Coffee - JiKook (16/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Ééééés itt is folytatás! :D 
Remélem, hogy tetszeni fog nektek. ^^ 
(Mostanában Nanának elég necces az írás ugye, mert tompa, de próbálkozik, nézzétek el neki. :cccc <3)

Feszült sóhajjal támasztotta hátával a hideg falat, miközben várt a fiatalabbra, hogy az végre-valahára kifáradjon a kávézó ajtaján és elindulhassanak sétálni. Habár, elképzelései alapján nem az volt a terve, hogy majd pont ő fog kuncsorogni egy nála jóval fiatalabb fiú után, de az a beszélgetés mindent megváltoztatott benne, ami pár napja játszódott le a kávézóban. Bűntudatot érzett, ugyanis abban a pillanatban elöntötte a sok emlékkép, kivel mit tett, hogyan és miért. Szinte rögtön fejébe ötlött akkor Hoseok arca is, amikor olyan durván elutasította, ráadásul még keményen is bánt vele, amit a fiú igazán nem érdemelt volna meg.

Jimin kezdte bánni a történteket, azonban szem előtt tartotta azt is, mit miért tett, így saját magára nem tudott haragudni azokért, amiket elkövetett másokkal szemben, csak némileges bűntudat markolta a mellkasát, amiről úgy vélte, el fog múlni, csak órák kérdése. Ez nem így történt. Akárhogyan is szerette volna, az érzés, az a fájdalmas, mellkasba, szívbe markoló, szorító emóció nem illant el, álmatlan éjszakát is okozott neki, s legszívesebben a Pokolba kívánta volna Jeon Jungkookot, főleg azért, mert még soha, senkinek nem volt mersze ahhoz, hogy ilyen keményen és durván a szemébe mondja a véleményét. Bosszantotta Jimint a dolog ezen része, viszont nem akart ezen elmélkedni, nem akarta felhúzni magát, így csak alsó ajkába harapott, hogy valamelyest vissza fogja a kitörni vágyó dühét.

Halkan dúdolt egy dalt, miközben egyik lábáról a másikra állt, ide-oda helyezve testének súlyát, egyre türelmetlenebbül várva a fiút, aki úgy tűnt, nem akar vele társalogni, pedig a kérése után – amit már megbánt, mélységesen – igent mondott neki. Jimin magában melegen ajánlotta, hogy a fiú megjelenjen és ne a hátsó kijáraton át távozzon, mert biztos volt benne, hogy a legközelebbi alkalommal el fogja kapni és egyáltalán nem lesz kíméletes, könyörületes vele szemben.

Türelme véges volt, s épp indult volna a kávézóba, hogy számon kérje a fiút, aki megjelent előtte, épp becsukva maga mögött az ajtót. Jimin megkönnyebbült sóhajt eresztett ki ajkait elnyitva, miközben a szőke tincseibe túrt ujjaival, kerülve Jungkook pillantásait, amit a fiatalabb egyáltalán nem értett, azonban nem akarta a másikat kérdőre vonni, mire fel a különös, furcsa, talán zavart viselkedése. Helyette inkább megköszörülte a torkát, jelezve, hogy valamit talán kezdeni kellene a helyzettel.

– Merre akarsz menni? – bukott ki végül a fiatalabból a kérdés, miközben ujjait a kabátjának zsebébe dugta, félszegen pillantva Jiminre, aki egy ideig elgondolkodott, majd megeresztett egy mély, fáradt sóhajt.

– Elmegyünk a tengerpartra – mondta, majdhogynem kifejezéstelen hangon, mire Jungkook összevonta a szemöldökeit, értetlenül.

– Kicsit késő van a kiránduláshoz, nem gondolod? – tette fel a kérdését érdekesen csillogó íriszeivel vizslatva Jimint, aki csak megvonta vállait, azt követően pedig elindult a járdán, hogy a közelben parkolt autójához sétálhasson, reményei szerint Jungkookkal az oldalán.

– Tiszta levegő kell és nyugodt környezet. Szeretném, ha eljönnél velem, ha megteszed, békén foglak hagyni – mondta az idősebb, visszafordulva Jungkook felé, aki egy ideig elgondolkodott Jimin szavainak értelmén, ízlelgetve magában a kijelentést, miközben halványan az égbe emelte a tekintetét. Gondolkodott, vajon menjen-e, vagy sem. Igaz, hogy igent mondott egy sétára, de egy szó sem hangzott el arról, hogy mindez a tengerparton történne, ő pedig már fáradt volt, szeretett volna hazamenni, pihenni egy nagyot, reményei szerint úgy, hogy a másnapját már zökkenőmentesen tudja teljesíteni. Szinte semmi szabadideje nem volt Park Jiminnek köszönhetően, és azt a keveset, ami maradt, nem szerette volna egy számára egyáltalán nem szimpatikus férfi társaságában eltölteni.

Viszont, amit Jimin mondott, meggyőzte arról, hogy fontolóra vegye a dolgot.

– Békén fogsz hagyni? Ígéred? – kérdezte, komoly tekintettel stírölve Jimint. A férfi felsóhajtott, majd megadóan bólintott egyet, miközben összefűzte karjait a mellkasa előtt.

– Ígérem. Így lesz – jelentette ki magabiztosan, mire Jungkook elhümmögte magát, aztán megnyalva ajkait, bólintott egyet.

Habár, valahol mélyen szerette volna, hogy Jimin ne hagyja békén, azonban tudta, ha ez továbbra is folytatódik, és az idősebb ilyen intenzitással veszi el a figyelmet a tanulnivalóról, az iskoláról és a munkájáról, akkor hatalmas slamasztikában fogja találni magát, amit minden áron szeretett volna elkerülni. Kíváncsi volt arra, a vörös hajú férfi vajon mivel fog előállni, s tudta, minden rendben lesz, ha a másik betartja a szavát, miszerint békén fogja hagyni, attól függetlenül valamilyen szinten szomorú is volt.

Nem feltétlen akarta, hogy így legyen. Viszont neki a tanulásra, munkára kellett összpontosítania, főleg most, hogy az édesanyja elment.

– Akkor veled megyek. – Jungkook lépett egyet Jimin felé, majd azt egy másik lépés követte, egészen addig, míg el nem érte a férfit, hogy mellé állhasson. Jimin nem válaszolt Jungkook szavaira, csak biccentett egyet, azt pedig a léptei követték, ahogyan a kocsija felé haladt.

Jungkook újra felsóhajtott, majd megköszörülte a torkát, zsebre dugott kézzel haladva Jimin mellett. Már el is gondolkodott azon, milyen lesz az élete az idegesítő, bosszantó férfi nélkül, azonban valamiért nem tudta elképzelni a napjait nélküle. Habár, volt időszak, amikor nem találkoztak, és még csak nem is látta, lepergett a szeme előtt az a sok minden, ami a társaságában történt – hiába volt a nagy része nevetségesen szörnyű. Nem sikerült elképzelnie egy-egy napját úgy, hogy Jimin ne lépett volna közbe valami elhatározásába, mint például azon a napon is.

Eltervezte, milyen nagyot fog pihenni és aludni csendes magányában, erre jött Park, és egy szempillantás alatt szétrombolt minden álombeli elképzelést. Természetesen, Jungkook mondhatott volna nemet a felkérésére, de úgy érezte, ha elutasítja, olyan információkról marad le, amik esetleg fontosak lehetnek Jimin megítélésében. Bár, úgy érezte, már eleget tud a férfiról, attól függetlenül kíváncsi volt arra, vajon tényleg így van-e és nincs-e még a történtek mellett valami, valami, ami gyökerestül megváltoztat mindent.

Az agya egyik szeglete folyamatosan kántálta, miszerint lehetetlen, hogy Jiminnek nyomós oka legyen így viselkedni az emberekkel, hiszen ő is elvesztett egy számára fontos személyt – az édesanyját –, mégsem rúg bele ott emberekbe, ahol tud, még akkor sem, ha azok megérdemlik.

Gondolkodásából Jimin szakította ki, ahogyan a volán mögé ült. Jungkook lassan összeszedte magát, majd kissé zavartan ugyan, de követte a férfi példáját, hogy az anyósülésre vetődjön. Amint ez sikerült, aprócska szusszanás kíséretében nyúlt a biztonsági öve után a szándékkal, hogy becsatolhassa maga előtt. Szótlanul nézte utána, ahogy Jimin előbányássza a kulcsait zakójának zsebéből, majd bedugja azt a kellő helyére, elfordítva benne a kulcsot. Később kihúzta a kéziféket, a váltóhoz nyúlt, és már indultak is a tengerpart felé

– Nem szeretnék túl sok időt eltölteni majd. Másnap dolgom van, tanulnom is kellene, ilyesmik, szóval nem érek rá órák hosszát – nézett Jungkook a vörös hajú férfira, aki épp kikanyarodott előbbi helyéről, s az egyenes úton indult tovább, csak lopva pillantva Jungkook felé szemei sarkaiból.

– Rendben, nekem is dolgoznom kell. Eszem ágában sem volt az, hogy órákat töltsünk lent a tengerparton. Amúgy is hűvös van. Annyit fogunk ott tölteni, amennyit muszáj, többet véletlenül sem – mondta Jimin, megállva a piros lámpánál, mire Jungkook bólintott egyet, majd elkényelmesedett az ülésen, újabb sóhajt eresztve ki ajkain, miközben lassan oldalra billentette a fejét, hogy kinézhessen az elé táruló városra. Már sötétedett, és egészen kellemesnek, szépnek gondolta a várost a sok lámpa, kirakatok világításának fényével. Meghittség és nyugalom töltötte el a mellkasát, hiába feszítette a gondolat, mi is fog történni a tengerparton. Magának sem akarta talán bevallani, de valamilyen szinten félt és tartott attól, mit tudhat meg.

Ellentétes érzései voltak. Egyrészt, a kedélyállapotának és a közérzetének jót tenne, ha Jimin örökre békén hagyná. Másrészt a szíve valahol mélyen remélte, jó dolgot tud meg a férfiról, ami megváltoztatja a róla kialakult képét magában. Nem tudta, melyikre kellene hallgatnia és melyik emóciót kellene előtérbe helyeznie.

– Mondd csak – törte meg a csendet újra –, miért akartál velem beszélni? – kérdezte Jungkook, rá sem nézve Jiminre, továbbra is kifelé bámulva az ablakon. Nem volt ez túl fontos kérdés a számára, de szerette volna a kettejük közé beállt, kínos csendet valahogy megtörni, ennek pedig egyetlen módja a beszélgetés volt, még akkor is, ha jelentéktelen, vagy számukra épp kellemetlen dologról is volt szó.

Vajon kellemetlenebb síri csendben ülni, mint beszélni?

– Őszintén? – nézett Jimin futólag a másikra.

– Nem, hazudj – morogta Jungkook, ugyanis egyértelműnek érezte, hogy a férfi az őszintét és az igazat adja a tudtára. Feleslegesnek érezte a kérdést, s úgy volt vele, hülye kérdésre hülye választ is fog kapni az idősebb, amit persze, Jimin halványan ugyan, de megmosolygott.

– Bűntudatot éreztem. Szeretném tisztázni a dolgokat – ejtette ki ajkain a szavakat, elfordítva a kormányt azzal a szándékkal, hogy bekanyarodjon jobb oldalra. Jungkook megemelte a szemöldökét, szinte a homloka közepére futtatva őket, közben pedig értetlenül bámult maga elé, majd fordította a fejét Jimin felé, kissé tanácstalanul.

– Bűntudatot? – suttogta alig hallhatóan. – Te tudsz olyat is? – kérdezte gúnnyal a hangjában, ami Jiminnek egyáltalán nem tetszett, ezt pedig ki is fejezte egy fintor kíséretében, egyenesen haladva az úton, próbálva nem Jungkook arcára összepontosítani, így íriszeit folyamatosan az elé táruló világra szegezte.

– Igen, szoktam! Ritkán, de szoktam. Nem vagyok teljes érzéketlen, kőből sincs a szívem. Szoktam érezni – szusszantotta idegesen, erőteljesebben markolva a kormányt ujjai között.

– Én még nem vettem észre – reagálta le az idősebb szavait Jungkook. Jimin kissé sértetten sandított Jungkookra, majd egy újabbat sóhajtott, azonban az a sóhaj sokkal idegesebbnek hatott az előzőeknél. Nem tudta megérteni, miért ilyen ellenséges vele a fiatalabb, aztán nagy nehezen leperegtek előtte az események, és mélyen elgondolkodva a történteken, kezdett rájönni, Jungkook miért is volt vele ilyen gúnyos és szemtelen.

Talán meg is értette a fiatalabb viselkedését.

– Annak örülök – reflektált Jimin kissé csípős hangnemben. – Szóval, csak szeretnék beszélgetni veled annak érdekében, hogy ne gondold azt, mekkora rohadék vagyok, mert nem így van. Tény, csinálok hülyeségeket és tény, ritka nagy szemétláda tudok lenni, de okom van rá, és nyomós az az ok – darálta el egy szuszra, miközben koncentrált az előtte lévő útra, nehogy esetleg valamilyen balesetet szenvedjen, ráadásul egy „gyerekkel” az oldalán.

– Szerintem ezzel már elkéstél. Ennél rosszabb nem is lehetnél a szemeimben – fonta össze karjait mellkasa előtt a fiatalabb, újra az ablakon nézelődve kifelé. Nem akart Jiminre nézni, kemény akart maradni, annak látszani még akkor is, ha egyáltalán nem is így volt.

– Mindegy. – Jimin újabbat fordított a kormányon, hogy elkanyarodhasson az autóval.

Ezután nem szóltak egymáshoz, Jimin csak az útnak szentelte a figyelmét, Jungkook pedig végig az ablakon bámult kifelé, önmagában elmélkedve, vajon mi fog történni, s ha ez a gondolat bosszantotta, akkor gyorsan próbált témát váltani a fejében, esetleg a munkahelyére, az iskolára, arra, milyen nehézségekkel néz majd még szembe az életben, de csak azért, hogy ez a probléma egészen kicsinek tűnjön.

Síri csendben utaztak az aránylag forgalmas utakon, egészen addig, míg Jimin hirtelen megállt, majd leállítva a motort, nyújtózott egyet. Jungkook azonnal felkapta a fejét, amint konstatálta, megérkeztek a kitűzött célhoz.

– Itt is vagyunk – szállt ki Jimin az autóból, miután kivette a kulcsot a kocsiból.

Jungkook pár pillanat erejéig maga elé bámult, majd újabb sóhajt vett ajkain, azon a délutánon már sokadszorra, s kikapcsolva a biztonsági övét, kissé hezitálva ugyan, de kinyitotta az ajtót, hogy ő is kiléphessen a friss levegőre.