Dancer in the void - VMon (+16)

Cím: Dancer in the void 

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma?

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung elvesztette magát az évek nyomása alatt, teljesen kifordult magából, már azt sem lehetett róla elmondani, hogy csak árnyéka lett volna önmagának, ugyanis sokkal rosszabb lett a helyet. 

Hozzáfűzés: Ezt a ficit még jó pár hónapja kezdtem el, azonban nem folytattam, most viszont befejeztem nemrégiben. :) Nem vidám történet ez sem - habár a vége nem tragikus -, de azért remélem, tetszeni fog valakinek. :) 

Fordult már meg a fejedben bármikor is az öngyilkosság gondolata?

Volt már, hogy nem tudtál elaludni, mert elképzelted, ahogy lassan, apránként veszed be a halálos pirulákat egy whisky vagy egy vodka keserű kíséretében?

Előfordult már, hogy amint felébredtél, rögtön láttad szemeid előtt kivetülni a képet, miszerint mélyen, hosszában végig szeleteled az alkarodat, hogy a lehető leggyorsabban elvérezhess a fürdő hideg kövén? Idilli pillanat hatására még azt is láttad, ahogy a Nap hanyag fénye bekúszik az ablakon, megcsillogtatva a hűvös csempén lévő vörös nedűt…

Volt már rá példa, hogy egy-egy – vagy sok – álmatlan éjszakán azt képzelted, mivel fogod következő nap felkötni magad, hogy a kecses, szép nyakad azonnal kitörjön, vagy megfulladj?

Gondolsz néha arra, hogy jobb lenne, ha nem is lennél a világon?

Eszedbe jut néha, mennyivel könnyebb lenne a világnak és neked is, ha könnyű szerrel véget vetnél mindennek, egy szép, tavaszi vagy őszi délutánon?

Még nem?

Egyik sem?

Akkor te szerencsés vagy.

Pózolj.

Mosolyogj.

Húzódj közelebb a csapattársadhoz, még akkor is, ha az képes lenne téged egy éjszaka megfojtani, annyira gyűlöl. Nevess vele annak ellenére, hogy nap, mint nap gyötör és kigúnyol. Ugyan, kibírod! Ha nem tetszik, el lehet menni, senkinek nem fogsz hiányozni.

Nem, nem jó, mosolyogj őszintébben, mintha tényleg valami vicces történt volna, vagy mintha egy meglepetés bulin vennél részt.

Magasabban! Magasabban énekelj! Ah, nem jó! Már megint nem jó! Tudod mit, hagyjuk, majd téged veszünk utoljára.

Nem, nem, nem, nem! Beleéléssel mozogj. Ez így egyáltalán nem jó. Hová figyelsz, hol jár az eszed? Akarod csinálni, vagy nem? Ha nem, arra van az ajtó, de ilyen pofával még egyszer meg ne merj jelenni, mert páros lábbal rúglak ki innen!

Az Isten szerelmére, ha nem tudod magad megjátszani, mégis, mi a frászt keresel itt? Ez erről szól. A színjátékról.

Hasznavehetetlen vagy. Csődtömeg. Szerinted a rajongóid kíváncsiak lennének a savanyú képedre? Szerinted érdekelné őket? Mosolyogj, nevess, legyél cuki és hülye! Édesen hülye.

Aegyózz, kuncogj semmis dolgokon, neked ez a szereped, és ha esetleg egyikhez sincs kapacitásod – ami nem fordulhat elő, de tegyük fel –, akkor mondj valami hülyeséget magadról, valami baromságot, és mindenki nyugodt lesz.

Te leszel a csapat bolondja, a cuki fiú, az édes, buta gyerek.

Hiszen mindenki azt szereti.

Hé, Taehyung, nem akarsz már meghalni?

Apró sóhajjal emelte az ajkaihoz vizes palackját, félig lehunyt szemekkel, s mikor végre elérte az üveg szája a dús párnácskákat, hanyagul kortyolgatta a vizet, hogy valamelyest enyhítse a szárazság érzést a torkában, ami már-már kezdett maró, tépő lenni. Mikor végzett, lehuppant a padlóra, eközben pedig visszacsavarta az üveg szájára a hozzá tartozó kupakot, szkeptikus íriszekkel méregetve csapattársait, akik önfeledten szórakoztak, rohangáltak vagy nevetgéltek. Halovány fintorra húzta ajkait, a telefonját kiemelve a zsebéből, hogy egy másik számra léptessen, ezzel egy időben pedig fel is hangosította a készüléket, hogy véletlenül se hallja meg a kuncogó, vidám hangokat.

Igazából nem zavarta. Irigy volt.

Elkapta tekintetét a játszadozó fiúktól, hogy a zenére, a dallamra és a szövegre összpontosítson, hogy ha csak egy pillanatra is, de ki tudjon szakadni az őt körbeölelő már-már depresszív hangulatból.

Senki nem értette a viselkedését, egyik csapattársa sem. Sokszor kérdezték, mitől lett csendesebb a szokottnál, mitől lett visszahúzódóbb, miért nem beszél soha semmiről, miért lett hallgatagabb? Miért vonul félre, ha mindenki más játszik? Miért kifejezéstelenek az íriszei? Hogyan tud mosolyogni a kamerának, ha a háttérben nem képes rá? – Sűrűn kérdezték, talán mindegyiket. Főleg a legfiatalabb és a legidősebb tag, azonban egyiknek sem válaszolt, még a többieknek sem, ha azok néha feltették a kérdéseket. Nem is tudott volna értelmes reakciót adni. Talán valami összetört benne, valami, amit lehetetlen helyre hozni. Valami, ami már úgy marad.

Bosszantotta a nevetés, a játék, a gyerekes viselkedés, a bohóckodás, a kérdezgetés, az, ha valaki hozzá szólt, ha valaki az egy méteres körzetében tartózkodott. Zavarta minden, ami nélkülözhetetlen lenne az élethez. Olyan volt, mint aki vegetatív állapotba került, csak nézett maga elé nap, mint nap, figyelte maga körül az embereket, az eseményeket, ha muszáj volt, hallgatta őket, közbe pedig olyan dolgokon járt a feje, amikről jobb volt nem beszélni. Jobb volt, ha senki nem szerez róla tudomást.

Jobb volt titokban tartani. Mocskos kis titkok, beteg dolgok, amik néha boldogsággal, aprócska örömmel telítették el eljegesedett szívét, s már lelkiismeret-furdalása sem volt egy-egy után.

Talán csak akkor érzett nagyon csekély bűntudatot, ha a maknae kérdezte meg tőle, minden rendben van-e vele, az ő válasza pedig természeten egy biccentés volt, majd el is fordította a fejét, mintha a kérdést csak meg akarná semmisíteni ezzel a mozdulatával. Tudta, hogy a többségük aggódott érte, ő azonban nem törődött vele, lesepert magáról mindent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja, közben pedig olyan dolgokon kattogott az elméje, amiket talán a pszichopaták sem sajátították még el.

Tudta, hogy elromlott, csak azt nem, hogy mikor és miért. Sokáig foglalkozott a kérdéssel, elmélkedett álmatlan éjszakákon, vajon mi lehet a baj vele, válaszokat viszont nem talált, beszélni ezekről pedig már késő volt. Úgy érezte, hogy akkor, mikor kezdett kifordulni önmagából, már minden reményt elvesztett afelé, hogy valaha is úgy fog viselkedni, gondolkodni és érezni, mint régen. Már le is tett róla, hogy bármikor is normális lehet. Talán szeretett is így élni, létezni és gondolkodni. Talán ez így volt rendben. Talán ez így volt jó.

Gondolatmenetét egy kéz szakította félbe, ami lágyan, könnyedén lengedezett szemei előtt. Taehyung odakapta íriszeit, követve a tenyér jobbra-balra mozdulását, majd íriszeit feljebb emelte, hogy a személyre nézhessen, aki valószínűleg a világba akarta visszahozni ezen mozdulattal. Szemöldökei rögtön a homloka közepére futottak, kérdőn pillantva a másikra, mit is akarhat tőle, viszont tátogáson kívül semmi más választ nem kapott – a füle be volt dugva. Hezitálva és vonakodva ugyan, de lassan az egyik fülhallgató zsinórjához kapta hosszú, kecses ujjait, hogy kihúzza jobb füléből a kis készüléket, ezzel elérve, hogy meghallhassa az előtte lévő Hoseok kellemes hangját.

– Folytatjuk, gyere – mondta a férfi, szelíd mosollyal, azonban ezt Taehyung nem viszonozta, csak üveges, üres szemekkel bólintott egyet, majd előhúzta telefonját az eddig eltett helyére, és megnyomva a képernyőt, kikapcsolta az eddig játszott zenét, megszüntetve ezzel a kellemes szólamokat, amik a jéggé vált szívéig hatoltak. A másik füléből is kirántotta a fülhallgatót, s eltéve a két készüléket a táskájába, lassan talpra kényszerítette magát, hogy a helyére állhasson és folytatódjon a próba ott, ahol abba hagyták.

Felsóhajtva követte a mozdulatokat, amiket a társai is csináltak, közben folyamatosan nézte magát a tükörben, mintha a többiek ott sem lettek volna. Szinte már is elkapta az elmélet, miszerint elvesztette magát. Elvesztette a szívét és a lelkét, s talán már soha többé nem is kaphatja vissza azt, ami talán az életben maradást jelentette az emberek számára. Olyan lett, mint egy élettelen test, ami mozog, de csak azért, mert muszáj neki. Szíve szerint ki sem kelne az ágyból, egész nap csak a paplanja és a párnája társaságában fetrengene, azon elmélkedve, vajon mit és holt rontott el saját magában. Vajon mi volt az, ami ilyen szintű változásra kényszerített egy vidám, élénk gyereket? Mert ő még talán gyerek volt.

Normális, hogy egy gyerek nem érzi a világát a sajátjáénak? Mintha nem is ő élne a testében, hanem valaki más. Egy ismeretlen személy… aki kisajátította a tagjait, mozgásra bírva őket, miközben a valódija vadul ellenkezett, ordított, ne tegye ezt. Mintha kívülről figyelné a saját mozgását, a saját életét, de beleszólása nem lehetett. Nyomasztó volt, szívfacsaró, kétségbeejtő…

Talán megőrült?

Érezted már úgy, hogy az életedet nem te irányítod, hanem valaki más? Mintha valaki a fejedben motoszkálna, várva és várva arra, hogy végre kitörhessen onnan, hogy végre megmutathassa magát a világnak és elnyomjon téged. Téged, aki eddig elnyomta őt.

Érezted már úgy, hogy valaki az éjszaka közepén a nyakad köré fonja ujjait, s a képedbe kuncog?

Volt már olyan, hogy sírva ébredtél, a hajadat tépve, őrjöngve az ágyadban, izzadtan, hevesen dobogó szívvel, zúgó füllel és aggyal?

Előfordult már, hogy valakit a képzeletedben megöltél és boldoggá tett…?

Esetleg az, hogy magaddal végeztél és megkönnyebbültél?

Groteszk, mikor elképzeled, ahogy a penge végig táncol a csuklódon, és végig mosolyogsz, igaz? Undorító.

Ő rendszerint elképzelte.

Ő minden nap meghalt egy kicsit. Egy aprócska falat a szívéből minden nap az előre ásott sírjában hevert, arra várva, mikor lesz az végre teljes körűen kitöltve.

A kanapén ücsörgött, felhúzott térdekkel, a telefonján léptetve a zenéket, keresve azt a számot, ami talán kicsit a fogára való lett volna, de hosszas keresés után már úgy érezte, jobb lenne feladni, azonban a bensőjében suttogó hang azt kántálta, jobb, ha megkeresi a számára nyugtató dallamot, így nagy nehezen ugyan, de tovább folytatta a keresgélést. A fülében már ott figyeltek az aprócska tappancsok, azt sugározva a külvilágnak, hogy senki ne merje zavarni és bizony-bizony, bárki megszólítja, nem fog rá reagálni, sem válaszolni, mert ő csak saját magával hajlandó foglalkozni.

Unott arccal léptette a zenéket, s hosszú percek után végre megtalálta a számára megfelelő dalt, majd elkényelmesedett a kanapén, lehunyva a szemeit, fejét a háttámlának döntve, átadva magát a ritmusnak és az emóciónak, amit a fülében érzékelt hanghullámok váltottak ki.

Nem gondolkodott közben túl sokat, már kezdte azt hinni, hogy az agya véglegesen kiüresedett és talán egy kicsit meg is nyugodott. Nem volt a fejében semmi rossz, semmi borús, semmi fárasztó és nyomasztó, fájdalmas érzés, aminek valahol mélyen örült, azonban elkerülhetetlen volt, hogy az aprócska öröm hatására rá ne törjenek a képek, amiket szeretett volna csak pár pillanatra elkerülni. Lehetetlen volt.

Elfintorodott, majd elhúzva a száját, megcsóválta a fejét és felnyitotta íriszeit, viszont mikor ez megtörtént, azonnal szembe találta magát a leaderükkel, aki folyamatosan őt figyelte, már ki tudja, mióta.

Taehyung persze nem jött zavarba, nem ült ki arcára semmi érzelem, csak a szín tiszta kíváncsiság, ami szinte lüktette, hogy mondja, miért van itt, miért bámulja őt, mintha még soha nem látta volna, viszont mikor konstatálta, hogy a válaszadásnak ismét a fülhallgató szab gátat, lassan emelte meg karját, hogy kiszakítsa a fülébe helyezkedett kis tappancsokat. Mihelyst ez megtörtént, az ölébe engedte mindkét zsinórt, kérdőn figyelve az előtte lévő Namjoont, aki nem szólt semmit, csak megeresztett egy sóhajt, majd lassan letérdelt Taehyung elé. A fiatalabb összevonta a szemöldökét, majd először körbe nézett a helyiségben, volt-e rajtuk kívül még valaki bent, de meglepetten vette észre, hogy csak ő és csak a leader tartózkodott a szobában.

A fiatalabb nem nyitotta szóra az ajkait, hogy megkérdezze, mit is szeretne tőle az idősebb, miért is állt úgy előtte és miért figyelte őt olyan sejtelmesen. Eszébe jutott, hogy talán megkérdezi, de úgy érezte, előbb-utóbb a másik mindenképpen el fogja neki mondani a szándékait, így gyorsan letett arról, hogy feleslegesen használja a hangszálait, amiket már csak énekléskor vett igénybe és egy-két alkalommal azon kívül, amikor nagyon muszáj volt.

Namjoon lassan felemelte a fejét, élettől csillogó íriszeit Taehyungéba fúrva, a fiú pedig szinte már megrémült a hirtelen eseménytől, hiszen kezdte úgy vélni, a férfi az elfagyosodott szívébe és lelkébe lát, ami egyszerre kezdte frusztrálni is a már meglévő rettegés mellett. Rögtön hátrébb próbált húzódni, hátha el tudna menekülni a csillogó, vágyakozó szemek sugárzásától, de ez lehetetlennek bizonyult, ugyanis Namjoon nem engedte el a fiú térdeit, és a tekintetét sem emelte le róla. Mélyen a szemeibe nézett annyira, amennyire csak tudott.

Egy ideig ez működött is, farkas szemet néztek egymással, azonban Taehyung rövides időn belül elkapta róla kiüresedett tekintetét, nyelve egy nagyot.

Talán hosszú idő után ez volt az egyetlen emocionális megnyilvánulása.

Az idősebb apró mosolyra húzta ajkait, majd lassan megtámaszkodva a fiú térdein, felemelte testét, hogy elérje az arcát, s felé hajolva, egy könnyed, lágy csókot hintett annak homlokára. Taehyung izmai megmerevedtek, szemei kitágultak, majd újra nyelnie kellett egy nagyot, s haloványan remegő ajkakkal figyelte, ahogy Namjoon elhúzódott tőle, majd egyik kezét megemelve, belesimított az előtte ülő bársonyos, szőke tincseibe, ezzel megtáncoltatva őket, szórakozgatva velük, játékosan, önfeledten.

– Tudom, hogy magányos vagy. Én is az vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy magadba kell fordulnod és marcangolnod a még épen lévő szívedet. Azzal nem érsz el semmit, tudod? – kérdezte, újra megsimogatva a szőke, puha tincseit.

– Tudom. – Lényegre törő és rövid válasz volt, még véletlenül sem szeretett volna többet kipréselni magából.

– Tudod, én így is szeretlek, de a régi Taehyung sokkal jobb volt – simogatta meg a tincseket újra, majd ajkait immáron nem a homlokához, hanem a másik puha ajkaihoz vezette, finom, pillekönnyű csókot hintve a döbbent, elképedt fiúnak, akinek hirtelen megremegtek az ajkai, majd karjait megemelve, kétségbeesetten karolta át Namjoon nyakát, majdhogynem a férfiba csimpaszkodva, áhítozva a szeretetért, amit eddig akarattal utasított el mindenkitől. – Szeretnéd a régi Taehyungot? – kérdezte halkan a fiatalabbtól, picikét elhúzódva tőle, ő pedig remegő ajkakkal, de haloványan bólintott, könnyesedő szemekkel.

– Igen. Szeretném – lehelte a szavakat, kétségbeesetten nézve Namjoon magabiztos, szeretetet sugárzó arcát.

– Akkor hozzuk vissza, rendben? – húzta mosolyra az ajkait a férfi, újra megcsókolgatva Taehyung édeskés száját, érzékien mozgatja rajta saját párnácskáit.