Dirty price - VHope (8/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; vér
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná... 

Hozzáfűzés: Itt is itt a folytatás. :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot, és Jimint!
Noriko írja Hoseokot!

Hoseok

A fájdalom azonnal végig járja minden egyes porcikámat, egyszerűen alig kapok levegőt, a torkom fáj, az oldalam, és a gyomrom szinte ki akar szakadni a helyéről. A földön fekve próbálom összeszedni magam, ami egyáltalán nem megy olyan könnyedén, sőt! Hangosan szuszogva, szinte sípolva tornászom ülőpózba magam, de így is összegörnyedek egy hangos nyögés kíséretében. Alig látok, minden teljesen homályos, és úgy érzem, hogy ha nem kelek fel minél hamarabb a padlóról, akkor itt fogok elájulni. Abban a szúrásban megpróbálok talpra állni, de a testem akkor int be nekem, de Istenesen, így én csak elterülök a padlón, a világ pedig elsötétül előttem.

Hangos szusszantás hagyja el ajkaimat, amikor végre kinyitom a szemeimet. Nem is tudom, hogy mennyit aludhattam egyhuzamban, de ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy már reggel van, gondolom átaludtam az egész éjszakát, méghozzá a kemény padlón. Nyelve egy nagyot, lassan felülök nyögve egy hatalmasat, hiszen a fájdalom azonnal belenyilall a testembe.

– Picsába… – nyögöm, beletúrva sötét hajamba, miközben lassan feltápászkodom a földről és elsétálok az ágyamig, ahova ledőlök, elnyújtva a puha matracon magam. Borzalmas volt ez az este, pedig reméltem, hogy jól fog végződni. Bár, így már azt is tudom, hogy az anyja ennek a marhának nagyon fontos a számára. Lehetséges, hogy ezzel rendesen a lelkébe tapostam, bár kinek esik jól, mikor valaki lekurvázza az anyádat? Senkinek.

Mély sóhajt eresztve ki ajkaim mögül, csak nézek magam elé, mígnem hallom, ahogy kinyílik a szobám ajtaja és belép rajta az egyik őr, hogy behozza a kajámat, mint mindig, mikor kajaidő van. Igazából, ez az őr az egyik legtunyább és legidiótább mind közül. Lehet jobb lenne, ha lelépnék innen, hiszen az is megeshet, hogy ezek után szarvilág jön rám.

– Felébredt a Csipkerózsika? – hallom gunyoros kuncogását, majd ahogy felülök az ágyon, azonnal a fejemhez nyúlok, majd az oldalamhoz.

– Fel, de jól esne egy gyógyszer. Fáj mindenem – nyögöm halkan, ahogy figyelem őt, miközben kipakolja a tányért az asztalomra, ahol mindig elfogyasztom a hozott kajákat.

– Megint keménykedtél? Tudhatnád, hogy a főnök nem egy egyszerű eset – kuncogja, ahogy megáll előttem, tálcával a kezében.

– Igen, rájöttem. Elég vehemens, de nem baj, az anyázásért megérdemeltem – motyogom, majd ismét felnézek rá, egy keserves mosollyal. – De most tényleg, kérhetnék egy bogyót? Megőrülök – nevetem.

Igazából, lehet jobban járnék, ha kijátszanám ezt a segget. Ha összebarátkoznék vele, lehet, hogy ki tudna innen juttatni. Igen! Ez egy nagyon jó ötlet. Szövetségeseket kell szereznem, mert ha az eszem helyett az erőszakra támaszkodnék, biztos, hogy itt hagynám a fogamat. Hoseok, te egy zseni vagy! Ugyan kinek tűnne fel, hogy csak haverkodom az egyik őrrel? Ugyan, senkinek, hiszen ezt szabad, ebből nem lehet arra következtetni, hogy szökni akarnék!

– Jó, mindjárt hozom, addig edd meg – lép el tőlem, amit már is egy kedves mosollyal nyugtázok.

– Úgy lesz, és köszönöm – kuncogom, miközben felállok az ágyról és elsétálok az asztalomig. Nos, akkor lássuk, milyen szövetségeseket tudnék toborozni magamnak. A legjobb fegyver ellene az, ha az embereit ellene fordítom.

Taehyung

Halk szusszantással vettem fel a zakómat, miközben összekészítettem mindent, ami kelhetett, s azokat egy aktatáskába pakoltam el, ezután pedig lassan az övembe csúsztattam egy pisztolyt, amit a zakómmal takartam el. Nem volt túl sok kedvem tárgyalni, főleg nem egy kutyaütő bagázzsal, akikkel már évek óta megy a huzavona, mert azt állítják, hogy apám tartozott nekik, holott az én apám senkinek nem tartozott; neki tartoztak, de azokat szerencsére már behajtottam. A hazugságot nem szeretem, ők pedig előszeretettel vesztegettek meg minden baromsággal, tettlegességre pedig még mindig nem voltak képesek.

Hazug, kutyaütő társaság, akik pénzt akarnak, bár, nem tudom, hogyan van bátorságuk ezt pont tőlem kérni – rég ki kellett volna nyírnom mindenkit, de adtam nekik esélyt, hogy bizonyíthassák, tényleg tartozott-e az apám, ugyanis elképzelhető, hogy esetleg tinédzser, vagy fiatalabb korában kért kölcsönt, amit elfelejtett aztán fizetni – ezt elég elképzelhetetlennek tartottam, de ki tudja, mindenki fejéből mehetnek ki dolgok, el tudtam volna képzelni nagy erőlködések árán ezt is.

– Kész vagy? – kérdezte Jimin, mire rá emeltem a tekintetemet, egy aprócskát bólintva.

– Kész. Menjünk – szuszogtam, felkapva a táskámat, benne az iratokat, amikkel megint el tudom mondani, hogy én jelen helyzetben nem tudok adósságról, szóval, ha ezt minden áron rám akarják tukmálni, akkor mutassanak fel akár egy hamisítványt, aztán megkapják a kibaszott pénzüket, csak felejtsenek el, mert legközelebb kicsinálom mindet.

– Elég türelmes vagy velük – mondta Jimin, miközben a limuzin felé sétáltunk.

– Most mit csináljak? Ha kiirtom őket, az fog keringeni mindenhol, hogy az örökös, Kim Taehyung nem képes fizetni apja tartozásai után; a pénzt behajtja, de vissza nem adja azt tartozás esetén. Nem akarok rontani a hírnevemen – vontam meg a vállaimat, komótosan szedve a lábaimat.

– Tény, megértem – szusszantott a másik, ujjait a tincseibe túrva. – Azért vigyázz majd magadra. Én nem lehetek bent a tárgyaláson, szóval óvatosan – állt meg egy pillanatra, mire megforgattam a szemeimet, kissé látványosan.

– Ugyan, Jimin, a biztonságiak mellettem lesznek, amellett profi vagyok, ha látok gyanús mozdulatot, ők fogják megszívni, nem én. Inkább menjünk, mert elkésünk, és ma még ezer dolgom lenne – fejeztem be ennyivel a beszélgetést, s a másik sem kívánta tovább folytatni a diskurzust, így síri csendben igyekeztünk a bejárati ajtó felé. – Óh, szóltál Namjonnak és Yoonginak, hogy a kis foglyom ne meneküljön? – néztem gyorsan Jimin irányába, még az ajtóban állva.

– Persze – bólintott, mire én is megtettem ezt, átlépve a küszöböt ezután.

Habár, kutyaütő bandának neveztem azokat, akikhez indultam, tudtam nagyon jól, hogy veszélyesek, nem kispályások, sok embert kellett magammal vinnem – köztük még Jimint is –, szóval Hoseoknak nem lenne olyan nehéz megszöknie, de Namjoon és Yoongi a legjobb emberem, ők biztosan nem fogják hagyni.

Megérteném, ha esetleg a tegnapi alkalom után Hoseok igen gyorsan elillanna – végül is, ő provokálta ki magának a fenyítést.

Hoseok

Mondhatnám azt, hogy azzal az őrrel nem haladok rosszul, de még is érzem, hogy messze vagyok még attól, hogy ténylegesen összehaverkodjam vele. Sebaj, időm mint a tenger, vagyis fogjuk rá. Viszont, ami kissé aggasztó az az, hogy ma egyáltalán nem láttam, helyette jött két őr, akik sokkal komolyabbak, képzettebbek, mint az a másik kettő, akiket eleinte láttam a szobám ajtaja előtt. Lehetséges, hogy az a gyökér megérezte mire is készülök? Lehet, hiszen nem hülye, sőt okosabb, mint amit kinéz belőle az ember. Hát igen, ritka, mikor a csinos pofika mögött van is ész. Halk sóhajjal nyugtázom, mikor bejönnek az ajtón az újonnan megismert őrök, hogy behozzák nekem az ebédet. Persze kérdezgetem őket, de olyan, mintha ott sem lennék, mivel rám sem néznek, beszélni pedig főleg, hogy nem beszélnek. Unottan és morgósan ülök asztalhoz, figyelve ezt a kettőt, ahogy megállnak az ajtóban, szintén figyelve engem, hogy mikor fejezem be az evést. Teljesen hülyék ezek, de még is... nincs mit tenni, hát nézzenek, nem nagyon izgat.

Az viszont már jobban izgat, amikor a folyosóról hangok szűrődnek be a szobába. Lehet hallani, ahogy a kint lévők rohangálnak, kiabálnak, őszintén szólva elég nagy lehet kint a fejetlenség, főleg ahogy a két őr is idegesen, értetlenül néznek össze, majd mikor csörög a telefonjuk, abban a szúrásban robbannak ki az ajtómon. Eltátott ajkakkal, hatalmas szemekkel nézek a nyitva hagyott ajtóra, hiszen ezzel már is egérutat nyerhetek, azonban valahogy érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Talán puccs történt? Vagy valami hirtelen gyűlés? Még is, mi a fene folyik itt?

Hogy kielégítsem kíváncsiságomat, azonnal az ajtóhoz sietek, hogy kinézhessek rajta, de ezt nem tudom megtenni, mert épp, hogy nem vág arcba a vastag, kemény falap, ugyanis valaki bevágta azt, mielőtt kislisszolhattam volna rajta. Dühösen fújtatok egyet, aztán megpróbálva kinyitni azt, nem sikerül, mert be van zárva.

– A kurva életbe már! – sziszegem, belerúgva a masszív tárgyba, végül csak az ágyamhoz sétálva, leülök rá, megvárva azt, hogy ha Taehyung belép az ajtón, megmagyarázza, hogy mi a fene is történt.

A hosszú várakozások után, meglepetésemre nem Taehyung lép be az ajtón, hanem a jobbkeze, Jimin. Feszült és aggodalmaskodó arccal lép elém, végig nézve rajtam, miközben felülök, hogy viszonylag normálisan tudjunk társalogni.

– Tessék, itt van pár normális ruha a te méretedben. A mai nappal szabad vagy, azt csinálsz, amit csak akarsz – mondja halkan, ahogy a ruhadarabokat ledobja mellém az ágyra, amit én értetlenül figyelek.

– Hah? – pillantok vissza rá, de ő csak egy keserű mosolyra húzza ajkait.

– Istenem. Mit nem értesz azon, hogy szabad vagy? Öltözz, és menj! – szól rám, azonban nekem még mindig nem elégítette ki a kíváncsiságom.

– Miért? Taehyung megunta a seggem, vagy mi a fene? – érdeklődöm egy gunyoros mosollyal az ajkaimon.

– Nem, szó sincs róla. Ma lelőtték, nincs jól, lehetséges, hogy nem éli túl – magyarázza, nekem pedig abban a pillanatban lefagy az a mosoly az arcomról, sőt helyét a döbbenet veszi át. – Tehát, szabad vagy. Mehetsz, amerre látsz – mondja, azonban a döbbenet után, hirtelen olyan dühös leszek, mint még soha.

– Még él, nem igaz? – érdeklődöm, de a másik csak egy sóhajt hallat.

– Igen, él, de valószínű, hogy nem sokáig. Mellkason lőtték, nem sok reményt fűzünk a túléléséhez, és így én veszem át a helyét, ezzel pedig azt akarom mondani, hogy én elengedlek, hiszen ha Taehyung meghal, már semmi hasznod nem lesz.

– De ha él, miért temetitek még? ez undorító, nem gondolod? Van esélye, hogy felépüljön, hát tartsatok ki mellette! – szólok rá erélyesebben, amitől elkerekednek a szemei.

– Ugyan, mit foglalkozol te vele? Hozzád nem áll olyan közel, mint hozzám! Ha túlélné az lenne a legjobb, csak a másik véglet, ha nem marad meg, akkor nincs más örökös, aki tovább vihetné ezt, csak is én. Muszáj már most temetnünk, hiszen az apjával sem tehettük másképp, mikor ő haldoklott. Ez egy nagy "család", itt mindent meg kell tervezni, minden apróbb kis szálat, hogy a lehető legpontosabban működjenek a dolgok, de ezt egy magadfajta kis piti díler ugyan honnan tudhatná? – néz végig rajtam lenéző pillantásokkal, de ez izgat a legkevésbé.

Tény, le akartam lépni innen, de a szökésemet nem így képzeltem el, sőt! Meglepetést akartam annak az idiótának, nem pedig könnyűszerrel lelépni. Így már nem is vonz az, hogy elhúzzam innen a csíkot.

– Szarom le, hogy mit csináltok, viszont én most be akarok menni Taehyunghoz. Ha ti temetitek is, én még nem fogom! Látni akarom és segíteni neki, fogtad?! – sziszegem, hiszen ez tényleg undorító, hogy elvileg a legjobb barátja már így lemond róla, holott egyáltalán nem biztos. Egy golyóba nem mindenki hal bele, ez a majom pedig elég erős ahhoz, hogy kibírja. Tudom jól! – Vigyél oda, most!

Jimin

Életemben nem fájt még annyira semmi, abban a pillanatban. Annyira éreztem, hogy baj lesz, már mikor elindultunk, és legszívesebben könyörögtem volna Taehyungnak, hogy ne menjen sehová, mondja le a tárgyalást, mert rossz érzésem van, de nagyon jól ismertem. Soha nem futamodott meg semmitől, és most itt is volt az eredménye.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, azokat a hangokat, pisztolydördüléseket, amiket kint hallottam az épületből, és már épp fogtam volna magam, a pisztolyomat, hogy berobbanjak, de akkor jött ki Jaebum, aki a már félig ájult Taehyungot támogatta ki az épületből, átkarolva a derekát, szorosan a saját testéhez húzva a másikét. A szívem olyan szinten összeszorult, mint még soha, és amikor a limuzinban fogtam őt, és néztem, ahogy erőtlenül köhécseli fel a fért, azt kívántam, bár elájulna, de nem így történt. Ébren volt, végig. A mellkasából úgy szivárgott a vér, mintha vízesés lett volna, és hiába próbáltam az ingemet odaszorítani, nem segített semmi. Próbált beszélni is, de annyira el volt gyengülve, olyan sok vért vesztett, hogy még arra is képtelen volt, és rettegtem tőle, hogy a karjaimban fog meghalni, hogy látni fogom, ahogy az az ember, akivel együtt nőttem fel, elhagy, és kihunynak a szemeiből a fények.

Folyamatosan beszéltem hozzá, de ő csak annyit mondott, hogy ha meghal, akkor nekem kell irányítanom mindent, mert más kezébe nem adja az apja életét, ha pedig ezt nem akarom, akkor neki mindegy, hogyan, de égessem fel az egészet – legszívesebben megfojtottam volna ezért a mondatért, kidobtam volna az autóból, hogy kussoljon el, és inkább arra koncentráljon, hogy felépüljön. Nem tudom, mennyire lehet ebből felépülni…

Ha nem lenne elég gond az, hogy a legjobb, egyetlen barátom haldoklott, mellette mindenki letámadott, mi történik most, mi lesz, hogyan lesz tovább, örökös sehol, én vagyok az egyetlen, aki tud mindenről, aki ügyeletekben is nyomóan részt vett, és mondjak már valamit. Sokkolt voltam, tiszta vér volt mindenem, nehéz volt… helyt állni, és szerintem nem is sikerült. Mindenkit a dolgára intettem, folytassák, amit elkezdtek, én pedig próbáltam magam összeszedni, több-kevesebb sikerrel; ki tudná magát ezek után összekaparni? Aggódtam, féltem, rettegtem, és rendeznem kellett az ügyes-bajos dolgokat, nem tudtam fogni a barátom kezét, miután bejöttünk azon az ajtón, nem lehettem ott vele, mikor Jonghyun, Taemin, és jó pár specialista elvitte őt, s mikor végeztek, és nagyjából én is elintéztem mindent, rendbe szedtem magam, akkor Taemin azt mondta, talán 10% esély van arra, hogy Taehyung túléli.

Túl sok vért vesztett, és egy hajszál választotta el attól, hogy a szívét érje a golyó, de rengeteg fontos, főér roncsolódott, amit habár, próbáltak helyreállítani, nem biztos, hogy magát a lövés megviseltségét túléli.

Egy hajszál, és meghalt volna a karjaimban.

Ha ez még mind nem lenne elég, ez a takonypóc is itt vergődött, hogy látni akarja Taehyungot, holott még én sem mehettem be hozzá!

– Figyelj, menj el innen. Semmi közöd Taehyunghoz azon kívül, hogy fogva tartott. Még én sem mehettem be hozzá, szerinted majd téged beengednek? 10% az esély arra, hogy túléli, érted? Ne vergődj itt feleslegesen, hanem fogd a cuccod, és húzd el innen a csíkot! A tartozásodat ledolgoztad, fogjuk fel úgy, és most már menj! Van nagyobb problémám is annál, hogy te itt vonaglasz a semmire, ugyanis a legjobb barátom, az egyetlen barátom haldoklik, és a nyakamba szakadt az egész maffia! – sziszegtem, ellentmondást nem tűrő hangon, mire összevonta a szemöldökeit, majd a ruhákat, amiket az ágyra dobtam, nemes egyszerűséggel kapta fel, és dobta egyenesen a mellkasomnak, amik végül lehullottak rólam, egyenesen a padlóra, halk puffanással érkezve.

– De a 10% is valami! Én látni akarom, be akarok menni hozzá, nem lehet egyedül ilyenkor! – mondta, teljesen kiakadva.

– Nincs is magánál! Mióta behozták, azóta ájult, még altatni sem kellett a műtét közben! Hiába mennél be, teljesen bekómált! Figyelj, én nem akarlak bántani – szusszantottam mélyen –, szóval adj egy, egyetlen egy értelmes magyarázatot, miért mehess be hozzá. Ha ezt jónak találom, elintézem, hogy holnap lásd, ha nem, azonnal el fogsz innen takarodni, mert nélküled is elég bajom van, Taehyungról nem is beszélve!

Hoseok

A mondandójára csak megforgatom a szemeimet, hiszen most ezt nem gondolta komolyan. Vagyis remélem, hogy nem. Még is, milyen indokot mondhatnék? Mit kéne mondanom, amivel meggyőzhetném? Az az igazság, hogy nem tudok semmilyent sem, sőt! Én egyszerűen csak nem akarom hagyni, hogy egyedül pusztuljon el, mint egy nyüves kutya, az állítólagos barátai mellett, akik a 10% esélye miatt már is lemondanak róla.

– Nos?! – kérdezi, miközben karjait összefonja a mellkasa előtt, ujjaival dobolgatva a felkarján, miközben engem méreget.

– Az igazság az, hogy nem tudok értelmes indokot mondani. Én csak látni akarom, megnézni, hogy mi van vele. Nem hagyom meghalni, az a 10% is esély, amit nem szabad lenézni, főleg nem ennél az idiótánál – sziszegem, ahogy felállok az ágyról, hogy kihúzva magam, most én nézzek le rá, hiszen alacsonyabb nálam. – Arról nem is beszélve, hogy ki akarok baszni vele, tehát muszáj túlélnie. Nem fogok csak így elsétálni innen, vannak terveim – mosolyodom el, aztán az asztalhoz sétálok, hogy töltsek magamnak egy kis vizet a poharamba.

– Jó, most már elég volt a baromságaidból. Takarodj innen! – morogja, miközben megnézi a karóráját, mintha olyan sietős lenne neki, mintha nem lenne rám elég ideje. Lehet, hogy így van, de ez egy cseppet sem érdekel, sőt szarok rá!

– Nem fogok. Tudhatnád, míg él a másik, hiába veszed át az irányítást, nem kapod meg a teljes körű hatalmat, ergo én addig maradok, míg jól esik, míg a másik életben van. Mert ki tudja? Lehet, ha magához tér és megtudja, hogy a kedvenc játékszere nincs a szobájában eléggé szarvilág várhat rád. Nem igaz? Barát ide, vagy oda, őt nem érdekli – mosolygom, ravaszul csűrve-csavarva a szavakat, amikben ott ül a teljes igazság.

Látom, ahogy megremeg a méregtől, majd íriszei is elsötétülnek.

– Hát akkor majd tartom a hátam, de most kurvára húzd el innen a csíkot! Nem kérem többször, vagy szeretnéd, ha szarrá vernélek? – kérdezi mérhetetlenül sok haraggal a hangjában, de csak egy sóhajt eresztek meg.

– Ó, ugyan már... én csak látni szeretném, semmi több. Ennyit kérek, ezen mit olyan nehéz teljesíteni? Csak be akarok menni hozzá, tudni akarom, hogy tényleg olyan esélytelen-e, mint ahogy elmondtad. Szeretnék mellette lenni, szeretném ha felépülne. Ez csak egy csekély kérés. Nem azt kérem, hogy adj pénzt, vagy add nekem az egész kócerájt. Csak annyit, hogy bemehessek hozzá, semmi többet. Hidd el, jobban eltengetném a napjaimat vele, mint egyedül ebben a szobában, vagy kint az utcákon az Isten háta mögött – teszem le poharam, majd ismét odasétálok hozzá, valamivel lágyabb tekintettel és arcvonásokkal. – Kérlek. Csak engedj be, csak intézd el. Nem kérek többet.