Szomszéd fiú - VHope (6/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; pici vér; picike romantika; erőszak! 
Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa.. legalábbis, TaeTae számára.

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkeztem! :D Jó sokára, de végre! xDD (Nana nagyon dolgozik most itt Karácsony előtt)

Taehyung

Felsóhajtva bámultam a táblát, miközben a könyökömet a padnak nyomtam, és a tenyeremmel támasztottam az arcomat. Nem igazán gondolkodtam semmi érdemlegesen, csak néztem a táblát, néha ásítottam egy kicsit, és próbáltam figyelni a tanárnő hangjára, ami inkább kellemesen álmosító volt. Egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet az óra iránt. Olyan kedves, halk volt a hangja, hogy szívesebben aludtam volna rá inkább egyet, de hát, azt iskolában ugye nem szabad… Meg nem is szeretnék ugye túl rossz benyomást kelteni.

Épp elég volt az az incidens a napokban, nem akartam még nagyobb-több fát tenni a tűzre. Ráadásul vigyáznom kell, mert elgondolkodtam azon, amit Hoseok mondott, és lehet, hogy jobb, ha tényleg óvatos leszek mostanában. Ha az a Yang kiszemelt, akkor azt hiszem, nekem végem. Persze, megvédeném magam, nem vagyok annyira elveszett lélek, és biztos, hogy nem fogom hagyni magam megalázni, de jobb, ha figyelek a lépéseimre. Jobb, ha nem teszek semmi feltűnőt.

Bár, azt hiszem, ezzel már elkéstem.

– Figyelj csak! – A padtársamra néztem, aki hatalmas, boci szemeket meresztett rám. Egy pillanatra összevontam a szemöldökömet, majd próbáltam lágyítani a vonásaimon, és állni a kedves, kíváncsinak tűnő pillantásait. Nem akartam bunkó lenni.

– Mondd, csak halkan, mert óra van – súgtam, el sem engedve az arcomat a tenyeremmel, figyelve a táblát, mintha Jimin nem is létezne.

– Jó-jó – súgta, nagyon halkan. – Neked Jungkook a haverod, nem? – suttogott, és már hallottam a hangján, hogy tűkön ül.

Ne. Ugye nem meleg?

– Hát azt nem mondanám. Csak megvédtem, és aranyos kölyök. De nem mondanám, hogy barátok vagyunk. Miért? – kérdeztem, nagyon halkan, figyelve, nehogy a tanár meghalljon minket. Nem akartam kellemetlenséget, így továbbra sem néztem Jiminre. Bár, én még aránylag jól is jártam el, de Jimin a padon feküdt, és úgy nézett rám, mint egy messiásra.

– Aigoooo! Ne már! Annyira reméltem, hogy haverok vagytok – nyüszítette.

– Halkabban – szóltam rá, kicsit mérgesen pillantva az arcára, majd a tanár alakja felé böktem az orrommal, jelezve, hogy éppen óra van, nem nagyon kellene nyüszögnie és vinnyognia. Csak magunk alatt vágná a fát, ha a tanárnő észrevenne minket. Nem akartam…

Jimin viszont pont olyannak tűnt, akit ez egy cseppet sem érdekel.

– Szóval, nem nagyon ismered? – kérdezte, suttogva.

– Nem. Egyáltalán nem ismerem. Most már hagyj, figyelni szeretnék – motyogtam magam elé, kicsit lesütve a szemeimet.

– Nem tudsz vele összehozni? – kérdezte, mire hirtelen félrenyeltem a saját nyálamat. Úgy kezdtem el köhögni, mint még soha. Megdöbbentett a kérdés, és ahogy Jiminre néztem, és megláttam az arcát, az csak olaj volt a tűzre. Olyan reménykedve, kérlelően nézett rám, amilyet még soha nem tapasztaltam.

Mintha szó szerint, majd' meghalna a kis gólyáért.

Nem tudtam magamban tartani a feltörekvő kérdésemet.

– Hogy mi van?! Én biztos, hogy nem foglak… – Itt elhallgattam, mert a tanárnő hátrafordult, kérdő szemekkel nézve ránk, a krétát tartva az ujjai között.

– Biztos, hogy nem fogod leszopni? – Fogalmam sincs, honnan jött a kérdés, de úgy elvörösödtem, ahogy illett. Jiminből kiszaladt egy halk röhögés, miközben az arcát a padnak nyomta. Lángolt az arcom. Sőt, úgy éreztem, hogy az egész testem lángba borul. Iszonyatosan kellemetlen volt az a pár másodperc, amit átéltem abban a szent pillanatban.

Miért? Miért kellett megszólalnom? Egyáltalán ez a tökfej hogyan kérdezhetett ilyesmit? Pont tőlem! Aki új! Még nem is… aish! Nem hiszem el! Annak ellenére, hogy mennyire próbálok jó fiú lenni, és viselkedni, mintha minden elhatározásom után elbaltáznék valamit.

Ráadásul már csak az kellene, hogy melegnek nézzenek a felszólalás miatt, amit még mindig nem tudok beazonosítani, merről jöhetett.

Az sem segített a problémán, hogy az osztály feléből kirobbant a halk kuncogás. Főleg a lányok szájából. Remek. Csodás. Szép napom van ma is. Még több ilyet! Mindig ilyet!

Amilyen kedvesen, és aranyosan indult, annyira folytatódik pocsékul...

– Elég már! Elég! – A tanárnő halk hangjára senki nem akart figyelni. Én zavaromban a fejemet fogtam, szorosan a homlokomnak nyomtam az ujjaimat, összepréselve a számat. Ha megszólalnék, hogy fúj, dehogy, csak vágnám magam alatt a fát. Ha felháborodnék, úgy szintén. Mindegy, mit teszek, ez a helyzet menthetetlen. Jimin meg úgy nevetett mellettem, a padba fojtva az arcát, mint aki menten meg fog fulladni.

Remek.

Remek!

Egyszerűen csodálatos!

El fogok süllyedni szégyenemben. Bár, nem én mondtam, amit, de elég, hogy a felszólalás után arra asszociáltak, és bőven elég, hogy nem tudok visszavágni semmivel, mert nem ismerem az illetőt, és még csak azt sem tudom, az osztályterem melyik szegletéből jött a hang. Menthetetlen ügy volt. Mellette ciki is. Ultra ciki.

– Hallgassatok! – A tanárnő, hogy nyomatékosítsa nem tetszését a nevetés, és mulatozás iránt, a padra csapott vékony ujjaival, és keskeny tenyerével, dühösen nézve felém a szemüvege mögül. – Taehyung, hagyd el a termet! – mondta dühösen, frusztráló, kicsit talán csalódó hangon.

Persze, nem az én hibám az egész, de ha leállok vitatkozni, és veszekedni, én maradok alul. Viszont a bosszúm nem maradhatott el.

Miközben felkeltem a székről, és elindultam az ajtó felé, ahogy elhaladtam Jimin mellett, kicsit durván, és erősen a bokájába rúgtam, és mikor senki nem látta, még a fülét is erősen meghúztam, villogó szemekkel nézve rá.

Ő meg csak röhögött tovább.

Remek.

A folyosón lévő padon ültem. A telefonomat nem sikerült kihoznom magammal, ugyanis a táskám oldalában volt, szóval fogalmam sem volt róla, mennyit kell majd ide kint dekkolnom. Mérgesen fújtattam, kinyújtva a lábaimat, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, durcásan bámulva a terem ajtaját, ahonnan már nem hallottam a hangos nevetés zaját.

Nem hiszem el, hogy mindig én kerülök ilyen helyzetekbe. Ha próbálok jól viselkedni, szent biztos, hogy valaki, vagy valami bojkottálja az elképzelésemet, és ami csak lehetséges rossz, az fog bekövetkezni. Remélem, hogy igazolatlan órát kapok, aztán magyarázkodhatok anyának, hogy nem, nem baszom el a kezdésemet annyira, mint hiszi.

Igazából, de… elcsesztem a kezdést már az első napi „verekedéssel”. De ez az egész Jimin hibája! Minek szólt hozzám?

Minek válaszoltam?

Idegesen fújtattam, mérgesen hunyva le a szemeimet, felhúzva az orromat, egy fintort villantva az arcomra, hogy nem tetszésemet fejezzem ki az üres folyosónak.

– Nem hiszem el! – nyögtem fáradtan, majd ellágyultak a vonásaim, és kissé lecsúszva a padon, a fejemet a falnak döntöttem, majd felnéztem a plafonra, mély szusszanással, elszomorodva. – Miért mindig én baszok rá mindenre? – kérdeztem suttogva magamtól, lebiggyesztve az alsó ajkamat.

A merengésemből léptek, és nevetések zajai szakítottak ki. Szinte rögtön, mint akit villám rázott meg, felültem, a kezeimmel támaszkodva magam mellett, mindkét oldalon, majd bal oldalra fordítottam a fejemet, ahonnan a zaj forrása jött.

Nekik nincs órájuk?

Feszülten vártam, hogy beforduljanak a sarkon, de mikor megláttam a kisebb bandát, azt kívántam, bárcsak ne vártam volna. Rögtön megforgattam a szemeimet, és nyögve egyet, elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e felpattannom, hogy elrohanhassak, de elvetettem az ötletet. Lehetséges, hogy észre sem fognak venni. Meg aztán… ha elfutok, akkor nyilvánvalóra válik mindenki számára, hogy félek.

Mondjuk, jelen esetben nem a félelem az, ami ezt a gondolkodás módot, és a menekülés lehetőségét kiváltotta belőlem, hanem az, hogy ha esetleg elkapnak a történtek után, akkor biztos, hogy megint bajba fogok kerülni, és alig kezdtem el a sulit. 

Nem akartam, hogy ennyire rossz hírem legyen. Ismerem magam, ha úgy alakul, nem tudom visszafogni a tetteimet, vagy a számat. Nekem az nem megy.

Csak remélni tudtam, hogy nem kötnek belém. Már lassan azon gondolkodtam, hogy elkezdek imádkozni.

– Nézzétek, ki van itt! – A hangra felkaptam a fejemet, és mélyen felsóhajtottam.

Ennyit arról, hogy talán levegőnek néznek.

– Nincs órátok? – kérdeztem kíváncsian, felnézve a felettem álló alakokra, kérdően, kicsit talán gúnyosan. Lehet, hogy nem volt jó ötlet.

A csapat fiú összenézett, majd az ismerős arcú Yang elvigyorodott, és lehajolt hozzám, mélyen a szemeimbe nézve.

– Neked nincs? – kuncogott, mire felsóhajtottam, megforgatva a szemeimet, majd biccentettem a fejemmel előre. Felvonta a szemöldökét, majd a háta mögé nézett, és mikor meglátta a csukott ajtót, elnevette magát, azt követően pedig visszafordult felém, incselkedő, lenéző pillantásokkal. – Kiküldtek? Jaj, szegény! – vigyorgott eszelősen, mire egy fintor futott végig az arcomon, elhúzva a számat. – Ne vágj nekem ilyen pofákat, mert szétszedem a csini pofidat! – sziszegte, és szinte egy szempillantás alatt elkapta az arcomat az ujjaival, kicsit megnyomorgatva mindkét oldalát, apró csücsörítésre kényszerítve.

Felemeltem a jobb kezemet, majd dühösen, ingerülten ellöktem magamtól a kezét, és elfordítva tőle az arcomat, elfintorodtam újra.

Mikor visszanéztem az előttem állóra, láttam, hogy ez csak olaj a tűzre.

Miért nem tudom, mikor mit kellene tennem? Ilyenkor lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem tennék, vagy válaszolnék semmit, csak figyelmen kívül hagynám a szavakat és a tetteket. Az lenne a legokosabb, nem? Dehogynem. Ellenben én mit csinálok? Na, mit? Még hergelem is azt, akivel nemrég már összerúgtam a port, hogy megvédjek egy nálam kisebb fiút.

Ahogy Yang szemeibe néztem, éreztem, végem. Nekem annyi.

Magamban gyorsan elszidtam magam, és megrökönyödve sóhajtottam egyet. Miért vagyok ennyire meggondolatlan? Miért? Miért? Miért?!

– Véged van, te nyomorék – sziszegte, mélyen a szemeimbe nézve, villogó, szikrákat szóró tekintettel. Sajnos, el is felejtettem az előbbi gondolatmenetemet, és amint realizáltam, és láttam, milyen szemekkel néz rám, nem tudtam magam megint visszatartani.

– Végem? Inkább menj, és foglalkozz a magad dolgával, ne másokat baszogass, légy szíves! Ebben éled ki magad? Sajnálom, hogy ilyen nyomorúságos életed van. Hagyj békén, és menj a dolgodra! – szűrtem a szavakat a fogaim közt, majd hátradőltem a padon, dühösen, kihívóan nézve rá.

– Ezt megjárod, te kis szaros! – Dühös volt a hangja, s úgy hatott, mintha forrna az agyvize a méregtől. Kérdőn néztem rá, de nem is volt időm cselekedni, vagy tovább gondolkodni. Olyan gyorsan kapta el a kezemet és rángatott fel a padról, hogy fel sem tudtam fogni. Még annál is gyorsabban száguldott velem a folyosón. Persze, közben vadul ellenkeztem, de nem hatotta meg. Mintha nem is érezte volna, hogy próbálok szabadulni a szoros fogásából, szinte nem is törődött azzal, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy kiszakítsam a csuklómat ujjai szorításából. Csak vezetett végig a folyosókon, és szinte rángatott fel a lépcsőn, a haverjai mögöttünk pedig halkan kuncogtak.

Biztos, hogy most meg fogom szívni…

Hallgatnom kellett volna Hoseokra, és elsétálni a másik oldalra, ahogy reggel mondta.

– Te kis rohadék! – Ahogy a lapos, betonozott tetőre értünk, lökött rajtam egyet, így a fenekemre estem, halk nyekkenéssel. A haverjai mögötte továbbra is röhögtek, és ropogtatták az ujjaikat. Felsóhajtottam, elhúzva a számat.

Fényes iskola jövő elé nézek, azt hiszem.

– A szuszt is ki fogom verni belőled – sziszegte fenyegetően, majd hirtelen felém lépett, és elkapta az inggalléromat, majd felhúzott a földről, és emelte az öklét, hogy behúzzon nekem egy hatalmasat. Én viszont nem akartam már az elején feladni, így, ahogy tudtam, emeltem a lábamat, és szerencsére jól irányzottan sípcsonton rúgtam, mire felnyüszített és elengedte a galléromat.

Esetlenül estem a földre, majd kicsit megráztam a fejemet, viszont mielőtt feleszméltem volna, az előző néma fenyegetés nem talált süket fülekre. Akkorát húzott be nekem, hogy hangosan felnyögtem, és fájdalmasan oldalra dőltem, halkan nyöszögve.

Basszus! Ez rohadtul fájt.

Fájdalmasan ültem fel, de azt hiszem, jobban tettem volna, ha bölcsen a földön maradok, nyalogatva a sebeimet, ugyan is az ököl még egyszer az arcomnak ütközött, viszont nem engedte az illető, hogy eldőljek. Elkapott a hajamnál fogva és úgy húzott fel. Megalázó volt. Rohadtul megalázó volt…

– Átrendezem a csinos pofidat, megmondtam, te kis rohadék! – Yang hangja fenyegetőbb volt, mint eddig bármikor, s mondandója után elengedte a hajamat, és az inggalléromat fogva a tarkómnál, lenyomott, hogy ívbe feszüljön a hátam és előtte görnyedjek, majd a gyomorszájamhoz irányította a térdét, keményen belém nyomva azt.

~*o*~

Halkan pihegtem, hanyatt fekve a tetőn, teljesen kiterülve, laposakat pislogva. Volt már részem pár balhéban, de ilyen jól még soha nem hagytak helyben. Azt sem tudom, hogy mióta fekszem itt. Semmi energiám nem volt ahhoz, hogy felkeljek a földről. Csak néztem az eget, a felhőket, amik lustán úsztak a csodálatosan szép kék égen, ráérősen, mintha nem lenne semmi gondjuk. Pár pillanatig elgondolkodtam, hogy felhő akarok lenni. Egy könnyed, lágy felhő, ami úszik az égen, nem törődve semmivel…

Könnyed akartam lenni, mint a felhő, vagy egy tollpihe. Igen, a tollpihe sem lenne rossz. Az is olyan lágyan tud lebegni, ha akar.

Tollpihe akarok lenni. 

Vagy felhő. 

Vagy mindkettő.

– Basszus… – A hangot hallva, oldalra fordítottam a fejemet, és mikor megláttam Hoseokot, és Jimint, megforgattam a szemeimet.

Már csak ez hiányzott.

Kissé fájdalmasan, de felültem, a tenyereimmel támaszkodva magam mellett.

– Hát ti? – kérdeztem halkan, laposakat pislogva, fáradtan.

– Jimin mondta, hogy kiküldtek óráról – mondta halkan Hoseok, mellém lépve, majd le is guggolt hozzám, és zavartan nézett maga elé. – Aztán mondta, hogy eltűntél, de a táskád bent maradt. Az órákról nem maradhattunk le, de szünetekben állandóan kerestünk – sóhajtotta, mire hatalmas szemekkel néztem rá.

– M-mi? Elment a nap? – kérdeztem, teljesen elsápadva.

– Vége a sulinak – mondta zavartan, lesütött szemekkel, mire elhúztam a számat, nyüszítve, azonban rájöttem, hogy ez rossz ötlet volt, ugyan is ki voltak sebesedve az ajkaim. – Várunk egy kicsit, míg remélhetőleg a többség elmegy, aztán kimegyünk. Jól helyben hagytak… – mondta halkan, a számhoz nyomva a mutatóujját. Felszisszentem. – Bocsi – mondta halkan, majd gyengédebben érintette meg az alsó ajkamat, kis megbánással az arcán.

Nagy szemekkel néztem rá, ahogy gondosan, lágyan cirógatta a felsértett számat. Miért ér hozzám így?

Épp megkérdeztem volna, mikor hirtelen felkúszott a tekintete az enyémre, majd az ujjait a bal arccsontomhoz csúsztatta, és ott is gyengéden, finoman simította meg a bőrömet. Felszisszentem, alig hallhatóan, kissé összeszorítva a bal szememet, majd felnyitva azt rendesen, Hoseok arcára néztem.

Miért ilyen az arca?

– Jimin, menj csak nyugodtan. Én itt maradok vele egy kicsit – mondta Hoseok, lassan felnézve Jiminre, aki kissé zavartan ugyan, de letette mellém a táskámat. – Ma nem megyek kosarazni. Hazakísérem Taehyungot, vagy elviszem orvoshoz. Menjetek nélkülem. Majd máskor – mosolygott kedvesen, mire Jimin újra bólintott egyet.

– Ne haragudj – mondta nekem halkan Jimin, kicsit bűnbánóan, mire finoman rámosolyogtam, lehetőleg úgy, hogy az ajkam ne fájjon, aztán felsóhajtva hátrafordult, majd elindult a lépcsőkhöz.

Hoseok elhelyezkedett mellettem, miközben a sebeimet nézte az arcomon, amikről inkább nem is akartam tudni. Nem akartam látni. Biztosan borzalmasan nézek ki.

– Mi történt? – kérdezte halkan, megsimogatva az arcomat.

– Kint ültem, ugyanis kiküldtek óráról. Jött Yang, meg a haverjai. Aztán… kicsit szemtelenebb voltam a kelleténél. Ja, meg sípcsonton rúgtam, és miután gyomorszájon vágott, behúztam neki egyet – sóhajtottam. – Felszakadt a szája, aztán a másodiknál az orra is vérzett – mondtam, vállat vonva.

– Ki fog csinálni – suttogta.

– Én nem hagyom magam – morogtam, lehunyt szemekkel. – Majd megunja – vontam vállat újra, mire megcsóválta a fejét, összepréselve a száját, gondterhelten nézve maga elé.

– Legalább az arcodat hagyhatta volna – mondta halkan, felnézve rám, újra végig simítva a sérülésemen. Felvontam a szemöldökömet, értetlenül nézve rá.

– Mert? – kérdeztem, szinte alig hallhatóan.

– Mert helyes, szép arcod van – mosolygott, én pedig ledermedtem.

Nem, nem az volt a durva, amit mondott, mert sűrűn hallottam már.

Az volt a durva, amilyen hangsúllyal, és arckifejezéssel mondta. 

Az volt a nagyon "erős"…