F6020 - VHope (+18!)

Cím: F6020

Alkotó: Nana 

Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, dráma, sötét, angst

Figyelmeztetés: Trágár beszéd/obszcén kifejezések; erotikus tartalom; erőszak/kínzás; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Szinte ódákat zengenek a balesetekről, amik az ápolók körül történtek. A legtöbbet megharapták, volt, akinek a torkát is elvágták az éj színe alatt, s ezek a mendemondák, vagy éppen tények elborzasztóak voltak számára. Az első hetekben úgy lépett be az osztályra, mintha épp a kivégzésére sétált volna be – rettegett, félt a betegektől, azoknak haragjától, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább hozzászokott mentalitásukhoz, s egyre kevésbé fogta el a mellkas szorító rettegés. Hozzászokott, és egy kis hang még szólt is benne: segítenie kell rajtuk"  

Hozzáfűzés: 
Egy kisebb OS, mert nagyon régen írtam már hasonlót, vagy ilyesmit. Mármint így durvábbat, mélyebbet.
Remélem, tetszeni fog nektek. :)  

Jó olvasást mindenkinek! <3 

– Szar is az éjszakai műszak, mi? – Harsányan zengett fel a hangtónus, miközben a másik férfi elterült gurulós székében, hanyagul dobva egy nyitott könyvet arcába, hátra döntve a fejét, éles, nyüszögő hangot hallatva. Karjait erőtlenül ejtette teste mellé, a székének karfájának döntve, hagyva, hogy selymes, éj sötét hajkoronája szerteszét lógjon.

A fiatalabb elmosolyodott, keresztbe téve a lábait, miközben az ampullákat rendezgette a műanyag dobozban, mik a reggeli adagokat jelezték egy-egy ember számára – mindegyiknek pontos helye volt, a gyógyszeres doboz mellett, s tudta, azokat végzetes lenne összekeverni, így a dokumentumokat nézve tette őket sorrendbe. Minden reggel meg volt a menete annak, melyik teremben, hol is kezdenek – a reggeli műszak csak nyolc órakor érkezik, így az még az ő feladatuk volt –, és ahhoz mérten kellett igazítani mindent. Az ampullákra, gyógyszeres rekeszekre a neveket kellett felragasztani, vésni, átnézni, milyen dózisból volt emelés, vagy épp csökkentés – igényes, odafigyelésre kötelező munka volt ez, ahol nem lehetett sem hibázni, sem pedig hanyagságot elkövetni.

– Az – mormogott az idősebb, lassan emelve meg jobb karját, hogy elkaphassa a könyvet gerincénél fogva, leemelve arcáról, az épp tevékenykedő fiút mustrálva. – Minek rendezgeted őket? Addig van még kemény öt óránk – dünnyögte, kíváncsian fürkészve a szorgos, dolgos, vékony ujjakat, mik könnyedén fűződtek a tárgyakra.

– Mert unatkozom, más dolgom nincs. A legtöbbjükből lassan kimegy az altató, nyugtató úgyis, akkor pedig majd lehet futkosni, és nem lesz erre időnk. – Vállait hanyagul vonta meg.

– Tudod – vigyorodott el szélesen a székben ülő –, ahhoz képes, hogy csak fél éve vagy itt, nagyon tudod a menetét a dolognak. – Elégedett ajakgörbület kíséretében dőlt vissza a székbe, hasa előtt fűzve össze ujjait, lábait szélesen kinyújtóztatva, szemeit lustán lehunyva.

– Gyorsan tanulok.

– Tudom, Taehyung. Látom. Jól is csinálod – biccentett elismerően.

Ezután csend állt be közéjük. Semmi sem zavarta meg a nyugodt, már-már túl meghittnek tűnő pillanatot, ami az épületre borult – Taehyung eleinte félt az éjszakás műszaktól, hiszen tudta nagyon jól, ezen az osztályon milyen emberek is voltak elhelyezkedve, s mint gyakornok, nem volt tapasztalt a dolgokat illetően. Éjszakánként görcsben volt a gyomra, ha a zsebében lévő csipogója megszólalt, a szíve a torkában dobogott, és zubogott a vére, nem-e valamelyik beteg szórakozik, vagy nem-e valami komoly baj történt.

Szinte ódákat zengenek a balesetekről, amik az ápolók körül történtek. A legtöbbet megharapták, volt, akinek a torkát is elvágták az éj színe alatt, s ezek a mendemondák, vagy éppen tények elborzasztóak voltak számára. Az első hetekben úgy lépett be az osztályra, mintha épp a kivégzésére sétált volna be – rettegett, félt a betegektől, azoknak haragjától, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább hozzászokott mentalitásukhoz, s egyre kevésbé fogta el a mellkas szorító rettegés. Hozzászokott, és egy kis hang még szólt is benne: segítenie kell rajtuk. Hiszen nem szabad akaratukból lettek elmebetegek, lelki sérültek, beszámíthatatlanok, ön-és közveszélyesek, hanem valamilyen trauma, behatás miatt, mit sem ők, sem mások nem tudnak kezelni.

Haragudott is a rendszerre, amiért nem segítséget nyújt az elesetteknek, hanem előírja, mennyi nyugtatót, altatót is kell beadniuk egy-egy kivételesen veszélyes egyednek. Ő mindig próbált emberségesen állni hozzájuk, annak ellenére is, hogy őt is harapták már meg, tépték szét a ruháját, és szabadították meg pár szál hajától. Volt, aki kikarmolta a bőrét, olyannyira, hogy ömlött a bőréből vörös nedűje, de már ehhez is hozzászokott, már ez sem volt neki idegen – a durvaság, erőszak itt megszokott volt, a különbség annyi lehetett Taehyungban, hogy míg más tűkkel hadonászva próbálva likvidálni a támadót, ő beszél, szívre igyekszik hatni; néha beválik, néha nem. Néha más menti meg, néha, a szentimentális alkat abbahagyja, s inkább veszett sírásba kezd. Mindig van meglepetés, sosem ugyan az egy eset sem – talán ez tartja őt itt, talán ezért választotta a pszichiátriát; ő eldöntötte, itt szeretne praktizálni, ha élehetőség úgy hozza.

Gondolt ő sebészetre, sőt, még a gyermekorvosnak is szívesen ment volna, de valamiért ide húzta a szíve, s most, hogy lassan a diplomáját végzi el, már tudta, ez az a terület, ahol maradni szeretne. Szülei ellenzik, ahogyan a barátai is – mindenki látta már a zúzódásokat, harapás, karmolás nyomokat, s egyikük sem örül a döntésnek, Taehyungot ez mégsem érdekelte. Már döntött, s tudta, jó döntést hozott.

– Kapás van! – A hirtelen szék nyikordulás következtében Taehyung megfordult, hátra sandítva munkatársa felé, ki a nővérhívót nézegette. – Ó, faszom!

– Mi a baj? Ki az? – pislantott a fiatalabb érdeklődőn, Yoongi pedig fintorogva húzta el a száját, szemeiben pedig lepergett az egész élete. – Hé, mondd már! Melyikkel van baj?

– Hoseokkal, ki mással? Utálom ezt a műszakot, főleg az F6020-asokat, főleg Hoseokot – mormogott, komótosan állva fel a székéből –, és azt sem tudom, hol vannak a kibaszott nővérek, de hogy mindegyiket lekapom a tíz körméről, az is fix. – Idegesen szusszantott, nem véletlenül.

Hoseok volt az a beteg, akitől mindenki rettegett, még a főorvos, Min Yoongi is, pedig neki kötélből voltak az idegei, és a félelemérzete is, Hoseok nevétől azonban még az ő testén is remegés futott végig. Taehyung tisztában volt vele, mi volt Hoseok gondja: szociopata volt. Nem is akármilyen, egy kis disszociatív személyiségzavarral megfűszerezve. Hoseok volt az, aki még soha, senkit nem bántott, az egész kórház rettegte azonban a nevét, hiszen tudták, miféle ember – gyilkossági kísérletek, gyilkosságok közt lebegett, s pusztán egy jó ügyvédnek köszönhette, hogy börtön helyett a pszichiátria zárt osztályára került be. Nem volt túl beszámítható, és köztudott, Hoseoknak volt egy másik személyisége, aki J-Hope névre hallgatott.

Míg Hoseok egy kedves, vajra kenhető fiú volt, addig J-Hope az elvetemült gyilkos, a szemérmetlen fenevad, kit minden erővel próbáltak a pszichiátrián elnyomni – az orvosok többsége vele foglalkozott, de hiába a kezelések, hiába minden, valamiért J-Hope akaratos, s nem engedi Hoseokot. Elnyomni el tudják, de valamiért a kettő összeolvasztani nem. A kezelés menete az lenne – a két személyiséget összemosni, megtanítani Hoseoknak, hogyan tudja alkalmazni az életében J-Hope-ot, úgy, hogy immáron az ő személyiségében él tovább, de még addig sem jutottak el, ameddig kellett volna. Már a reményt is kezdték feladni, s tisztában voltak vele, Hoseok maradni fog, vénségének éveiben is.

– Igen, Hoseok? Mi a baj? – Yoongi lassan nyomta meg a gombot, a férfi pedig nem váratva tovább, beszélni is kezdett:

– Kiment a gyógyszer hatása, és… csak félek.

– Jó, mindjárt megyek – szusszantott Yoongi.

Egy kis csend, majd Hoseok ismét beszélni kezdett:

– Taehyung bent van, ugye? – Yoongi azonnal a gyakornokra nézett, kinek szemöldökei a magasba meredtek, szemei pedig kíváncsian csillogtak, ahogy fejét kissé oldalra döntötte.

Yoongi kérdőn sandított, mit mondjon, hiszen nem szívesen küldené be hozzá a gyakornokot, csak akkor, ha ő szeretné, de ha nem, akkor azt mondja Hoseoknak, sajnos most épp nem tartózkodik itt. Várta a választ, s mihelyst Taehyungnak leesett, mire is várnak, biccentett egyet; jelzett, bemegy ő hozzá, ha őt szeretné.

– Igen. Itt van. – Habár, Yoongi nem szívesen egyezett volna bele ebbe, de ha Taehyung marad, akkor meg kell tanulnia a Hoseokhoz hasonló betegeket is kezelni, s ugyan Taehyung volt már nála, nem is egyszer, az a legtöbb esetben nappal volt, mikor sok ember sürgött-forgott az osztályon.

Éjszaka egyszer sem tett látogatást hozzá.

– Jöhetne inkább ő?

– Mehet. Öt perc és megy. – Yoongi bontotta a vonalat, majd egy mély szusszantás kíséretében fordult a fiatal fiú felé. – Nyugtató injekció legyen a zsebedben, altató is, a gyógyszerei feleslegesek, azok nem segítenek, ha baj lenne – nyújtotta oda Taehyungnak a legerősebb nyugtatót és altatót, amit beszéde közben keresett ki a fiókjából.

– Erre tényleg szükség van? Mármint… nagyon lágy volt a hangja – motyogta a fiatal zavartan, kezében tartva az ampullákat.

Yoongi elmosolyodott.

– Tudod, J-Hope néha édes tud lenni, ha akar valamit. Sokszor mi sem tudjuk őket megkülönböztetni, olyan mesterien színészkedik J-Hope. Ha baj van, azonnal csipogj, ébren leszek, és ha bemész, ne zárd be az ajtót, hogy be tudjak menni; ha esetleg szökik, hagyd csak, ne menj utána, nem fog kijutni – sóhajtotta Yoongi gondterhelten, szőkés hajába vezetve ujjait, megtáncoltatva csillogó tincsének legtöbbjét. – Bár, nem olyan hülye ő, hogy csak kifusson, annál sokkal rafináltabb.

– Mármint? – tette zsebre Taehyung az ampullákat, a tűkkel egyetemben.

– Majd mesélek. Voltak már trükkjei.

– Engem érd… – A főorvos a szavába vágott.

– Majd mesélek utána, most menj, hátha tényleg nyűgje van, és segítségre van szüksége – ült le Yoongi a helyére, figyelve, ahogy Taehyung bólint egyet, majd vontatott mozdulatokkal igyekezett ki a teremből, becsukva maga mögött az ajtót.

A kihalt folyosó most még rémisztőbbnek tűnt, mint általában – a lámpa fények a plafonon egy pontban összpontosultak, egyetlen vékony szakaszt világítva meg a folyosó közepén. Síri csend honolt minden szobában, a betegek aludtak a nyugtatók, altatók hatása miatt, Taehyung mégis érett egy csekélyke szorongást a mellkasában, hiszen ezelőtt sosem ment be Hoseokhoz, Yoongi egyszer sem engedte el őt oda, s meg is lepte, hogy rábízta a férfit. Végül is, fél éve van ott, talán már ideje is volt egy kicsit egymagának cselekednie, s nem csak a könnyed esetek voltak az osztályon, volt egy pár Hoseokhoz hasonló is, akikkel szint úgy kezdeni kellett valamit.

Mély levegőt vett, köpenyének zsebében szorongatva, játszadozva az ampullákkal, beharapva alsó ajkát, szüntelenül haladva a pislákoló fénysorok alatt, lassan, óvatosan, egészen addig, míg el nem érte a 606-os kórtermet. Ott megállt egy pillanatra, hogy újabb adag levegőben telítse meg tüdejét, s összeszedve bátorságát, benyitott a terembe; Hoseok a rácsos ablak mellett ült, a Hold fénye lágyan világította meg a szobát. Nem tartózkodott bent senki, csak a férfi – mivel ön-és közveszélyes volt, azért jobbnak látták őt egyedül hagyni a kórteremben, így a legtöbb ágyat kivitték onnan, hogy véletlenül se legyen társa a hétköznapokban, vagy a hétvégékben.

Jobb volt így. Kevesebb dolog miatt kellett aggódniuk a dolgozóknak – volt már, hogy egy beteg társát súlyosan megsebesítette, és újra kellett éleszteni, kis híján meghalt. Ebből okulva egyedül hagyták.

– Szerbusz – ejtette meg Taehyung egy gyengéd mosolyt, közelítve a férfihoz, aki felé fordította a fejét; Taehyung nem zárta be az ajtót, Yoongi intésének eleget téve. – Mi a gond?

– Felkeltem, nem tudok vissza aludni – válaszolta könnyedén, lágyságot tükröző íriszekkel. Úgy hatott, akár egy cserben hagyott kiskutyus, akit a szakadó esőben dobtak ki az árok szélén, hogy végérvényesen megszabadulhassanak tőle, Taehyung pedig empátiát érzett. Jó gyakornok orvos volt, szeretett foglalkozni az emberekkel, így Hoseokkal is – sűrűn volt nála nappal, felügyelet mellett, s ugyan, feltűnt neki, a férfi igazán szerette, ha ő tért be hozzá. S kár lett volna tagadni, valamilyen szinten a gyakornok is kedvelte a férfit – épp ezért esett nehezére zsebre tenni a sok-sok gyógyszert.

Az is tény, Taehyung még sosem tapasztalta J-Hope-ot. Ő Hoseokot kedvelte, rengeteg mindent tudott már a férfiről, s ha őszinte akar lenni magához, igen is, valamilyen szinten megszerette a férfit fél év itt töltött idő alatt.

– Miért? Mi a baj? – Taehyung helyet foglalt Hoseok ágyán, a férfi pedig gondosan arrébb ült, hogy a másik kényelmesen elférhessen mellette.

– Minden és semmi – válaszolta hetykén a férfi, megrántva vállait. – Zavarnak az éjszakai zajok, nem hagynak aludni. Nem maradnál itt, amíg elalszom? – nézett mélyen Taehyung érzelgős tekintetébe.

– Igazából, dolgozom – Hoseok felsóhajtott, csalódottan –, de Yoongi biztos nem haragszik, ha maradok egy fél órára.

– Köszönöm. Hálás vagyok. – A beteg arcán kedves mosoly ült ki, s megemelve kezét, ujjaival lassan érintette meg Taehyung kézfejét, minek hatására a gyakornok elvörösödött pár pillanatra. Megköszörülte a torkát.

– Nem tesz semmit. Aludj nyugodtan.

A legtöbb orvos, ápoló inkább altatót adott volna a férfinak, Taehyung ezt nem tette meg, s inkább ott maradt vele, figyelve, ahogy Hoseok elfeküdt az ágyban, magára húzva a takarót.

Taehyung az ablakkal szemben ült, egy idő után háttal Hoseoknak, kifelé bámulva az éjszakába, azon merengve, vajon miért veri a sors ennyire a férfit? Egy kedves, jól szituált ember lenne, erre jön egy hasadás a fejében, és mindent tönkretesz – habár, volt fogalma arról, az ilyesmik mitől alakulnak ki, őt érdekelte a konkrétum. Hoseok nem volt az a fajta ember, aki könnyen beszél a múltjáról, történéseiről, s így akármennyire is dolgoztak társai, vagy Yoongi, senki nem tudta megfejteni a valódi okokat, így segíteni sem tudtak rajta. Hasztalan volt minden – mintha Hoseok ezt nem is nagyon akarná, vagy mintha belefáradt volna a próbálkozásokba. Talán feladta.

Talán Taehyung is feladta volna a helyében.

Több perc is eltelt, mikor figyelmes lett az egyenletes szuszogásra, ami jelezte, a beteg elaludt – Taehyung elmosolyodott, majd kissé felé fordulva, jobban betakargatta őt, s még utoljára az ég felé emelte íriszeit, a szándékkal, hogy vissza induljon Yoongihoz. Már épp felállt volna az ágyról, amikor a mocorgás hangja hirtelen támadt fel mellőle; karokat érzett a dereka, s nyaka köré fonódni. Pár szekundum erejéig még a vér is megfagyott benne, a szíve is kihagyott egy ütemet, főleg akkor, mikor Hoseok leheletét érezte a fülénél:

– Olyan ártatlan, szentimentális vagy, TaeTae. – Hangja mosolygós, negédesnek hatott.

Taehyung óvatosan akart a zsebébe nyúlni, a férfi ezt azonban ügyesen megérezte, s mielőtt a gyakornok a kis zsebbe nyúlt volna, ő megelőzte a tettében; alaposan túrt a textília mélyére, előhúzva onnan az ampullákat, és a fecskendőket, majd félre is dobta őket.

– Ez nem szép dolog ám. Azokkal együtt bizony, erős vagy. Na, de, így? – tette fel a kérdést, majd hirtelen mozdult: elterítette Taehyungot az ágyában, s fölé magasodva nézett le rá, úgy ülve a gyakornok csípőjére, hogy a lábaival összeszoríthassa annak combjait, ujjait pedig a fiatalabb feje mellé szegezett csuklóknak tapasztotta, mozgásképtelenné téve őt. Taehyung levegőt is elfelejtett venni. – Ne aggódj, nem foglak bántani. Hoseok nem állna jót magáért, ha megtenném; te vagy a kedvence, tudod-e? – kuncogta, elvetemült vigyorral ajkain. – Nem csodálom. Ígéretes szépség vagy – mérte végig a fekvőt szemtelenül.

– Mit akarsz? – préselte ki a szavakat Taehyung, szűrve a fogai közt azokat, félelemtől, s dühtől megremegő hangján.

– Kijutni innen.

– Arról ne álmodj – ingatta fejét a barna hajú –, mert én nem viszlek ki innen.

J-Hope megemelte szemöldökeit, mindent tudóan elmosolyodva, közelebb hajolva az alatta helyet foglaló férfihoz, hogy ajkaira suttoghassa a szavakat:

– Akkor meg foglak ölni. – Érzelemmentesen csengett a hangja, amellett mégis játékosan, mint aki jót szórakozik a gyakornok viselkedésén. – Tudod, mesterien gyilkolok. Elég csak azokat az injekciókat beléd fecskendeznem, és elég, ha utána kidoblak innen, de fel is darabolhatlak, és a testrészeidet pici cikkelyekben hajítom ki a rácsok közt. Na? Nekem tetszik. Felizgat a látvány is – sziszegte, szemérmetlenül dörzsölve férfiasságát Taehyungénak, aki csak egy nyelt egy hatalmasat, oldalra döntve a fejét, szemeit erősen préselve egymásnak. – Kibaszott izgató vagy a fejemben, ha elképzellek vérben úszva, kitekert belekkel.

Taehyung megremegett, s lassan nyitotta fel dühtől villogó szemeit.

– Szállj le rólam, te patkány! – sziszegte, ficánkolva J-Hope alatt, aki eszelősen felnevetett.

– Ne bókolj édes – mosolygott, megnyalva ajkait. – Értem már, Hoseok farka miért áll rád éjszakánként. Engem is bevadít.

– Undorító vagy – nyelt egyet, megvetéssel a hangjában.

– Imádok az lenni – nyalta körbe dús ajkait, vérfagyasztó csillanással szemeiben –, szóval, segítesz nekem?

– Nem, és most eressz! – kezdett Taehyung erősebb mocorgásba.

– Látom, nem tudod, kivel állsz szemben, taknyos – szűkítette össze szemeit J-Hope, bajlósan.

Nem várt tovább; gyorsan emelte el ujjait Taehyung csuklójától, majd hihetetlen sebességgel fonta azokat a vékony, kecses nyak köré, erősen megszorongatva azt. A gyakornok szemei kidülledtek, s esetlenül fogott J-Hope karjaira, majd kézfejére, hogy megpróbálja lefejteni azokat nyakáról, sikertelenül.

Teste vadul rángatózott, vonaglott, ajkai elnyíltak egymástól, szemei megteltek könnyekkel, feje elvörösödött, majd erős lilás árnyalatot kezdett felvenni, ahogy az oxigén útját folyamatosan akadályozta a férfi.

J-Hope beharapta alsó ajkát a látványra.

– Szívesen az arcodra verném most. Kár, hogy foglalt a kezem, mert gyönyörűen haldoklasz; már áll a farkam – nevetett groteszken, vágytól izzó szemekkel mozgatva csípőjét, hogy folyamatosan a fiatalabb ölének préselhesse sajátját, így Taehyung tisztán érezte, a férfi nem viccelt: merevedése volt. – Szeretnéd kiverni nekem, mielőtt megdöglesz, ha? – pusmogta, vágytól fűtött hangján.

Egyik kezét elemelte a másik nyakától, azonban a szorítás így sem enyhült; egy keze is tökéletesen elég volt a dologhoz. Taehyung próbálta ezt a lehetőséget kihasználni, s cselekedni, de J-Hope ezt nem hagyta. Azonnal elkapta a gyengébb csuklóját, szemérmetlenül a nadrágjába vezetve a vékony, izgató ujjakat, s amint azok tagjához értek, felnyögött. Természetesen, Taehyungnak esze ágában sem volt cselekedni, de J-Hope erősebb, akaratosabb volt nála; nyakán enyhült egy kissé a szorítás, de nem annyira, hogy az elég legyen, épp csak a haláltól menekült meg pár pillanatra. Ki akarta élvezni a helyzetet, így koncentrált arra is, hogy a vonagló ujjait a farkára fűzze, s saját keze által mozgassa az övét.

Groteszk, mély nyögések hagyták el a száját, belemozdult Taehyung, s saját kezének ütemébe, hol erősebben, hol gyengébben markolva a már vörös színbe váltott nyaki részt.

– Ah! Kibaszott izgató vagy! A kurva életbe! – hördült fel, a gyönyörtől eltorzuló arccal nézve a szenvedő arcát, s élvezve, ahogy a kéj, s a vágy teljesen szétárad a testében, majd a sokasodó impulzusok hatására rövides idő alatt végig futott gerince mentén a forróság; nem tartott sokáig, ám Taehyung elméjébe annál inkább fúrta be magát az esemény.

J-Hope abnormális hangokat hallatott, ahogy a gyakornok tenyerébe engedte a magját, s orgazmustól ködös szemekkel méregette a könnyeivel küszködő férfit, megállapítva, mennyire gyönyörű szenvedés közben.

– Ezt most lenyalod – nevette, kihúzva a barna hajú kezét nadrágjából, hogy egyenesen szájába nyomja saját, ondójától fénylő ujjait. Taehyung arca eltorzult, ezután erősödött a fojtogatás, így sem levegőt venni, sem nyelni nem tudott – az ondó ott maradt nyelvén, és ajkain, könnyei pedig kibuggyantak szemeinek sarkaiból.

Megtört. Szekundumok alatt összeroppant.

– E-engedj! Segítek, csak... e-engedj el! – nyöszörögte, már fél-ájult állapotban.

– Nem hallottam, édes. Elmondod még egyszer? – vigyorgott Hoseok szemtelenül, közelebb hajolva a gyötrődő férfihoz.

– E-enged e-el! S-segítek… ki-kijutni ne-neked… – préselte a szavakat, szinte az utolsókat rúgva, s mielőtt elvesztette volna eszméletét, J-Hope elengedte őt, egy elégedett vigyor kíséretében.

– Okos fiú. Ügyes, és még a farkamat is kicsavartad. Hasznodat fogom venni – nevette harsányan, megpaskolva Taehyung arcát, aki intenzíven köhögött, és fintorgott a még mindig szájában lévő, kesernyés íztől, mi lassan csordogált le nyelőcsövén.

J-Hope önelégülten vigyorodott el, majd beharapva alsó ajkát, lágyan simított végig a gyönyörű orcán, mi még mindig pirosló színben tündökölt, ahogy intenzíven köhécselt, s közben próbált mihamarabb az éltető levegőhöz jutni – groteszk elméje egy percre sem nyugodott. A gyengéje volt az erőszak, s mások megalázása, a fojtogatás közben pedig ez még mámorítóbbnak tűnt; a gyakornok orvos kihozta belőle legvadabb oldalát, és élvezte. Mérhetetlenül élvezte, ahogyan a barna meghunyászkodását – uralkodhat felette, ő az erősebb, ő az akaratosabb, ő az, aki el tudja őt tiporni, bármelyik pillanatban. Aki akár el is tudja pusztítani ezt az angyali arcot, a szépséges szemeit és kívánatos, dús ajkait.

Taehyung remegő ajkakkal markolta a kormányát, miközben rendületlenül vezetett az úttesten, oldalán a férfival, akitől valószínűleg az egész város rettegett egy időben, egészen addig, míg be nem került a pszichiátria zárt osztályára, ahonnan valószínűleg soha nem is kerülhetett volna ki. Szíve a torkában dobogott, vajon mikor fogja a vadállat kioltani az életét, de igyekezett elhessegetni az e fajta gondolatokat, ugyanis talán fontosabb ez annál, hogy a diplomáját veszélyeztette. Ha kiderül, biztosan nem teheti le a vizsgáját, és nem válhat belőle orvos, de még az is lehet, hogy börtönbe kerül – nem volt tisztában, mi járt azért, ha kiszöktet egy elég közveszélyes egyént, de gondolta, nem puszit, vagy buksi simit fog érte kapni.

Még a szöktetés is elég körülményes volt, ugyanis először a rácsokat kellett feloldania Hoseok ablakán, amihez volt kulcsa – kinyitotta, nem volt más választása. A férfi könnyedén ki tudott mászni az ablakon, Taehyungtól kapott ruhákat öltve magára, s mikor a férfi beérkezett dolgozni, Hoseok akkor mászott be a másik autójába, ahogy megbeszélték – nem szabadott Taehyungnak gyanúba keverednie, hiszen ha ez megtörténik, akkor rátalálnak. Onnantól pedig mindennek vége.

Taehyung műszakjának végeztével pedig együtt kelhettek útba – a kórházban hatalmas fejetlenség honolt, Yoongi kétségbeesve telefonált a rendőrségre, mindenhová, ahol csak felvették a telefont. Taehyungot pedig mardosta valami. Talán a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, a bűn íze, ami lassan kezdte szétmarni szívén lévő izmait.

Egyedül az volt a szerencséje, hogy J-Hope a kijutás közben látványosan megfeszegette a rácsokat ott tartó fém rudakat, hogy azt higgyék, ő feszítette szét valaminek a segítségével, így fel sem merült, hogy valaki kinyithatta neki azokat.

Senki nem gondolt volna a kedves, ártatlan, mindig empatikus Taehyungra. Hiszen ígéretes orvos gyakornok volt.

A fiatal férfi megrázta a fejét, majd megállt a pirosat jelző lámpák előtt, azután pedig egy reszketeg, mély sóhajt hallatott, pár szekundum erejéig lehunyva hosszú szempilláit, hagyva, hogy azok könnyed árnyékot vessenek arccsontjára. – Pár pillanatig nyugodt volt, még azután is, hogy elindult az autóval a zöld jelzés után, majd gyorsítani kezdett, hogy mihamarabb hazaérhessen, ugyanis J-Hope kijelentette, pár napig nála fog megszállni, utána eltűnik a városból, de talán még az országból is. Addig viszont nincs hová mennie. Taehyung nem tudott mit tenni, belement. Természetesen, szólhatott volna a rendőrségnek, akár Yoonginak is, de nem merte megtenni; nem akárkivel volt dolga, s tudta, tisztában volt vele, ha esetleg keresztbe tesz J-Hope akaratának, tényleg a halállal néz szembe. Biztosan megölné őt, és szeretett volna még élni, fiatal lett volna a halálhoz a kemény huszonnégy évével.

– Hol a francba vagyok?! Mi a faszt csinálsz?! Állj meg! Azonnal állj meg! – A kétségbeesett, üvöltő hang miatt Taehyung szíve majd kiugrott a helyéről, annyira megijedt, s hirtelen félelmében nem tudta mozdulatait kontrollálni. Hoseok elkapta a kormányt, hogy félre tudja húzni azt, Taehyung pedig rémülten próbált ellenkezni a cselekedetnek, ami végül azt eredményezte, hogy az autó könyörtelenül nekicsapódott egy villanyoszlopnak.

Tragédia nem történt, az ijedelem mégis hatalmas mértéket öltött, mind Hoseokban, mind pedig Taehyungban – pihegve bámultak maguk elé. Taehyung halántékán halvány izzadtságcseppek jelentek meg, az egész élete lepergett előtte, Hoseok pedig értetlenül ült az anyós ülésen, remegő kezekkel, ahogy az előttük lévő villanyoszlopnak szegezte íriszeit.

– Normális vagy? Meghalhattunk volna – pusmogta a fiatalabb, miközben nagyokat nyelve nyitotta fel az ajtaját, hogy mély lélegzettel megnézhesse, mennyire lett káros az autó. Szerencsére csak az eleje horpadt be egy kicsit, nagy baj így sem történt, de ha gyorsabban megy, valamelyikük biztosan életét vesztette volna, mert akkor nem csak ekkorát ütköznek.

– Hogy kerülök ide? – Hoseok kiszállt az autóból, körbe kémlelve a várost, mit már évek óta nem láthatott; idegen volt. Furcsa.

– J-Hope – motyogta Taehyung, alig hallható hangján. – Elkapott, megfenyegetett, ha nem hozom ki, meg fog ölni, és elég komolyan gondolta, mert egy hajszálon múlt, hogy nem fojtott meg – ingatta a fejét, elesetten. – Így kiszöktettelek… titeket.

Hoseok néma csendben állt a férfi előtt, majd egy mély, megrökönyödött sóhaj hagyta el szépen ívelt párnáit. Hajába vezette ujjait, tanácstalanul.

– Sajnálom.

– Nem tehetsz róla.

– Ha visszaviszel, meg fog ölni téged.

– Tudom – reflektált Taehyung, apró mosollyal, majd elindult, hogy visszaülhessen az autóba, s ha szerencséjük van, elindul. – Ülj be.

– Mit kezdesz velem? – pislogott Hoseok, az ablakon bámulva befelé, ugyanis időközben lehajolt.

– Nem tudom még. Vissza nem vihetlek, a saját épségem miatt, de ha J-Hope így képes visszavonulót fújni, nem tudom, tényleg… – Végig akarta mondani, mit tervez a másik, de nem szerette volna Hoseokot stresszelni, így elharapta a nyelvét, és egy gyengéd, halvány mosollyal ajándékozta meg az idősebbet. – Ülj be, majd kitalálunk valamit.

Hoseok hezitált. Nem akarta bajba sodorni a férfit, hiszen tudta ő is, miket követett el a benne élő, másik személy, azonban elmenni nem volt mersze, mert azt sem tudta, hol van, nem volt sem pénze, sem szállása, és ő egyáltalán nem olyan karakán, mint J-Hope. Ő inkább becsületes, kedves, segítőkész személyiséggel lett megáldva, aki képtelen lenne rabolni, vagy másokat bántani céljainak elérése érdekében.

Beült az autóba, becsatolva a biztonsági övét, majd ökölbe szorított ujjait a térdére fektette, mély levegőt véve.

Taehyung ügyesen kitolatott a villanyoszlop elől, hogy immáron végérvényesen hazafelé vegye az irányt, s kitaláljon valamit, mert ha J-Hope eltűnt, és nem jön vissza, akkor Hoseok biztosan nem fog elmenni – nem értette. Mi ebben a logika? Vagy esetleg Hoseok is épp olyan erős személyiség, csak neki máshogy nyilvánul meg az ereje? Esetleg J-Hope elfáradt, és elpilledt, ez idő alatt pedig teret kapott Hoseok? Nem tudott volna ezekre választ adni, minden esetre, érdekelné, mi történik a férfival, vagy éppen vele.

A napok lassan vánszorogtak, Hoseok még egy hét elteltével is Taehyungnál töltötte a minden napjait, s ugyan, ez zavarta a férfit, mégsem szólt egy szót sem – sok vizet igazából nem bolygatott meg a jelenléte. Úgy fogta fel, legalább nincs egyedül, s próbált nem arra gondolta, milyen úton-módon került ide a férfi, mert olyankor menten elfogta az aggály, és a rettegés; már várta, mikor fog egy csapat rendőr az ajtaján kopogtatni, hátha ott leledzik Hoseok, de szerencsére ez még hetekkel később sem történt meg. Úgy tűnt, Hoseok és J-Hope remekül érzik magukat a férfinál.

Néha Taehyung ugyan félt J-Hope-tól, főleg azután, hogy majdnem elvette az életét, s sokszor kapta magát azon, milyen gyűlölettel méregeti Hoseokot, de igyekvő volt. Nem akarta azon kitölteni a haragját, aki semmiről nem tehetett, hiszen nem Hoseok fojtogatta meg, és zaklatta szexuálisan, hanem J-Hope, így nem Hoseok érdemelné a bosszút. Próbálta a két személyiséget külön választani egy adott testtől, arctól, de elég nehezen ment neki. Akármikor nézett Hoseokra, mindig az az éjszaka jutott eszébe, mikor erősebb személyisége lépett érvénybe, s halálosan megfenyegette, megfojtogatta, majd még meg is alázta.

Ambivalens érzései voltak, hiszen magát Hoseokot tényleg kedvelte, szeretett hozzá bejárni a kórterembe, sőt, otthonában nagyon jól el tudtak beszélgetni – a férfi még a házimunkába is besegített –, de amint a felszínre pattant J-Hope, megrendült minden érzelme. Tökéletesen meg tudta őket különböztetni, már csak a beszéd stílusról is, a szemek csillogásáról, a mozdulatokról… és rettegett. J-Hope-tól rettegett. Mégsem tett semmit; nem tett a rendőrségre látogatást, a kórházban úgy tett, mintha mi sem történt volna, azalatt pedig nála bujkált egy disszociatív személyiségzavarban szenvedő szociopata – legszívesebben elásná magát a kertének hátsó részébe, hogy képes volt ilyesmibe belemenni.

Viszont ahogy telt-múlt az idő, az emberek megfeledkeztek Hoseokról, elfelejtették, hogy ő létezik, mintha soha nem is lett volna a föld színén. Ez nyugalommal töltötte el Taehyungot, ugyanis néhány hónap után különösebben rejtegetnie sem kellett őt; együtt jártak vásárolni, mintha… nem is történt volna semmi. Senki nem tudott Hoseokról semmit, s senki nem is sejtett semmit – még az arcát is elfeledték, vagy jobbnak érezték, ha nem törődnek vele? Talán ez, talán az. Talán csak féltek tőle, s úgy hitték, bölcsebb, ha hagyják, amíg nem csinál galibát.

Az egész olyan megoldottnak tűnt.

Mi volt mégis legszomorúbb? Taehyung minél több időt töltött el Hoseokkal, annál inkább kezdte el őt megkedvelni, hiszen Hoseok kivételesen kedves, romantikus személyiség volt, Taehyung pedig mindig a férfiakhoz vonzódott. Egyszerre repesett, és rettegett egy ember miatt. Azaz, két ember miatt, akik egy testbe bújtak.

– Hello – köszönt be, mély sóhajt hallatva. – Hoztam kínai kaját – tette le Taehyung a cipős szekrényre a szatyrot, miben a jó pár doboz étel pihent.

Lábáról komótosan húzta le bakancsát, majd azután húzta le magáról a kabátját, s tette azt a fogasra, hogy dideregve, kissé vacogva lépjen beljebb a lakásban, a kis zacskóval a kezében.

– Hoseok? – pislantott körbe a helyiségben. A férfi mindig vagy a nappaliban, vagy ott várja őt, de ez alkalommal egyik helyen sem volt, mintha elnyelte volna a föld; aggodalom lett úrrá rajta, hátha esetleg baja esett, vagy valami sokkal rosszabb történt.

Rohamos tempóban tette le a dobozkákat a fa asztalra, hogy sietősen körül nézhessen a lakásban, merre lehet Hoseok. Gondolt arra is, a férfi talán alszik, elnyomta az álom, de ez volt a legutolsó, ami eszébe jutott – a rossz sokkal hamarabb ötlött fel benne, így nyugodni sem hagyta.

– Hoseok, merre vagy? – rémülten nyitott be a fürdőbe, a mosdóba, majd a saját hálószobájába, hevesen dobogó szívvel. Nem találta. Sehol.

Lehet, hogy elment? Lehet, J-Hope megunta az ott töltött időt, és lelépett? – Összeszorult a szíve. Néhány minutumra elfogta őt a keserűség, és a szomorúság, mert igazán hozzászokott a másik jelenlétéhez, és valamiért, valamilyen útnál fogva nem akarta már, hogy elmenjen – megszerette Hoseokot. Tisztában volt vele.

Épp csalódottságtól fűtötten akart kisétálni a hálószobából, már az ajtó szélét fogva ujjaival, hogy behajthassa azt maga mögött, mikor két tenyeret érzett a vállán – erősen rántott rajta valaki, minek következtében Taehyung felnyögött. Nem látott semmit a sötétségben, aortapumpájának lüktetése azonnal az egekbe szokott, torka pedig elszorult, nem jutott levegőhöz.

Az ágy puha matracának ütközött a háta. Halk nyekkenést hallatott, s abban a szent pillanatban látta meg az ablakon bevilágító Hold fényben J-Hope veszett vigyorát – meghűlt ereiben a vér.

– Kefélni akarok, és a kezem már nem elég – nevette ördögien, s esélyt sem hagyva Taehyungnak a menekülésre, azonnal elkapta a vékony csuklókat.

Taehyung veszettül ellenkezett, rúg-kapált, hiszen benne is volt némi nyers erő, nem volt elveszett lélek, férfi volt ő is, így jó párszor sikerült behúznia J-Hope-nak, sikerült eltalálnia egy-egy érzékeny ponton, de a férfi mintha érzéketlen lett volna próbálkozásaira. Csak röhögött. Röhögött Taehyung nyomorán.

Végül az idősebb nyert: Taehyung csuklói erősen lettek kikötözve az ágy támlájának úgy, hogy a férfi immáron hason feküdt. Mivel J-Hope semmilyen utat nem akart engedni, így a lábait is ügyesen kötötte össze, úgy, hogy azok széles terpeszben legyenek széttárva; mesterien végzett el mindent.

– Ah… Isteni segged van, Taehyung – sóhajtotta J-Hope, rekedtes hangján, miközben ujjaival végig masszírozta a férfi fenekét, vadul harapva be alsó ajkát. Az orvos gyakornok nem mert mozdulni ekkor, még levegőt venni sem, csak összeszorított szemekkel hajtotta fejét a párnába, hagyva, hogy J-Hope a magasba húzza fenekét.

Az idősebb férfi izgalomtól hevesen hajolt a két félgömbhöz, hogy erős, határozott harapásokkal tarkítsa azt; Taehyung fájdalmasan nyögött fel, de ez a férfinak nem volt elég. Minden tökéletes bőrfelületet végig harapdált, s karmolt kicsi, ám annál élesebb körmeivel – tépte, marcangolta őt, egészen addig, míg elő nem buggyant karmazsin vörös vére, s azzal együtt a szemeiben megülő gyémánt cseppek.

A fémes illat, s íz mindent átjárt a szobában, J-Hope pedig reszketegen sóhajtott, a vágy elborította elméjét, és mindenféle előkészítés nélkül hatolt Taehyung testébe, kisajátítva azt. A fiatal férfi torka szakadtából üvöltött fel, hiszen még maga a behatolás, ha elviselhető lett volna, a hirtelen, erős mozgás mindent meggátolt; gerince szinte ketté roppant, elméje kiüresedett, könnyei eláztatták párnájának huzatát, s érezte, ahogy vére lassan csordogál le vékony, amúgy is pirosas színű combjain, egészen a lepedőig.

J-Hope ízlelte a vér zamatát, erősebbeket lökött, hajszolta a vágyat – karmolta a hátát, húsát, tépte minden porcikáját, s mikor már megrázta az orgazmus kíméletlensége, magját a férfi vékony testébe eresztette, tövig hatolva belé.

Vigyorogva húzta ki tagját, Taehyung pedig remegő testtel zokogott, elernyedten, megsemmisülten – összeroppant, hiszen a méltóságát is porig alázta, eltiporta, megsemmisítette… elpusztította.

– Ne sírj, picinyem. Legközelebb tetszeni fog. – J-Hope röhögésétől zengett a szoba, miközben Taehyung selymes tincseibe markolt, ám amint meglátta a csalódott, kiüresedett íriszeket, akár a kámfor, úgy tűnt el Hoseok testéből; nem örökre. Csak egy ideig.

Fájdalmat akart okozni Hoseoknak, azt akarta, hogy szenvedjen, mert ő tudta, mennyire szerelmes a férfiba, és nincs is annál fájdalmasabb, mint azzal szembesülni, mit is tett. Még akkor is, ha nem ő volt az, hanem tulajdonképpen egy másik ember – az ő testére is tapadt vér.

Hoseok sokkot kapott; tudatát gyorsan, hirtelen kapta vissza, s az, amit látott, leblokkolta mindenét. Taehyung még mindig felhúzott lábakkal hasalt az ágyban, combjait áztatta saját vére, fehér lepedőjét beborította a bíbor szín – mindkettejük szíve összetört, mikor Hoseok is eleresztette könnyeit, majd eloldozta Taehyung csuklóit, hogy meggyötört testét magához ölelhesse, sűrű bocsánat kérések közepette.

Tudta Taehyung, nem ő a hibása ennek, mégis taszította a férfi. A szíve érte dobogott, de undort is érzett. Menthetetlen undort és gyűlöletet…

– Esküszöm neked, Taehyung, holnaptól soha többé nem látsz – ölelte át a remegő testet, lágyan ringatva azt az idősebb, hagyva, hogy könnyei áztassák az arcát.

– Én nem akarom, hogy elmenj – rebegte a fiatalabb, görcsösen kapaszkodva a másik testébe.

Mert ugyan, undort érzett, de tudta, nem Hoseok iránt, s ha hagyná, hogy elmenjen, akkor megfosztaná magát valamitől, ami csodálatos is lehetne. Tudta, együtt kell élnie mással is, valami szörnyűvel, valami borzalmassal, ami abban leli örömét, hogy kettejüket roppanthatja össze nap mint nap, de meg akarta szokni, mint a kórházi éjszakáktól való félelmét.

A szíve minden nap romokban hever, de tudta, Hoseok szereti őt annyira, hogy ezt megpróbálja majd jóvá tenni, s hitt abban, szeretik egymást annyira, hogy túléljék ezt.

Tudták, életük végéig kínozni fogja őket, mindkettejüket J-Hope, de talán a morzsányi örömért, boldogságért megéri.

Még akkor is, ha vérben úszva csókolják egymás ajkait, s karmazsin nedűben ölelkeznek úgy, akár a friss, negédes párok – nincs is jobb annál, mint a halál küszöbén élvezni ki az utolsó perceket, és nekik minden perc az utolsónak számított, hiszen J-Hope mindig figyelt. Mindig ott volt. Minden fájdalmat extázisként élt meg, és ő soha nem fárad, mert addig nem nyugszik, amíg meg nem öli Taehyungot, s lelkileg ki nem gyilkolja Hoseokot, de addig még sok idő van hátra…

Addig élvezni fog mindent – a reménytelen a szerelmet, egymás önfeláldozását, a rengeteg kínt, mert ő ebből élt, őt ez éltette, és kibaszottul élvezte.