Halálos maximalizmus - Suga, Jungkook (+12!)

Cím: Halálos maximalizmus
Alkotó: Nana, 

Hossz: oneshot

Besorolás: +12

Műfaj: Bandfic

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; 

Összefoglalás: Hoseok, Namjoon és Yoongi bent maradnak éjszaka, hogy egy zenei alapra szöveget írhassanak, azonban Hoseok és Namjoon visszatérnek otthonukba, ugyanis elfáradtak, nem fogott az agyuk, Yoongi természetesen maradt, hogy megírja a számot, amit szeretett volna. A szavak viszont nem jöttek, képtelen alkotni, dühében pedig eldönti, hogy hajnalra meg fogja írni, amit akart, s ezen elhatározása közben indult el, hogy kávét vegyen magának, azonban nem ő az egyetlen, aki fent maradt az éjszaka, hogy többet csikarjon ki magából... 

Hozzáfűzés: Hjaaaj, mostanság megint ellustultam/lustultunk, de azért néha-néha megpróbálok/unk valamit alkotni. :) Habár ez nem yaoi történet, nincs benne semmi extra, inkább barátság van a középpontban, probléma megosztás. :)
Remélem, ettől függetlenül tetszeni fog nektek. :)
(Biztos lesznek benne hibák, csak nagyjából futottam át, de holnap még mindenképp átnézem. :))

Yoongi hatalmasat nyújtózott, közben pedig egy erőteljes, mély nyögést hallatott, ahogy összeszorította a szemeit a székén ülve. Namjoon és Hoseok legalább annyira voltak elfáradva, mint a székben ülő férfi, így ők is fáradt nyögéseket, sóhajokat eresztettek meg. A próbájuk végezte óta a stúdióban ültek, hogy összeüssenek egy ütős szöveget a zenei alapjukra, azonban egyiküknek sem volt kézzel fogható ötlete, így nehezen ment a munkának ezen része, ráadásul a türelmetlenségükből adódóan csak még nehézkesebben haladtak.

– Gyerekek, mára legyen ennyi. Hajnali kettő van, ideje lenne lekoccolni – szusszantotta Namjoon mély hangján, miközben felállt a székéből, a hajába futtatva ujjait, finoman megrendezve lágy, szőke tincseit. Hoseok és Yoongi rögtön leaderükre néztek, kissé elhúzódott ajkakkal. – Ti maradhattok, ha akartok, de holnap is kelni kell. Ha nem pihenünk naponta minimum négy, vagy öt órát, csak még nehezebben fog menni – szusszantotta a férfi, elkapva a székének háttámlájára akasztott kabátját. Hoseok félszegen bólintott, a plafonra meredő tekintettel, már-már belátva, hogy az idősebbnek talán igaza lehet, hiszen ha nem pihennek eleget, még annyira sem megy majd nekik a szövegírás, mint kellene.

– Vettem az adást, akkor lépjünk. – Hoseok mondandója végén nyomatékosította a szavakat tetteivel, ahogy felállt a székéből, felvéve annak karfájára fektetett kabátját. Yoongi megforgatta a szemeit, rögtön eszébe jutott, hogy igazából mindkettejük közül ő az, aki imád aludni, de még az alvást is képes feladni egy-egy szám megszületésére. Nem, mintha ők, vagy a többiek ezt nem tennék meg, de ilyen helyzetekben mindig úgy gondolta, hogy ő sokkal többet képes dolgozni, fáradozni, pedig talán nem így volt. – Jössz? – kérdezte Hoseok megvont szemöldökkel, már az ajtóban állva. Namjoon időközben elhagyta a szobát, és már az ajtó melletti falnak támaszkodva várta társait, hogy ők is kövessék.

– Én még maradok, majd találkozunk. Lehet, hogy bent alszom – vont vállat Yoongi, felhúzott térdekkel, amiket az íróasztalának szélének döntötte, kényelmesen elülve székében, combjaira fektetve a füzetét, az összefirkált papírlapot nézve mereven.

– Jó, de pihenj azért. Jó éjt – eresztett meg Hoseok egy apró mosolyt, mire Yoongi legyintett a kezével, jelezve, hogy menjen és ne a lelkére próbáljon hatni. Hoseok apró mosolyt megeresztvén csukta be maga mögött az ajtót, hogy a lakhelyük felé vegye az irányt Namjoon társaságában.

Yoongi aprócska, kelletlen nyögést eresztett ki ajkainak résén át, majd az egér gombjával klikkelt egyet, elindítva a zene alapját, majd hümmögve az ajkainak döntötte a tollát, a megfelelő szavakat keresve a fejében, amik ebben az esetben nem akartak megmutatkozni. Ütős, kemény szöveget akart, de valamiért, valamilyen úton-módon csak nyálas, romantikusabb részek jutottak eszébe, amik egyaránt bosszantották és keserítették el, ugyan is úgy érezte, hogy az utóbbi időben már túl sűrűek az olyan szövegek, zenei alapok, amik kissé rózsaszínesebbek a kelleténél.

Idegesen ciccegett egyet nyelvével, miközben a szemhéja megrántott, majd egy dühös szusszantást hallatva indított újra a zenét, meg-meg remegő ajkakkal. Azonban a szöveg nem akart összeállni. Pár szót, vázlatot levésett, miről is szeretne konkrétabban „beszélni”, de valahogy nem sikerült összeállnia. Hosszú-hosszú percekig szenvedett és szerencsétlenkedett egy magában, s amint az óra megütötte a hajnali hármat, idegesen felhúzta felső ajkát.

– Faszom az egészbe! – szisszent fel, odébb dobva a füzetét, a tollával együtt. Indulatosan kapcsolta ki a zenét, majd az egér mellett lévő pénztárcájára csúszott a pillantása. Akkor pedig elhatározta, hogy most le fog menni az automatához, vesz két, vagy három kávét, és mire a társai ide érnek hét órára, biztos, hogy egy eszméletlen jó számot fog összekovácsolni. Ezen elhatározással kapta el a pénztárcáját, majd egy mély szusszantás kíséretében állt fel helyéről, s indult meg az ajtó felé, hogy tervét véghez vigye.

Egymagában pufogott a folyosón. Habár ment a világítás, elég elenyésző volt, mondhatni, hogy csak gyengén pislákoltak a fények, hiszen ilyenkor egész kevesen voltak bent a cégnél, ő azonban ilyenkor szeretett a leginkább dolgozni. Ilyenkor általában kellőképp üres, mégis elmélkedős hangulat tört rá, kivéve azon az éjszakán, ami frusztrálta és dühítette. Általában akkor jön az ihlet, a hihetetlen, elkaphatatlan pillanatok sokasága.

Idegesen szelte lábaival a távolságot, miközben egyre inkább hergelte magát azon, hogy nem ment neki a szövegírás, azonban ahogy elhaladt a próbatermük előtt, meghallotta a cipőtalpának bosszantó hangját, ahogy a parkettán súrlódott. Összevonta szemöldökeit, majd kissé zavartan nézett az ajtó felé, értetlen pillantásokkal. Mikor végeztek a próbával, emlékei szerint a rap-lineon kívül mindenki visszament az otthonukba, hogy kipihenhessék a nap fáradalmait.

Zavartan lépett az ajtóhoz, hallotta, hogy valaki zihál bent, és nyöszörög.

Egy ideig még várt, úgy gondolta, nem kellene rögtön rátörnie, akármelyikük is tartózkodik a teremben. Hallgatózott, a falapnak döntve fejét, fülelt, miközben a plafonra meredt a tekintete és néha elhümmögte magát. Hallotta a lépteket, majd pár kattanó hangot, később pedig meghallotta, hogy halkan felcsendült a Danger. Kikerekedett, meglepett szemekkel nézett maga elé, értetlenül. Persze, evidens volt, hogy minden számukat elpróbálják egy-egy alkalommal, azonban nem a Danger volt az, amire mindannyiuknak rá kellett volna gyúrniuk, így nem értette, hogy akárki is van bent, miért a Dangert próbálja.

Zavartan pislogott, miközben teóriákat formált az agyában arról, ki lehetett bent. Először Seokjinre gondolt, azonban elvetette az ötletet, miután eszébe jutott, hogy az idősebb az utóbbi időben nem bánkódik annyit hiányos tánctudása miatt. – Gondolatmenetét egy halk puffanás, és egy elhaló nyögés szakította félbe. Ez volt az a pillanat, mikor úgy gondolta, muszáj lenne bemennie, és akárki is van bent, jól lecsesznie, amiért ilyen későn még próbál. Habár, neki is kijárt volna egy kiadós lecseszés, amiért azt a kevéske, aprócska pihenési időt is arra fordította, hogy kreáljon valami erőteljes szöveget.

Ujjait a kilincsre fonta és határozottan lenyomta, kinyitva az ajtót, s hatalmas szemekkel figyelte, ahogy Jungkook zihálva, remegő lábakkal és karokkal próbál feltápászkodni a padlóról. Minden tagja remegett, látta, ahogy a fiú haja a homlokára tapadt, orráról és halántékáról pedig izzadtságcseppek hullottak a padlóra. Arca ki volt pirosodva, amellett viszont látta, hogy mennyire rosszul érzi magát és milyen fáradt volt. Yoongi szíve egy pillanat alatt szorult össze, majd a szemöldökeit kétségbeesetten húzta össze, lágy pillantásokkal illetve a fiatalabbat, aki minden erejét összeszedve tápászkodott fel a padlóról, s mikor sikerült talpra kényszerítenie magát és a tükörből meglátta Yoongi arcát, azonnal megfordult.

– Hát te? – kérdezte fáradt, fátyolos, zilált hangján.

– Ezt én is kérdezhetném – mosolygott Yoongi, s lassan a farzsebébe csúsztatta pénztárcáját, és határozottan becsukva maga mögött az ajtót, gyors mozdulatokkal a magnóhoz lépett, lekapcsolva azt, hogy elhallgasson, ezután fordulva Jungkook felé. A fiatalabb arcára pillantva újra elfogta a rossz, szívfacsaró érzés, mintha valami összeszorítaná a szívét, éles, hegyes karmokkal, hogy kiszakítsa azt bordáinak fogságából.

Jungkook szemei a fáradtságtól, kimerültségtől, de elszántságtól, kitartástól csillogtak. Orcáján vörös pír futott végig a kimelegedéstől, fekete haja a homlokához és halántékához tapadt, ajkai vöröslően ragyogtak, de látszott, mennyire ki voltak száradva. A karjai remegtek, a lábaival együtt. Yoongi látta, hogy a maknae már alig áll a lábán.

– Miért nem pihensz? – tette fel kérdését Yoongi, összefonva karjait a mellkasa előtt, kemény pillantásokat villantva Jungkook felé, aki megeresztett egy elhaló, fáradt sóhajt. Nem akart választ adni.

– Te miért nem pihensz? – döntötte oldalra haloványan a fejét, megtáncoltatva eme mozdulatával csapzott tincseit. Yoongi szemei elkerekedtek, egy halovány grimaszba futott fintorral az arcán, ahogy felhúzta felső ajkát.

– Hát, ne haragudj, nem én remegek, mint a nyárfalevél és nem én nézek ki úgy, mint aki bármelyik pillanatban összeesne – mérte végig Yoongi Jungkookot, aki megeresztett egy szemtelen vigyort, tekintete pedig csillogott a gonoszságtól.

– Ó, dehogy! Csak lila karikás a szemed, beesett az arcod és úgy nézel ki, mint aki fél órán belül elájul a kialvatlanságtól. Fogadni merek, hogy épp kávéért indultál, hogy végig húzd az éjszakát a stúdióban, hogy reggel úgy folytathasd a próbát – mosolygott negédesen, azonban íriszei győzelemről árulkodtak. Yoongi ellágyult pillantással nézett Jungkook szemeibe, majd megeresztett egy aprócska félmosolyt, oldalra döntve a fejét finoman, tanácstalanul megvonva vállait.

– Így van, nem vitatom – vallotta be, hanyagul vonogatva vállait. Jungkook megcsóválta a fejét, majd figyelte, ahogy Yoongi elindul az egyik sarokban lévő asztalhoz, amin a palackozott vizek csücsültek. Az idősebb elkapta az egyik üveget ujjaival, azután pedig Jungkook felé lépdelt, s amint elé ért, a kezébe nyomta a vizet. Jungkook hálásan pillogott az idősebb férfira, ő pedig csak biccentett a fejével, helyet foglalva a padlón. A maknae lassan ujjait a palack kupakjára fűzte, hogy elcsavarva azt, kinyithassa és a tartalmába kóstolhasson szépen ívelt ajkaival, mindeközben pedig leült Yoongi mellé. Felemelő érzés volt számára a pihenés, és csak ebben a momentumban érezte azt, hogy bizony, valószínűleg közel áll a túlhajtás tényéhez, s ha Yoongi nem nyitott volna be az ajtón, egy órán belül biztosan a kimerültségig hajtotta volna magát, annak pedig beláthatatlan következményei lettek volna.

– Szóval? Miért nem otthon pihensz? – kérdezte Jungkook, felhúzva a lábait, majd a könyökeit a térdére csúsztatta, alkarjait lelógatva, jobb kezében tartva az üveg vizet, kíváncsi, érdeklődő tekintettel figyelve Yoongi elmélázott arckifejezését. Az idősebb hosszasan hümmögött, miközben maga elé meredt.

– Van készen pár zenei alap és valami kemény, ütős szöveg kellene rá, azon dolgozom, de valahogy semmi nem jut eszembe. Tele van az agyam nyálas dolgokkal, amik őszintén, idegesítenek, főleg, hogy nincs rá ok – nevetett harsányan, kissé kínosan, megvonva hanyagul a vállait, lábait törökülésbe helyezve. Jungkook megeresztett egy kedves mosolyt.

– Miért? Azok is jók. Nem lehetünk mindig golyóállóak – kuncogta, majd a Yoongi felé eső karját megemelte és könyökével vállon bökte társát, egy kacsintás kíséretében. Az idősebb elmosolyodott, lehunyva szempilláit, megcsóválva a fejét. – Nekünk is van szívünk, bármennyire is tűnik úgy, hogy nincsen. Mi is érzünk fájdalmat, keserűséget. Nem vagyunk sebezhetetlenek, nem rossz az, ha kimutatjuk – eresztett meg egy biztató mosolyt szépen ívelt ajkaival.

– Mondasz valamit, de sokszor úgy érzem, nem ezt várják el tőlem, vagy tőlünk – sóhajtotta Yoongi, majd a mögöttük lévő tükörnek döntötte a fejét, úgy meredve a plafonra. – Lehet, hogy én gondolom túl a dolgot, de néha szeretném azt a Min Sugát hozni, akit bemutattam debütáláson és sokszor úgy érzem, mintha az elérhetetlen lenne. Mintha egyszerűen megszűnt volna létezni, sokszor pedig frusztrál, bánt a tudat. Szeretnék a régi lenni, nehezen fogadom el a változást és azt, hogy már nem tudok az a Suga lenni, aki méltó erre a művésznévre. Több a Yoongi vonás, mint Sugáé. Összezavarodok – nevette fájdalmasan, tanácstalanul meredve a plafonra, ölébe helyezett ujjaival szórakozva, Jungkook pedig lehorgasztott fejjel hallgatta hyungja kételyeit, majd finoman mozdulva mászott odébb hozzá, hogy közelebb lehessen. Támaszt szeretett volna nyújtani idősebb barátjának, azonban nem tudta, hogyan tehetné azt.

– Tudod, mindenki változik. Én is változom, Namjoon hyung, Hoseok hyung, Jimin is…

– Előbb-utóbb tényleg megver téged a jelzők miatt – kuncogta Yoongi, a maknaéra nézve, aki haloványan vállat vont.

– Szóval, mindenki változik. Nincs azzal semmi gond, hogy nem az a Suga vagy, aki a debütálásnál. Ha jobban megnézed, Hoseok hyung is rengeteget változott, Taehyung hyung is sokkal nyugodtabb, mint volt és egyiküket sem frusztrálja a dolog. Az idő haladtával mindenkit formál az élet, tapasztalat, ilyesmik – vont vállat Jungkook, a kezében lévő palackot szorongatva, hiszen akaratlanul is eszébe jutott, ő mennyit változott pár év leforgása alatt. Mintha teljesen más ember lenne.

– Persze, ez elkerülhetetlen. Csak tudod, nem magánemberek, hanem Idolok vagyunk. Nem hiszem, hogy jó az, amit mostanság csinálok. Magam sem tudom elmagyarázni, miért, de úgy érzem, hogy rossz irányba haladok. Többet mutatok magamból, több arcomat mutatom meg, ez pedig zavar, frusztrál, arról nem beszélve, hogy mindig bennem van a teljesíteni akarás. Többet és többet akarok, olyan kemény, ütős szövegeket írni, mint régen, mikor kis suhanc voltam az aluljáróban. Utálni, gyűlölni a világot, lázadni, tombolni… üresnek érzem magam. Elértem azt, amit akartam és üresnek érzem magam, pedig pont, hogy most kellene örülnöm. Végre elértem, amit mindig szerettem volna, de még mindig nem elég. Ellenérzéseim vannak – csóválta a fejét, halovány szusszantással. – Hiába, nem vagyok már tinédzser és nehéz ezt elfogadnom. Egyszerűbb volt minden, mikor még nem értettem semmit, úgy szidhattam a rendszert, az életet, az embereket, ahogyan akartam. Most? Most értem a világ rendjét, értem, mit miért hoznak, ki miért és miről dönt. Nincs szívem ahhoz, hogy megmondjam a tutit addig, amíg nem tudom az okokat, miután pedig a tudomásomra jut, már azért nincs szívem leírni, mert megértem. Több bennem a megértés. Öregszem – nevetett bágyadt hangján, tanácstalanul vonva össze szemöldökeit, majd miután abba hagyta a nevetését, egy fájdalmas sóhajt eresztett meg, csalódott hangulatát kimutatva.

– Felnőttél – mosolygott Jungkook, felhúzva magához a térdeit.

– Azt hiszem, hogy igen, pedig kézzel-lábbal hadakoztam ellene. A Swag Min Suga… a Géniusz itt nyavalyog egy próbateremben, teljesen összeomolva. Vicces – nézett Jungkookra, halovány ajak görbülettel.

– Dehogy. Teljesen normális. Nehéz nekem is elfogadnom, hogy változtam, szerintem ez teljesen normális érzés. Miért nem írod le ezt? – kíváncsian vizslatta az idősebbet, aki felnevetett a kérdés hallatán.

– Ezt komolyan kérded? Még is, ki az a barom, aki arról írna, hogy… hát, érted. Biztos, hogy nem. Valami kemény kell, valami erős, ami odabasz – sóhajtotta, újra hátra döntve fejét a tükörnek, lehunyva szempilláit.

– Túl sokat akarsz. Érző lény vagy, nem egy érzéketlen tuskó. Bár, sokszor arra hasonlítasz – kuncogta Jungkook, mire Yoongi felnyitotta egyik szemét, szúrósan pillantva a fiatalabb felé, aki szemtelenül elvigyorodott, kacsintva egy nagyot, majd a helyzet komolyságát tekintve megköszörülte a torkát. – Szerintem írhatnál erről is. Nem kell csöpögnie, de biztos, hogy jó pár rajongónk is érez így. Ki akar változni és felnőni? Elég kevesen. Nem odabaszós, nem kinyírok mindenkit, aki lenéz menő szöveg, de elgondolkodtató. Érünk, növünk, gondolkodunk. Kell néha ilyen is – sóhajtotta, átölelve karjaival a térdeit.

– Megfontolom. Majd meglátom – mondta az idősebb, elhúzott ajkakkal.

– Írd meg, és ha jó, rá megy az egyik számra. Próbáld ki, mit vesztesz vele? – Jungkook próbálta Yoongit rávezetni a megoldásra, azonban az idősebb még úgy tűnt, hogy nem igen akar hajlani afelé, amit Jungkook hozott fel neki.

– Meglátom.

– Szerintem jó lenne. Írd meg és meglátjuk, aztán majd kiderül, hogy az a szám, azzal a szöveggel lesz a legjobb dalunk – mosolygott a fiú, folyamatosan figyelve Yoongi reakcióját, azonban az idősebb nem mutatott jelentősebb reflektálást, csak lehunyt szemekkel hümmögött, habár magában már eldöntötte, hogy talán hallgatni fog a maknaéra, s talán tesz egy próbát, hátha mégsem alakít ezzel valami tragikus zenét.

– Te? Miért vagy itt ilyen későn? – tette fel végül kérdését az idősebb, oldalra döntve a fejét, még mindig a tükörnek támasztva, felnyitott pillákkal, hogy íriszeivel kémlelhesse Jungkook fáradt arcát. Jungkook eleinte nem akart válaszolni, azonban tudta, hogy hyungja megnyílt neki és illett volna ezt viszonoznia, s ha nem ezt teszi, lehetséges, hogy többé nem lesz ilyen mély, elmélkedős beszélgetésük, így egy aprócska sóhaj kúszott ki ajkainak résén át, bólintva egyet, maga elé meredve.

– A többiekkel együtt visszamentem a dormba nyolckor. Eleinte még örültem neki, hogy végre, fogok rendesen aludni, de aztán Jiminnel és Taehyung hyunggal bevetődtünk a laptop elé és nézegettünk pár fellépést. Taehyung egy idő után felállt és elment, el volt szomorodva, hogy mennyire nem teljesít jól, mi Jiminnel tovább maradtunk a gép előtt, aztán Jimin szuszogott, hogy elcsuklott a hangja, nem énekelt tisztán, végül ő is lelépett dühében, én pedig magamat figyeltem. A mozdulataimat, az arcomat és… pocsék – nevetett fájdalmasan, megcsóválva a fejét. – Olyan vagyok, mint egy nyomorék.

– Hát te hülye vagy – súgta Yoongi, elképedve, próbálva feldolgozni Jungkook utolsó szavait.

– Nem, így van. Béna. Az egész. Volt egy pár, amin elcsúsztam, és… ah! Nem mozgok elég lendületesen, nem adok maxiumot. Egyszerűen látszik, hogy hiányzik belőlem az akarás, a lendület, az az igazi kitartás. Egyszerűen kevés… fájdalmasan kevés az, amit csinálok. Mikor tudatosult bennem, dühös lettem, csalódott. Felkaptam a cuccaimat és leléptem, hogy csiszoljak a mozdulataimon, de ahogy néztem magam a tükörben, egyre rosszabb lett. Kevésnek érzem magam, tehetségtelennek, automatikusan az eszembe jut, hogy nem vagyok képes ezt végig csinálni. Gyenge vagyok, gyerek és tehetségtelen – sóhajtotta, majd mikor végzett ideiglenesen a beszédével, beharapta alsó ajkát, csalódottan hunyva le a szemeit.

– Hát te hülye vagy, ezt komolyan mondom. Szegény Jimint letaszítod a vokálról, szegény Hoseokot letaszítod a táncolás trónjáról, és itt sír a szád, hogy szar vagy? Gyerek, gondolkodj már! – mormogta, ujjaival vállon bökve a fiatalabbat.

– Senkit nem taszítottam le sehonnan! – Jungkook kissé ideges pillantásokat vetett idősebb hyungja felé, aki zavart mosolyt eresztett meg édes arcán.

– Hé, nem mondtam komolyan. Ezzel azt akartam sugallni, hogy vagy annyira jó, hogy fővokálos, vagy főtáncos legyél. Ne írd le magad úgy, hogy nincs rá okod. Tehetséges vagy, csak túl maximalista. Nem értem ezeket az érzéseket benned. Mindig, minden koreóban elől vagy, mindig maximumon teljesítesz, mindig beleadod szívedet-lelkedet, még is, milyen hibákat látsz te, ha fellépést nézel? – Yoongi hangja zavart volt, egyáltalán nem tudta megérteni a maknae kételyeit, annak kialakulási okait, hiába próbált magától megvilágosodni, egyszerűen képtelen volt rá. Az főleg furcsa érzéssel töltötte el, hogy eddig tisztában sem volt Jungkook önértékelési zavaraival, pedig együtt élnek jó ideje. Mindig úgy tűnt neki, hogy Jungkook erős, kemény és határozott, céltudatos, kicsit talán beképzelt és nagyképű is. Erre? Mintha ez összeomlani készült volna.

– Rengeteg hibát. Tánc közben sokszor remeg meg a hangom, mikor éneklek. Zavar, idegesít. Tökéletesen kell mozognom, erőteljesen és úgy, hogy a hangom is állja a helyét – sóhajtotta a fiatalabb, elszomorodva. Yoongi megeresztett egy hosszú, fáradt sóhajt, majd a tükörnek döntötte fejét újra, mélyeket sóhajtva.

– Szerintem te vagy az egyik legjobb. Szubjektív vélemény, de szerintem messze jobban táncolsz a többieknél. Jó a memóriád, még a legapróbb mozdulatra is emlékszel. Sokszor irigyellek is miatta, hogy ennyire könnyen megy – gondolkodott el az idősebb hosszasan, elnyújtottan beszélve. Jungkook elmosolyodott, bágyadtan, megrázva a fejét.

– Nehogy azt hidd. Majdnem minden éjszaka itt dekkolok új koreónál. Ti rég alszotok, mikor én felkapom a cuccaimat és dühömben iderongyolok. – Yoongi szemei kikerekedtek, Jungkook nem nézett rá, oldalra fordított a fejét, mintha épp egy hatalmas, fájdalmas titkot osztott volna meg vele. – Koránt sem vagyok olyan jó, mint hiszed, csak rengeteget gyakorlok. Eljövök otthonról, hogy táncoljak, de sűrűn előfordul, hogy míg alszotok, én a nappaliban próbálok, csak tükör nélkül ugye az nehézkes. Nem a kisujjamból rázom. Ez a másik gond. Sokkal többet gyakorlok, mint Taehyung hyung, és ő nem fektet bele annyi energiát, de egy szinten mozgunk. Majdhogynem – sóhajtotta Jungkook, majd hirtelen Yoongira nézett, ijedten csillogó szemekkel. - Nem leszólni akarom, félre ne értsd, én csak… – Yoongi a szavába vágott.

– Értem én, ne aggódj. Bánt a tudat, hogy Taehyung nem foglalkozik annyit ezzel, és úgy érzed, hogy az erőfeszítéseid feleslegesek, ha úgy vagy jó, mint ő, aki minimálisan, csak a kötelező köröket írja le. Értem én, ne aggódj – mosolygott Yoongi, közelebb húzódva a fiatalabb fiúhoz, majd egy mély szusszantás után ránézett, felhúzva a lábait, hogy azokat ölelve beszélhessen tovább: – Ne gondolkodj így. Messze-menőleg jobban táncolsz az Idolok nagy többségénél és hidd el, nem csak én gondolo így. Mit gondolsz, miért majdnem mindig te vagy középpontban? Ne butáskodj! – Ujjaival lágyan megsimogatta Jungkook haját, a fiatalabb pedig felemelte tekintetét, majd Yoongi szemeibe nézett, aprócska mosollyal.

– Nem csak azért mondod ezt, hogy jobb kedvem legyen, ugye? – Reménytelien csillogtak a szemei, Yoongi pedig elvigyorodott.

– Nem, ne aggódj. Felesleges ennyire gyötörnöd magad, így is tökéletesen táncolsz és énekelsz – borzolta meg a maknae haját. – A maximalizmus halálos betegség. Múltkor olvastam, ki is röhögtem az újságot, de tudod, most, így a beszélgetésünk végéhez érve, lehet benne igazság. – Elhúzta kezét Jungkook hajától, majd teljes testével fordult a fiatalabb felé, törökülésben ülve, bólogatva, hogy nyomatékosítsa szavainak valósságát.

– Maximalisták lennénk? – kuncogta Jungkook, fáradt, álmos hangján.

– Szerinted van még rajtunk kívül olyan fogyatékos, aki nem alszik azért, hogy minden tökéletes legyen? – Yoongi hangosan hahotázott, tenyerével szórakozottan csapkodta a combjait, ami mosolygásra késztette Jungkookot.

– Biztos van, de mondasz valamit. Maximalisták vagyunk – szusszantotta, erőtlen ajak görbület kíséretében. – Bár, inkább haljak bele a maximalizusba, mint abba, hogy feladjam és ne küzdjek tovább azért, hogy a legjobb legyek – mondta, elszántságtól csilingelő hangján.

– Igen, én is így vagyok vele – bólogatott Yoongi, határozottan.

– Akkor talpra! Írd meg azt a számot, én pedig táncolni fogok, és a legjobbak leszünk! Mutassuk meg, hogy nincsenek határok, csak a falak, amiket magunk elé húzunk! – vigyorgott Jungkook, miközben feltápászkodott a padlóról, majd nyújtotta idősebb hyungja felé a kezét, hogy felsegítse őt is. Yoongi megemelt szemöldökkel nézett a fiatalabbra, majd megcsóválta a fejét, és egy apró szuszogást hallatva fogadta el a segítőkezet és állt talpra Jungkook segítségével.

– Hogy fogsz próbálni, ha végig táncolod az éjszakát? A maradékot belőle. – Yoongi a csípőjére tette ujjait, miközben hátrafelé hajlította gerincét, hátha meg tudja ropogtatni, ami kisebb küszködés után sikerült, s egy elégedett nyögéssel egyenesedett vissza.

– Te hogy fogsz próbálni kiüresedett aggyal? – tette fel a kérdést Jungkook, szemöldök vonogatva.

– Nehezen. – Jungkook elvigyorodott, majd lassan a magnó felé vette az irányt, hogy elindíthassa a számot és folytathassa a gyakorlást. Habár Yoongi úgy volt a dologgal, hogy felesleges próbálnia, hiszen már van annyira tökéletes, amennyire annak kell lennie, de ekkor eszébe jutottak saját kételyei és az, hogy ha valaki megpróbálná lebeszélni arról, hogy ne kezdjen szövegírásba, mert van egy csomó vázlata, ami elég jó, feldühítené magát rajta. Érezte, ha most Jungkooknak szól, akkor valószínűleg ő is düht érezne magában. Aggódott a fiatalabbért, de megértette, miért csinálta. Hogyne értette volna, hiszen egy cipőben jártak.

– Azért ne hajtsd túl magad, ha lehet – szólt oda neki Yoongi az ajtóból, a kilincsre fűzve vékony ujjait. Jungkook felegyenesedett, Yoongi felé fordulva.

– Te se hajtsd túl az agyad, még jó pár évig szükség lesz rá – kacsintott, majd a terem közepére állt, amint elindult a zene.