Joker Game - Namjoon x Jungkook (3/?)

Cím: Joker Game

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: Jungkook x Rapmonster (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; pici vér; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI

Összefoglalás: Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie... ez a célpont pedig Jungkook.

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkeztem! :D Jó sokára, de végre! xDD 

Namjoon

Hümmögve feküdtem az ágyamban, hanyatt fekve, az egyik lábamat felhúzva, miközben a felhúzott lábamon pihentettem a bokámat, a tarkóm alá csúsztatva mindkét kézfejemet. Elég furcsa volt a kölyök este.

Olyan könnyedén mozgott, és beszélt mellettem, mint még soha senki. Meglepő volt, és furcsa, hogy talán bízott bennem. Kedves volt, és mosolygós. 

Nem fél az idegenektől?

Hülye kérdés. Felnőtt férfi, miért tartana az idegenektől? Bár, ha az apám elnök lenne, valószínűleg tartanék az emberektől, akik közelednek felém, de mindenki más. Mindenki máshogy fog fel bizonyos dolgokat, vagy mindenki máshogy közelít bizonyos dolgok, emberek iránt. Mindenesetre, akkor is furcsa volt, és érthetetlen, miért volt mellettem olyan felszabadult és könnyed, amilyennek mutatta magát.

Én biztos feszült lettem volna, ha egy idegen ember arra kísérne haza, amerre lakom…

Felsóhajtottam, majd lassan felültem az ágyban, kihúzva a tarkóm alól a tenyereimet, aztán nyújtóztam egy nagyot, mély nyögéssel.

Gyorsan el kellene intéznem. Még nem is tudom teljesen, hogyan fogom megölni. Csak tippjeim, halovány elképzeléseim vannak afelől, hogyan kellene kivégeznem. Semmi konkrét elképzelés, ami azért egy kicsit cseszte a csőrömet, ugyanis ma éjszaka egész sokat beszélgettünk ahhoz képest, hogy nem ismerjük egymást. Ez már egy jel. Beszélgettem vele, kérdezgettem az életéről, a családjáról, saját magáról, ő pedig készségesen válaszolt, és ami a legmegdöbbentőbb volt, mindenre őszintén felelt. Az aktáiból, és az adataiból rájöttem, hogy igen, semmiben nem hazudott, nem kertelt. Az alapvető kérdéseket „helyesen” válaszolta meg, ebből adódóan gondoltam rá, hogy lehetséges, hogy teljes körűen megbízik bennem.

Ostoba fiú.

Bár, mit gondoltam? 22 éves, nem túl idős. Naiv lehet, és szeretetre éhes, ha a családja nem törődött vele annyit, amennyit kellett volna. Elnézve a baráti körét, arról árulkodnak, hogy igen, az elnök fia bizony, egy érzékeny kölyök lehet, aki ki van éhezve a társaságra, és a szeretetre.

Talán egy pillanatra gondolkodtam el azon, hogy biztos én vagyok a megfelelő személy, akire ezt az ügyet rá kellene bízni? Persze, én akkor is simán megölném, ha megkedvelném, hiszen ez a munkám. A saját életemet pedig azért nem kockáztatnám, annyira ostoba nem vagyok.

Ha nem lennék képes megölni, és esetleg futni hagynám, másnap engem ölnének meg azonnal, majd végeznének vele is. Mindenféleképpen meg kell ölnöm, és meg is fogom, ez nem kérdéses. Csak valamiért úgy érzem a ma esti beszélgetés után, hogy lehetséges, hogy nem én vagyok erre a munkakörre a legmegfelelőbb.

Magam sem tudom, miért. Nem tudnám elmagyarázni a legkézenfekvőbb érvekkel sem. Nem menne. Csak érzem.

Érzem, hogy valami nem stimmel. Valami nem jó. Valami nem lesz jó. Valami fel fog borulni. Valami ki fog borulni…

Sajnos, Kim Namjoon vagyok. Aki soha nem téved, és a megérzései mindig bejönnek. Jelen esetben reménykedtem, hogy ne így legyen, és csak azért vannak különös érzéseim, és gondolataim, mert beszélgettem pár szót az áldozatommal. Nem szoktam. Ritkán kapok ilyesmi megbízást.

Esetek többségében nevet kapok, helyet, én pedig megyek, gyorsan megölöm, és kapom a lóvét. Persze, vannak ilyen feladataim is, de ritkák. Ritka, hogy egy fiatal fiút kell így kivégeznem.Holnapra remélem, hogy nem így gondolkodom majd.

Megráztam a fejem, és egy mély sóhajt hallatva, újra a kezembe vettem az aktáját, kihúzva az éjjeli szekrényem fiókját, majd átfutottam a szemeimmel újra.

Ha ma éjszaka dolgozott, gondolom holnap is úgy fog, vagy szabadnapos lesz. Ha szabadnapja lesz, nem fog dolgozni. Ellátogassak a kocsmába, vagy esetleg délután járjak egyet a lakása felé, és...

Elvigyorodtam.

Egy zseni vagyok!

~*o*~

Reggel, amint felébredtem, úgy szövögettem a kis tervemet, mint a pók a halovány, gyilkos hálóját. Gondosan és ügyesen, hogy sikerrel elkapjam a prédámat. Mindent ki akartam tervelni, úgy, ahogyan azt illik. Nem szeretném, ha nem venné komolyan a rosszullétemet. Annyira komolynak sem szabadna lennie, hogy orvoshoz vigyen, mert az ugye eléggé kellemetlen lenne. Azt kellett elérnem, hogy megsajnáljon, a lakásába vigyen. Ott felmérem a terepet, felmérem őt magát is. A viselkedéséről, és a szeretett, kedvelt dolgairól keveset tudok, a házában viszont sok dologra rálátásom nyílna.

Jobb, ha tudom, hogy számára ki fontos, ki a legfontosabb. Ki az, akiért képes lenne ölni is, mert az hasznos lehet a számomra, ha esetleg úgy alakulna a helyzet, hogy nem marad más, csak a kemény, kíméletlen fenyegetés. Hiszen ki tudja, mi, hogyan alakul. Nem akartam kockáztatni, és elbaltázni. Ha megtenném, az alvilágban rossz hírem lenne. Úgyhogy, kell a gondos, és ügyes terv. Mindent tudnom kell róla, és úgy, hogy ő közben semmit ne tudjon rólam. Ez megint nehéz lesz, tekintve, hogy az emberek ritkán nyílnak meg annak a személynek, aki titokzatos, vagy nem enged magából egy darabkányit legalább.

Természetesen, van kamu szövegem. Nem is én lennék, ha nem lenne. Viszont nem biztos, hogy be is veszi. Ha egy aprócska jelét is észre veszi annak, hogy hazudtam, mindennek vége lehet.

Szar feladat ez, de jó pénzt kapok érte, és igen jó hírnevet. Megéri.

Csak csináljam végig.

Apró vigyorral léptem ki az ideiglenes lakásom ajtaján, majd bezárva az ajtót, a zsebembe csúsztattam a kulcsomat, mély sóhajjal.

Remélem, hogy vérszomjas ölebe van, és ketté harapja a torkomat…

Elmosolyodtam a gondolatra, majd megeresztettem egy mély, szívből jövő sóhajt, és elindultam le a lépcsőházban, hogy kiérjek a panelépületből. Elsétálok a háza elé, és bevetem magam. Muszáj sikerülnie. Muszáj.

Annyiból szerencsétlen az ügy, hogy kénytelen leszek valahonnan kifigyelnem, mikor megy ki a házból, vagy mikor lesz kint az udvaron, hogy a tervem sikerüljön. Nem vetne túl jó fényt rám, ha esetleg valaki más rohanna hozzám, vagy mentőt hívnának…

Csak nem leszek olyan szerencsétlen.

A lakása előtt szerencsére találtam egy kis kávézót, ahová betérhettem. Az ablakon keresztül még figyelni is tudtam. Tökéletes hely arra, hogy megfigyeljem, mikor úgy adódik. Ennél nagyobb szerencsém nem is lehet már. A szemközti utcában egy kávézó… tökéletes.

Apró mosollyal az ajkaimon kortyoltam a kesernyés ízű kávét, miközben az ablakot szuggeráltam a tekintetemmel, figyelve, mikor lép ki a házból azzal a célzattal, hogy valami fontos teendőt végez el. Reméltem, hogy lesz ilyen. Nagyon reméltem.

Viszont, ha nem, az sem baj. Legalább találtam egy kis takaros helyet, ahonnan tudom figyelni a mozdulatait, ha esetleg kilép az utcára. Az még elég nagy szó, és elég nagy előrelépés is, úgyhogy annyira nem aggódtam. Ha nem is sikerül a tervem, de legalább valamit tudtam lépni az ügy érdekében.

Megeresztettem egy halk sóhajt, és újra a kávémba kortyoltam, ízlelgetve az ajkaim közt kavarodó keserédes nedűt, mikor láttam, hogy lassan kilép az ajtaján, egy hatalmas nagy döggel, pórázzal a nyakában. Azt hittem egy pillanatra, hogy kiköpöm a kávémat.

Hagyján, hogy az a dög mekkora volt! Hagyján! De még a lakásban is volt! Bent volt a házban! Ki a franc tart ekkora kutyát lakásban?!

Ki? Az áldozatom.

Láttam, hogy kuncogva, vagy mosolyogva ölelgeti a kutyáját, szorosan, az pedig végig nyalja az arcát. Pár pillanatra elfintorodtam. Hogy lehet valaki ennyire boldog? Komolyan, már a boldogság látványától is hányingerem van… hát még, ahogy vigyorog!

Felfordult a gyomrom. Határozottan rosszul éreztem magam. Azt hiszem, nem is kell sok színészi játékot bedobnom, elég, ha nézem a boldog jelenetet, már az is lebetegít eléggé ahhoz, hogy sírva fakadva össze essek az utcán.

Jó, beismerem, ez így elég bugyután hangzik.

Figyeltem még egy darabig, majd amikor észrevettem, hogy távozni készül, gyorsan lehajtottam a kávémat, és a pénzt az asztalomra téve, gyorsan felkaptam a bőrkabátomat, hogy kisiethessek a kávézó ajtaján.

Mikor kiértem, láttam, hogy épp sétálni készül a kutyájával, és nagy szerencsémre még nem indultak el.

Elvigyorodtam egy pillanatra.

Van egy jobb ötletem.

Tényleg egy zseni vagyok.

Csak sikerüljön.

Gyorsan szétnéztem az úttesten, és amint realizáltam, hogy nem érkezik semmi, sem jobb, sem pedig a bal oldalról, átrohantam az úttesten, majd a fiú háza előtt megálltam, figyelve, ahogy a pórázt rárögzíti a kutya nyakörvére.

Ha szelíd ez a dög, akkor bizony, bajban leszek. Persze, nem akartam, hogy megharapjon egy kutya, nem is akartam magamnak komoly sérülést szerezni, ugyanis annak kórház, vagy orvos lehet a vége, annak a végkimenetele pedig nem tetszene, elnézve, hogy nekem mi is lenne az eredeti tervem, ugye...

Gyorsan kell cselekednem, és ügyesen, hogy maradandó és súlyos sérülésem se maradjon, és a tervem is perfektül beváljon. Annyi volt a rizikó ebben az elképzelésben, hogy nem olyan gondosan megtervezett, és előfordulhat, hogy balul sül el, de kénytelen vagyok meglépni, mert ha úgy alakul, ahogyan azt szeretném... több lenne, mint tökéletes.

Létezik még olyan elvetemült bérgyilkos, mint én? Nem hiszem.

- Óh! Szia! - mosolygott Jungkook, mihelyst meglátott a kapuja előtt, majd széles mosollyal kinyitotta azt, és kilépett rajta. Természetesen, a kutyája már is vicsorgott, morgott felém. - Naaaaa… ne morogj – mondta a fiú, kicsit dorgáló hangon, kicsit megszorítva a nagy kutya pórázát, akit láthatólag nem foglalkoztatott sem a gazdája dorgálása, sem pedig a nyomatékosítás, miszerint megszorította rajta a nyakörvet, és a pórázát. Pórázát? Láncát!

Igazából, így közelebbről megnézve a kutyát, tényleg őrült vagyok. A legőrültebb a világon.

Elmosolyodva néztem a fiúra.

Megőrültem.

- Szia! Ó, de szép vagy! Mi a neved? - Leguggoltam a kutyához, és pont, ahogy terveztem. Nyújtottam felé a kezemet, a kutya pedig minden előjel nélkül a kézfejem után kapott. Az hagyján! Úgy belém mart, hogy azt hittem, összehugyozom magam.

Mint akibe villám csapott, a fenekemre estem, halkan nyüszítve, a jobb kézfejemet fogva. Elengedve a másik kezemmel a sérültemet, ránéztem. Szerencsére nem lett súlyos, egészen elfogadható. Pár fognyom látszik, egy-kettőből csordogál a vérem, de elmegy. Két hét minimum, és helyre jön.

Szerencsém volt, hogy a kutyája nem szelíd teremtés.

Jungkook viszont megijedt. Olyan sápadt lett, mint a fal, aztán vörös árnyalatba futott át az arca, kiguvadt szemekkel. Tányér méretűre nőttek a szempárjai, és szinte már láttam, ahogy könnyeznek is.

Jaj, egyem a szíved, drága... 

- Úr Isten! Ne haragudj! Jézusom! Basszus! - Annyira meg volt ijedve, hogy majdnem sírva fakadt. Toporzékolt, és teljesen kétségbeesett. Egyem a szívét. Ha nem fájna a kezem, és nem színlelném a „haldoklást”, legszívesebben elvigyorodnék rajta. Szórakoztató volt, mit ne mondjak. Csak a fájdalom… az nem esett jól.

- Nem vészes. Én voltam figyelmetlen. Nem szabad idegen kutyákat simogatni – mosolyogtam rá esetlenül, a földön ülve, fogva a kissé vérző kezemet.

- E-egy perc és jövök! M-maradj itt! - Dadogott, miközben a fülsüketítően ugató kutyáját a láncánál fogva próbálta az udvarban elkerített kis kennelbe húzni. Szegény kutya, nehezen adta magát. Végig vissza-vissza fordult felém, vicsorgott, ugatott.

Ejnye, de rossz kutyus. Nem hallgat a gazdira. Ejnye-ejnye.

Azt hiszem, nem szívlel. Hát igen. Talán a kutyák tényleg megérzik, ki milyen szándékkal jön a gazdihoz. Még régen, egy magazinban olvastam, hogy elvileg a kutyák megérzik a bajt, és azt, aki bajt hoz. Ezt elnézve, talán igaz lehet.

- Ne haragudj! Annyira sajnálom! - A fiú nagyot nyelve kuporodott le hozzám a földre, majd a kezébe vette a kezemet. - Orvoshoz kellene menni vele…

- Dehogy! Harapott már meg kutya – nevettem színlelten. - Csak meg kell mosnom, kitisztítani, és kész. Egy kis harapás, nem lesz belőle baj – mosolyogtam, feltápászkodva a földről. - Haza megyek és lemosom, semmi gond – mondtam, kedves arckifejezéssel.

Nagy szemekkel bámult rám, én pedig elfordultam tőle, hogy elinduljak hazafelé.

3… 2… 1…

- Ne! Várj! - Már épp elindultam volna, mikor megszólalt. Hangját hallva, elvigyorodtam, és mikor felé fordultam, kedves mosolyra váltottam a szám gunyoros görbületét. - Gyere. Lemosom neked és kitisztítom. Bár, nem vagyok a legjobb ilyesmiben, de ez a legkevesebb, amiért Candy megharapott – mondta halkan, bűntudattal a hangjában.

Magamban legszívesebben ujjongtam volna. Sokkal jobban sült el a dolog, mint ahogyan azt eleinte terveztem. Még neki van lelkiismeret-furdalása, és még ő érzi magát rosszul, amiért én meggondolatlanul a kutyája felé nyúltam, és az teljesen jogosan belém kapott. Tökéletes.

Erre csak az az egy szó létezik: tökéletes.

Ennél jobban azt hiszem, nem is alakulhatott volna a dolog. Ha jobban belegondolok, egy szimpla rosszullét az utcán nem váltott volna ki belőle ilyen heves érzelmeket. Maximum csak segített volna, mert emberi kötelességének érzi, hogy egy bajba jutotton próbáljon segíteni. Így ezerszer jobb. Sokkal, de sokkal sikeresebb a helyzet.

- Nem akarok a terhedre lenni – mondtam halkan, kedves mosollyal. Jobb, ha kicsit kéretem magam. Azonnal nem lehet igent mondani egy ilyen ajánlatra, mert talán gyanút fog.

- Ugyan! Az én hibám részből, hiszen szólhattam volna… bár, nem értem. Sosem harapott még meg senkit – mondta ijedten. - Főleg nem így – mondta halkan, remegő ajkakkal.

- Nem a kutya hibája, nem is a tiéd. Én közelítettem felé. Gondolhattam volna, hogy egy dobermann nem barátságos jószág – mosolyogtam, esetlenül, a kezemet fogva.

Szegény fiú, mindjárt megsajnálom, olyan esetlenül néz rám.

Annyira tökéletes az egész. Ennél jobban nem is alakulhatott volna.

- Kérlek, hadd tegyem jóvá, csak egy kicsit – mondta halkan, könyörgő szemekkel. Elmosolyodtam, de belül inkább eszelősen vigyorogtam volna.

- Rendben, de csak akkor, ha nem vagyok a terhedre. Nem akarok kellemetlenséget – mosolyogtam lágyan, mire megrázta a fejét.

- Ugyan. Az én felelősségem, ha a kutyám megharap valakit. Gyere! Kimosom a sebed, lefertőtlenítem, és… meghívlak egy teára – motyogta, miközben elkapta az ép kezemet, és lassan elkezdett behúzni az udvarába.

Tökéletes. Csak ezt tudom magamban ismételgetni.

Ahogy elhaladtunk a kutya kennelje mellett, elvigyorodva néztem a kutyusra, aki a Candy névre hallgatott, majd rákacsintottam. Rögtön vicsorogni kezdett, és szinte láttam, ahogy befeszül minden izma. Szerintem képzeletben már rég széttépte, és átrendezte a csinos pofimat.

Megharaptattam magam egy dobermannal. Őrült vagyok. De őrült zseni.

- Candy! Fejezd be! Ahj, nem tudom, miért ilyen… basszus – sóhajtotta, majd elengedte a kezem, és elővéve a kulcsait, babrálni kezdett a kulcsával, és a zárral, kicsit zavartan, remegő kezekkel.

Elvigyorodtam magamban, újra és újra.

Ha tudná, hogy a kutyája cselekedett helyesen, és ő a világ legmeggondolatlanabb tettét hajtotta végre azzal, hogy beengedett a lakásába… már is értette volna, miért harapott meg a kis… nagy Candy.