Closed (12/?) - VKook

Cím: Closed

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak, yaoi
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, középiskolás, tizenhét éves fiú, akinek sajnálatos módon elváltak a szülei - a folyamatot egy híres, neves ügyvéd vezette le, aki Jeon Jungkook névre hallgat. 
Habár, Taehyung érzi, a válás óta valaki mintha folyamatosan figyelné, sokszor azt hiszi, ezt csak beképzeli magának, de koránt sem mer komolyan belegondolni abba, hogy valaki minden egyes nap követi, figyeli őt, vágyának forrását. Fogalma sincs róla, hogy egy éhes fenevad jár a nyomában, s tud minden lépéséről, de amíg nincs tettlegesség, addig nincs probléma sem.
A vágy, a téboly egy idő után viszont cselekedetre bíró képességet ölt magára... 

Hozzáfűzés:  Itt is lenne a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Tudom, hogy őszintén mondja minden egyes szavát, tudom, hogy eddig azt vártam el, hogy legyen velem őszinte, de úgy érzem, hogy kezd sok lenni ez a túlzott őszinteség, miszerint gyűlöli azt, amit vele csinálok és gyűlöl engem is. A düh és az elkeseredettség kezd úrrá lenni rajtam, hiszen most valóban úgy érzem, hogy semmi, de semmi esély nincs arra, hogy megkedveljen, hogy elfogadjon s ez merőben elkeserít, sőt mi több, egyenesen agresszívvá tesz. Dühömben az asztalra csapok, tojva magasról arra, hogy ő mennyire ugrik meg ijedtében s, hogy mennyire húzza össze magát, mikor a bögréinket az asztalon lévő, gyümölcsökkel teli fonott kosárral együtt lesöpröm az asztalról, hagyva, hogy szétcsattanjanak a hófehér járólapon és a gyümölcsök is szabadon guruljanak, amerre kedvük tartja.

– Hát pedig ideje megszoknod és megbarátkoznod a gondolattal, hogy én igen is kefélni fogok veled és neked élvezned kell! Meg kell azzal is barátkoznod, hogy ha engem fogsz gyűlölni, akkor a hátralévő nyomorúságos életedben nem lesz senki, akihez valamilyen szinten kötődhetnél! – kiabálok vele, teljesen elvesztve a józan eszem. Ez a kölyök annyira szemtelen, annyira felingerel, hogy azt elmondani sem tudom.

– Nem is akarok hozzád semmilyen formában sem kötődni! – emeli meg ő is a hangját, igaz tekintetében végig ott csillog a félelem.

– Márpedig fogsz, ezt garantálom! – ingerülten mutatok felé, remegő kézzel, ahogy az indulat dolgozik bennem.

– Nem fogok! Gyűlöllek, egyenesen undorodom tőled, soha nem fog tetszeni tőled semmi! Soha, érted? – csap most ő is az asztalra, mitől az így is pattanásig feszülő idegszálam, szinte már lüktet attól a terheléstől, amit ő okoz.

– Jó! – csattanok fel, felállva az asztaltól, megkerülve azt, hogy odasétáljak hozzá, majd közel hajolva, megtámaszkodjam a székének háttámláján. – Akkor meg fogsz poshadni abban a magányban, amit magadnak okozol. Engem aztán nem érdekel, hogy gyűlölsz, vagy szeretsz, amit akarok, azt úgy is megkapom tőled. Tudod, én megpróbáltam veled kedves lenni, de ha neked ez nem kell, ha nem kell a törődés és a gyengédség, hát legyen! – ekkor lökök egyet a székének háttámláján, aminek következtében Taehyung hátra esik, felborulva a székével együtt. Azonnal fölötte termek és leszorítom őt a padlóra, úgy nézve ijedt szemeibe, mitől úgy érzem, hogy talán inkább erre van szükségem. Eddig nem akartam félelmet látni a szemeibe, de ha jobban belegondolok, ez jobban áll neki, na meg megérdemli, hogy az élete rettegéssel legyen tele.

– Megkapod tőlem az igazi rettegést, megmutatom neked, hogy milyen is az, ha eljátssza valaki a jólelkűségem – szorítok pizsamájának gallérjára, úgy emelve meg picit.

– So…soha nem is voltál jólelkű – nyögi ezt ki a számomra, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

– Nem-e? – vonom fel egyik szemöldököm, miközben szám egyik sarka is megrándul, miután gunyoros, ördögi mosolyra húzom azt.

– Nem! Eleve, hogy elraboltál és akaratom ellenére itt tartasz, az inkább gonoszságról, mintsem jólelkűségről árulkodik! Undorító vagy és borzalmas – nyög fel a végén, amikor a gallérjánál fogva húzom talpra.

– Tehát így állunk. Jó, tudod mit? Hát legyek olyan, aminek most gondolsz. Borzasztónak és undorítónak tartasz? Hát legyen, az leszek. Most kifejezetten az leszek a kedvedért! – marok hajába, erőteljesen hátrafeszítve fejét, mit a nyakának erős harapása követ, mitől felsikít, belemarva ébenfekete hajamba, megmarkolva azt, ahogy kínlódik harapásom alatt, mit egy jelölésnek számít, akárhányszor belenéz majd a tükörbe, akkor lássa azt, hogy ő hozzám tartozik.

Elengedve fogaimmal a megkínzott bőrét, lenyalom ajkaimról a vérét, mi folyamatosan apró kis vércsíkokban folyik le kulcscsontjához.

– Rettegj, félj tőlem, Taehyung. Ha nem vagy képes megszeretni, hát akkor rettegj tőlem annyira, hogy el hidd azt is a végén, hogy belém szerettél és csak a félelemtől kötődsz hozzám. Én leszek a démonod, aki megkeseríti a napjaidat, akitől olyan félelem jár majd át, hogy azt fogod kívánni, bárcsak pozitív emóciókat kezdtél volna táplálni irántam! – sziszegem bőrére, mígnem hajánál fogva magamhoz húzom, erőszakosan csókolva meg ajkait, miket újra megharapdálok, végül a pince felé ráncigálom őt, hogy megmutassam neki, milyen is az igazi rettegés. Olyan dolgokat fogok vele tenni, amiket álmaiban sem gondolhatott volna.

Féljen, rettegjen tőlem, míg csak életben van!

Taehyung

Jobban féltem, mint eddig valaha. A rettegés a csontjaim alá is bekúszott, végig hasítva egész testemen, mikor az asztalra csapott, s mikor a székkel együtt felborított, majd szedett fel a padlóról, úgy marva nyakamra, akár egy ragadozó – normális ember biztosan megbánta volna a tettét, én képtelen voltam rá. Akármennyire is volt durva, bármennyire is próbálta kicsikarni belőlem a dermesztő félelmet – sok sikerrel, egyébként –, nem tudtam megbánni szavaimat, hiszen őszinték voltak. Soha nem fog tudni bennem semmilyen pozitív érzelmet táplálni, mert lehetetlen, egyszerűen elképzelhetetlen.

Hogyan lehetne egy ilyen emberhez kötődni? Hogyan lehetne egy ilyen mocskos, gonosz, undorító embert kedvelni? – Ekkor hasított belém a lelkiismeret-furdalás egy icinypiciny szikrája: tegnap megengedte, hogy felmehessek, ráadásul nem csinált olyat, amit én nem akartam. Talán ezt figyelembe kellene vennem, de nem ment; mihelyst ez felötlött bennem, azonnal eszembe jutott, hogy ettől függetlenül akaratom ellenére rabolt el, s tart itt még mindig, mintha valami állat, vagy valami tárgy lennék a számára.

Akármennyire próbál negédesnek lenni, a tény, az tény; ha büntetést érdemlek azért, amit érzek vagy gondolok, akkor büntessen – büntetés már az is, hogy itt kell élnem, és valószínűleg nem szabadulok majd egyhamar.

Jungkook elvesztette a fejét – tépte, marcangolta a bőrömet, miközben a pince felé vezetett, s én ugyan, próbáltam ellenkezni, próbáltam felvenni vele a versenyt, ne marjon ennyire, de mindhiába, erősebb volt nálam. A lépcsőn szinte lelökött; gurultam lefelé, akár egy golyó, s amint földet értem, hangosan nyekkentem a fájdalomtól, ugyanis intenzíven bevertem a fejemet – nem is volt baj, ugyanis kótyagossá váltam tőle. Szédültem, s képtelenségnek tűnt egy helyben maradnom, amit ő ki is használt: lerohant a lépcsőn, egyenesen hozzám, majd a hajamba markolva húzott az ágyig – hangosan kiáltottam a fájdalomtól, ez őt mégsem hatotta meg. Egy percre sem. Egy másodpercre sem.

Nem adott be nekem semmit, mondván, nem érdemlem meg most azt, hogy bármit is élvezzek; fájjon, szenvedjek, ordítsak, vérezzek, és tanuljam meg, hol a helyem. – Így történt. Legalábbis, minden egyes pillanatban vergődtem, kibilincselt, láncolt kezeimet feszegettem, ahogy minden beazonosíthatatlan tárgyat kipróbált rajtam – nem tudtam, mik voltak azok, fogalmam sem voltak, mire funkcionáltak, de azt tudtam, hogy nem egy dolog járt az alfelemben. A fájdalomtól zokogtam, tekergettem a testemet, amennyire csak tudtam, őt viszont nem hatotta meg semmi; végig röhögött, vigyorgott rajtam, nyalta, csókolta rólam a verítéket, könnyeimet, véremet, akár egy kiéhezett hiéna.

Hányingerem volt tőle.

Azt sem tudom, meddig tartott, fogalmam sem volt, mióta csinálta azt, amit, de mikor a testembe élvezett, nem kaptam szinte levegőt – remegtem, akár a nyárfalevél, hasogatott, fájt a fejem, ő pedig vigyorogva nézte végig megtépázott testemet, még utoljára combjaimra marva körmeivel. Csak felnyöszörögtem, nem volt már erőm sírni.

– Most pedig – pihegte a fáradtságtól, egyik kezével maga felé fordítva vörös, könnyáztatta arcomat – itt fogsz megdögleni, azt ajánlom neked.

Kiszakítottam fejemet ujjainak szorításából, oldalra fordítva azt, összébb húzva egész testemet, fájdalomtól eltorzult arccal.

Jungkook

– Jól van – kuncogom, megpaskolgatva meggyötört fenekét, ami olyan piros, és bizonyára fájdalmas is a másik számára, mert a paskolást követően, halkan felnyög, enyhén elhúzva magát érintésemtől.

Kihúzódva testéből, egy fáradt szusszanást hallatok, végül csak felegyenesedve, kiropogtatom tagjaimat, pontosan úgy, mint aki nagyszerűen végezte dolgát, mivel így is volt. Ruháimat felszedve a padlóról, végül csak elindulok a lépcsők irányába, miután ismét kiláncolom a másikat, akárcsak egy rühes kutyát, aki megérdemli a büntetését, amit kap. Szörnyű és borzalmas vagyok? Hát legyek is az, legyen rá oka azt mondani rám és gondolja is azt. Nekem aztán mindegy, hogy miként lesz, míg megkapom azt, amit akarok, addig nem érdekel már semmi.

– Azt mondtad, hogy félsz a sötétben, igaz? – érdeklődöm, miközben megállok az ajtónál, kezem a kapcsolóra téve. – Nos, talán ezt figyelembe veszem – húzom el kezem a tárgytól, mit a másik némileg reménykedő íriszekkel néz, talán van bennük enyhe hála is, de ez csak talán.

Viszont, a szavainak súlya van, az én számomra pedig nagyon nagy súlya van.

– Heh, ez így még sincs rendjén, hiszen én borzalmas vagyok. A borzalmas emberek nem veszik figyelembe a másik ember kérését, nem igaz? – mosolygok rá démonian, azzal leoltva a lámpát, intek neki egyet, mígnem bezárom magam mögött az ajtót. Normál esetben, nem kapcsoltam volna le, nem tettem volna ilyesmit vele, de mivel megsértett és borzalmasnak tart, így muszáj megbüntetnem valamivel, még az őszintesége ellenére is. Meg sem próbál nyitni felém, meg sem próbálja figyelembe venni a kedveskedéseimet. Ha így állunk, hát akkor legyen oka miért gyűlölni.

A másnap sem telt másképp, ugyan úgy büntettem, ahogyan azt megérdemelte, hiszen olyan szinten bántott meg és egyben megsértette a becsületemet, hogy nem is tudok mást érezni iránta, mint haragot. Mikor megállított, hogy nem akarta azt, hogy egyedül hagyjam, akkor voltam életemben először a legboldogabb, hogy az a személy, akit már olyan régóta figyelek és áhítozok utána, végre valami kellemeset tett velem, a társaságomban akart lenni, ami mindennél nagyobb boldogság volt a számomra. Azonban a hangsúly a „volt” szócskán van. Már minden teljesen más, már csak a testi vágyaimat akarom csillapítani, mocskosabbnál mocskosabb dolgokba akarom belevinni, csak hogy érezze azt a maró fájdalmat, amit én érzek a mellkasomban. Gyűlölöm ezt az érzést, ha tehetném, kiszakítanám azt onnan és elhajítanám olyan messzire, amilyen messzire csak lehet.

Ahogy a fiatalabb felnyöszörög alattam, mély nyögést hallatva hajolok ajkaihoz, megcsókolva azokat, ahogy a szer hatása nélkül érek férfiasságához, végig benne mozogva, ütemesen, erőteljesen lökve csípőmmel, miközben tenyerembe véve a másik farkát, mozgatom azt rajta, mígnem elkezd keményedni. Hiába nincs benne szer, az érintéseimnek köszönhetően, valamennyire sikerül őt izgalmi állapotba hoznom, amit hatalmas vigyorral reflektálok, figyelve megalázott arcát.

– Tetszik? Tetszik a szer nélkül is, hm? – kuncogom, esőebben döngetve, nem hagyva neki egy pillanatnyi időt sem arra, hogy másra gondoljon, csak is arra, hogy igen is benne vagyok, hogy újra a magamévá teszem.

Hangosan felnyöszörög, fejét erősen a párnába vetve, talán küzdve az ellen, hogy élvezze, de ezzel én mit sem törődök. Elveszem a testét a méltóságát, elveszek tőle mindent, még a lelkét is.

Minden nap ugyan azt a játékot űzöm vele, mint ahogyan azt a másik nap, az azutáni nap is és az elkövetkezendő többi napon is, mígnem már hetek telnek el azóta, hogy magamhoz hoztam és elkezdtem konkrétan a szelídítését, mi egy idő után kudarcba fulladt. Így a szeretgetések helyét a félelem és a kín vette át, mik között nyilván, ha jó napom volt, belefért egy kis kedveskedés is, de az csak is elenyésző számban.

Kezemben egy tálcával sétálok le a lépcsőn, megpillantva az ágyban fekvő fiút, aki hatalmas, rémült szemekkel néz rám, várva, hogy ismét olyat tegyek vele, amit ő nem szeretne.

– Mi az? Már most szeretnél egy kis törődést? – kuncogom, leülve mellé az ágyra, majd a tálcát az ölébe teszem. – Ne aggódj, amint megetted, megmutatok neked pár trükköt, ami tetszeni fog. –simítok ezüstös tincseibe, beharapva alsó ajkam, ahogy végig nézem azt, miként veszi magához az ételt, amit hoztam neki. – Elég nagydolognak tekinthetjük már azt is, hogy a tested rettenetesen buja lett – nevetem, lesimítva fedetlen vállára, mitől azonnal libabőrös lett. – Igen… már csak ennyitől megborzongsz, ha pedig máshol érek hozzád, felizgulsz. Imádom, hogy ilyen mocskos lettél az akaratod ellenére is – nyalom meg ajkaimat, éhesen nézve rá.

Taehyung

Borzalmasak voltak ezek a hetek; rendszerint sötétben voltam, én pedig tényleg, nagyon rettegtem a sötét helyeken, ráadásul még borzasztóan hideg is volt ebben a pincében, s volt, hogy a vékonyka pléd sem melegítette fel a testemet. Szörnyen éreztem magam az esetek többségében, s ha ez nem lenne elég, Jungkook szinte minden nap – általában este és reggel – lejött hozzám, és minden alkalommal, mikor meglátogatott, a magáévá tett. Durván, vagy enyhébben, attól függött a dolog, milyen kedvben járt. Egyre nehezebb volt ezt elviselnem, hiszen tudtam, a szavaimnak, tetteimnek súlya lesz, tisztában voltam vele, de ilyen retorzióra nem számítottam – naiv lélek vagyok, nincs mit tenni, de ha már így alakult, emelt fővel viseltem büntetésem sanyarú sorsát. Mást nem is tudnék tenni…

Bocsánatot nem fogok kérni azért, mert őszintén elmondtam, mit gondolok, meghunyászkodni nem fogok úgy, mint az elején, mert mindegy, hogyan, úgyis megszerzi, amit akar, úgyis azt kell tennem, amit ő akar… minden ellenemre van. Mi a különbség? Ha szerinte kedvesen viselkedik, az annyit takar, hogy néha-néha felmehetnék hozzá, a világos, meleg lakásba, és… ennyi. Nem nagy dolog. Felesleges meghunyászkodnom.

Talán, ami leginkább zavaró az utóbbi időben, az az volt, hogy eléggé megfáztam, hiszen a vékonyka pléd nem sokat segített a hűvös, nyirkos helységben, így akármennyire is próbáltam betakarózni, mindig vacogtam, és fáztam. Ráadásul az sem segített a dolgon, hogy állandóan, mindig meztelen voltam; még fürdés után sem kaptam ruhát, vizesen kerültem le ide, gondolom, a büntetés miatt. Így elkerülhetetlen, hogy megfázzak… De kezdtem egyre pocsékabbul lenni, ahogy teltek a napok – állandóan rázott a hideg, mindig tüsszögtem, vagy köhögtem, s hiába bújtam a piciny pléd alá, nem sokat segített.

Már gondolkodtam azon is, hogy elkapok valami komoly nyavalyát, ami elpucol, és akkor nem kell ezt az egészet elviselnem, hiszen sosem jutnék ki innen… soha.

Megremegve néztem rá, elkapva róla pillantásomat, s ugyan, az ölemben volt a tálca, és próbáltam belőle venni valamit – nem lesz jó, ha nem eszem, tudtam ezt én is, de… nem volt étvágyam, egyáltalán –, de nem sikerült. Nem bírtam letuszkolni a torkomon a pirítóst, ott is hagytam, csak a meleg teát kortyolgattam, halványan vacogva, mindkét kezemmel markolva a vastag falú bögrét, halk sóhajjal.

– Nagyon édes vagy – vigyorodott el, mire lesütöttem a pilláimat, majd egy mélyebb sóhajt akart venni, de abban a pillanatban kezdtem el hangos, éktelen köhögésbe, szám elé tapasztva egyik kezemet, óvatosan a tálcára téve a bögrét, nehogy kilötyköljem a benne lévő tartalmat, hiszen nem akartam magam leforrázni. – Nem szép dolog színészkedni; nem volt túl őszinte ez a köhögés – mondta halkan, maga felé fordítva az arcomat. – Unom, hogy már több mint egy hete így krehácsolsz. Embereld meg magad, nem vagy te beteg – mormogott, majd elég mérgesen vette el tőlem a teát, amit én bágyadtan figyeltem, ugyanis hihetetlenül jól esett a meleg lötty. Szinte sírt érte a szervezetem.

– Megemberelem magam – sutyorogtam, ő pedig elvigyorodott, s már mászott is volna felém, amikor ismét köhögni kezdtem, de nem úgy, ahogy az előbb; hurutos volt, és az egész hátam bele sajdult, még a könnyem is kicsordult.

– Befejezted? – sziszegte, eldöntve az ágyon, mire sápadtan néztem vissza rá, halkan bólintva.

Ne vegyek levegőt, vagy mit akar?!