Coffee - JiKook (15/18)

Cím: Coffee

Alkotó: Nana

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jungkook egy egyetemista fiú, aki a nagyvárosba költözik, hogy tanulhasson, mellette viszont dolgoznia kell. Egy kávézóra esik a választása, ahová fel is veszik minden kifogás nélkül. Viszont ott megismerkedik munka közben egy férfival, akit legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, annyira utálja... Az a férfi pedig Park Jimin. Egy nagyképű, kissé beképzelt férfi, akinek egy komplett cége van... 

Hozzáfűzés: Yay! Itt a folytatás. :D Ma tényleg gyereknapot tart Nana. :)

Remélem tetszeni fog nektek! <3
(Az esetleges hibákért bocsánat, átnéztem, de nem garancia arra, hogy perfekt. :c)

Apró sóhajokat hallatva feküdt az ágyában, a plafont kémlelve íriszeivel, miközben az elmúlt időszak eseményeire gondolt. Legszívesebben álomra hajtotta volna a fejét, azonban annyi minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy képtelen volt elaludni, csak forgolódott és akarva-akaratlanul is eszébe jutott mindenféle őrült gondolat, vagy közeli emlékkép, aminek egyáltalán nem örült, s ezt mindig egy szájhúzással nyugtázta, miközben másik oldalára fordult.

Eszébe jutott Park Jimin gusztustalan és undorító viselkedése, az édesanyja halála, a temetése, amin pár napja vett részt, az egyetemi megpróbáltatások… egyszerűen mindent túl nehéznek érzett, főleg úgy, hogy ténylegesen magára maradt. Persze, a bátyja segít neki, ahol tud, de valamiért akkor is úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt. Hálás volt Hoseoknak és Taehyungnak, akik az utóbbi időben mintha egy kicsit felkarolták volna az elesett, esetlen fiút, de még ezt sem érezte elégnek, főleg a Jimintől kapott sérelmek miatt. Úgy tűnt neki, mintha soha nem tudna kilábalni az őr ért sérelmek miatt, ami valamilyen szinten kicsit bizonytalanná is tették, hiszen alapjáraton egy erős személyiségnek gondolta magát, ami pár hét leforgása alatt teljesen romba dőlt. Gyengének, elhagyatottnak és borzasztóan ócskának érezte magát, ez pedig rányomta a bélyegét a teljesítményére, a tanulmányaira, önmagára, a kedélyállapotára, mindenre. Nem tudott szabadulni a rossz emócióktól és emlékképektől, néha már úgy érezte, teljesen fel fogják őt őrölni.

Mély sóhajt hallatott, majd ismét oldalára fordult, bosszúsan nézve az éjjeli szekrényén lévő digitális óra vörös villogását, ami azt jelezte, hogy már hajnali hármat ütött az óra, ő pedig még mindig képtelen volt elaludni, pedig reggel korán kell kelnie, hogy bemenjen az előadásra, utána pedig rögtön rohannia kellett dolgozni és már elege volt a kevés alvásból. Ki akarta pihenni magát, átaludni egy egész hetet, nem törődni a gondokkal, problémákkal, az anyukája halálával, Park Jiminnel… Szeretett volna gondtalanul és boldogan élni, de ez nem volt lehetséges a számára, és mélységesen el is keserítette. Sokszor kapta magát azon, hogy könnyesednek az íriszei, majdhogynem oktalanul, vagy észrevette, hogy egész nap egy mosolyt sem eresztett meg ajkain. Őrlődött, hiába mondta meg Jiminnek úgy Istenesen a magáét.

Még amiatt is bűntudatot érzett, mert nem volt szokása ilyen durván és keményen belerúgni egy emberbe, akármennyire is viselkedett az felháborítóan vele, vagy a szeretteivel. Egy kicsit úgy érezte, hogy semmivel sem volt különb Jiminnél, a tény, ennek gondolata pedig bosszússá tette, hiszen ő a világért sem szeretett volna úgy viselkedni, még véletlenül sem, mint az, aki megbántotta őt és még sok más embert rajta kívül. Ennek ellenére azon a napon úgy rugdalta meg a másikat, ahogyan még soha senkit.

Újabbat fordult másik oldalára, hektikus nyüszítést hallatva, majd lassan fordult még egy kicsit, a párnájába temetve az arcát, kelletlen szusszantásokat eresztve ki puha ajkain, összeszorítva a szemeit.

Aludni akart. Aludni és aludni, nem törődni semmivel és senkivel, csak élni akarta az életét, ahogy a legtöbb ember. Utálta, hogy ennyire lelkiismeretes és érzékeny tudott lenni, legszívesebben pedig összegyűrte volna az érzéseit a szívével együtt és kidobná a kukába. – A gondolat után rögtön megrázta a fejét, hiszen nem ez lett volna a problémák normális elintézési módja, ráadásul tudta, hogy ezzel csak olyanná válna, mint Jimin. Véletlenül sem akart olyan lenni.

Hosszas küszködések árán végül négy óra körül sikerült elaludnia, de értelem szerűen, szinte semmit sem aludt, ez pedig az aznapi tevékenységeire mélyen rányomta a bélyegét: az iskolában alig tudott figyelni, folyamatosan bóbiskolt, néha azon kapta magát, ha nem figyel az órára és csak egy pillanatra is lankad a figyelme, lecsuklik a feje és már csukódtak is a szemei. Akkor mindig gyorsan felemelte a fejét, próbálva összpontosítani az óra anyagára, de ez teljességgel lehetetlennek bizonyult, kialvatlanul, álmosan és fáradtan, ennek ellenére is próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne aludjon el. Folyamatosan jegyzetelt, mikor kicsit magához tért, próbálta lekötni figyelmét, próbálta követni íriszeivel a tanárát és néha-néha ide-oda pillantgatni, hogy már csak azzal is rábírja magát az ébren létre. Több-kevesebb sikerrel sikerült is ellenállnia az alvás iránti vágyának. Szerencséjére a fontosabb megjegyzéseket, tananyaggal kapcsolatos dolgokat úgy, ahogy, sikerült levésnie a füzetébe, de még így is volt oka az aggodalomra, hogy egy-két bóbiskolásának alkalmával nem-e késett le valamiről, de szívből remélte, hogy a legfontosabb részekre sikerült odafigyelnie.

Lomha, lassú léptekkel sétált a kávézóba, a homlokát masszírozva és dörzsölgetve, folyamatosan ásítozva, ahogy az utcákat szelte munkahelye felé tartva. Alig várta, hogy vége legyen a napnak és végre az ágyában lehessen, reménykedve, hogy talán azon a napon menni fog neki az alvás, noha, erre nem volt semmi garancia. Már jó pár napja ezzel szenvedett: egész nap talpon volt, fáradtan, kótyagosan, a fáradtságtól különböző fizikális tünetektől szenvedve, viszont amint az ágyához ért a nyugtató zuhanyzás után, elözönlötték agyát a gondolatok és képtelen volt lehunyni a szemét, hogy alhasson egy jót. Reménykedett benne, hogy ez nem így lesz, mert érezte, még egy ilyen nap és valószínűleg el fog ájulni a fáradtságtól, azt pedig a világért sem szerette volna. Nem kerülhetett kórházba, vagy orvosok közelében, rengeteg munkája, tanulnivalója volt, így nem engedhette meg magának azt a fajta luxust, hogy egy kórházi ágyban kipihenhesse magát.

– Ejj, de nyúzott ma valaki – húzta széles mosolyra ajkait Seokjin, mire Jungkook csak legyintett egyet, a szemeit dörzsölgetve. – Megint rosszul aludtál? – kérdezte kissé aggódó hangon a fiatal fiútól, aki már-már olyan hófehér arccal rendelkezett, hogy kezdett attól félni, bármelyik pillanatban összeeshet.

– Igen, de remélem, ma fogok tudni aludni – eresztett meg egy gyengéd mosolyt ajkain a fiatalabb fiú, amire Seokjin rögtön oldalra döntötte a fejét, aprócskát bólintva.

– Ne görcsölj az alvásra, csak hunyd le a szemed és szüntesd meg a gondolataidat. Még a végén összeesel itt nekem – sóhajtotta, kinyúlva a pult mögül, megborzolgatva Jungkook fekete tincseit, amit a fiú egy gyengéd mosollyal nyugtázott, kicsit elhúzva a fejét, hiszen még mindig nem volt oda a hajbirizgálásért, bár már koránt sem esett neki rosszul, vagy háborodott fel miatta. Lassacskán kezdte megszokni, ahogy minden más furcsaságot, vagy érdekességet.

– Próbálok – szusszantotta, körbe nézve a kávézóban. Nem volt nagy forgalom, épp akkora volt, amekkorát még el lehetett viselni és mélyen remélte, hogy ez így is fog maradni, ugyanis érezte, hogy nem bírná a rohanós tempót.

– Hellóka! – kuncogta Taehyung, szokásosan gurulva Jungkook mellett, körözve a fiú körül. Jungkook megcsóválta a fejét egy pillanatra.

– Nem fogsz elszédülni? – kérdezte finoman, mire Taehyung elkuncogta magát, vállat vonva.

– Már hozzászoktam. Van, mikor egy picit elszédülök és tanyálok egyet, de legalább műsor is van a vendégek számára – kacagott halkan, a pulthoz gurulva, hogy elvegye az azon lévő egyik tálcát. – Vihetem? – nézett Jinre, aki rögtön bólintott egy aprócskát, a görkorcsolyával közlekedő fiú pedig dudorászva indult az asztalok közé, hogy mindenkinek oda adhassa a kívánt, kért italt vagy ételt.

Jungkook is lassan összekapta magát, amennyire tudta, majd a pult felé nyúlt, hogy az egyik tálcát elvihesse.

Unalmasan telt a délutánja és emellett kínzóan lassan is. Alig várta már, hogy végre leteljen a nap és hazamehessen, hogy kipihenhesse magát, bár valahol mélyen sejtette, hogy ez újból nem fog neki sikerülni, de úgy gondolta, a remény hal meg utoljára.

Komótosan, aránylag lassan szolgálta ki a vendégeket, néha össze is zavarodott, ki mit rendelt, de még sikerült éppen időben összeszednie magát ahhoz, hogy azért a minimális szinten teljesíteni tudjon, amivel persze, nem volt megelégedve, de jobb híján kénytelen volt ennyivel beérni és jelen esetben nem is emésztette magát túlságosan amiatt, hogy lomha és fáradt.

Lassan sétált az asztalok között, egészen addig, amíg meg nem hallotta a jellegzetes csilingelést, ami jelzett, hogy valaki betért a kávézóba. Épp letette az egyik vendégnek a neki szánt kávét és fordult meg, hogy megnézhesse ki az, s később felvehesse a rendelést, de mikor találkozott Jimin sötét íriszeivel, mindenféle érzés kavarogni kezdett a mellkasában. Düht, haragot, szomorúságot, és egy kicsike fájdalmat érzett a mellkasában, de a munkája az a munkája, nem hagyhatta figyelmen kívül a férfit, hiszen kötelező volt odamennie, hogy teljesítse „kívánságát”.

Miután kiszolgálta a vendégeket, mély szusszantás kíséretében lépegetett oda a férfihoz, aki a szokásos helyén ült, majd a tálcát maga előtt tartva állt meg Jimin mellett.

– Mit kér? – kérdezte halkan, mégis magabiztosan, a férfi pedig felnézett rá, majd kieresztett dús ajkai között egy elhaló szusszantást, miközben felnyitotta a laptopját.

– Egy hosszú kávét kérek – adta meg a választ, mire Jungkook felírta a kis papírjára.

– Hozom – szuszogta, ellépve Jimintől, hogy Jin felé sétáljon és leadja a férfi kívánt rendelését. Nem akart visszamenni hozzá, így remélte, hogy Taehyung időközben odaér hozzá és leveszi a terhet a válláról, azonban ez az álom szertefoszlani készült, mikor a pulthoz érve látta, hogy a fiú éppen abban a pillanatban gurult el, hogy kiszolgálhassa a vendégeket. A fiatal fiú kelletlenül nyújtotta oda Jinnek a papírt, aki szótlanul készítette el a kávét, közben pedig a Taehyung által hozott rendeléseket is teljesítette, hogy Jungkook azt is kivihesse.

A fiú némán állt a pult előtt, várva, hogy az idősebb munkatársa végezzen, közben pedig félszegen Jimint figyelte, ahogy oldalra sandított és meglepetten vette észre, hogy a férfi egyáltalán nem szuggerálta őt. Bár, mit várt? Elég durván beletaposott, így nem lepődött meg azon, hogy a férfi nem figyelte árgus szemekkel. Mondjuk, ha jobban belegondolt, már a múltkor is ignorálta, miután lefeküdtek, szóval kezdett azon a véleményen lenni, hogy talán nem történt változás, csupán tartja magát ahhoz a viselkedéshez, amit az aktus után is mutatott. Talán ebben nem volt semmi furcsa.

– Viheted. – Jin hangja szakította ki gondolataiból. Meglepetten nézett a férfira, majd megköszörülte a torkát, miután eszébe jutott, hogy a rendeléseket kellene a vendégekhez vinnie. Apró sóhajjal kapta el a tálcát, majd sétált az asztalok közé, hogy mindenki kézhez kaphassa, amit éppen kért, és szánt szándékkal Jimint hagyta utoljára, ugyanis minden áron el akarta nyújtani azt, hogy újra a közelébe legyen, vagy netalántán beszélgetésbe elegyedjen vele. Húzni akarta az időt, nem akart vele semmilyen kontaktust létesíteni, viszont ahogy fogyott a tálca tartalma, úgy foszlott szerte az addigi magabiztossága, főleg akkor, amikor már csak Jimin kávéja maradt hátra.

Mély szusszantással lépett oda a férfihoz, majd tette le elé a kávét.

– Itt van – mondta halk hangján, mire Jimin felnézett rá, pár minutummal később pedig el is kapta a fiúról pillantását, a kávéja mellé letett tejszínhez nyúlva, hogy beleöntse azt a fekete nedűbe, később pedig így tett a cukorral is, hogy aztán némileges kavargatás után fogyaszthassa azt.

– Köszönöm – szusszantotta Jimin, ajkaihoz emelve a kis csészét, belekortyolva a koffeinbombájába. Jungkook csak biccentett egyet és épp elindult volna, viszont Jimin hangja és mondanivalója maradásra készítette, hiába nem akart tovább ott tartózkodni a férfi közelében. – Várj egy kicsit! – Jungkook egy mély sóhaj mellett megfordult, hogy szemben állhasson a férfival, megemelve szemöldökét.

– Mit akarsz még? – kérdezte, kicsit sem kedves stílusban. Jimin egy pillanatra lehunyta a szemeit, elhúzva ajkait.

– Csak szívességet kérnék tőled. – Jungkook egy pillanatra azt hitte, kirobban belőle a nevetés, s már épp nekikezdett volna gunyoros hahotázásának, de időben sikerült moderálnia magát és ökölbe szorított kezét ajkai elé emelnie, hogy egy köhögéssel álcázza nevetését és egyben el is fojtsa azt.

– Szívességet? Lenne pofád tőlem szívességet kérni? A helyedben én nagyon meghúz… – Jimin a fiú szavába vágott, nem hagyva, hogy végig mondja, amit eredetileg is szeretett volna.

– Nem nagy dolog. Gyere el velem sétálni, megvárom, míg lejár a műszakod. Csak ennyit kérek, egy sétát, semmi többet – mondta a férfi halkan, felnézve a fiúra, majdhogynem könyörgő szemekkel. Ugyan hezitált azon, hogy elhívja a fiút egy sétára, hiszen sejtette, hogy nemet fog mondani Jungkook azok után, amik történtek, és nem szeretett volna újabb, kellemetlen elutasítást még a többi mellé, de úgy érezte, muszáj megkérdeznie, hiszen, ha nem teszi, soha nem lesz alkalma arra, hogy egy kicsit is megváltoztassa Jungkookban a róla kialakult képet. Le akarta bontani a fiatalabban a falakat, és rábírni arra, hogy nem annyira rossz ember, mint amilyennek tűnik, noha érezte, hogy lehetetlenség lesz ezt bebizonyítania.

Jungkook némán állt mellette, keresve a szavakat, igent mondjon-e, vagy sem, de egyelőre képtelen volt megszólalni, csak bámult a férfire, összevont szemöldökkel, erősen kattogtatva az agyát, mit reagáljon erre a szívességre.

– Kérlek. – Jimin az ég adta egy világért sem akarta ezt az aprócska, pici szót kiejteni ajkain, ugyanis megalázkodónak, szánalmasnak gondolta azt, hogy emiatt kérleljen, vagy könyörögjön, de félre akarta tenni ezt a túlzott büszkeséget mellkasában, emellett pedig bízott benne, hogy ennek hatására Jungkook talán igent mond neki. Remélte, hogy a fiú nem fogja elutasítani, mert Jimin tudta, hogy akkor soha többé nem próbálna jót tenni a fiú érdekében, ha durván és szemérmetlenül elutasítja kérlelő szavát.