Little Star - TaeGi (2/?)

Ezt a fanartot Deviantarton találtam, szóval nem mi készítettük. :)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Itt is a folytatás. :) Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Amint sikerült őt betakargatnom a már testétől nagyjából átmelegedett pokróccal, az ajtóhoz sétáltam, hogy kimehessek rajta, azonban mielőtt ezt megtettem volna, egy pillanatra visszafordultam az ágyon fekvő, halványodó fényű "csillaghoz".

– Jó éjszakát – ejtettem ki lágyan a szavakat ajkaimon, egy halvány mosollyal. Furcsa volt kimondani ezt a két szót valakinek, de nagyon kellemes érzés volt megtenni. Utoljára talán még kisgyerekként tettem az édesanyámnak, az pedig nem mostanában volt. Halk nyöszörgést véltem hallani az ágy felől, amit félálmában adhatott ki a fiú, hisz még volt annyira éber, hogy felfogja a szavaimat, de annyira már nem, hogy viszonozza is azokat. Ezt aranyosnak találtam. Olyan érzésem volt, mintha tényleg csak egy gyerek lenne, akit még járni is meg kell tanítani, a gondolatra pedig mosolyom csak szélesedett. Ha nem fog félni tőlem, remélem, jóban leszünk.

Pár pillanatig figyeltem a lassan fel-le emelkedő takarót, ami mellkasát is takarta, s ahogy a szélén haloványan átszűrődött a fiú bőre által kibocsájtott fény, majd belátva, hogy már valóban nyugovóra kéne térnem, a szobám felé vettem az irányt, ami srégen szemben volt azzal, ahol az új jövevény is tartózkodott.

Szándékosan résnyire nyitva hagytam mindkét ajtót, hogy ha esetleg bármi baj lenne az éjszaka folyamán, könnyebben észrevegyem, és egyszerűbben átjuthassak hozzá.

Szerencsére erre nem volt szükség, ráadásul amint letettem a fejem a párnára, pár perc múlva már el is aludtam. Annak viszont annyira már nem örültem, mikor a telefonom rezegve a fejem mellett hangosan elkezdett lejátszani egy idegesítő dallamot ébresztő gyanánt. Alig résnyire nyitott szemekkel tapogattam ki a zajos készüléket, hogy rányomhassak a képernyőjén lévő nagy piros gombra, ami egyben a kínok végét is jelentette - ismét csend telepedett a házra.

Eszméletlenül fáradt voltam, a szemeim minden áron le akartak ragadni, hogy visszarántson magába a sötétség. Majdnem sikerült is, de még időben sikerült rávennem magam arra, hogy kikeljek. Már a hálóból is kiléptem, mikor a szemben lévő szobában megláttam az ágyon két lábfejet, amiket először értetlenül bámultam, laposakat pislogva. Kellett pár perc, míg leesett: már nem tartózkodom egyedül a házban. Ezt egy az állapotomhoz képest széles mosollyal díjaztam, majd finoman belöktem a halvány kávé színű falapot, így elém tárult az ágyon kucorgó fiú alakja. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy háton fekve halkan szuszogott. Most, hogy volt alkalmam jobban szemügyre venni őt, feltűnt, valóban milyen szép vonásokkal is rendelkezik, amik így, az ablakon beszűrődő napsugarak miatt még szebbnek tűntek. Szép, porcelán sima bőr, hatalmas szemek, amiket épp pillái takartak, szépen ívelt orr, dús, végtelenül puhának tűnő ajkak, enyhén kerekded formák – épp annyira, hogy egészségesnek tűnjön. Valóban csillaghoz méltóan szép volt.

Olyan békésen szundikált, nem nagyon volt szívem felkelteni, pedig beszélnem kellett vele, mielőtt elmegyek munkába. Odalépkedtem az ágyához, egyik kezemet a vállára helyeztem, másikat a mellkasára, majd így finoman megráztam a testét.

– Ébresztő – szóltam kedves hangon, kicsit közelebb hajolva a füléhez. Kezdetben csak szemöldök ráncolva nyöszörgött, aztán nagy nehezen felnyitotta szemeit, amik kótyagosan néztem vissza rám egy apró rés alól. Pislogott párat, és hatalmasat ásítva nyammogott halkan. – Jó reggelt – mosolyogtam rá.

– Jó reggelt – motyogta alig érthetően, ökleit arcához emelve, hogy szemei dörzsölgetésébe kezdhessen.

– Jól aludtál? – ültem le mellé az ágy szélére, mire hatalmas nyújtózkodásba kezdett, miközben halványan bólogatott. – Figyelj, nekem hamarosan mennem kéne készülődni, szóval elmondanék pár dolgot, aztán, ha gondolod, visszaaludhatsz, rendben? – Újabb bólogatás. – Szóval. A kutyám, Mimi kint van a kertben. Ha esetleg sikerülne lábra állnod, ne nagyon játssz vele, könnyen elragadja a hév, és akkor akarata ellenére bánthat. Ha jönne valaki, bár ebben erőteljesen kételkedem, ne nagyon nyiss ajtót, teljesen mindegy, ki az. A fürdőszobát itt találod a tiéd mellett balra, ha esetleg szükséged lenne rá. Bármit nyugodtan használhatsz a házban, csak lehetőleg a szobámban lévő dolgozóasztalt kerüld el, azon fontos dolgok vannak – számolgattam össze ujjaimon az elmondandó dolgokat. – Azt hiszem, hirtelen nagyjából ennyi. Ha éhes lennél, fogok csinálni reggelit, az bent lesz a konyhában az egyik pulton. Meg fogod találni, eltéveszthetetlen – mosolyogtam rá, mire oldalra billentette fejét.

– Éhes? – ejtette ki ártatlanul ezt az egy szót.

– Igen. Amikor ilyen kellemetlen, enyhén maró érzés van a hasadban, mindenképp egyél. Ja, és el is felejtettem – dörzsölgettem halántékom. – Átmenetileg előkeresem neked a régi telefonom, amin hívj fel, ha baj van. Majd megmutatom, hogy kell. Aztán veszek majd neked újat, de tudod...nem voltam rád készülve – nevettem kínosan.

Taehyung

Borzasztóan álmosnak éreztem magam, olyan tompa és kótyagos voltam, amilyen még azt hiszem, soha. Szinte már a szemeim is égtek és hihetetlenül gyengének éreztem a tagjaimat, mintha megégette volna valami. Borzasztóan rossz volt, emellett alig tudtam arra figyelni, amit az előttem álló férfi mondott, pusztán jóindulattal a hangjában. Tompa volt a hangja, mintha egy másik szobából beszélt volna hozzám, pedig alig fél méterre állt tőlem. Furcsa volt ez az érzés, még soha nem fordult elő velem ilyesmi.

– Telefon? – kérdeztem alig hallható hangomon, miközben sűrűn pislogtam, rebegtettem a szempilláimat, értetlenül nézve Yoongira.

– Mindjárt – mosolygott zavartan, majd eltávolodott tőlem és sietős léptekkel elindult kifelé a szobából, én pedig szusszantottam egyet, jobban a testemet fedő anyagba vackolva magam. Valamiért pusztán a gonoszság jutott eszembe, hogy eltűnt, én pedig végre alhatok, de valahol mélyen éreztem, ez a boldogság nem fog sokáig tartani, ugyanis a "mindjárt"-ból azt a konklúziót vontam le, hogy valószínűleg nem sokára visszatér hozzám, de reméltem, nem így lesz és alhatok tovább, ahogyan eddig is.

Persze, úgy lett, ahogy sejtettem, sőt, mivel fontos dologról volt szó, még fel is ültetett, hogy te tényleg figyeljek rá és ne vonja el a figyelmemet semmi, amiért átkozni tudtam a világot. Annyira furcsa. Soha, de soha nem éreztem még ilyesmit, kicsit talán frusztrált is, pedig tudtam, nem kellene így éreznem, hiszen jól láthatóan itt készül hagyni egyedül, nem hiába mondta el, azt amit, és mutogatja ezen a furcsa dolgon, mit kell csinálnom, ha esetleg bajba kerülnék. Miért kerülnék slamasztikába?

– Szóval ezt itt megnyomod – mondta halkan, majd rátapicskolt a telefon nevezetű furcsa tárgy felületére, amin egy pillanat alatt más jött ki –, aztán ezt és ennyi. Már hívni is fogsz. Ne felejtsd el! Bármi baj van, csak így tudok neked segíteni, máshogy nem – mondta komoly hangsúllyal, mire bólintottam egyet, ökölbe szorított kezeimmel dörzsölgetve fáradt, égő szemeimet. – Még valami! Ha nagyon unatkozol, akkor itt van ez. – Egy nagyobb téglatest alakú valamit fogott a kezében, amit lassan az enyémbe nyomott. Kíváncsian vizslattam az érdekes készítményt, majd nagy, boci szemekkel néztem fel rá. – Ha nem tudsz járni és unatkozol nagyon, akkor ezt nyomd meg itt – mutatott egy nagy gombra rajta –, aztán ezeket. Ezekkel váltasz csatornát a tévében, szerintem le fogja kötni a figyelmed. – Meg akartam kérdezni, mi az a csatorna, vagy mi a tévé, de úgy éreztem, azzal csak húzni fogom az időt, és én nagyon aludni akartam már.

– Rendben – motyogtam álmos hangon, újra megdörzsölve szabad kezemmel a szememet.

– Ne menj ki a házból, véletlenül se! Csak akkor, ha tűz van, vagy veszélyben érzed magad, azon kívül eszedbe ne jusson, mert kint van a kutya. – Hevesen bólogattam, már vissza is dőlve az ágyba, magamra húzva a meleg anyagot, amiben eddig is feküdtem, hatalmasat ásítva.

– Jó, nem fogok – szusszantottam, lehunyva a szemeimet.

– Aludj jól és ne felejts el semmit! Délután jövök, ha figyeled az órát, ami fent van a tévé felett, és a hármas számra ér a kisebbik mutató, akkor jövök haza.

– Jó – dünnyögtem, már félálomban.

– Igyekszem majd vissza – sóhajtotta, aztán már csak a távolodó lépteit hallottam, én pedig, mint akit leütöttek, úgy tértem vissza az álmok földjére, még mindig a kezemben szorongatva azt a tárgyat, amivel csatornát válthatok egy számomra teljesen ismeretlen dologban.

Yoongi

Láthatólag nem nagyon preferálta, hogy tovább tartózkodjak vele egy légtérben, ezért igyekeztem gyorsan, de érthetően elmondani neki, amit akartam, hisz nem akartam megkockáztatni, hogy valami baja essen és ne tudjon elérni, hogy Mimi megharapja, vagy netán unatkozzon. Ha egyszer az égből pottyant, ráadásul pont hozzám... Ez még mindig végtelenül hihetetlennek hangzik, pedig nem egy jel utal erre.

Igaz, normális esetben valószínűleg nem tűrtem volna, hogy ilyen nemtörődömséggel szóljanak hozzám, de biztos voltam benne, hogy nagyon fáradt, ráadásul még így is olyan ártatlan volt, hogy nem tudtam volna vele szemben ennyitől felemelni a hangom. Ahhoz tényleg olyan dolgot kellene tennie, amitől az égnek áll a hajam.

Miután magára hagytam a kis csillagot – akinek nem ártana kitalálni valami nevet, ha a sajátjára nem emlékszik –, a konyhába sétáltam, hogy korábbi kijelentésem szerint összedobhassak valami reggelit kettőnknek, aztán saját részemet el is fogyaszthassam. Utána rögtön az órára pillantottam, és meglepetten tapasztaltam, hogy késésben vagyok, ezért a mosogatást inkább délutánra hagytam, és kapkodva siettem a szobámba, hogy gyorsan felöltözhessek, később pedig rendbe tehessem magam a fürdőszobában. Nem szerettem volna lekésni a buszt, ami bevitt a városba. Volt ugyan autóm, szó se róla, de jobban szerettem azt vészhelyzetre tartogatni.

Amint késznek gondoltam magam, kicsit lazítottam a nyakkendőmön, amit túl szorosra kötöttem, magamhoz vettem a táskámat, és már siethettem is a legközelebbi buszmegállóba. Szerencsémre még épp indulás előtt elértem, így ugyan helyem nem lett, de nem kellett visszarohannom a kocsiért.

Mint mindig, most is vagy fél órával korábban beértem, azonban a szokásostól eltérően nem vetődtem be azonnal a számítógépem elé, hogy korábban nekiláthassak a munkának és hamarabb végezhessek, inkább vettem magamnak egy kávét az előtérben álló automatából, amit a falnak támaszkodva gurítottam le, fél kezemet zsebre téve. Igaz, ez az automatás kávénak csúfolt barna ital túl sok mindent nem segített, sokkal jobban jártam volna, ha még otthon főztem volna magamnak, de rengeteget tud jelenteni az a plusz tíz perc, amit még az ágyamban töltök.

Az idő teltével elkezdtek szállingózni a munkatársaim is, akikkel lebonyolítottuk a szokásos bájcsevelyünket a gyönyörű időjárásról, ami minket, irodistákat túlzottan nem érintett a benti klímának köszönhetően, maximum hazafelé, mikor mindenki ingben és zakóban, vagy épp kosztümben és magassarkúban karamellizálódott a napsugarak alatt.

Hamarosan dolgozni is nekiállhattunk, azonban egy-két óra elteltével elterelődtek a gondolataim az otthonomban tartózkodó fiú irányába. Reméltem, hogy nem csinált semmi olyat, amitől baja eshetne, meg annak sem örültem volna, ha mondjuk romokban találtam volna valamelyik helyiséget. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott, hogy valami nevet kéne neki adnom, így fel sem tűnt, hogy már az interneten keresgéltem jól hangzó nevek után munka helyett.

Természetesen rengeteget – logikusan – gyermekvállalással kapcsolatos oldalakon találtam, amit egy-két mögöttem elhaladó dolgozó rögtön félre is értett, én pedig nem győztem mentegetőzni, hogy nem lesz gyerekem. Azt mégsem mondhattam, hogy egy égből pottyant csillagnak kutatok név után, cseppet sem néztek volna hülyének.

Persze, mikor egy felettesem vagy engem nem túlságosan kedvelő dolgozó haladt el mögöttem, azonnal visszaálltam dolgozni, nem akartam galibát, de mindenképp meg akartam találni a megfelelő megnevezést a csillagomnak, ha egyszer belevetettem magam a dologba.

Megérte, ugyanis azt hiszem, megtaláltam a megfelelőt: Taehyung. Nézegettem másikakat is, de nekem ez tetszett a legjobban. Ettől függetlenül az új jövevény véleményét is ki fogom kérni, elvégre mégiscsak róla van szó.

Taehyung

Magam sem tudom, miért, egyszer csak kipattantak a szemeim, ennek következtében pedig rögtön felültem, azt követően álmosan néztem magam elé, halovány nyögés kíséretében nyúlva a szemeimhez, hogy ökölbe szorított kezeimmel megdörzsölgethessem őket. Álmosnak éreztem magam, de egyáltalán nem annyira, mint korábban, amikor Yoongi bejött hozzám, hogy felkeltsen. Amint ez eszembe jutott, azonnal körbe néztem, majd egy pár percig kiáltottam egyet-kettőt, hátha a másik mégis előbb visszaérne, de sajnos konstatálnom kellett, hogy egyedül tartózkodtam valószínűleg az egész épületben, ezt pedig egy szomorkás ajakbiggyesztéssel nyugtáztam.

Hosszas nyújtózkodás és ébredezés után próbáltam kikászálódni az eddigi helyemből, de persze, nem ment az olyan egyszerűen. Addig még eljutottam, hogy a lábaimat sikeresen a talajhoz érintettem, de rájuk állni nem tudtam, mert folyamatosan összegabalyodtak, mihelyst megpróbáltam kiegyenesedni. Minden egyes perc elteltével újra próbálkoztam, s mikor sikerült rajtuk megállnom és nem zuhantam vissza a fekvőalkalmatosságra, megörültem. Aztán jött a másik probléma, a járás. Egyiket a másik után. Egyiket előre, a másikkal tartom magam. Ezt mondta Yoongi tegnap, ugye? Igen, ezt mondta, nekem mégsem ment. Folyamatosan összecsuklottam, ráadásul szerencsétlenségemre nem az ágyra, hanem a padlóra, s mikor fájdalmasan ütköztem össze a kemény földdel alattam, még fel is nyüszítettem, de egy pillanatra sem akartam feladni a próbálkozást, így nagy nehezen ugyan, de feltornáztam magam a padlóról, hogy ismételten megkíséreljem a járás elsajátítását.

Fogalmam sincs, meddig vesződtem és szenvedtem, mire nagy nehezen, kapaszkodva ugyan a belém eső tárgyakba, de sikerült sétálnom. Egyedül természetesen nem ment, így minden pillanatban megtámasztottam magam vagy a falnak, ami mellett haladtam, vagy a felém közel lévő tárgyak egyikébe. Az viszont már sikerélmény volt, hogy egyik helyiségből a másikba eljutottam, s legszívesebben hangosan vinnyogtam volna örömömben, de az egyik ajtón túllépve, megláttam a falon egy csomó, hatalmas csillogó tárgyat. Hegyes volt a végük, de olyan fényesen csillogtak, hogy a szemeimet is meg kellett dörzsölnöm egy időre, nem-e csak káprázott a szemem. Szinte vonzotta a tekintetemet, így egy hatalmas, fehér ajtós valamibe kapaszkodtam, miközben a tárgyacskák felé haladtam, s amint elértem őket, a nagy, barna, fa anyagú lapnak támaszkodtam, hogy közelebbről is megnézhessem. Tényleg csillogtak.

Nem bírtam ki. Annyira vonzott, hogy az egyiket muszáj voltam a kezembe venni, így leemeltem a falra tett, fekete kis tartóról az egyiket, hogy a tenyerembe vegyen, viszont miközben mozgattam a kezemben és méregettem, valamiért az a furcsaság bántott. Nem is akárhogyan! Olyan mély barázdát csinált a kezemben, hogy felsikkantottam és azonnal eldobtam, ijedtemben pedig a fenekemre estem, majd folyamatosan a csillogó tárgyat néztem, remegő ajkakkal. Egy idő után magam elé kaptam a kezemet, és mikor megláttam, hogy vörös nedű folyik a tenyeremből, csak jobban megrémültem. Nem is nagyon gondolkodtam, ugyanis egy valamire emlékeztem csak, amit Yoongi mondott: Ha veszélyben vagyok, menjek ki. Hát, én így tettem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam a hideg kőről, és úgy siettem kifelé, mintha az életemre törtek volna – végül is, valahogy így volt. A falnak támaszkodva igyekeztem megtalálni a kijáratot, s amikor elértem a hatalmas ajtót, azonnal lenyitottam a jobb szélén lévő kis fém részt, hogy kiléphessek rajta. Megkönnyebbülten, remegő lábakkal támaszkodtam a hátam mögött lévő merev falapnak, szipogva véve magam elé a sajgó, fájó tenyeremet, amiből még mindig jött a vörös nedű.

Sokáig nem tudtam agonizálni, ugyanis hirtelen egy hatalmas szőrgombóc jelent meg, nagyokat vakkantva. Rögtön összerezzentem, mikor megállt előttem, hangokat adva ki magából. Szerintem fehérebb voltam a Yoongi szobájának falánál is, de a szőrgombóc nem bántott, csak közelebb jött hozzám, majd az orrával megszimatolt, később pedig a mellkasomra ugrott, első két lábát a vállaimnak nyomva, s mikor megszaglászta a tenyeremet, jó nagyot nyalt rajta, amitől összerezzentem. Valahonnan sejtettem, hogy nem fog bántani, így kicsit félve ugyan, de lágyan megsimítottam a fejét, mire ő újra vakkantott egyet, azt követően fogalmam sincs, hogyan, de eldőltünk az ajtó előtt. Hanyatt fekve puffantam a földön, fájdalmasan nyöszögve, hiszen beütöttem a fejemet, a hátamat és az eddig ép kezemet is, de a szőrcsomó csak újabb hangot hallatott és végignyalt az egész arcomon.

Elsápadtam, és kidülledt szemekkel néztem vele farkas szemet, nagyokat nyelve, mire ő újra végig nyalt az arcomon.

Yoongi

Ebédidőben a tőlem telhető leggyorsabban meglátogattam az egyik közeli éttermet, hogy előre megrendelhessem a kissé kései ebédnek szánt fogásokat, természetesen elvitelre, így hazafelé csak be kell értük ugranom.

Még időben visszaértem a kis kiruccanásomból, így már ténylegesen a munkára koncentrálhattam, hogy nevek után sem "kellett" nézelődnöm. Kicsit gyorsítottam a tempómon, épp annyira, hogy még ne kapkodjak, és ne rontsak el semmit, ennek köszönhetően pedig jókor be tudtam fejezni mindent, amit aznapra terveztem. A még bent maradó kollégáimtól elköszöntem, majd siettem is az étterembe, ahol elvileg már kész kellett, hogy legyenek a rendelésemmel.

Valóban így volt, így csak fizetnem kellett, és már futhattam is a buszra az ebéddel a kezemben. Valójában nem is kellett volna olyan gyorsan szednem a lábaimat, mert bő tíz perccel a busz indulása előtt már a peronon álltam. Ennek a kis korai érkezésnek köszönhetően még ülőhely is akadt a számomra.

Egész úton az ablakon bámultam kifelé, miközben azon gondolkodtam, hogy nem nagyon történhetett baj a kis csillaggal, hisz nem keresett. Az is lehetséges, hogy az egész időt átaludta. Nos...nem gondoltam túl jól.

Mikor leszálltam a buszról, még semmi rossz előérzetem nem volt, ellenben a házam utcájába való bekanyarodáskor. Az út végéről is hallottam Mimi vakkantásait, holott maximum azokat a gyerekeket szokta megugatni, akik felhergelik, vagy más kutyákat – az aszfalt azonban tökéletesen gyerek-és kutyamentes volt.

A kerítéshez érve megpillantottam az éjjel érkezett fiút, ijedt tekintettel bámulva a rajta taposó kutyát. Az ebédünket is majdnem leejtettem a látványra.

– Mimi! – kiáltottam el magam erényesen, mire a szólított füleit kezdte hegyezni, fejét felém fordította, és farok csóválva vakkantott egyet. Ezen tettei alatt én beügyeskedtem magam a kapun, s szapora léptekkel elindultam feléjük. – Mit csinálsz? Helyedre! Takarodj! – dobbantottam egy nagyot, mire a jószág megrezzent, majd füleit lelapítva mászott le az eddig kétségbeesetten vele szemező fiúról. Immár, hogy a szőrgombóc nem takarta el őt, szabad rálátást nyertem a lila-zöld foltjaira a karján és néhol a lábán is. – Te meg mit csináltál? Miért vagy tele foltokkal? És mit keresel idekint? Nem megmondtam, hogy maradj bent, és csak akkor hagyd el a házat, ha baj van?! – tettem fel kérdéseimet egyre feszültebben, ez pedig a hangosodó, továbbá egyre magasodó hangomon mutatkozott meg.

– De hát...baj volt – ejtette ki alig hallhatóan a szavakat vöröslő ajkain, lassan felülve, halk szisszenést hallatva, behúzva a nyakát, egész testében halványan remegve.

– Igen? Mi volt a baj? – nyújtottam ki felé karomat hitetlenkedve, hogy fel tudjam őt segíteni, azonban úgy tűnt, nem meri elfogadni a felajánlásomat. Bizonytalanul elemelte egyik tenyerét a betonról, és felém mutatta. Azt hittem, szívinfarktust kapok. Egy hosszú, mélynek tűnő, piszkos seb szelte át a tenyerét, amiből továbbra is ömlött a vér, vörösre festve ezzel majdnem az egész kézfejét és a talajt is. Azt hiszem, teljesen elsápadhattam, mikor megláttam. – Mi a francot csináltál, hogy van egy ekkora vágás a kezeden?! – rivalltam rá, mire inkább mellkasához szorította a sérült tagját.

– Csak meg akartam nézni valami falra erősített, csillogó tárgyat az egyik szobában. Olyan szép fényes volt – súgta, hatalmas,.ártatlan szemekkel nézve fel rám, mire tekintetem teljesen elkomorult.

– Amikor azt mondtam, hogy nyugodtan használhatsz bármit, nem úgy értettem, hogy csonkítsd meg magad! – túrtam idegesen hajamba. – Fogd meg a kezem – nyújtottam ismét felé, de csak ijedten, enyhén könnyesedő szemekkel bámulta ujjaimat. – Azonnal!

Nem is kellett neki több, valószínűleg belátta, hogy jobban jár, ha engedelmeskedik, így ép kezét ujjaim közé csúsztatta, ezáltal fel tudtam őt segíteni. El sem jutott az agyamig, hogy ő esetleg nem tud olyan könnyedén járni, mint én, rögtön behúztam a fiút a házba, aki ennek hála a vállamnak is esett, de sikerült megtartanom őt.

Leejtettem a járólapra a magammal hozott szatyrot, amiben az ételeket hoztam, majd eltámogattam a másikat a fürdőbe. Leültettem őt a kád szélére, míg az egyik szekrényben kezdtem kutakodni.

– Mégis honnan lettek ezek a foltjaid? – érdeklődtem valamelyest nyugodtabban, miután visszatértem a keresett fémdobozkával, és magamhoz véve a kezét a csap alá tartottam, amit óvatosan megengedtem. – Lehet, kicsit csípni fog – figyelmeztettem. Hát még a fertőtlenítő... Nagyon csúnya volt, ráadásul mindenféle por és hasonló belekerült a földről, így nem állhattam neki azonnal fertőtlenítővel. Halkan felszisszent, el is akarta rántani a kezét a langyos vízsugár alól, de nem engedtem, hogy ezt megtegye. Még a homlokát is ráncolta a kellemetlen érzésre.

– Próbáltam járni, de az elején nagyon nem akart menni, állandóan elestem – szipogott halkan –, és a fejem is nagyon fáj. Beütöttem, mikor elestem odakint – tapasztotta szabad tenyerét az említett fájó pontjára, mire halkan felsóhajtottam.

Szóval azt mondtam, megpróbálom visszajuttatni, amint rendbe jött? Azt hiszem, az nem mostanában lesz – amit én egyáltalán nem bánok, addig sem leszek egyedül.