YoonKook/SugaKook II. - Újrakezdés (14/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Ééés itt van a folytatás! :D
Netessékmegölni, még nem akartam a közepébe vágni, ezt a részt nagyon fontosnak éreztem. :c
Remélem, tetszeni fog nektek, és jó olvasást! <3

Yoongi

Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész napunk stresszel ment el. Amint visszaértünk, a többiek össze-vissza kérdezgettek minket, rosszabb volt, mint egy kihallgatás – bár, nem nagyon jártam még a rendőrégen, de még az sem feszélyezett volna annyira, mint a tagok kíváncsiskodása, kissé agresszív érdeklődése, amitől már a falról is képes lettem volna levakarni az összes vakolatot. Valószínűleg azért voltak ennyire kiéleződve az idegeim, és azért küldtem el sorra mindegyiket, mert rettegtem, féltem, mik lehetnek a következmények, a vér is meghűlt az ereimben, ha arra gondoltam, hogy most vége lesz a karrierünknek, és már el is képzeltem, amint kijelentik, köszönik szépen a munkánkat, de ezt már nem tudják tolerálni. Nem, nem akartam a végét, nem akartam, hogy ilyen csúfos vége legyen, ráadásul pont amiatt, hogy szerettük egymást; csak mertük a másiknak kimutatni az érzéseinket, mertük szeretni a másikat, és nem hiszem, hogy ezzel főben járó bűnt követtünk volna el. Nem buktunk le a nyilvánosság előtt, nem volt probléma, komplikáció, sem konfliktus, ami kellemetlen, kényelmetlen helyzetbe sodorta volna a bandát; tudtuk mi, nem helyes, amit tettünk, nem véletlenül harcoltam foggal-körömmel a kapcsolat ellen, de… már nem tudjuk visszaforgatni az idő vaskerekét, nem tudjuk megváltoztatni a múltat, és ha vissza is gondolok, akkor sem tenném ezt.

A megbánás egy minimális szintre sem emelkedett bennem, semmi iránt. Mindent úgy éreztem, jól, helyesen tettem. Helyesen tettem, hogy kimutattam az érzéseimet, helyesen tettem, hogy nem dugtam homokba a fejemet, s való igaz, gyomorgörcsöm volt, ha arra gondoltam, itt minden véget érhet, mégsem kívántam azt, bár visszamehetnék a múltba, megváltoztatni mindent, mert amint ez eszembe jutott, legszívesebben kiröhögtem volna magam. Igen is gyönyörű volt a kapcsolatunk, amíg valami el nem romlott, és igen is, életem legszebb időszakát éltem akkoriban, és lehet, nem érte meg kockára tennünk a saját, és a többiek karrierét, én mégis önző ember vagyok, voltam, és leszek: semmit nem bántam meg. – Talán a kapcsolatunk megromlását bántam, de hittem abban, minden okkal történik, és reméltem, ez sem egy felesleges tőr, seb, heg volt a szívemen. Biztos indokolt volt, csak valamiért nem tudtam rájönni, miért.

Apró sóhajjal ültem le a szobámba, az ágyamra helyezve a fenekemet, miközben a térdeimen pihentettem a könyökeimet, tenyerembe temetve az arcomat, folyamatosan hallgatva az agyamban visszhangzó menedzser hangját, ami nem hagyott nyugodni, még egy szekundumra sem. A gyomrom liftezett, folyamatosan görcsben rándult össze, a torkomban lévő gombóc olyan volt, mintha épp megfojtani készült volna engem, elvéve a bennem lévő élet minden szikráját, nehogy tovább tudjak lélegezni, ennek következtében pedig kezdtem attól tartani, hamarosan rám tör egy kisebb pánikroham, de igyekeztem ennek félelmét a minimális szintre csökkenteni, több-kevesebb sikerrel. Ahogyan telt az idő, ahogyan haladt előre az idő vasmarka, úgy aggódtam egyre inkább, mikor fog benyitni a menedzser, hogy mehetünk haza egy komoly elbeszélésre, ami az eltanácsolásunkat jelentené. Hányinger fogott el ennek gondolatára, és ha nem lennék erős jellemű férfi, már régen Hoseok vállára borulva zokognék, aki egészen idáig tűrte csendben a halk zihálásomat, és azt, ahogyan próbálom normálissá változtatni légvételeimet, amik a szapora szívverésem miatt automatikusan gyorsultak fel.

– Yoongi, mi a frász történt? – bukott ki belőle visszafojtott hangon, s mihelyst két ujjamat szétnyitottam, hogy azok közül kukkanthassak ki az előttem ülő Hoseokra, nyögnöm kellett egyet. Tudtam, jobb lenne beszélni erről valakinek, történetesen pont annak a személynek, aki előttem ült, érdeklődő íriszekkel, amik csillogtak az aggodalomtól, és a kíváncsiságtól, mégis olyan nehéznek tűnt elnyitnom az ajkaimat, megformálni, kiejteni a szavakat mögülük, hagyni, hogy a hangom szabadon áradhasson, ezzel információkhoz juttatva őt.

Nem akartam beszélni, egyedül akartam lenni, egyedül szenvedni, vesződni – néha ilyen is kell, az ember nem tudja minden nyűgjét, baját a másik vállára terhelni, és ha visszanéztem a múltba, akkor bizony-bizony, rá kellett jönnöm, az egyetlen ember, akit folyamatosan nyaggattam a gondjaimmal, Hoseok volt. Nem akartam ezt újból megtenni, de mikor leemeltem tenyereimet arcomról, hagyva, hogy szabad rálátása nyíljon valószínűleg kipirosodott arcbőrömre, nem tudtam tovább magamba fojtani mindent; a tekintete a lelkemig hatolt, s már-már lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem szóltam egy szót sem neki.

Ő igazán nem érdemli meg, hogy semmibe vegyem.

– Nagy a baj – motyogtam. Hangom alig hallható volt, csodáltam, hogy ő képes volt kivenni szavaimnak mögöttes tartalmát, értelmét, s ez is csak azt bizonyította, mennyire érdekelte a probléma, ami körül ölelt engem, és Jungkookot is – talán az egész bandát is.

– Mi történt? – Hangja lágy volt, akár az első tavaszi szellő cirógatása, ahogy végig simított arcom még hűvös, hideg felületén, ez pedig halvány mosolyt csalt az arcomra, hiszen Hoseok volt az egyetlen olyan ember, akinek elég volt csak megszólalnia ahhoz, hogy az ember mellkasát melegség, nyugalom töltse el.

– Kiderült minden. Jungkookkal összevesztünk, a menedzser meghallotta, kivallatott minket, és nagy a baj – mondtam halkan, a plafon felé nézve, miközben hanyatt vágódtam az ágyban, egy fájdalmas, keserű nyögés mellett, tenyereimet újra arcomra tapasztva, meg is rázva a fejemet. – Elbasztuk az egészet, mindent, amit csak lehetett, Hoseok. Egy fostengerben ülünk, és nem fogunk tudni kimászni onnan, és még emellett a fejünkre is csak hányadékot öntenek, töményet – szuszogtam.

– Ennél jobb hasonlatot ki sem találhattál volna! – Harsányan nevetett, kicsit talán keserűen is, miközben hallottam a fotelnak a halvány nyekergését, ami jelezte, hogy éppen talpra kényszerítette magát, s már érzékeltem is, ahogy az ágy puha matraca besüppedt alatta, helyet foglalva mellettem. Gyengéden, törődően simogatta meg a hajamat, halkan hümmögve. Ismertem már, gondolkodott, de tudtam nagyon jól, ehhez nem tud mit hozzáfűzni; mit is lehetne? Semmit.

– Tehetséges vagyok a hasonlatokban – vontam vállat feszülten, majd a karjaimat megemelve, finoman a testem mellé dobtam őket, tanácstalanul szemezgetve a plafonnal. - Félek, Hoseok. Félek, hogy az, amin idáig dolgoztam, amiért izzadtam, szenvedtem nap, mint nap, amiért feltettem az életemet, most véget fog érni, a legszomorúbb pedig az, hogy tudom, bánnom kellene az egészet, az egész múltat, mégsem megy. Mégsem bánok egyetlen percet sem, amit Jungkookkal töltöttem. Egyetlen egyet sem – néztem rá hirtelen, csalódottan, fájdalmasan nyelve, hátha a torkomban növekedő, kínzó gombócot le tudom ezzel küzdeni, de nem sikerült, a próbálkozás hasztalan volt, semmi sem érő.

– Én sem bánnám meg – mosolygott lágyan, tincseimmel játszadozva hosszú, csontos ujjaival, elmélázva egy kicsit. – Biztos nem lesz akkora gáz. Valószínűleg nagyon nagy szidást kaptok, mellé büntetést, vagy kollektívan mindannyian kapunk büntetést – vontam meg vállait hanyagul –, de azután majd szépen, lassan, helyre jön minden. Nem lesz itt nagy baj, hidd el nekem, minden rendben lesz. Biztosan nem lesz olyan következménye a dolognak, mint amire te, vagy ti gondoltok, ugyanis elég nagy banda vagyunk már ahhoz, hogy csak úgy kitegyék esetleg a szűrötöket – kuncogta el magát, mire halvány szusszantással felnéztem rá, egy visszafogott, kissé keserű mosolyt engedve meg ajkaimon.

Valahol talán igaza volt, bíztam is abban, igaza lesz, mégsem tudtam erre gondolni, vagy ezt elhinni, ugyanis a félelem, a rettegés annyira eluralkodott már a mellkasomban, a szívemben, hogy a pozitív gondolatokat nem hagyta érvényesülni; olyan voltam akár egy időzített bomba, és ciki-e, vagy sem, de biztos voltam abban, ha kiderül, mi lesz a sorsunk, el fogom sírni magam, akármi is lesz az.

– Köszönöm, de én nem látom ennyire egyszerűnek a helyzetet – szusszantottam, megcsóválva a fejemet, finoman lehunyva a pilláimat, hogy azok könnyed szerrel terülhessenek szét arccsontom felett.

– Én sem látnak annak a helyedben, de higgy nekem, nem lesz itt gond. Kaptok egy hatalmas büntetést, mert muszáj, aztán megy minden úgy, ahogyan eddig. Ne kattogj ezen, Yoongi, inkább… menj át Jungkookhoz.

– Minek? Ott van vele Taehyung – sóhajtottam, fájdalmasan nyögve egyet.

Mikor a próbáról kijöttünk, automatikusan szétnyíltak az útjaink, pedig a liftben megcsókoltuk egymást, olyan hevesen, romantikusan, ahogyan talán még soha – talán azért, mert feszültek voltunk, féltünk, és az a mérhetetlen stressz, ami bennünk uralkodott, teljesen átvette felettünk a hatalmat. Ha nem szólal meg a lift hangja, biztosan ott helyben tettem volna őt a magamévá; hiába, a szex a legjobb stresszlevezető, de szerencse volt, hogy időben leérkezett a lift, mert azzal az együttléttel tettük volna fel a pontot az i-re, ami nem lett volna szerencsés.

– És? Mi van akkor, ha ott van vele Taehyung? – kérdezte értetlenül, majdhogynem számonkérően, de én csak degradálóan pillogtam rá, fintorra húzva a felső ajkamat.

– Hát minek legyek ott? Majd Taehyung megnyugtatja, Jungkook automatikusan elindult a szobájába, mikor végeztünk a próbával, még csak rám sem nézett, gondolom, nem akar most velem lenni. – Azonnal eszembe jutott, amikor a liftben elmondta, mennyire szeret engem még mindig, de elég érdekes helyzet volt az, nem tudtam, komolyan vehetem-e őt, vagy csak én voltam az egyetlen támasza ebben a helyzetben. Kavarogtak bennem a vele kapcsolatos érzelmeim, nem tudtak dűlőre jutni, problémát nem akartam tovább generálni, éppen ezért döntöttem úgy, ő az egyik irányba, én pedig a másikba, aztán… majd lesz valahogy.

Ez nem az a helyzet, ahol békülnünk kellene. Nem is biztos, hogy komolyan gondolta azt, amit tett, vagy mondott, a tényállapottal való tekintettel főleg – pláne azok után, amiket tett.

– Tudod mi a te bajod, Min Yoongi? – A teljes nevem hallatára megemeltem szemöldökeimet, a homlokom közepére futtatva őket, tekintetemmel, arckifejezésemmel a nyilvánvalót sugallva felé, miszerint egyáltalán nem volt ínyemre ez a kifejezésmód, amit megengedett magának velem szemben.

– Na mi? – vágtam oda foghegyről, készülve arra, hogy beverjem a képét, ha olyat mond.

– Az a te bajod, hogy mindent túlbonyolítasz, és túlgondolsz! Menj oda hozzá, beszéljétek meg, vagy tudom is én! Menj oda, ne azzal törődj, ki van nála, hiszen nagyon jól tudod, Taehyung annyira áll közel hozzá, mint én te hozzád! Menj át, beszéljétek meg, és… kezdjetek magatokkal végre valamit! Már fáj nézni ezt a vesződést, konkrétan a semmi miatt! Menj át hozzá, már úgyis tudnak mindent, nem? Akkor meg? Ne itt szenvedj, hanem menj oda hozzá, menj el hozzá, öleld meg, és nyugtassátok egymást! Szereted még? – kérdezte, mire összevont szemöldökökkel néztem rá, el is húzva az ajkaimat.

– Mi köze ennek ehhez? – morogtam, próbálva tőle elfordulni a puha matracon, de nem engedte, visszafordított maga felé, ellentmondást nem tűrő tekintettel, mozdulatokkal.

– Szereted még?

– Igen, és? Az nem javít már a helyzeten! Annyira mindegy – sóhajtottam, lehunyva a szemeimet. – El van baszva az egész! Ráadásul az lehet, hogy én szeretem őt, de az koránt sem biztos, hogy ő engem igen, tudod?! – Véletlenül sem akartam elmondani neki a liftben történteket, sem mást, mert féltem, hogy bogarat ültetne a fülembe, azt pedig nem akartam, így ezeket az eseményeket direkt kihagytam az informálásból. Jobb, ha ilyen dolgokat nem tud, mert a végén elhitet velem olyasmiket, amiket én nem akarok már elhinni. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy naiv legyek.

Épp szólásra nyitotta volna az ajkait, amikor meghallottuk a szobánk ajtaja felől jövő kopogást, ami halk volt ugyan, mi mégis kristálytisztán érzékeltük a szobában. Bennem azonnal megállt az ütő, hátha a menedzser az, a fejleményekkel, így sápadt, letaglózott arcomat látva, Hoseok halkan felszusszantva állt fel az ágyról, a szándékkal, hogy ő kinyithassa az ajtót.

A szoba elrendezése miatt én nem láttam rá a szobába érkező személyre, csak azután, hogy a rövid folyosó végén megjelent, a szobánk küszöbén ácsorogva, teljesen egyedül, ekkor pedig hallottam az ajtó halk csukódását. – Félig-meddig megnyugodtam, hogy Jungkook állt előttem, teljes valójában, de valamelyest rossz, szorító érzés is fogott el vele kapcsolatban.

– Hát te? – kérdeztem meglepetten, miközben felültem, ő azonban csak megeresztett egy reszketeg sóhajt, majd nyelve egy hatalmasat, megindult felém. Nagyra kerekedett szemekkel figyeltem határozott mozdulatait, amik mégis gyengédek, finomak voltak, akár egy pillangóé, s már éppen számon akartam kérni, mi ez a különös, furcsa viselkedés, amikor a vállaimra helyezte tenyereit, és az ágyra nyomva a csípőmre ült, teljesen elfektetve hanyatt az ágyon.

A szívem hatalmasat dobbant, mikor rám feküdt egész testével, a nyakamba hajtva a homlokát, aprót szusszantva, ujjaival kíméletlenül markolva a pólómat.

– Már úgyis megtörtént a baj, úgyis ki fog derülni már minden, a szüleim előtt is. Én szeretlek Yoongi, soha többé nem akarlak elengedni, sajnálom, ahogy viselkedtem, sajnálok mindent, mindent, amit elkövettem, mindent, ami neked okozott fájdalmat. Szeretlek téged, csak kénytelen voltam megtenni azokat, amiket, hogy tisztán láthassak. Szeretlek téged – súgta a nyakamra, bőrömre lehelve a szavakat, mire halványan elmosolyodtam, s megemelve a karjaimat, a teste köré fontam őket, hogy jobban magamhoz húzhassam őt, lehunyva a szemhéjaimat.

– Akkor ezt fogjam fel úgy, hogy bármi is fog történni, együtt leszünk? Megéri újra kezdeni? – kérdeztem halkan, továbbra is lehunyt szempillákkal, várva válaszát.

Az imént még kétségek öleltek körbe, hosszú, éles karmaikkal, azonban Jungkook ezen apró monológja pont elegendő volt ahhoz, hogy biztos legyek abban, nekünk együtt kell maradnunk, és most már nem tudnám azt mondani, csak a stresszhelyzet váltotta ki belőle a vehemens érzéseket. – Ez más volt. Őszintébb volt, mint valaha.

– Megéri újra kezdeni. Újra akarom kezdeni veled, veled akarok maradni, akármi történik. Nem fogok soha többé elfutni a szívem elől, mert már tudom, mit diktál. Buta voltam, és gyerekes, de már tisztán látok mindent; szeretlek, és veled maradok, akkor is, ha kirúgnak minket, és akkor is, ha minden megy tovább, ahogyan eddig. – Elmosolyodtam, és egy mély sóhaj mellett csókoltam hajába, szorosabban ölelve karjaimmal a testét.

A nyugalom, és az idill úgy terült szét a testemben, ahogy még soha semmi; abban a pillanatban nem féltem, nem rettegtem, csak az lebegett a szemem előtt, hogy hosszas szenvedés után ugyan, de újra a karjaimban lehet a számomra legfontosabb személy, immáron őszinte emóciókkal.

Nem érdekelt semmi, csak az, hogy ő boldog legyen, és ha csak mellettem lehet boldog, akkor jöhet bármi az utunkba, falba ütközik, mert erősebb leszek, mint valaha.

Nem hagyom, hogy kirúgjanak minket, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy boldog legyen. Mindent.

Min Yoongi nem sajnáltatja magát többé, a sarkára áll, acéllal felvértezett lesz, azért, hogy a közös jövő úgy élhessen, ahogyan azt mi elképzeltük az elején.