Wolf - YoonSeok (1/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Később bromance, Yaoi

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Igazából ez a történet olyan, mintha pár régebben írtat gyúrtunk volna össze, kissé felturbózva. Valahogy a gyengéim/ink az ilyen dolgok. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! ^^
(Mostanában biztosan csak a közös történetekből lesznek folytatások, mert valahogy egyikünknek sincs energiánk (főleg nekem [Nana]) folytatni a sajátokat. :ccc Persze, a közösekből lesznek új részek, azok valahogy könnyebben, gördülékenyen mennek. Remélem, megértitek és ne haragudjatok miatta! ><)

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Yoongi

Megeresztettem egy mély sóhajt, miközben a sűrű, havas erdőben sétáltam. Az állatokat próbáltam megfigyelni, természetesen, messziről, egy kamera segítségével, de azon a napon nem volt túl nagy szerencsém, ugyanis csak pár mókust és jávorszarvast véltem felfedezni, semmi mást, pedig mélyen reméltem, hogy valami különlegességet is találni fogok, esetleg egy medvét, vagy farkast, amikről képet is készíthetek. Persze, tudtam, hogy ez elég veszélyes lenne, hiszen egy farkas, vagy egy medve akármikor elkaphat, még csak esélyem sem lenne menekülni, azonban egy olyan embert, mint én, ez a legkevésbé sem érdekelt.

Csalódottan indultam vissza a kis kunyhómba, amit egy évre béreltem itt ki, Alaszkában. Nem szándékoztam sokáig maradni, egyszerűen csak mindent meg akartam figyelni, az állatokat, a növényeket, az élővilágot, de egyelőre nem sok mindenre jutottam az itt töltött egy hónapom alatt. Elméletileg állatorvos lennék, vagyis, az is vagyok, most a helyi lakosok hozzák hozzám rendszerint a kedvenceiket, én pedig el is látom őket, hiszen itt, ezen a vidéken nem nagyon volt erre szakosodott embert, én pedig örömmel végeztem a dolgomat. Legalább némi pénzhez is jutottam, hiszen valamiből élnem kellett még ez alatt az egy év alatt is. Hoztam magammal pénzt bőven, nem arról volt szó, de így a legjobb, legalább biztosan kihúzom egy évig, aztán otthon mehet tovább a soha véget nem érő hajtás. Örültem az ittlétemnek, attól függetlenül is, mennyire szerencsétlen voltam ebben az időszakban, mert ha mást nem is, de legalább tudtam pihenni, a munkámra összpontosítani, az állatokra, a világra – már, ha láttam egyáltalán egyet is.

Nem vagyok egy telhetetlen ember, hiszen a jávorszarvasok, az őzek is rettenetesen gyönyörű jószágok, ahogy egy-egy különleges madár, csak az izgalom. Az hiányozna nekem... a hihetetlen, eszméletlen izgalom, amiben soha nem volt még részem. Olyan unalmas, egyhangú élettel rendelkeztem, amilyen azt hiszem, nagyon keveseknek volt; suli, suli, suli, munka, munka, munka, továbbképzés, munka, továbbképzés, munka. Nem volt tulajdonképpen senkim a szüleimen és a két testvéremen kívül, talán csak egy baráttal rendelkeztem, akit igazán annak mondhattam, viszont ezt köszönhettem megint csak saját magamnak. Gyűlölöm az embereket, egyszerűen hányingerem van a fajtánk 99,9%-ától. Gyakran kellett pszichiáterhez is járnom, ugyanis a körülöttem élő emberek szerint ez a látásmód egyáltalán nem volt normális, de én tudtam, hogy nem pszichés betegségem van, hanem egyszerűen csak ilyen beállítottságú vagyok. Jobban mondva, inkább az állatok, mint az emberek. Inkább végzem egy tigris karmában, minthogy a legjobb barátom, vagy a szeretőm döfjön kést a hátamba. A tigris legalább gyönyörű, fenséges jószág, míg az emberek... Inkább nem is kommentálom.

Szóval, olyan magányos voltam, mint egy farkas – bár, ez a mondás nem helyén való, hisz a farkasok többsége családban, klánban él. Én viszont szerettem ezt, szerettem minden időmet, minden energiámat magamra, vagy a szeretett állatokra fordítani, akik legalább úgy szeretnek, vagy gyűlölnek, ahogyan valójában érzik. Nem képmutatók, őszinte a tekintetük, még a vérszomjasoknak is, hiszen mit lát az ember, ha egy farkas meg akarja támadni? A vért, a halált, a vadászösztönt, azt, hogy most bizony, meg fog enni, elevenen. Nem hazudnak, igazat mond minden állattekintet.

Lassan a szőkés tincseimbe vettem az átfagyott, vöröslő, lilás árnyalatú ujjaimat, miközben kipréseltem ajkaim között a levegőt, ami halvány fehér formában meg is mutatta magát, majd elillant, ahogyan az megszokott. Épp átvágtam volna egy tisztáson, ahol remélhetőleg nem esik bántódásom, mikor megtorpantam. Egy gyönyörű, hófehér alaszkai farkast találtam magamtól körül-belül három méterre. A földbe gyökereztek a lábaim, eltátottam az ajkaimat és rögvest elő is akartam kapni a fényképezőmet, de amint az arcom elé emeltem azt, kiszúrta a szemem valami: vértócsa. Azonnal összevontam a szemöldökömet, és elengedve a nyakpántos készüléket, vettem a bátorságot, hogy odamerészkedhessek a jószághoz, s mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy éppen csak pihegett. Nyelnem kellett egy nagyot, mikor testközelben álltam mellette, s megkerülve elé vágtam. Akkor vettem észre, milyen súlyos sebet szerzett a nyakánál, és az oldala egy-egy részén. Rögtön éreztem, hogy alfa hím volt, hiszen izmos, rendkívül gyönyörű testfelépítéssel rendelkezett, egyszerűen olyan volt, mint egy csoda, és gyanítottam, hogy valamelyik hím fellázadt ellene, majd ahogyan az lenni szokott, a többi farkas a segítségére sietett, hátha le tudják verni az alfát, és ahogy elnéztem, ez sikerült is. Épp csak azt nem tudtam, miért akarták ennyire leváltani, hiszen a vak is láthatta, mennyire izmos, erős felépítése volt, és még fiatalnak is tűnt. Általában az idős farkasokat taszítják ki, persze, vannak kivételek, mint mindig.

Hosszas elmélkedésem után a hóba térdeltem, egyenesen az állat mellé, s minden félelmemet leküzdve, lassan a bundájába préseltem az ujjamat, egyenesen a marja felett. Éreztem, milyen lassan és szaggatottan vette a levegőt, amibe a szívem majd' belesajdult. Végig néztem a gyönyörű, hófehér pofáját, a hatalmas füleit, egyszerűen... egyszerűen káprázatos, és azonnal bevillant: Nem hagyom meghalni.

A kis táskámat magam mellé pakoltam, amiben kötszereket, egyéb kellékeket hoztam magammal – ha túrázni megy az ember, nem árt, főleg akkor nem, ha ilyen veszélyes, erdős részre lép be, ahol bármikor lecsaphat rá akármi. Kivettem belőle a fertőtlenítőt, majd a kötszereimet, és amit tudtam, nagy nehezen elláttam ott helyben, viszont a megfelelő felszereléseim nem voltak nálam, jó pár sebét össze kellett volna varrnom, amellett gyanítottam, hogy a bal mellső lába eltört, eléggé ki volt csavarodva, de lehet, hogy csak egy nagyon durva ficamról volt szó, azonban rájöttem, sajnos röntgen nem volt nálam, és a legközelebbi állatorvos, ahol megfelelő szerelések vannak, egy mérföldre volt innen – ráadásul biztosan nem vizsgált volna meg egy farkast. Állatmentőket is szívesen hívtam volna, de mire idejönnének, meghalna a jószág.

Nagy nehezen a felületes, egyéb sérüléseket elláttam, majd felkelve, azon morfondíroztam, hogyan vigyem a kunyhómba, hiszen a hátamon nem fért volna el. Csettintettem párat a nyelvemmel, majd utolsó elkeseredettségemben elővettem a táskámban lévő kötelet, és nagy nehezen, ahogy tudtam, körbe kötöttem a mellső lábai mögött, ott, ahol nem volt feltehetőleg sebe. Nem tudtam mást csinálni, húznom kellett magammal ahhoz, hogy el tudjam vinni ideiglenes otthonomba.

Iszonyatosan nehéz volt, tömör izom, ami részben rettenetesen lelassított, ugyanis jó fél óránként meg kellett állnom kifújnom magam, nehogy esetleg a fáradtságtól essek össze, mert akkor nem csak a farkas, hanem én is itt halok meg, a jéghidegben, mire magamhoz térnék.

Talán másfél óra elteltével, vagy talán kettő, de elértem a házat, s mikor már az ajtónál álltam, megörültem, mennyi mindenre is képes vagyok, pedig nem vagyok sem egy erőbajnok, sem egy magassági rekorddal rendelkező egyén. – Nem sokáig örültem sikeremnek, hiszen tudtam, sérült farkas van a hátam mögött, így amilyen gyorsan csak lehetett, be is húztam a házba, egyenesen a nappaliba, majd levettem magamról a kabátomat, a bakancsomat, és azonnal a kis szobámba indultam, ahol tartottam a fontosabb dolgaimat egyéb húzósabb műtéthez. Mikor visszaértem a farkashoz, egyre inkább úgy tűnt, nem stabil az állapota, így nem foglalkoztam érzéstelenítéssel, csak nekiláttam. Felvágtam a sérüléseit, kicsit bemetszettem, kellőképpen kitisztítottam, annyira, amennyire kellett, majd össze is varrtam őket, s ahol egyéb súlyos, zúzódásokat találtam, ott sajnos le kellett szednem a szőrét, és alaposan bekennem kenőccsel, hogy mihamarabb lehúzódjon - meglepődtem, mekkora bundája volt, hiszen ott, ahol levágtam a szőrét, pár simítás után nem is látszott annak a helye.

Legutoljára a lábát hagytam, ami elég csúnyán ki volt fordulva, viszont már lehetőségem nem volt, ahogy tudtam, a helyére illesztettem a lábát, majd amikor tapintásra jónak tűnt, s úgy véltem, így összeforr a csont kellőképpen, be is gipszeltem azt. Mikor mindent elvégeztem, megtörölgettem alkarommal izzadtságtól áztatott homlokomat, majd pár injekciót is beadtam neki: gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító, egyéb dolgok, amik ilyenkor kellenek, majd egy mély sóhaj kíséretében, fáradtan felálltam, nyújtózva egy nagyot. Vérben úsztam, és nem csak én, a nappali is. Megtettem minden tőlem telhetőt, de még így sem voltam biztos abban, hogy túléli. Rengeteg vért vesztett, nehezen lélegzett, szóval... csoda lesz, ha ezt átvészeli, én azonban reménykedtem.

A másik gond az lenne, ha tényleg túlélné, ugyanis akkor biztosan rám támadna. E gondolat után elhúztam az ajkaimat, kissé megköszörülve a torkomat. Hát, azt hiszem, sűrűn fogom benyugtatózni addig, amíg nem épül fel, aztán... aztán majd kirakom. Minden reggel és este egy erős nyugtató, ha túléli, akkor nem fog rám támadni, csak fel kell készülnöm rá, hogy amint ébred, be kell neki adnom.

Veszélyes vállalkozás ez. Nagyon veszélyes...

Hoseok

Eddig azt hittem, hogy az életem sosem kerülhet veszélybe, hogy nálam rosszabb teremtmény nem létezik a Földön. Mindig is azt hittem, hogy erősebbnek születtem, mint a többi farkas, akik alattam voltak rangban. Mondhatnám azt is,hogy söpredékek, csak ugyebár a falkádra nem mondhatsz ilyet, bár most azt hiszem, hogy meggondolom, ugyanis így még sosem árultak el engem. Főleg úgy, hogy az egyik legjobb barátom tette ezt, a többiek pedig akiket családtagnak tekintettem, követték őt és a halál szélére juttattak hegyes, éles fogaikkal, amiket a bőrömbe vájtak, több helyen is, hogy lassú, szenvedő halált haljak azzal, hogy kivérzek. Nem hittem volna, hogy Joon ilyet fog tenni, hogy ő fog ellenem fordulni és lázadást szítani a többi, kis tudatlan farkasnál is. Alfa voltam, én adtam menedéket a söpredékeknek, én akadályoztam meg, hogy bármi bajuk is legyen, de úgy néz ki, hogy ez a hála annak, hogy ilyen jószívű voltam a saját fajtámmal. Persze, tudtam, hogy előbb-utóbb lesz olyan farkas, aki megfoszt a trónomtól, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindezt Lee Joon teszi, aki a legjobb barátom volt. Vele nőttem fel, vele jártuk meg a legjobb és a legrosszabb utakat is, de mindhiába. Fáj ez a tudat, hogy végleg egyedül hagyott az utolsó óráimra, amiket nem tudom, hogy miként éltem túl, hiszen még képes vagyok gondolkodni, ami bizonyítja, hogy élek és lélegzek.

Egy hatalmas szusszantás kíséretében nyitom ki jég-kék szemeimet, hogy megtudhassam, mi is történt velem, ugyanis nem fázok, nem reszketek a saját vérembe fagyva, nem hallom a hűvös szellő rideg zúgását és a fák csontos ágainak súrlódását, ahogy összeérnek. Tekintetem körbevezetem a kis helyen, ahol épp fekszem. Puha szövet van alattam és egy puha pléddel vagyok betakarva, ami megvéd attól, hogy még jobban összefagyjak az alapból meleg szobában.

Hol vagyok? Mi ez a hely? Hogyhogy élek még?

Annyi és annyi kérdés fut át az agyamon, de egyszerűen nem tudom rájuk a választ. A bal mellső lábam rettenetesen fáj, egyszerűen mozgatni is alig bírom, pont azt, amire Joon harapott rá. Éreztem, ahogy fogai átharapják a húsomat, majd ketté roppantják a csontomat. Az emlék hatására megremegek, majd óvatosan a hasamra fordulok, hogy fel tudjak állni, csakhogy hamar egy halk nyüszítésbe torkollik ez az egész, hiszen ahogy ránehezednék a mancsomra, a fájdalom intenzív és borzalmas. A testembe hatoló többi fájdalmat már meg sem említem. Nem tudom, hogy van-e olyan porcikám, ami ne fájna.

– Hát ez meg...? – hallok meg egy hangot, így a hang irányába fordítva bal fülemet, abba az irányba is nézek, mígnem megpillantok egy embert, aki hatalmas szemekkel néz rám.

Mi a fenét keresek én egy emberél?!

Azonnal vicsorítok felé, hiszen a fajtámra az ember a legnagyobb fenyegetés. Egy medvével is simán elvagyok, de egy ember. Egy ember maga a halál számomra, tekintve, hogy a bundánk és a trófeájuk miatt már sportból és szórakozásból ölik meg a fajtánkat.

– Hé, nyugi-nyugi – mondja halk hangon, ahogy elkezd közeledni felém, azonban én nem tágítok az agresszív magatartástól, hiszen ha itt maradok, biztos, hogy nem élem túl. Ki tudja, hogy mi miatt tart itt? Ha be is hozott a hűvös levegőről, ha el is látta a sérüléseimet, nem bízom benne. Ha nem enged ki, darabokra tépem.

Yoongi

Nem gondoltam volna a legmerészebb álmaimban sem, hogy ez a farkas idő előtt fel fog ébredni, hiszen akárhonnan is néztem, nagyon súlyos sérülésekkel lett megáldva, így egyenesen esélytelennek tűnt az, hogy esetleg pár napon belül felébredjen. Nem voltam elég szemfüles, már pár órával ezelőtt be kellett volna adnom neki a lórúgás nyugtatót, de ezt azt hiszem, most rendesen elcsesztem és ha nem vigyázok magamra, biztosan egy farkas friss eledeleként végzem. Hatalmasakat nyelve álltam meg az ajtóban, miközben kitártam magam elé a kezeimet, hogy valamelyest védjem magam, hiába tudtam, ennek semmi lehetősége nem lenne, mert ez a példány még ilyen súlyos sérülések mellett is szempillantások alatt végezne velem. Kifinomult vadászösztönökkel volt megáldva, rendkívül jó helyzetfelismeréssel és annyi izomzattal, ami elég ritka volt közöttük is. Jogosan tartottam tőle, de mit tenni nem tudtam, ugyanis, ha megpróbáltam volna egy injekcióval közelíteni felé, biztosan leharapta volna a kezemet, még ilyen állapotban is. A beszédet valószínűleg nem érti, így hiába szóltam volna hozzá nyugtató, biztató szavakat, valószínűleg nem értette volna, még csak a hangsúlyból sem, amit a kutyák értenének normális esetben, mert ő nem egy kutya, egy házi öleb volt, hanem egy kifejlett farkas.

Bajt hoztam a nyakamra, megint.

Ötlet híján viszont kénytelen voltam a társalgásra fanyalodni, hiába tudtam, nem fogja megérteni, más választásom nem volt. Nem fordíthatok neki hátat, mert akkor egyenes prédává válok, szóval vagy erélyesebb leszek nála, vagy megmutatom neki, hogy talán velem nem érdemes kezdenie, vagy megpróbálom valahogy megértetni vele, én épp nem bántani, segíteni akarok rajta.

Ezt egy farkassal mégis hogyan lehetne? Épp ez az, sehogy.

– Nem bántalak, ígérem! – A jeges íriszeibe néztem, amik úgy csillogtak, akár a frissen hullott hó, és legalább annyi borzongást és félelmet is váltott ki belőlem, ezeket azonban amennyire csak tudtam, elnyomtam, mert ha a félelem minden szikráját kimutatom felé, biztosan a nyakamnak esik. – Segítek! – Magabiztosan beszéltem, hiába sejtettem, hogy ez nem lesz ez esetben elég. Lassú, óvatos léptekkel próbáltam megközelíteni a farkast, finom és lágy, mégis erélyes, határozott mozdulatokkal, hogy érzékelje, nem bántom, de elég határozott vagyok ahhoz, hogy ledöntsem a lábáról. Talán, talán sikerül ezt elérnem, mivel a falkája valószínűleg kitagadta, egy farkas pedig nem sűrűn támad rá másra, hiszen ők mindig csapatban dolgoznak.

Finoman nyúltam a pofája felé, azonban még mindig vicsorgott, így hosszú pillanatokra elgondolkodtam, tényleg érdemes-e megpróbálnom, de jobb ötlet híján ezt kellett tennem. Míg lassan megközelítettem, másik kezemmel a hátam mögött lévő, kanapén pihenő nyugtató injekcióért nyúltam, ami igen nehéznek bizonyult így látatlanból, de még így is sikerült megkaparintanom. A farkas szüntelenül vicsorgott, éles, hegyes fogait elővillantva, miközben a szemeibe nézett, s abban a pillanatban elkapta az alkaromat, de nem voltam rest, rögtön a nyakába, a bundájába szúrtam az injekciót, mire erősebben kapott rá a kezemre. Hangos, éles kiáltást hallattam, miközben a padlóra estem, egyenesen a fenekembe, a tűt azonban sikeresen bőre alá szúrtam, majd be is adtam neki a benne lévő erős nyugtatót. Viháncolt, erősen ellenkezett, de mikor elengedte alkaromat, halkan felnyöszörögve öleltem magamhoz, a farkas pedig a fejét rázva próbálta feldolgozni, hogy éppenséggel megszúrtam. Még jó ideig csak viháncolt, amennyire tudott, de egy idő után kénytelen volt a fáradtságtól, és a gyógyszer hatása miatt elborulni, hasra feküdni, úgy nézni rám.

Halkan pihegtem, halvány mosollyal az ajkaimon, miközben a vérző kezemet néztem, majd a farkasra emeltem a tekintetemet, kihívóan.

– Erőfölényben vagyok! – mondtam, lassan feltápászkodva a földről, ép kezemmel fogva a másikat. – Itt én vagyok az alfa, és nem te! – néztem rá, mire csak felnyüszített, elpillantva rólam. Mintha értené.

Hoseok

Zavartan nézek arra az emberre, aki hamar a földre parancsolt, mint egy kis ölebet, a keze árán is, amit Istenesen elkaptam, még így sérült állapotomban is. Aztán, még ahogy így kiütött, elég durva. Tény, hogy ez a hely nem az én területem, nem az én természetes élőhelyem, ahol azt csinálhatok, amit csak akarok, de az alfaság bennem van, ez van a véremben, hogy mindent és mindenkit az uralmam alá hajtsak. Legyen az ember, vagy farkas, vagy akármi. Azonban, sérülten nem így megy ez. Ha nem lennék ilyen gyenge, hamar darabokra szedhettem volna, de hát nem úgy jött össze, ráadásul még el is kábított, hogy véletlenül se tudjak még csak mozogni sem. Fáradt szemekkel nézek vissza rá, miközben ő halkan pihegve néz engem, ahogy ellátja a saját sebeit.

– Ne nézz így. Ez az én területem, tartsd tiszteletben – szólal meg, de én csak lelapítom a füleimet, majd megejtek felé egy vicsorgás-félét, hogy ezzel is kifejezzem a nemtetszésem. Amíg az én erdőmben van, nem lesz semmi az ő területe. Halkan felszusszantok, aztán fejem is lehajtom a földre, miközben szemeim is úgy ragadnak le, mintha mázsás súly lenne rajtuk. Nem akarok elaludni, nem akarom figyelmen kívül hagyni azt, amit csinál, vagy amit csinálna. Még is, nem sikerül ellenállni ennek a szernek, ami hamar átrepít az álmok földjére.

A következő kép, ami fogad, hogy ugyan ott vagyok, ugyan azon a puha szöveten pihenek egy pléd társaságában, ami továbbra is rajtam terül el. A szoba sem változott, azonban az ember nincs sehol. Csoda, hogy még élek. Egy nagy szusszanás kíséretében, nehezen ugyan, de lábra emelkedem és a bal mellső mancsomat a levegőben tartva próbálok elbotorkálni az ajtóig, mígnem hirtelen visszaránt valami a nyakamnál fogva, erősen a torkomnak feszülve, amitől abban a pillanatban azt hiszem, hogy megfulladok. Hatalmas szemekkel nézek hátra, ami azt mutatja, hogy az egyik tartógerendához láncolt, mint egy koszos kutyát.

Az a rohadt kölyök!

Morogva szitkozódom, miközben rángatom a láncot, hátha balfaszul oldotta ezt meg, hátha megadja magát ez az egész, vagy hátha ki tudom bújtatni fejem a nyakörv fogságából. Még is, hiába rázom magam, hiába rángatom ezt a szart, egyszerűen nem adja meg magát. Mérgesen fújtatok egyet, ekkor meghallom, ahogy nyílik az ajtó és ő lép be a szobába. Kis szemét!

– Nocsak, felébredtél? – mosolyodik el, miközben végig mér, tetőtől-talpig. – Egész jól nézel már ki, sokat gyógyultál – mondja halkan, azzal kisétál a szobából, majd egy tányérral a kezében tér vissza. Amint megérzem az étel illatát, érzem, hogy a nyál összefut a számban, hiszen ki tudja már, hogy mióta nem ettem. – Tessék, egy kis étel – mosolyogja, miközben közelít felém a tányérral, amitől azonnal "felébredek", miszerint még mindig nem bízhatok benne. Ösztönömből adódóan, újra vicsorítok, morgok, mígnem három lábon felé bukdácsolok, amilyen gyorsan csak tudok, így ahogy épp leteszi a földre a kaját, fogaimmal újra a karja felé kapok, amit ha nem húzna el időben, jóval erősebben elkapnám, mint a múltkor. Még, hogy alfa. Ez nem alfa, csak egy beképzelt idióta. Egy alfa nem fél! Ezt pedig haragos tekintetemmel a tudtára próbálom adni, hátha nem olyan hülye, hogy ne fogja fel az üzenetem.