YoonKook/SugaKook II. - "Vállalom" (13/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával... 

Hozzáfűzés:  Ééés itt is van a folytatás! :D
Netessékmegölni. Szeretlek titeket, és őket is, bármennyire hihetetlen! <3 :cccc
Remélem, tetszeni fog nektek, és jó olvasást! <3
(Hiba tutira van benne, később javítani fogom, de most semmi erőm rá, örülök, hogy végre meg tudtam írni ezt a fejezetet. :'( )

Jungkook

Nem volt olyan egyszerű ezt megoldani, mint ahogyan az eleinte az eszembe jutott, ugyanis én azt szerettem volna, ha esetleg valamelyikünk lesérül, de Yoongi szinte azonnal horkantott egy hatalmasat, hogy azzal a koncert is veszélybe kerülne, amit nem engedhetünk meg magunknak. Hatalmas baj lehetne belőle a kiadónál is, a rajongók csalódottságáról, pénzveszteségéről nem is beszélve. Persze, akkor is felléptünk volna, de az az egy ember hiánya bőven elegendő volt egy komolyabb slamasztikához, ami annyira nem is volt már kecsegtető; a helyzetet azonban mindenképpen meg kellett oldanunk, mert Namjoon nem tud hazudni, soha nem is akart, és nem is fog akarni hazudni, az pedig, hogy a mi butaságunk levét ők igyák meg, nem akartuk.

A liftben álltunk, tördeltem az ujjaimat, miközben figyeltem az egyre sebesebben lefelé haladó liftet. Volt körül-belül tíz, húsz percünk arra, hogy valami megoldást találjunk, nekem mégis folyamatosan az jutott eszembe, hogy le kellene sérülnöm, nem túl komolyan, de eléggé ahhoz, hogy mindent át kelljen szervezni, és a menedzser ha csak egy időre is, de megfeledkezzen erről a gondról. – Ahogy Yoongira néztem, megeresztettem egy sóhajt, az ajkaimat harapdálva folyamatosan, morfondírozva magamban, de egyszer sem jutottam egyről a kettőre.

– Ne gondolkodj ilyen hangosan. Ezt nem lehet elkerülni – mondta halkan, jó mély sóhajt eresztve ki ajkainak apró résén át, miközben lehunyta a szemeit, már majdhogynem beletörődve a sorsába. – Ha lesérülsz, nem oldasz meg semmit, csak rontani fogsz a helyzeteken – emelte rám hirtelen íriszeit, miután felnyitotta szemhéjait, aminek következtében én azonnal elkaptam róla a pillantásomat, fáradt, fájdalmas szusszantást hallatva.

– Tudom, de valamit ki kellene találnunk. Én nem akarom, hogy a többiek is bajba kerüljenek. – Keserű volt a hangom, és elveszett. Ez nem olyan volt, amikor Taehyung, és Jimin kiszöktek inni, és büntetésből egy hétig „szobafogságot kaptunk” – ez annál sokkal komolyabb volt, főleg, ha beváltja a fenyegetését a menedzser, és továbbítja az esetet a főnököknek. Szinte megfordult a gyomrom, hányingerem lett még csak a gondolatra is, annyira féltem, velem ellentétben azonban Yoongi olyan higgadt, nyugodt volt, hogy már fájt.

Vagy ő is fél, csak nem mutatja ki? Az sem lepne meg, sosem volt az a túlzottan érzelem kimutatós fajta, bár, azt is el tudom képzelni, hogy nem tartja ezt olyan nagy dolognak. Mégis, hogyan ne lenne ez nagy dolog? A legcikibb az, hogy úgy buktunk le, hogy még közünk sem volt egymáshoz túlzottan…

– De valamit ki kell találnunk! – csaptam le karjaimat magam mellé, agresszívan, dühösen, az idősebb felé fordulva.

– És mégis mit, zsenikém? Akármit csinálunk, Namjoon úgyis a menedzser elé kerül előbb-utóbb. Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor majd pár nappal később! Ezt már nem tudjuk a szőnyeg alá seperni, bármennyire is szeretnénk! Vállaljuk a felelősséget, többet nem tehetünk, és ezt te is nagyon jól tudod, tudtad akkor is, amikor összejöttünk, és akkor is, amikor úgy döntöttünk, mindenki tudtára adjunk, belerángatva őket a mocsokba! – nézett rám szúrósan, ellentmondást nem tűrő hangján. Ökölbe szorított kezemen engedtem egy keveset, majd egészen addig lazítgattam az izmaimat, mígnem már kinyújtottam ujjaimat, megadó sóhajjal nézve magam elé, csalódottan, keserűen figyelve Yoongit. – Hé, ne nézz így. Volt már nagyobb baj is. A menedzser dühös lesz, PD-nim főleg, kapjuk majd az áldást, a szidást, a többiekkel együtt, de előbb-utóbb úgyis kiüt a Nap, örökké nem fognak ránk haragudni, ha keményebben dolgozunk, mint eddig, megenyhülnek majd, meglátod – túrt mosolyogva a hajamba, megborzolgatva tincseimet, aminek hatására elmosolyodtam, kiskutyus szemekkel nézve rá. Jól esett az érintése – már el is felejtettem, milyen jó érzéssel is tud eltölteni az, ha csak egy ujjnyit hozzám ért.

– Lehet, hogy igazad van, és ezt nem is vitatom – motyogtam, tekintetemet az övébe vájva –, de a többieknek nem akarok rosszat. Ők az egészről nem tehetnek, ők csak nekünk akartak segíteni, és vérzik a szívem, ha arra gondolok, mekkora bajba kerül mindegyik azért, mert mi nem tudtunk ellenállni egymásnak – köszörültem meg a torkomat, mire hirtelen nézett rám, megemelve a szemöldökeit.

– Én ellen álltam neked, tudtam is volna, de te vergődtél, mint egy halacska – forgatta meg a szemeit nem tetszését fejezve ki, ajkai sarkaiban azonban ott játszottak a mosolygásra fakasztó vonások, így bármennyire fedett meg rosszallóan, miszerint java részt az én hibám a dolog, nem tudtam magamra venni.

Hiányzott Yoongi, rettenetesen.

– Hát, annyira azért nem álltál ellent – nevettem, ujjammal megpöckölve a mellkasát, mire értetlen, érdekes pillantással méregetett, ezután pedig nevetve fújta ki a tüdejében lévő levegőt, megcsóválva még a fejét is.

– Ilyen édes férfinak, mint te? Nem is lehetne – mosolygott rám halványan. Szinte rögtön elpirultam, és… a férfi szón akadtam meg a leginkább – szerintem még senki nem is mondta, hogy férfi lennék. Legalábbis, még nem figyeltem fel rá, és mérhetetlenül jól esett ez a megszólalása.

Kicsit talán furcsa volt, hogy a stresszhelyzet hozta ki a normális kommunikációt közöttünk. Mióta elutaztam a szüleimhez, nem beszélgettünk ilyen kötetlenül, normálisan egymással, és őszintén szólva, rettenetesen hiányzott ez, főleg azok a gyengéd pillantások, amikkel folyamatosan illetett. A szívem szinte állandóan megremegett, éreztem a pillangókat szétterülni a gyomromban, és abban a szekundumban léptem oda a lift gombjaihoz, majd megnyomtam annak az emeletnek a gombját, ahol a menedzser tartózkodott.

– Most meg mit csinálsz? – rázta meg hirtelen a fejét Yoongi, a hajába túrva, megtáncoltatva ujjaival a rakoncátlan tincseit, értetlenül állva a dolog előtt, amit nem csodáltam, fordított esetben valószínűleg én is így lennék.

– Visszamegyek a menedzserhez – mondtam vállat vonva, a lift falának döntve a hátamat, zsebre téve a kezeimet.

Fel kellene nőnöm, meg kellene tanulnom felnőtt ember módjára viselkedni, hiszen az imént, a menedzser szobájában olyan voltam, akár egy riadt nyuszika, és ha Yoongi nem válaszolt volna helyettem is mindig, biztosan elsírtam volna magam a felelősségre vonástól. Meg kellett tanulnom éretten gondolkodni, viselni a tetteim után járó, sanyarú, keserű következményt, amik elől mindig próbáltam menekülni. Emellett… talán el tudom érni, hogy csak mi kapjunk büntetést.

– És mi a terved? Mit mondasz neki? – kérdezte rögtön, összevonva a szemöldökeit.

– Nem tudom. Majd akkor kitalálom – szuszogtam, lehajtva a fejemet. – Az igazat. Elmondok neki tényleg mindent, azt, hogy miket csináltam, miket csináltunk, tudták a többiek is, segítettek is nekünk, és… és hogy még mindig szeretlek – vallottam be, nyelve egy nagyot. – Elmondom azt is, megkérem rá, hogy ne büntessen mindenkit, hiszen ők semmiről sem tehetnek, csak nekünk akartak segíteni, puszta szeretetből, összetartásból, amiért nem vonhatók felelősségre – vetettem tekintetemet a másikra, aki mély levegőt vett, mellém állva, szorosan, hátát ő is a lift falának, korlátjának döntve, majd lassan megemelte a kezét, és finoman a csuklómra fogott, ami felé esett, átkulcsolva ujjaival a vékonyka csontomat. Meglepetten néztem rá, felvont szemöldökökkel.

– Rendben. Segítek majd – mosolygott rám lágyan. – Talán meg tudjuk puhítani. Talán már higgadtabb is, mint volt.

– Ne reménykedj! – nevettem fel harsányan, frusztrált sóhajt hallatva.

Féltem, egyenesen rettegtem a beszélgetéstől, mert habár, a lényegesebb dolgokat tényleg elmondtunk, sok minden mást kihagytunk, és lehet, nem fogják megúszni a többiek, lehet inkább „bemártás” az, amit csinálunk, de még mindig jobb, ha mi vallunk mindent, tényleg mindent, és nem Namjoont vonják felelősségre, teljesen jogtalanul. Nem, az jobban fájna, sokkal jobban.

– Hogy is mondtad, amúgy? Még mindig szeretsz? – tette fel a kérdését, nem tartva velem szemkontaktust, folyamatosan a lift ajtaját figyelve árgus szemekkel, mozdulatlan testtel.

Mit kellene erre mondanom? Persze, hogy szeretem, mindig szerettem, csak az érzéseimmel nem voltam tisztában, és azt, amit mondtam, mielőtt lebuktunk volna, tényleg komolyan gondoltam – arra gondolok, miszerint megpróbáltam volna vele újra. Tényleg, teljesen komolyan mondtam, és gondoltam, mert rájöttem, hogy Yoongi tényleg fontos nekem, mindennél fontosabb. Féltem én mindentől, ez nem vitás: az emberektől, a tömegtől, a szüleimtől, a véleménytől, a rengeteg következménytől, de nem futhatok el a szívem elől. Amit érzek, azt érezni fogom akkor is, ha fittyet hányok rá, és a legbölcsebb valóban az lenne, ha ezt a románcot mind a ketten befejeznénk, de nem fogjuk tudni; valahogyan mindig ki fogunk kötni egymás karjaiban, vagy ágyában, amíg ez az emóció él bennünk. Elnézve a múlt éjszakán történteket, bármennyire is próbálok/próbálunk menekülni a szívünk elől, az mindig utol ér minket.

Nem fogunk tudni elmenni egymás mellett úgy, mintha soha nem lett volna a közöttünk semmi, maximum akkor, ha már tényleg nem szeretjük a másikat, amire sok esélyt nem adnék ennek bekövetkezésére a közel jövőben.

Ezek az érzések is olyanok, mint a mostani slamasztika: lehet kibújni alóla, lehet futni, mint egy gyáva nyúl, de egy idő után úgyis elérnek, és megszorongatnak, mert ez az élet rendje. Ellene tenni pedig nem lehet, bármennyire is szeretnék. Inkább elfogadom, beletörődök, és emelt fővel, széles vállal viselem az ütéseket, amiket emiatt kapok sorozatosan, Yoongival együtt.

– Szeretlek, még mindig, de erről majd később, jó? Most nem… megfelelő az alkalom erre – szuszogtam, amit egy bólintással rendezett le.

Nem faggatott, nem piszkált a továbbiakban, a csuklómat fogva haladtunk felfelé, miután a földszinten kinyíltak az ajtók. Csak néha szakadt meg az „utazás”, mikor valaki beszállt a liftbe, de elég elenyésző volt annak a száma. Rohamosan gyorsan telt az idő, és ahogyan haladt előre, az én szívem úgy vert egyre gyorsabban, a gyomrom úgy kezdett fel-le ugrálni, és remegni a lábaim, de már nem akartam visszavonulót fújni. Ha kell, térden állva fogok könyörögni, de nem hagyom, hogy a többiek bűnhődjenek valami olyasmi miatt, ami ellen nem tehettek, és ami ellen nem is volt beleszólásuk. Mit tudtak volna tenni? A barátaik vagyunk, egy bandában zenélünk, egy házban élünk, mégis ki az, aki bemártana két olyan embert, akikkel nap, mint nap, nulla-huszonnégyben össze vannak kötve? Ki kockáztatna egy hatalmas haragot, háborút? Senki. – Tudom, ezt a menedzser nem fogja megérteni, nem is fogom kérni tőle, de próbálja meg, és ha megtette, akkor talán rájön, hogy felesleges olyan embereket bántani a mi hibáinkból, akik nem tehetnek semmiről.

Természetesen, ezt nem is fogadta szívélyesen. Dühös volt, amiért mi jöttünk vissza, és nem Namjoon, dühös volt, amiért elmondtam a véleményemet, és amire megkértem. Dühös volt, mert őszinte voltam, és dühös volt, mert Yoongitól is várt volna válaszokat, de csak én beszéltem, én voltam őszinte.

Elmondtam, hogy tényleg szeretem Yoongit, és soha nem fogok tudni nem hozzá érni, nem szeretni őt azért, mert tilos, nem fogok tudni átsiklani felette. Elmondtam azt i, miért hibásak, és miért nem hibásak a többiek; nem tudtak volna mit tenni ez ellen, bármennyire is úgy érzi a menedzser, hogy lehetőségük lett volna rá. Nem volt. Ha ésszerűen gondolkodom, és ő is, rájön, hogy ez ellen nem lehetett mit cselekedni. – Nagyon nem tetszett neki. Forrt a feje, vörös volt az arca, remegett a dühtől, főleg, mikor előhozakodtam azzal is, hogy tudom, mennyire veszélyes, tudom, mennyire nem lenne szabad, én szeretem Yoongit, akármennyire undorító, vagy megbotránkoztató ez, és azt is tudom, hogy ezt soha, senki nem fogja engedélyezni, de ha tényleg, ha tényleg fontos neki a banda sorsa, akkor nem fogja bántani a többieket. – Talán ezt nem kellett volna mondanom, talán hibát követtem el vele, mert ezután néma csend állt be közöttünk. Én álltam előtte, nagyokat nyelve, Yoongi pedig mellettem, a menedzser pedig ült a foteljében, az arcát a tenyereibe temetve, miközben néha meg-megremegett a testében áramló dühtől, vagy kétségbeeséstől.

– Első dolgunk az lesz – nézett fel ránk hirtelen, hosszas, mély sóhajjal –, hogy visszamentek most próbálni, egy szót se halljak egyikőtöktől sem. Egyikőtöktől sem! Úgy dolgoztok, mint a kis angyal, messze, távol egymástól! – futtatta végig rajtunk íriszeit, ellentmondást nem tűrően. – Nem fogom tudni ezt a szőnyeg alá seperni. Megbeszélem a vezetőséggel, még ma, és meglátjuk, mi lesz kettőtök sorsa. Nem vonom felelősségre a többieket, megbeszéltük, ám legyen, de nektek vállalnotok kell a felelősséget, még akkor is, ha el lesztek bocsátva.

Megremegtek az ajkaim, majd meghajoltam, hosszasan, szédelegve.

Nem emlékszem ezután, mik történtek, nem emlékeztem rá, hogyan jutottunk ki a menedzser szobájából, arra sem emlékszem, mikor kerültünk be a liftbe. Rettegtem, féltem, hogy ennyi volt, mi ketten ki leszünk rúgva, vége, soha többé nem kapunk majd esélyt arra, hogy az álmainkat valóra tudjuk váltani, emellett nem elég, hogy a saját karrieremet tönkre basztam alig egy fél év alatt, még Yoongiét is tönkre tettem.

Észre sem vettem, hogy a liftben folyamatosan csorogtak a könnyeim, csak akkor sikerült feleszmélnem, mikor Yoongi megsimogatta az arcomat. – Megúsztuk volna egy enyhe, kollektív büntetéssel, valószínűleg, ehelyett lehet, kockára tettem a karrierünket, Yoongi pedig nem haragudott, sőt, még vigasztalt.

– Hé, nyugodj meg – ölelt át, körém fonva vékony karjait. – Így volt helyes.

– Megéri? Megérte? – kérdeztem halkan, remegő ajkakkal. – Megérte tönkretennünk a karrierünket azért, hogy szeressük egymást? – húzódtam el tőle, mire összepréselte az ajkait, hosszasan gondolkodva, s csak ezután szólalt meg:

– Nem, talán nem, de már nem tudjuk visszacsinálni. Talán nem érte meg, de még nem is biztos, hogy ki leszünk baszva, ne temesd magad előre, jó? Kiálltál magadért, értem, a többiekért, ez volt a helyes, akármi lesz ezután. – Megpöckölte az orromat mondandója végén, mire halvány mosoly húzódott ajkaimra – nem szerettem magamban, hogy ilyen könnyedén elsírtam magam, és csodáltam Yoongit, amiért ennyire erős volt.

– Nem kellene megtennem, mert már előre undorítónak érzem ilyen helyzetben megint magammal foglalkozni, de… – Átkaroltam a nyakát, majd ajkaira hajoltam, hosszan, forrón csókolva azokat, kétségbeesetten, a tincseibe másztatva ujjaimat, rájuk markolva, elengedve hatalmas gyémántcseppjeimet.

Annyira mindegy, mit csinálunk. Az egész kiadó tudni fogja, mi volt, van, lesz közöttünk.

Most már mindegy.