállain, s miután elérkezettnek látta, elrugaszkodott róla, hatalmasat ugorva a levegőbe. Wonshik a lába után akart kapni, de túl késő volt: Sehun hangos, durva puffanással ért földet, hatalmasakat bukfencezve, s Wonshik csak remélte, hogy a reccsenő hang nem a gerincéből vagy esetleg a nyakából jött.

– Basszus! – Azonnal odaugrott Sehun fekvő teste mellé. Remegő kezekkel simogatta meg a fiú szőkés tincseit. A fiatal fiú vállai hirtelen megrázkódtak, majd miután nagy nehezen felemelkedett a teste, a tenyerében szorongatva a kulcsot, könnyes szemekkel nézett Wonshikra.

– Meg van! Meg van! – nyögte fáradtan, s már rohant is az ajtóhoz, hogy kinyithassa azt. Az idősebb a hirtelen jött megkönnyebbültségtől azt sem tudta, mit kellene tennie, végül eszébe jutott, hogy Taehyunghoz kellene rohannia. Rögtön oda sétált a fiatalabbhoz, a karjaiba véve annak teljesen átfagyott testét. Légvétele már alig volt, az arca sápadt volt, mint a fal, az ajkai lilás árnyalatúak. Igyekvő lépéssel termett Sehun mellett, aki ügyetlenül babrált a kulcsokkal, remegő ujjakkal az izgatottságtól és a fejét elborító adrenalintól, s amint kattant a zár, megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót.

– Gyorsan, gyorsan! – sürgette az idősebb az előtte álló szőke fiút. Sehun átlépte a küszöböt, viszont amint mindketten megtették ezt – Taehyunggal együtt –, éktelen visítás és üvöltés szakította meg őket eddigi mozdulataikban. A hangok bosszúsan csengtek, a fiúk pedig tudták, hogy hatalmas bajban voltak. Sehun a kezében szorongatta a kulcsot továbbra is, majd visszanézett a szobára, aminek falai megrepedtek; vakolat szabályosan hullott a merev lapokról, s mikor azok elérték a padlót, szerte-szét hullottak, majdhogynem porrá válva. A mennyezet szinte ketté tört, s mintha a szoba összemenni készülne, úgy reccsentek, roppantak a vastag falak. A két fiú azonnal egymásra nézett, majd rohanni kezdtek, amilyen gyorsan csak tudtak. Az üvöltés és a visítás nem maradt abba, csak erősödött, folytatódott, ami megrémisztette őket, néha-néha a hangok mellé társult pár recsegés-ropogás és morgó, fenyegető állatias hörgés is. A fejük felett lévő mennyezet folyamatosan repedt végig, hatalmas hasadást alakítva ki felettük, ahogy haladtak a folyosón. Az ajtók maguktól csapódtak be, majd nyitódtak ki, hihetetlen gyorsasággal. Süvítő, viharos szél uralkodott a folyosón, a dübögések a padlásról erősödtek, mintha valami minden áron le akart volna jönni onnan.

A hangok folyamatosan hajtogattak, kántáltak valamit, azonban ők nem tudták és nem is akarták kitalálni, mi lehetett az.

– A lépcső… – Wonshik Sehun szavába vágott.

– Ha még mindig fal veszi körül, csak időpocséklás lenne! – hadarta el egy szuszra, folyamatosan rohanva. – Az ablakhoz, amit betörtem! – Azonnal irányt váltott a szoba felé, ahol az ablakot sikeresen betörték, hogy azon keresztül mászhassanak be, azonban azt még nem tudta, a kifelé utat hogyan fogják megoldani úgy, hogy ne keletkezzen rajtuk több sérülés az eddigieknél is…

– De hogyan fogunk… – Sehun felkiáltott, mikor hirtelen a lábára csapódott az ajtó, amin berohantak Hasra esett egy fájdalmas nyüszítés kíséretében, majd felemelte a fejét, és dühösen nézett maga elé. Felszisszent fekvő helyzetében, majd dühösen kirángatta bokáját az ajtófélfa és a merev falap fogságából, talpra kényszerítve magát. Igyekezett gyorsan lépni, de az ütést ért lábától nem tudott futni, így sántikált az ablak felé, ahol már Wonshik állt, tanácstalanul, járatva agytekervényeit, mit kellene tenniük most, hogy a szabadulás karnyújtásnyira lett tőlük. A hangok közben erősödtek, a ház falai megremegtek, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne.

– Ugornunk kell – nyögte Wonshik kétségbeesetten, ijedten pillantva hátra Sehunra. – Alattunk van egy bokor, ha szerencsénk van, arra erünk – súgta, az ablakpárkányra lépve, Taehyunggal a karjaiban.

– Hogy mics… – Sehun nem tudta végig mondani, ugyanis Wonshik kiugrott az ablakból, Taehyunggal a karjaiban. Nagyot nyelve lépett ki a a párkányra ő is, minden bátorságát összekaparva, hogy le tudjon ugrani a magasságból.

Nem volt túl sok ideje arra, hogy a bátorságát kaparja össze maga alól, hiszen hallotta a háta mögül, hogy nyílik az ajtó, a süvítő sikoltás pedig pont mögüle jött. Nem volt ideje filózni, vagy félni: ugrott.

*

– Taehyung… Taehyung… – Wonshik dörzsölgette a fiatalabb vállait ujjaival, miközben a pokrócok alatt feküdt a fiatalabb, az ölében ülve. Sehun fázósan húzta magára a másik pokrócot, közben pedig a Napot figyelte, ami épp felkelni készült. Szipogott egy párat, majd ép lábát magához húzta, szorosan a mellkasához, lehunyva íriszeit. A házon kívülről nem látszódott semmi; olyan volt, mint akkor, amikor odaértek, s körbe nézték az udvart, hogy rácsodálkozhassanak, milyen rendezett és gondozott épületről volt szó. Talán el sem hitte volna a történések sorozatát, ha nem pihent volna vérrel borított tenyerében a furcsa alakú kulcs, ami mindent bizonyított. Futólag két unokatestvérére nézett. Wonshik kétségbeesetten ébresztgette Taehyungot.

– Fel fog ébredni – motyogta Sehun maga elé, erősebben húzva össze testét fedő takaróját, miközben lehunyta íriszeit újra, majd fel is nyitotta azokat, emlékeztetve magát arra, hogy nem akart a csípős, hideg levegőben aludni, főleg úgy nem, hogy Taehyung még mindig nem volt eszméleténél.

Haloványan elmosolyodott, mikor a házra nézett: a Nap halványsárgára, rózsaszínesre festette a ház fehér falát, a madarak lassan csivitelni kezdtek körülöttük, s talán csak ekkor nyugodtak meg mindannyian, hogy most már biztosan biztonságban lesznek.

– Éhes vagyok… – Taehyung hangjára Sehun felkapta a fejét, s megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mikor meglátta, hogy a legkisebb fáradtan, laposakat pislogva nézett rájuk. Wonshik felnyögött, s szorosan átfűzte karjait Taehyung teste körül, magához ölelve a kisebbet, aki egy ideig értetlenül meredt maga elé, majd miután eszébe jutottak a kellemetlen emlékképek, hatalmasat nyelt és karjait megemelve ölelte át Wonshik nyakát, belé csimpaszkodva. – Haza akarok menni! – bukott ki a legkisebből kétségbeesett, ijedt hangján a követelőző kérlelés.

– Hazamegyünk… most már nincs baj – szuszogta Wonshik, a ház felé pillantva, biztató mosolyt eresztve meg közben Sehun felé, aki kiengedett ajkainak rése között egy könnyed sóhajt, s Wonshik vállára hajtotta a fejét, hogy hozzá tudjon bújni, lehunyva hosszú szempilláit.