Please dry my eyes - TaeGi

Cím: Please dry my eyes

Alkotó: Nana  

Hossz: one-shot
Párosítás: TaeGi (Suga [Min Yoongi] x V [Kim Taehyung]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: Dráma

Figyelmeztetés: Slash, Trágár beszéd, erőszak, vér

Összefoglalás: Yoongi egy bárban dolgozik, mint pultos. Napjai unalmasan, eseménytelenül telnek, magányos, talán egy kicsit besavanyodott is. Soha nem törődik senkivel, és semmivel, csak és kizárólag saját magával. Egy nap azonban munkatársa, Hoseok - örökös pletykás - elmesél neki egy incidenst, ami a napokban történt, tőlük nem messze, és eleinte Yoongi nem törődik az esettel, nem érdekli, végül rákényszerül arra, hogy jobban foglalkozzon az üggyel, mint bárki más...

Hozzáfűzés:  Ezt a rövid OS-t is egy kihívásra csináltam, szintén HLE adta meg a szavakat, ahogyan a párost is. :) Remélem, hogy tetszeni fog nektek, sokat dolgoztam vele. :'( Bő két napot - a terjedelmén talán látszik is. 
Itt lennének a szavak: 
Cirkusz, hajó, levegő, dicsőséges, haj, kutya, avokádó, dézsa, patkó, perc, pereg, cseppen, repedés, kéjes, sóhajt, cigaretta füst, egér, fű, ital, illat, hajlít, arc, kín, migrén, citromos tea.

Jó sok szó, meg is gyűlt velük a bajom, de remélem, nem feltűnően rejtettem el őket a történetben. :)
Jó olvasást! <3

 Olvasás közben ajánlom ennek a zenének a hallgatását: Wings remix (<--- katt a linkre)

Gondtalan gyerekek voltunk. Nem törődtünk semmivel, csak a játékkal, szórakozással, magunkkal; szinte láttam magam előtt, ahogy egymást kergettük a játszótéren, ahogy együtt löktük magunkat a hintán ülve, hangos kacajt hallatva, ami beragyogta a körülöttünk lévő világot. Szemeim elé vetült a kép, amikor a fiatalabbat piszkálták a homokozóban, én pedig odaléptem hozzá, hogy megvédhessem, amit ő persze, nem köszönt meg, csak eldünnyögte az orra alatt, hogy ura lett volna a helyzetnek – hát persze. Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékeztem vissza a Naplementés estékre, amikor együtt ültünk a fűvel borított dombtetőn, felhúzva a lábainkat, s néztük a felhőkkel tarkított eget, próbálva kitalálni, melyik milyen alakba bújhatott éppen: sárkány, vagy csak csirke, esetleg kutya, vagy farkas. Nehéz kérdések ezek egy alig hat-hét éves gyerekeknek, bizony.

Minden játékunk úgy zajlott, hogy én voltam a bűnös hős, a szélhámos, aki mégis megmenti a világot, ő pedig a dicsőséges, a tiszta férfi, aki erre tette fel az életét. Sokszor gallyakkal, faágakkal igáztuk le az általunk kitalált gonoszat, aki rendszerint egy korhadt fa volt, esetleg egy fotel; hiába, egy gyerek fantáziája legyőzhetetlen erővel bír. Még anya ősrégi, vörös szőnyegét is képesek voltunk lávának képzelni...

Szerettünk játszani, majdnem minden időnket együtt töltöttük, sokat nevettünk, állatkertbe, cirkuszokba jártunk, bohócokat, zsonglőröket néztünk, mindent próbáltunk felfedezni, megismerni, kíváncsiságunk olthatatlan szomjúságot öltött, de mint minden gyereknek, nekünk is eljött az a nap, amikor egy kicsit fel kellett nőnünk, és az a nap, vagy időszak kínkeserves volt.

A mai napig tisztán emlékszem az arcára, mikor elmondtam, hogy elköltözünk a szüleimmel. Könnyei úgy cseppentek a földre, mint aprócska gyémántok, én pedig képtelen voltam letörölni maradványaikat pirosas orcájáról, csak néztem őt, lebiggyesztett ajkakkal, próbálva megszólalni, beszélni hozzá, esetleg biztatni, de nem sikerült. Egymás előtt álltunk, két tinédzser fiú, akik képtelenek voltak elszakadni egymástól, de a sors így hozta.

Felnőttünk, útjaink elváltak, bele kellett törődnünk abba, hogy a világ már nem a miénk, nem a játékról, örömről szól, hanem épp ellenkezőleg: sanyarúságról, bánatról és keserűségről. Nehéz volt ezt tudatosítanom, sűrűn roppantam bele, de miután elváltam tőle, vissza sem nézve rá, azóta valamivel könnyebb.

Fájt, kín és gyötrelem volt az elválás, de a mai napig az ujjamon viselem azt a kis gyűrűt, amit még gyöngyökből fonott nekem, alig öt évesen, s ha ránézek, mosolyra húzódnak ajkaim, végighúzva ujjaimat az aprócska kis tárgyon. Ez az egy dolog kötött hozzá, és valahol mélyen tudtam, el kellene dobnom, el kellene hajítanom, minden megszakítanom az előző életemmel, mégsem ment. Nem sikerült.

Hosszú évek múlván csak néha jutott eszembe egykori barátom, már az arcára sem igazán emlékeztem, csak a tekintetére, azokra a könnyektől csillogó szemekre, amikkel aznap nézett rám, mikor elmondtam neki, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Néha kísért álmaimban, néha kínlódok, vesződök miatta, de már megtanultam vele együtt élni, hiszen tudtam: mindenki életében eljön az a szakasz, amikor fájdalmat okoz másoknak, ezzel pedig saját magának is. Tudtam, hogy a szívemen ejtett repedés helyrehozhatatlan lesz, de mint mindent, az idő ezt is megoldotta.

Idővel, de a vérző repedések, hasadások össze lettek tapasztva, s habár, még mindig ontották magukból a vért, már koránt sem olyan erővel, mint kezdetlegesen.
De csak röpke, pár évig. 
Utána jobban véreztek, mint eddig bármikor...

– Hé, Yoongi! – Az említett fiú megemelte a fejét, kérdőn, kissé talán zavartan is, hiszen kitalálni sem tudta, mit akarhat munkatársa tőle, főleg úgy, hogy az előkészületekkel foglalatoskodnak, alig fél óra múlva ki kell nyitniuk, és még mindig nem végezték el a dolguk oroszlánrészét. Habár, ez a férfit nem igazán zavarta, az már viszont érdekelte, mekkora szidalmazást kaphatnak főnöküktől a nem megfelelő munkavégzés miatt.

Egy sóhajt hallatott, majd letette az eddig kezében tartott poharat, amit ezelőtt még gondosan törölgetett.

– Mondd. – Szenvtelen, érzéketlen volt a hangja, olyan, mint általában; Yoongi sosem törődött semmivel, nem mosolygott, csak nagyon ritka alkalmakkor. Olyan volt ő, akár egy élőhalott: sápadt, hófehér volt a bőre, szőkés-szürkés árnyalatú haja pedig csak fokozta ezt a sápadtságot arcán. Szemei szinte mindig ürességet tükröztek, mintha semmi, és senki nem érdekelné őt, s ha ez még nem lenne elég, mozdulataival is folyamatosan azt mutatta, mennyire nem kívánatosak számára sem az emberek, sem az élettel kapcsolatos dolgok.

A sors fintora, hogy pont vendéglátóiban kell dolgoznia, ott, ahol rengeteg az ember.

– Te hallottad a hírt tegnap? – kérdezte Hoseok, miközben a felmosórúd tetejére fektette tenyereit, gondosan egymásra, majd ezután tette állát kézfejeire, kíváncsian vizslatva a pult mögött álló, szenvtelen férfit, aki egy pillanatra elgondolkodott, de ezt követően csak megrántott a vállait, ezzel is jelezve, hogy nem, ő nem hallott semmit, de hogy biztos legyen a dolgában, ennek hangot is adott:

– Nem. Mit kellett volna hallanom? – Mély sóhajt engedett ki szájának résén keresztül, újra kezébe véve egy poharat, hogy törlőruhájával megtörölgethesse azt a maradék víztől. Nem gondolta túl fontosnak a következő információt, hiszen tudta: Hoseok egy pletykafészek, ő pedig az ilyesmit nem szerette, de muszáj volt valamiféle kontaktust kialakítania néha, nehogy esetleg a barátságtalansága miatt bocsássák el munkahelyéről.

– Emlékszel, tegnap mennyire szirénázott a mentő? – Yoongi bólintott egyet, rá sem nézve Hoseokra, de ez a férfit nem zavarta, folytatta tovább fecsegését, minden áron a férfi tudtára adva azt, amit kellett: – Mikor mentem hazafelé, ott volt egy csomó rendőr a helyszínen, pár utcával arrébb. Egy fiatal férfit gyilkoltak meg, állítólag meg is erőszakolták. Ritka az ilyesmi, tökre meglepődtem. Az, hogy egy nőt megerőszakolnak, elég sűrű, de hogy egy férfit! – emelte meg íriszeit, megcsóválva a fejét. – Jó, persze, tudom én, vannak melegek, meg minden, de… olyan kiábrándító volt – biggyesztette le alsó ajkát, szomorkásan.

– Te erről honnan tudsz? – szusszantotta Yoongi, letéve az immáron tiszta, száraz poharat, újabbat véve a kezébe, hogy ugyan azt a munkálatot végezhesse el azon, mint az előző társán is. Nem szerette Hoseok pletykálkodását, néha már bosszantotta is, mint például ebben az esetben. Minek kellene tudnia, hol, kit, milyen nemű embert erőszakoltak meg? Neki aztán egyre megy, ismerősei, barátai nincsenek, így főleg nem értette, Hoseok miért is számol be neki erről, olyan pontos részletességgel.

– Jungkook mesélte. Épp hazafelé tartott a munkából, Napfelkeltekor, és tudod, van egy sikátor, nem messze. Egy telefoncsörgést hallott a sikátor elején, folyamatosan. Mondta is, milyen dallam, de nem jut eszembe hirtelen. Azt mondta, szívszorító volt, és egyben… – Yoongi fruszráltan a szavába vágott:

– Azt is el akarod mondani, mit szart Jungkook aznap éjszaka? – mormogta, már kissé agresszívabban csapva le a tálcára az üvegpoharat, s csoda volt, hogy az nem tört ripityára a hirtelen erőkifejtéstől.

– Jó, na! – motyogta a fiatalabb, megeresztve egy szusszanást. – Szóval, hallotta a csengőhangot, és gondolta, biztos bent lehet a gazdája, furcsa volt neki, hogy pont előtte volt elhagyva a telefon, így bement a sikátorba, tudod, milyen kíváncsi őkegyelme. Ott látta meg a fiút, a sarokban. Képzeld, fel volt ültetve, még a lábait is a mellkasához szegezték, felöltöztették, miután megerőszakolták. Jungkook mondta, hogy, a csuklói teljesen szét voltak cincálva, mintha ki lett volna bilincselve, és tudod, mi a legbizarrabb? – A pult mögött álló férfi felhúzta az orrát. Nem érdekelte a sztori, sem a nyomorult férfi sorsa, de próbált némi érdeklődést mutatni, így egy színlelt, kérdő pillantást vetett Hoseok felé, aki halk hangján folytatta: – Egy fehér rózsa volt a fiú szájában, csak a rózsa feje lógott ki – súgta, megremegve.

– Sajnálatos sztori – mondta Yoongi, újabb üvegcsét véve ujjai közé.

– Az. Szegény fiú. Jungkook szerint nagyon szép arca volt. Úgy fogalmazott, hogy olyan volt, mintha angyalok faragták volna, és mondta, hogy iszonyatosan érzi magát miatta, de szép volt, amikor a hófehér rózsán megcsillant a vörös vére a hajnali órákban, az ajkai között. Bár, tudom, hogy Jungkook elég sötét lélek, tudod, mennyire művészi tud lenni, csak… hát, na. Szóval, ha ő azt mondja, kivételes szépség volt, biztos az is volt.

– Ennyi? – kérdezte Yoongi, a lehető legszenvtelenebbül, mire Hoseok felmordult egy pillanatra: ekkor tudatosult benne, hogy munkatársát egyáltalán nem is érdekelték a történtek, pedig Hoseokot nagyon megrázta lelkileg, főleg azért, mert a fiút senki nem látta még a városban, egy szemtanú sem volt, ráadásul aggasztotta a „fehér rózsa a szájban eset”, de mivel Yoongi egy cseppnyi érdeklődést sem mutatott az események iránt, így abba hagyta a beszédet, majd egy szusszanás után folytatta a felmosást továbbra is, próbálva ignorálni a férfit.

Természetesen, mint ilyenkor mindig, ez is csak pár órán át tartott. Miután megtelt a bár vendégekkel, zsivajjal, cigaretta füsttel, Hoseok már közelebb merészkedett Yoongihoz, próbált is vele beszélgetni, hiába nem mutatott a szőke minimális szintű figyelmet sem szerény személyében. Már megszokta Yoongi viselkedését.

Yoonginak fárasztó, hosszú éjszakája volt, részben azért, mert a vendégek szinte megrohamozták a népszerű bárt, amellett pedig el kellett viselnie Jungkookot és Hoseokot, ami alapjáraton nem is lett volna probléma, hiszen már megedződött az évek alatt, de azon az éjszakán még passzívabb, apatikusabb volt, mint előtte bármikor. Csak arra vágyott, hogy hazaérkezvén, megihassa a citromos teáját, amit mindig megtett elalvás előtt, szinte rituálénak számított nála, de ez az idő egyre nehezebben és nehezebben jött el számára, hiába teltek a percek, órák, valamiért vészesen lassúnak érzékelte az időt.

Mint minden éjszakának, ennek az éjjelnek is véget ért, Yoongi pedig fáradtan lépett be lakásának ajtaján, megdörzsölgetve szemeit, majd becsukta maga mögött a fa alapú ajtót, ezután pedig levette magáról lábbelijét és kabátját is, hogy a konyhába léphessen, elkészítve a hőn áhított teáját.

Komótosan, lassan végezte a hajnali rutinját, viszont mikor már az ujjai között tartotta kedvenc bögréjét, s ajkaihoz emelte annak szélét, hogy belekortyolhasson a citrom ízű teába, megkönnyebbülten sóhajtott fel, majdhogynem kéjesen, hiszen lehet, butaság, de neki ez a pillanat felért egy kezdetleges orgazmussal. Úgy érezte, nincs is annál jobb, szebb, mint Napfelkeltekor elfogyasztani a kedvenc italát, a leggyönyörűbb, meghitt pillanatban.

Miután elfogyasztotta bögréjének tartalmát, nyújtózkodva indult meg hálószobája felé, hogy elővehesse onnan a pizsamáját, és magához kaparintva a ruhadarabokat, a fürdő irányába sétált, hogy lemoshassa magáról a nap fáradalmait. Nem szándékozott túl sokat ácsorogni a zuhany alatt, gyorsan szerette volna végezni tevékenységeit, de olyan bódítóan, érzékien hatott rá a forró fürdő, s avokádós tusfürdője, hogy hosszú-hosszú percekig képtelen volt kikászálódni a zuhany alól. Azonban, mint minden, ez is véget ért: már szinte teljesen feláztatta a bőrét, így kelletlenül, csalódott nyögés kíséretében hagyta el a zuhanyfülkéjét, hogy letörölhesse testén folyamatosan leperegni készülő vízcseppeket, majd magára is ölthesse alvásra használatos ruháit.

E tevékenységek után párás tincseit borzolgatta meg ujjaival, hálószobájába tipegve, és fáradtan, meggyötörten feküdt be a puha matracra, magára húzva a takaróját, hogy vége valahára álomba szenderülhessen.

Mint általában, azon az éjszakán sem álmodott semmit – vagy csak nem emlékezett rá –, így frissen, jókedvűen ült fel ágyában, még lehunyt szemekkel, kitárva karjait, hatalmasat nyújtózkodva, ásítva, majd befejezve tevékenységeit, nyammogott párat ajkaival, álmosan nézve maga elé, s már épp kikászálódott volna az ágyból, hogy készíthessen magának reggelit, azonban az ölében egy aprócska növény csücsült. Eleinte nem tudta kivenni, mi lehet az, hiszen nemrégiben kelt, kótyagos volt, homályosan látott, nem tudta azonnal realizálni, mi volt az, de mihelyst rájött, elsápadt, eltátotta az ajkait, majd lassan fogta meg ujjaival a növény szárát, s mikor megemelte azt, óvatosan, vigyázva rá, mintha törvényszerű lett volna, úgy cseppent le az egyik hófehér szirmon lévő vércsepp, egyenesen a paplanjára.

Egy fehér rózsát tartott az ujjai között, aminek szirmain úgy ültek meg a vörös cseppecskék, mintha csak hajnali dér lett volna rajtuk.

Eleinte fintorogva gondolta azt, hogy biztosan Hoseok egyik kicsinyes bosszúja, ugyanis hogyan máshogy kerülhetett volna a paplanjára a fehér rózsa, vörös cseppekkel? Viszont jobban belegondolt a helyzetbe: az ajtaja zárva volt, Hoseok pedig nem is tudja, hol lakik…

Azóta, hogy Yoongi megtalálta azt a rózsát az ölében, képtelen volt magához térni. Minden gondolatát a virág töltötte ki, vajon miért került hozzá, ki vitte be neki, mikor mindene zárva volt, és miért voltak rajta vércseppek? Azonnal eszébe jutott, már aznap a történet, amit Hoseok mesélt neki, de irracionálisnak tartotta, hogy azzal legyen összefüggésben, hiszen fogalma sem volt, ki volt az a férfi, aki meghalt aznap hajnalban, nem volt hozzá semmi köze. Minden gondolatmenet után azt hitte, Hoseok akarta megviccelni, de mindig, minden esetben rá kellett jönnie, ez lehetetlen volt: a férfi nem ismerte a lakhelyét, be sem tudott volna jutni hozzá, s amint ezt végig vezette elméjében, még inkább elfogta a rossz érzés. A munkáját sem tudta maximálisan végezni, aggasztotta a helyzet, főleg az, hogy nem tudott rájönni, miért került oda az a gaz hozzá – bosszantotta is, alapjáraton, de mikor napok után meglátta a rózsát az éjjeliszekrényén, és észrevette, hogy egy cseppet sem hervadt a növény, ráadásul a cseppecskék is ugyan olyan pontossággal helyezkedtek el rajta, meg sem alvadt rajta a vér, elfogta egy rossz érzés. Nem tudta, mi és miért, de szorongatta a mellkasát, szinte annyira, hogy éjszakánként nem kapott levegőt, fuldokolt, fájt a felsőteste, mintha ezernyi tonnás súly pihenne rajta, ezt pedig nem tudta mire vélni. Mégis miért? Hogyan? Miért vele történik? Egyértelmű: az a rózsa a férfihoz köthető, aki meghalt, de miért nála kötött ki a növény, miért nem máshoz? Semmi köze nem volt az esethez. Az ég adta egy világon semmi.

Unottan ült az ágyában éjszaka. Szabadnapot vett ki, úgy érezte, pihennie kell, hisz már majdnem két hete csak gyötörték a gondolatai, ráadásul napok óta küszködött a migrénes fejfájásával, így már kellett neki a pihenés, de hiába a próbálkozás: folyamatosan a rózsát szuggerálta íriszeivel, figyelte azt, nézte, ahogy a cseppek lassan lehullanak a szirmokról, majd újak keletkeznek rajta. Néha le is kellett törölnie az éjjeliszekrényt a rengeteg vértől, nehogy oda száradjon, de hiába törölte le mindig, szinte két naponta tele volt tócsával a merev falap. Egy normális ember talán sokkot kapott volna, megijedt volna a helyzet súlyosságától, elmondta volna mindenkinek, mi forog vele, de Yoongit más fából faragták: Yoongi jobb szerette egyedül megoldani a problémáit, ráadásul valami azt súgta neki, jobb, ha erről nem tesz említést egy embertársának sem. Főleg nem Hoseoknak.

Nem tudta, attól félt-e jobban, hogy hülyének nézik, vagy attól, hogy esetleg olyasmit mondanak, ami nem a realitás talajáról érkezett, mégis valós lehet. – Egy kicsit talán mindkettőtől.

Felsóhajtva csóválta meg a fejét, majd lassan a rózsához nyúlt, és egy halovány, vontatott mozdulattal elemelte az éjjeliszekrényről a virágot, ami még mindig ugyan úgy pompázott, mint aznap, amikor rálelt a paplanján. Létezik olyan, hogy egy vágott növény nem hervad el? Nem. Nem létezik…

– Hogy kerültél ide? És miért sírsz vért? – kérdezte halkan, forgatva a virágot ujjai között, egészen addig, amíg az egyik hegyes, szúrós tövise a mutatóujjába nem állt. Fájdalmasan felszisszent, majd azzal a mozdulattal eldobta a rózsát, egyenesen a padlóra, az ujját pedig ajkai közé emelte, hogy leszopogassa róla a vért, már reflex-szerűen. Összevont szemöldökkel figyelte a növényt a hűvös parkettán, majd egy gondolat férkőzött be elméjébe: felesleges emiatt vesződnie, egyszerűbb lenne, ha kidobná a rózsát, vagy éppen eltaposná, eltüntetné. Fogalma sem volt, hogyan kerülhetett hozzá, de megtartani sem akarta, és túl sok idejét vette igénybe a „rejtély” megfejtése, így talán a legkönnyebben járható út az lenne, ha kidobná.

Kidobni nem akarta, de úgy érezte, jobb lenne elpusztítani. Az eltaposás mellett sem voksolt, így egy mély szusszanás mellett kelt ki az ágyából, majd a konyhájába tipegett, ahová elérve, felnyalábolta az asztalon lévő öngyújtóját. Nagyon ritkán cigarettázott, talán napi két szálat szívott el, volt, hogy egyet sem, de most hasznát veheti a gyújtónak.

Mihelyt megszerezte a zsákmányát, hidegvérrel, nyugodtan sétált vissza a szobájába, és amint elérte a helyiséget, lehajolt a rózsáért, újra az ujjaiba véve azt, majd megeresztett egy mély, kissé fájdalmas sóhajt, lenyomva az öngyújtó szélét, a láng felé tartva a virágot. Nincs neki ideje, sem energiája butaságokkal foglalkozni, ez pedig már nem csak butaság volt, hanem rémisztő, ijesztő, egyben pedig gyötrelmes. Nem tudta, mitől fájt ennyire a mellkasa, nem tudta, miért erősödött a nyomás benne, mikor az első szirom lángra kapott, de úgy gondolta, ez lesz a legjobb. Miért gondolkodna olyasmin, ami érthetetlen okokból kötött ki nála?

Szenvtelen arccal figyelte, ahogy a virág szirmai lángra kaptak, szinte azonnal érezte az égett növény és vér illatát, ami körbe lengte őt, és a szobát is. Talán még hallott is hangokat: egy zokogást. Egy keserves, elkeseredett zokogást. Úgy érezte, csak bebeszéli magának, így egy mély sóhaj mellett folytatta tevékenységeit, azonban, mikor a rózsa levele is lángra kapott, valami erővel szorította össze a mellkasát: mintha fizikális lett volna. Egyáltalán nem olyan volt, mint az ezelőtt kialakult nyomó érzés, sokkal másabb volt. Sokkal valósabb…

A világ hirtelen lett előtte sötét: eltűnt a lakása, eltűnt a szobája, az égő, lángoló rózsa, egy utcán találta magát. Egy kihalt, kietlen utcán. Szinte azonnal körbenézett, összevont szemöldökkel, forgatva a testét, hol lehetett, s egy bizonyos idő után fel is ismerte az utcákat: a munkahelyétől alig pár saroknyira lehetett ez a helyiség, sűrűn járt már erre, azonban arra nem tudott rájönni, miért és hogyan került ide. Sötét volt, csak a feje felett világított egy lámpa, néha annak a vakító fénye is eltűnt, pislákolt, majd új erőre kapva égett tovább, régi fényében. Nagyot nyelve, ösztönösen indult el a sötét szakaszok felé, pár minutumra megtorpanva, mikor egy-egy egér a lábai között futott el. Olyankor elfogta az undor, fintorgott arcizmaival, de fontosabb dolgot látott meg, mint egy-egy, a város utcáin megszokott egereket: meglepetten vette tudomásul, hogy pár lépés után újabb lámpa világította be a helyet, ahol járt, az előzőek pedig kiégtek. Nem tudta a dolgot hová tenni, de úgy érezte, jobb, ha cselekszik, és nem csak áll úgy, mint egy faszent; hajtotta a kíváncsiság, valami hívta, valami érte kiáltott, csak azt nem tudta kitalálni, ki és miért.

Gyorsan szedte a lábait egy idő után, majd mikor hirtelen meglátott egy sötét alakot, amit majdhogynem elnyelt a távolság, megtorpant egy időre. A füléhez fogott valamit, és beszélt; csak kikövetkeztetni tudta, hogy talán telefonálhatott. Nem hallotta az alak hangját, nem látta az arcát sem, csak azt tudta, hogy nála talán egy fejjel lehetett magasabb, könnyedén, lágyan mozgott, kecsesen, akár egy finom úriember. Nevetés csilingelt, visszhangzott körülötte, ami egyben rémisztette halálra, és gondolkodtatta is el. Lépett egyet az alak felé, majd kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni annak karjait, hogy a világosba húzhassa, megnézve annak arcát, de valaki gyorsabb volt: megragadta a férfit, akinek kiesett a telefon a kezéből. Hallotta a hangos koppanást, szinte azt is, ahogy a képernyője betört, majd hallotta a kezdetleges kiáltást, talán sikolyt, de ekkor hirtelen elhalt. Látta, ahogy a másik alak az arcára tapasztja az ujjait, befogva a száját, ezután pedig behurcolta a sikátorba.

Yoongi előtt lepergett az élete, a rémület úrrá lett rajta, és sebes léptekkel igyekezett a sikátor felé, de épp, hogy belépett volna, hatalmas rácsok emelkedtek ki a talajból, elállva a bejáratot. Nem tudott bemenni, csak vasrudakra fonta ujjait. Nem látott bentről semmit, csak hallotta a hangokat: suhogások, hallotta, ahogy egy nehezebb, puha anyag a földre hullik, hallott pár beszédet is: engedj el, hagyj békén, mit akarsz tőlem – és társai. Hallott egy picike verekedés foszlányát is. Tudta, hogy az alak, akit sétálni látott, próbálta magát megvédeni, s hiába nem látta az eseményeket, kivetült a szeme elé, ahogy a férfi rúg-kapált, dobálta magát, ütött, amennyire az erejéből telt, de minden hasztalan volt.

Yoongi hiába kiabált, hogy engedjék be, mit művelnek odabent, hívja a rendőrséget, senki nem hallotta őt. Az ég világon senki. Pár pillanat erejéig úgy gondolta, ha már nem tud tenni semmit, hát elmegy. Miért is foglalkozzon egy számára idegen sorsával? Nem ismeri, nem tudja, ki ő, talán jobb is lenne tovább állnia. – Fejcsóválás közepette fordult meg, hogy elhagyhassa a sikátort, pont akkor, amikor egy elhaló, fájdalmas nyögést hallott bentről, ami keveredett azzal a zokogással, amit a rózsa égetése közben is hallott. Még ez sem késztette maradásra, csak lassú, kissé sokkos léptekkel indult meg, azonban a telefon mellett látott megcsillanni egy picike tárgyat is. Vadul csillogott, szinte követelte, hogy hajoljon le hozzá, nézze meg. Hosszas ideig csak állt felette, miközben hallgatta a valószínűleg erőszakolás tényeit, majd egy keserű nyögés mellett guggolt le, hogy szemügyre vehesse a kicsi, csillogó objektumot, s amint ujjai közé vette, mint a villám, úgy csapott belé a felismerés. Szemei kitágultak, elkerekedtek, a szíve őrült tempóban kezdett verdesni, mintha a világ összeszűkült volna körülötte, mintha össze akarná őt nyomni, majd hirtelen tágult ki. Zubogott a vére, a kezei megremegtek, és abban a pillanatban pattant fel a helyéről, újra a rácsokhoz rohant, teljesen rájuk tapadt, őrjöngött, ordított, üvöltött, csapkodta a fém állványt, miközben a könnyeivel küszködött. Tenyerével olyan erővel csapott rá a fémszerkezetre, hogy azt hitte, el is törte néhány csontját, de még ez sem tudta megállítani. Jajveszékelt, torka szakadtából kiáltozott, de hasztalan volt: a világ megnyúlt körülötte, mintha valaki folyamatosan hajlítgatta volna, a zaj egyre messzebbről szólt, majd már nem is hallotta azokat. Fokozatosan, lassan tűnt el a férfi, és a másik is, Yoongi pedig a földre rogyott, zihálva, hangosan pihegve, remegő kezekkel tartva tenyerében a talált tárgyat, majd mintha túlcsordultak volna érzelmei, hangosan kezdett el zokogni, homlokát a hideg fém egyik részének döntve, teljesen elveszetten, keservesen, saját lábszárain ülve, előre ejtve karjait. Minden ízében remegett, hányingere volt, liftezett a gyomra, egyre erősebben rázta a sírás, majd hirtelen minden kivilágosodott.

Zaklatottan lépett egyet hátra, elengedve az égő, lángoló rózsát, ami a padlóra hullott. Habár, félig megsínylette elpusztításának tényét, a másik fele ugyan abban a színben, életben tündökölt, mint eleinte is. Yoongi folyamatosan hátrált, majd mikor az ajtajának ütközött a háta, pihegve, hangosan kapkodva a levegőt nézte a földön heverő rózsát, ami csak erőteljesebben, hevesebben ontotta magából a vért, mintha a gyújtogatással csak még több sebet ejtett volna neki.

Sokkolta a látomás, könnyei úgy csorogtak le az arcán, akár az eső, amit talán dézsából öntenek az égiek, egy idő után pedig már annyit sírt, hogy hajózni lehetett volna a szobában, kész tengert sikerült összegyűjtenie a hatalmas gyémántcseppjeivel.

Ez volt a végszó: felült az ágyában, kapkodva a levegőt, és első dolga az volt, hogy körbekémlelje a helyiséget, azonban égett rózsának nyoma sem volt: ugyan úgy az éjjeli szekrényen pihent, mint akkor, amikor az ágyán ült. Öngyújtó sehol nem volt, nem látta a szobájában. Ekkor megnyugvásra lelt a szíve, és egy megkönnyebbült sóhaj mellett emelte fel jobb karját, ujjaival a homlokához nyúlva, megmasszírozva a bőrét, összeszorított szemekkel, elhúzott ajkakkal. A fejfájása erősebb volt, mint lefekvés előtt, de pusztán azért, mert álmában sírt. Sírt? Zokogott. Tiszta víz volt a párnája, az arca egyaránt, s ha ez még nem lenne elég, az izzadtság is leverte. Nem tudta mire vélni ezt a rémálmot, de túl sok volt ez neki már. Mintha valaki jelet akart volna küldeni neki, mintha üzenni akart volna valamit, az álmain keresztül, ez pedig nem hagyta nyugodni, még percekkel később sem.

Dühösen, agresszívan emelte fel a paplanját, majd dobta félre, és azzal a lendülettel lépett a szekrényéhez, hogy felöltözhessen. Hirtelen jött az ötlet, és hiába vetette el a fejében, mindig oda lyukadt ki, ha talán elmegy oda, akkor nem fogják rémálmok kísérteni, és talán a rózsa is köddé válik; kezdte úgy érezni, hogy a növény is csak a képzelete szüleménye, azért nem hervad el, azért pompázik még mindig a régi fényében.

Nem nézte, mit kapott magára, automatikusan emelt ki egy melegítőnadrágot, és egy pulóvert, majd sebesen, rohamos léptekkel a bejárati ajtajához sétált – közben zsebre tette a cigarettáját is –, céltudatosan, s magára öltve a kabátját, el is hagyta a lakását, leszaladva a lépcsőházban.

Csípős hideg volt, szinte marta az arcát, reszketett, annyira fázott, de hozzájárult ehhez az is, hogy rengeteget izzadt álmában, ráadásul akármennyire volt éber, attól még fáradtabb volt, mint valaha, és ezen a fejfájása sem segített.

Út közben nem gondolkodott, nem akarta erre pazarolni az energiáját, csak kivett a cigarettás dobozából egy szálat, ajkaihoz emelte a bűzrudat, majd meg is gyújtotta a hideg éjszakán, úgy haladva az úton. Nem volt ilyenkor egy árva lélek sem, így pontosan az úttest közepén sétált, lassan pakolgatva egyik lábát a másik elé, miközben eszébe jutott, mekkora egy marha, hogy ilyenkor, hajnali négykor képes kimászni az ágyából egy ostoba álom miatt. Viszont nem az álom zaklatta fel, nem az, hogy milyen „látomása” volt, hanem az, hogy kivel. Az zaklatta fel, akiről ezt álmodta, vagy látta, és meg kellett győződnie arról, róla szólt-e valóban, vagy csak annyira zaklatja a mese, amit Hoseok mondott el neki, hogy képtelen volt azóta is magához térni; lehet, megőrült. Lehet begolyózott a hihetetlen magánytól, egyedülléttől, ami már hosszú évek óta kínozta, mégsem tett ellene semmit. Besavanyodott, megkeseredett ember lett, aki semmiben nem lelki igazán örömét – maximum a citromos teájában –, és ez a büntetése azért, mert ilyen nyomorultul él, és még mindig nem képes tenni ellene. Lehet, ez a karma. Azért, mert soha nem törődik senkivel, most megvicceli álmokkal, látomásképpel, bűntudattal, hiszen olyan régen érzett már ahhoz hasonlót, vagy konkrétan azt. Lehet, most valami megvicceli egy gyilkossági látképpel, ami egy olyan személy körül forog, aki régen, nagyon régen még fontos volt neki – legalábbis, ezt remélte.

Hosszú séta után ugyan, de elérkezett ahhoz a sikátorhoz, amit még álmában látott. Pár minutum erejéig eszébe jutott, hogy talán jobb lenne visszafordulnia, nem törődnie a helyzettel, de ekkor megrázta a fejét, majd eldobta a cigarettáját, meg is taposva azt, kiűzve abból az élet utolsó szikráját, és egy mély sóhajt kieresztve tüdejéből, bement az elhagyatott részbe, körbe szemlélve az égbe tornyosuló falakat.

Ahogy gondolta: hiába világította be a sikátort telefonjával, semmit nem látott. Az ég adta egy világon semmit, ami arra utalt volna, valós lehetett az álomképe. Nem volt ott semmi jel, semmi, ami bebizonyította volna, hogy nem csak az elméje tréfálkozik. Felmorrant, megforgatta a szemeit, és épp erősen szitkozódni kezdett, hátrafordulva, előre lépve, azonban valami megreccsent a cipője talpa alatt. Szemöldökeit összevonta, a felismerés a mellkasába hasított, majd megemelte lábfejét, hogy lehajolhasson, mit is taposhatott el, és akkor meglátta azt a tárgyat, amit álmában fogott az ujjai között: annak a gyűrűnek a párja volt, amit ő is hordott azóta, hogy megkapta.

Remegő kezekkel nyúlt le a kissé sérült, gyöngyökből fonott gyűrűhöz, ujjai közé emelve azokat, megremegő ajkakkal szemlélgetve, ez biztos az-e, és nem csak egy gyerek hagyta el, de nem. Nem. Ez az volt.

– Ne haragudj. – A hang hallatára megfordult, és akkor meglátta az alakot, akit álmában is, csak annyi volt a különbség, hogy az arcára is rálátása nyílt. Látta a szemeit, azokat a szemeket, azokat a könnyekkel teli szemeket, amiket a mai napig nem tudott elfelejteni.

– Úr Isten – súgta maga elé Yoongi, hátrálva egy lépést, mire az alak lehorgasztotta a fejét, majd lassan a sikátor bal sarkára nézett, szomorúan, elesetten. – Te mit… ez mi? Én mi… hogyan? Mi ez? – Alig tudta szavait kipréselni az ajkai közül, nem is voltak értelmes kijelentések ezek, csak összehordott valamik. Nem volt képes épkézláb mondatokat alkotni; sokkot kapott. Elméje kiüresedett, és csak a picike gyűrűt, és az előtte lévő, rég nem látott férfit figyelte.

– Téged kerestelek – mondta halkan, hosszas csend után, majd Yoongira nézett, keserű mosolyra húzva az ajkait.

– De mi ez?! – Yoongi felemelte a hangját, hektikusan csengett, a gyűrűt szorongatva ujjai között, ökölbe szorított kezével, majd dühében a férfi elé dobta, teljesen kikelve magából. – Mi a faszom ez az egész?! – ordított, könnyes szemekkel. A férfi nem válaszolt, csak lehajolt a gyűrűért, majd tenyerébe vonta azt, halvány mosollyal.

– Ezt elvesztettem, akkor, amikor kiesett a telefon a kezemből – mondta halkan, Yoongi szemeibe nézve. Yoongi kezdetleges ingerültsége eltűnt, s annak helyét az üresség, a fájdalom, és a gyász vette át.

– Hogy mi…?

– Igen. Téged kerestelek aznap éjszaka. Nem találtam a számod, sem a lakcímed. Ide jártam egyetemre, felköltöztem Daeguból. Fájt, hogy soha nem kerestél, de megértettem, úgy hittem, már nem akarsz velem barátkozni, beszélgetni, így próbáltalak elfelejteni, de múltkor láttalak téged a metrón. Annyira megörültem, hogy utánad rohantam, de te akkor felszálltál, előttem bezárult az ajtó, és elvesztél. Próbáltalak keresni, de sehol nem találtalak – biggyesztette le az ajkait, szomorkásan mustrálgatva a tenyerében tartott, saját gyűrűjét. – A telefonkönyvben sem volt a számod, olyan elveszett volt minden, de akkor az egyik osztálytársam mesélte, mennyire berúgott az éjszaka a bárban, és még kuncogva regélte, hogy egy csajt is fel akart szedni, de a pultos elhajtotta, és elolvasta a névtábládat, mondta, hogy Yoongi a neve, és ha megtalál, biztos morcosan fog megverni – nevetett halkan, megcsóválva a fejét, Yoongi pedig hangtalanul hallgatta a férfi meséjét tovább: – Aznap éjszaka indultam el a bár felé, amit az osztálytársam mondott el, helyileg holt lehet. Telefonáltam éppen, mikor valaki befogta a számat. A telefon kiesett a kezemből, a verekedés közben pedig ez a picike gyűrűt is elejtettem. Sajnos nem volt esélyem, tudod, hogy sosem voltam valami verekedős típus – vallotta be, keserű hangján –, szóval.. sima ügy voltam neki. Hiába ütöttem meg, rúgtam gyomorszájon, vagy téptem a haját. Elővett egy bilincset a zsebéből, megbilincselte a csuklóimat, aztán egy gumibottal fejbe is ütött, én pedig kábult lettem tőle. Utána… történt, ami – sóhajtotta, megadva magát. – Egy csokor fehér rózsa volt a kezében akkor, amikor elfogott engem, és még életben voltam, amikor az egyiket a számba tömködte, de én nem tudtam kivenni onnan – súgta, könnyekkel teli íriszekkel. – Emlékszem még a tekintetére is, mennyire élvezte, mennyire beteg volt. Éreztem, ahogy a tövisek végigvágják a nyelvemet és a szám belsejét – remegett meg egy pillanatra, eltorzult arccal. – Aztán… az övemet a nyakam köré fonta. Megfojtott. Utána nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a testem felett álltam, és egy talán velem egykorú fiú talált meg engem – mondta halkan, az ujjaira húzva az elveszettnek hitt gyűrűt.

Yoongi hangtalanul hallgatta végig a férfi történetét, majd lassú mozdulatokkal lépett hozzá, és akkor felemelte ujjait, hogy megérinthesse az arcát, azonban, mikor ezt meg szerette volna tenni, sokkoltan vette tudomásul, hogy a férfi arca jéghideg, s mikor a mellkasára fektette másik kezét, érezte: nem dobog odabent semmi. Ekkor kitágultak a szemei, alsó ajkát leejtette, a könnyes férfi íriszeibe nézve.

– T-tudom, nem kellett volna elvinnem hozzád azt a rózsát, de látni akartalak, és féltem, ha hirtelen megjelenek a szobádban… tudod, én nem léphetnék kapcsolatba senkivel, mert az emberek képesek megőrülni emiatt, szóval ott hagytam a rózsát, és reméltem, hogy szépen lassan eljut hozzád, hogy… én akarlak látni. T-tudod, azért léptem az álmodba is. Nem akartam neked mindent elmesélni, csak a füledbe súgva mondtam el, mi történt velem, és reméltem, hogy nem fogsz megőrülni. Ne haragudj rám, én csak látni akartalak, beszélni veled, látni az arcod, hogy… milyen lettél, mert a peronon nem tudtalak teljesen szemügyre venni, én csak… veled akartam tölteni egy kis időt, de nem tudtam, mert… nem hagyták. Én annyira sajnálom! Nem kellene az életedbe túrnom, nem is szabadott volna tudnod, hogy még így is létezek, én csak… én csak… – Nem tudott tovább beszélni a férfi, elcsuklott a hangja, halkan, erőtlenül kezdett el pityeregni, hátrálva egy lépést a szőke hajú férfitól. - Én tényleg sajnálom. Annyira szerettelek, annyira hiányoztál, én… én csak látni akartalak, még egyszer az életemben, de… de nem tudtalak, és… – Yoongi nem hagyta, hogy tovább beszéljen, csak előre mozdította a lábait, majd megeresztve egy mély, elhaló sóhajt, magához ölelte a már élettelen lelket, a férfi nyakába hajtva a homlokát.

– Sajnálom, TaeTae. Nekem kellene bocsánatot kérnem, nem neked – mondta a férfi, ingatva a fejét. – Nem tudom, mit mondhatnék. Kereshetném a kifogásokat, miért nem kerestelek, kitalálhatnék pár ostobaságot, mi gátolt meg mindebben, de szó sem volt ilyesmiről; csak nem akartam. Ritkán jutottál eszembe, ritkán gondoltam rád, nem késztetett semmi arra, hogy megkeresselek – vallotta be, fájdalmasan, elhúzódva a hűvös testtől, majd megemelte karját, hogy lesimíthassa a jéghideg arcról a könnyeket. – Azt hiszem, már értem a mondást. Addig nem tudjuk, mennyire fontos valaki, amíg el nem veszítjük – hunyta le a szemeit, folyamatosan cirógatva, édesgetve az előtte álló hideg, élettelen bőrét. Szívesen sírt volna, szívesen zokogott volna, keservesen, de képtelen volt rá, és nem azért, mert nem vitte rá a lélek, pont ellenkezőleg. Egyszerűen úgy érezte, nem lenne rá oka. Nem ő halt meg kegyetlenül, úgy érezte, az ő fájdalma semmi ahhoz képest, ami a másikat mardossa.

Gondolt arra is, hogy ez is lehet egy olyan álom, amiből nemrégiben ébredt fel, de a szíve mélyén tudta: ez már a valóság. Ez megtörtént, ez másíthatatlanul igaz volt.

Szótlanul álltak egymás előtt, nem szólalt meg sem Taehyung, sem Yoongi, végül a csendet a szőke hajú törte meg, hosszas idő után:

– Meglátogatsz majd? Mennem kellene aludni – motyogta Yoongi, elesetten nézve fel Taehyungra, aki szipogva ingatta a fejét.

– Nem tehetem meg többször. Az emberek képesek az elhunyt szeretteik lelkéhez láncolni magukat, én ezt nem akarom, én csak beszélni akartam veled. Látni téged, érezni az illatodat… semmi egyebet – szipogta, megtörölve könnyáztatta arcát. – Nem tudnál velem mit kezdeni. Mindenki őrültnek, hülyének nézne, ha meglátnák, hogy magadban beszélsz. Ezt nem kérhetem – sóhajtotta, folyamatosan ingatva a fejét.

– Emlékszel a gyilkosod arcára? – kérdezte halkan, mire Taehyung megemelte a szemöldökeit, majd bizonytalanul bólintott egyet. – Akkor maradj velem, csak addig, amíg el nem fogják a gyilkosod. Azt fogom mondani, szemtanú voltam, de eddig nem mertem lépni. Nem hazudnék, megmutattad nekem, mi történt – húzta bágyadt mosolyra vékonykás száját, majd lassan emelte kezeit, hogy két tenyere közé foghassa a régi barátja hideg kezét, hátha egy kis melegséget tud ezzel adni Taehyungnak, de mindhiába: ő már nem érzett semmit a fájdalmán kívül.

– Az nem segít rajtam, ha elfogják – ingatta a fejét a férfi, lesütött szemekkel.

– De rajtam igen. Mert ha eddig nem tudtam érted tenni semmit, ha ekkora hibát követtem el, legalább… megbűnhődik a gyilkosod, az, aki miatt nem találtál rám életedben. Hibát követtem el azzal, hogy megfeledkeztem rólad, hibát követtem el azzal, hogy nem próbáltalak megkeresni, és helyre akarom hozni. Nem lehet, esélyem sem lesz már rá, de ha máshogy nem, legalább így… így megpróbálom kompenzálni – húzta halovány, fájdalmas ajakgörbületre a száját, ezt a gesztust pedig Taehyung is követte, csillogó szemekkel.

– Volt egy patkó tetoválás a tarkóján, és rendőr volt.

– Megkeressük, és én kérem, hogy maradj velem – fonta össze ujjait az élettelenével, mélyen annak íriszeibe nézve, majd pipiskedve, kicsit megemelve magát, de hirtelen ötlettől vezérelve tapasztotta össze ajkaikat, miközben lehunyta szemhéjait.