YoonKook/SugaKook II. - Újrakezdés: Tiszta lap (15/15)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával... 

Hozzáfűzés:  El sem hiszitek, mit össze nem szenvedtem a befejezéssel. Egy ficin nem agyaltam még ennyit, mint ezen az utolsó részen, komolyan mondom... Tényleg, nem fogjátok elhinni, ugyanis úgy éreztem, csak végletekben lehet ennek vége, de én nem akartam végletekben gondolkodni, olyat akartam, ami aranyközépút lenne, és úgy gondolom, nem sikerült ezt nagyon megtalálnom, de igyekeztem. :)
Nem akartam sem közhelyt írni, sem pedig drámát, sem apokalipszist, reálisan akartam felépíteni a végét is, ez pedig nem tudom, mennyire sikerült. :c 
Remélem, nem okoztam csalódást az utoló fejezettel, és nagyon reménykedem benne, hogy tetszeni fog nektek. :'( <3 
Köszönöm annak, aki végig követte a történetet, főleg úgy, hogy ezzel indult be a blog is. :'( Nagyon nehéz szívvel válok meg ettől a ficitől, mert minden itt kezdődött úgy igazán, de már nem húzhatom tovább. :c
Jó olvasást! <3 

Yoongi

Nehéz volt ott ülni a szűkösebb szobában, a menedzserünk, és a cég igazgatósága előtt, néma csendben hallgatva a tipikus szöveget, amit mindig hangoztattak, bár, valamelyest szerencsésebbnek éreztem a helyzetet, mert tudtam nagyon jól, a mi kiadónk még egészen elnéző némelyik másikhoz képest, de ezt a tényállást mást nekik is nehéz volt elfogadniuk, sőt, nem is fogadták el. PD-nim folyamatosan a fejét fogta, masszírozta a homlokát, rágódva azon, milyen büntetés is felelne meg nekünk, miközben hallottuk, ahogy összesúg pár ember.

Jungkook mellettem szorongott, hallottam szinte a heves, gyors szívverését, ami majdhogynem az egész helyiségben visszhangzott, miközben vártuk, mi lesz a büntetésünk. Eltiltás a bandától, elbocsátás, esetleg csak egyikünknek kell távoznia, vagy olyasmit mérnek ki ránk, ami eddig soha eszükbe sem jutott? – Meg kell vallanom, én is rettegtem, mert akármennyire szerettem Jungkookot, úgy éreztem, talán egy szerelem, egy románc nem ért ennyit, de ha a fiúra néztem mellettem, ha néztem a szépen, gyönyörűen ívelt ajkait, ha figyeltem a hatalmas, kerek, csokoládébarna szemeit, ha megnéztem jobban a vonásait, rájöttem, ő érte bármit megtennék, bármit kiállnék. A karrier mégis más volt. Ellentétes érzéseim voltak, úgy éreztem, messzire mentünk, túl sokat vállaltunk, túl felelőtlenek voltunk, túlságosan elvette az eszünket a szerelem, a sok sérelem, ezáltal óvatlanok voltunk, ostobák…

Végig ott ültünk, velük szemben, végig, s az asztal alatt nem bírtam ki, finoman megfogtam Jungkook kézfejét, megszorongatva azt ujjaimmal, lágyan megsimogatva puha bőrét, mire ő egy halk, alig hallható sóhajt hallatott, lehunyva a szempilláit, mihelyt felzengett, mi is lesz a tettünk következménye.

Nem volt egyszerű a helyzet.

– Fiúk, ez több mint sok. Ez egyszerűen nem csak botrányos, hanem elfogadhatatlan is. – Nagyokat nyeltünk, ugyanis a menedzserünkre jutott a feladat, hogy közölje velünk, mi is lesz a határozat, vagy a büntetés, ami talán nem lesz túl kegyes, de erősek akarunk maradni, még Jungkook is, aki törhetetlen arckifejezéssel, íriszekkel ült mellettem, akár egy tettre kész, érett férfi. Még egy fájdalmas sóhajt sem hallatott, csak mereven nézte a majdhogynem tanácsként összegyűlő embereket, akik értünk feleltek. – Ki nem rúghatunk benneteket, nem is akarjuk ezt meglépni – mondta halkan, miközben a hajába túrt, hogy folytathassa a beszédét –, bár, azt érdemelnétek, ezt jobb, ha tudatosítjátok. Mint tudjátok, nem tiltottuk meg nektek a randevúzást, engedékenyek, elnézőek voltunk, és úgy gondoltuk, nem éppen ezt a viselkedést, hozzáállást érdemeltük volna, remélem, ezzel ti is egyet értetek. – Én nem bólintottam, csak mereven néztem a szemeibe, megeresztve egy sóhajt, Jungkook pedig csak félszegen biccentett egyet, tudatosítva szavainak értelmét, de el ő sem fogadta őket.

Annyira azért nem szentek ők sem; mi sem, de mégis, mit mondhattunk volna? Ne haragudjatok, skacok, dugogatunk, szerelmesek vagyunk, engedélyezzétek már nekünk, hadd szeressük egymást. – Kicsit sem hangzana hülyén, dehogyis!

– Nem lesztek elbocsátva, próbaidőt kaptok. Szigorú próbaidőt – nézett ránk komolyan, mire Jungkook lesütötte a szemeit, le is hunyva azokat, én pedig felhorkantottam; nem tehettem róla, nem tetszett.

– Mit jelent ez a próbaidő? – kérdeztem szúrós hangomon, pulzusom pedig már visszhangzott a fejemben, annyira megemelkedett, olyan erősen dübörgött a szívem a mellkasomban, hogy azt hittem, ki fog onnan szakadni.

– Még egy ilyesmi hiba, és szerződést bontunk – mondta színtelen hangján, majd PD-nimre néztem, hogy ez most komoly-e, ő azonban nem reagált semmit, csak hol engem, hol Jungkookot nézte, talán kicsit csalódottan, de nem tudtam pontosan kiolvasni szemeiből, milyen emóciót is rejtegethetnek azok.

– Ez… ez most komoly? – fakadtam ki, tanácstalanul, ugyanis tény, a legrosszabbra számítottam, de reménykedtem abban, hogy nem lesznek szigorúak, de ez elég erősnek hangzott, ugyanis… hogyne hangozna annak! Még egy hiba, és szerződés bontás?! Nem erős ez egy kicsit?! Senki nem tudta meg, a rajongók, sem más, egy… egy ember sem sejtette soha, mi van közöttünk, vagy mi nincs, mégis miért kell ekkora felhajtás ennek az ügynek?! – Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, ám mielőtt megszólaltam volna, Jungkook finoman bokán rúgott, jelezve, jobb, ha hallgatok, én pedig kivételesen figyelembe helyeztem a célzást, és elharaptam a nyelvemet, mielőtt az megeredt volna.

– Komoly. Halálosan komoly. Úgy gondoljuk, még így is eléggé elnézőek voltunk veletek szemben, mert nem elég, hogy hazudtatok, nem elég, hogy a csapattársaitokat is belevontátok az ügybe – nagyot nyeltünk, ugyanis nem gondoltuk volna, hogy ezt ők is tudják –, hülyének néztetek mindenkit, ez a viselkedés pedig nem csak rosszul esik nekünk, és csalódottá tesz minket, hanem elkeserít is mindannyiunkat. Fél év próbaidőt kaptok, ha galiba történik, számíthattok a legrosszabbra. Elmehettek – szusszantotta, mire nyelnem kellett egy nagyot.

– Akkor fél évig húzzuk meg magunkat? – kérdeztem, mire félszegen bólintott.

– Valahogy úgy, de ezt nem úgy értjük, ha gondotok van, nem közlitek. Ha betegek vagytok, szólnotok kell, ha gond van, azonnal rohannotok kell hozzánk, de ezt a viselkedést nem toleráljuk, és úgy hisszük, még így is elnézőek voltunk. Fél év, ha fél év alatt nem okoztok ehhez hasonló galibát, minden mehet a régi kerékvágásban. Most elmehettek – mondta, mire összepréseltem az ajkaimat, erősen lehunyva a szemeimet, nehogy esetlegesen elküldjem őket a francba, de… valahol mélyen tudtam, igazuk volt, és valahol mélyen tisztában voltam azzal is, hogy valóban elnézőek voltak, és nem kaptunk erőteljes szidást, nem kaptunk átkozást, sem pedig fenyegető szavakat.

Azonban, ha jobban megnézem, ez a higgadtság, határozottság talán rémisztőbb volt, mint bármi más, sokkal félelmetesebb, mint az ordítás, az üvöltözés, a kifakadás. Ellentétes érzéseim voltak; megértettem, egyben pedig mérhetetlenül felbosszantott, mert talán… dédelgettem magam abban a hitben, hogy teljesen elnézik majd a kettőnk kapcsolatát, és azt mondják, egye-fene fiúk, azt csináltok, amit akartok, amíg az a saját berkeiteken belül mozog. Nem, nem így lett, és… ez mérhetetlen fájdalommal töltötte el a mellkasomat. – Mégis ott volt mellette egyetlen aprócska gondolat, ami nem hagyott nyugodni: ha engedélyeznék is az egészet, tudnánk normális kapcsolatot létesíteni? Együtt lehetnénk? Működne az, ami eddig nem működött? Talán előző éjszaka elhamarkodottak voltunk, amikor egymás karjaiba rohantunk, nem gondolva bele a legfontosabba, abba, ami meghatározóbb talán, mint a cég ítélete?

Lehetne egyáltalán közös a jövőnk, mikor a kapcsolatunk közben sem tudtunk úgy működni, mint ahogyan kellett volna?

Nem mondtam semmit. Miután Jungkook megköszönte a dolgot, és meghajolva elindult kifelé, nehezen ugyan, de követtem mozdulatát, és példáját is, hogy vissza indulhassak a dormba vele együtt, elkeseredetten, és csalódottan. – Próbaidő. Nehéznek hangzik, ugyanis egy hiba, és akár repülhetünk is, ez pedig stresszel töltötte el a mellkasomat, talán jobban féltem abban a pillanatban, mint az ítélethozás előtt, Jungkook viszont teljesen nyugodtan sétált.

Úgy éreztem, mintha személyiséget cseréltünk volna pár szekundum erejéig. Mintha én az ő bőrébe, ő pedig az enyémbe bújt volna ezekben a percekben – nyugodtságot, higgadtságot tükrözött minden megmozdulása, a kisugárzása, míg az enyém tömve volt dühvel, csalódottsággal, félelemmel és keserűséggel, amit az imént elhangzottak váltottak ki belőlem.

Esetleg ő boldog? Örül a végkifejletnek? Annak, hogy próbaidőn vagyunk?

– Mi a baj? – fordult felém, miközben lassan sétálgattunk az épületben, s mosolyogva nézett rám, zsebre téve a kezeit, mire rásandítottam, megforgatva a szemeimet. – Mi az? Nem lettünk kirúgva, örülnünk kellene annak, hogy maradhattunk. Végződhetett volna rosszabbul is.

– Csak azért nem lettünk kibaszva, mert pénzforrás vagyunk, belőlünk élnek, ennyi – jelentettem ki a kegyetlen szavakat, rá sem nézve a kisebbre, s ezután néhány perces némaság állt be közénk, végül ő megtörte a csendet bizonyos idő után, elgondolkodva:

– Persze, mi pedig belőlük, és a rajongókból, mégis szeretjük őket. Ez ilyen, nincs ingyen semmi, Yoongi. Ha nem törődnének velünk, nem kaptatok volna mind hárman külön stúdiót, nem újítottak volna fel nekünk egy csomó mindent, nem aggódnának már csak egyetlen ficamon is. Jót akarnak nekünk, és saját maguknak is, ha pedig logikusan belegondolok, tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap, én csak azt sajnálom, hogy… azt a kis időt, amit együtt tölthettünk volna, elcsesztem, elcsesztük. Nem rájuk vagyok dühös, nem rád, nem a világra, csak saját magamra, mert lett volna még időnk, sőt, ha nem vagyok hülye, talán ez az egész nem így alakult volna. Én magamra haragszom, nem rájuk, akik próbálják a bandát összetartani, és tenni annak érdekében, hogy tudjunk úgy működni, ahogyan… ahogyan kellene – mondta halkan, kissé megtört hangon, miközben lassított a léptein, mintha nem akarna kijutni az ajtón túlra, mintha attól félne, esetleg ott már teljesen más vár minket, mintha rettegne attól, ha kilépünk a cég ajtaján, minden más megvilágításra kerül.

– Az időt nem tudod már visszafordítani, ahogyan én sem. Az élet ilyen. Értem, mit mondasz, én attól még haragszom rájuk, de ez idővel biztosan enyhülni fog, viszont, ha jobban belegondolok, mindenképpen így alakult volna, mert nem működtünk közösen – vetettem pillantásomat a másikra, aki keserű mosolyra húzta ajkait, majd lesütötte a tekintetét, a cipője orrát fixírozva séta közben, s hallottam, milyen fájdalmas sóhajt engedett ki ajkainak résén át, ami egyenesen a szívemig hatolt, befúrva magát a mélyébe, mintha egy tőr szurkálta volna azt. – Rád viszont nem haragszom, túl sokat vártam el tőled, túl… túl sok volt ez egyszerre. Hibáztunk mind a ketten, talán már akkor elrontottuk, mikor elkezdtük az egészet – mondtam magam elé, összepréselve az ajkaimat, finoman csóválva meg a fejemet beszédem végén, mintha ezzel is csak elismertem volna, hogy bizony-bizony, egyikünk sem úgy viselkedett, vagy egyikünk sem azt tette, amit kellett volna.

Hibát hibára halmoztunk, tűz-és víz voltunk, s talán ostoba gondolat is az, ami megfogalmazódott bennem, de éreztem, valahogy éreztem, hiába szeretjük egymást mérhetetlen módon, hiába lennénk képesek meghalni a másikért, annyira különbözünk, annyira mások vagyunk, annyira nem tudunk egy hullámhosszon mozogni, hogy… talán nem lenne közös jövőnk. Édes álmokat dédelgettünk, olyasmiket, amiket a gyerekek szoktak, ha egymás ujjára virágokból fűzött gyűrűt húznak, végül kénytelenek ráébredni tinédzserkorukban, hogy az nem olyan volt, mint a valóság.

Van, hogy két ember szereti egymást, valamiért mégsem passzolnak, mégsem… tudnak egyként működni, és elnézve a viharosabb időszakunkat, elgondolkodva azon, milyen volt a kapcsolatunk, amíg együtt voltunk, rá kellett jönnöm, nem működött. Semmi sem működött, semmi sem úgy működött, ahogyan kellett volna.

Egyedül az ágyban értettük meg egymást, egyedül akkor volt minden rendben, mikor összebújtunk, mikor nem beszéltünk semmiről, csak csendben élveztük egymás társaságát, de belegondolva, reálisabban nézve a valóságot, a tényeket, mi nem egymásnak lettünk teremtve. Mi csak szerencsétlenül beleszerettünk a másikba, balszerencsésen soha nem is fogunk tudni egymástól elszakadni, egy láthatatlan kötelék, kapocs kötött össze minket, ami habár, törhetetlen volt, mégsem olyan erős, hogy a végletekig kitartson.

Tudtam, éreztem, életem végéig szeretni fogom őt, éreztem, ő is engem, mégis volt valami, valami, ami… ami miatt mi nem működtünk, mint egy ember. Ezt beismerni pedig szörnyűbb volt, mint akármi más.

A tegnap este pedig értelmet nyert: egymásban kerestünk vigaszt, féltünk, rettegtünk, most azonban tiszta fejjel már minden más volt, és ha reálisan gondolkodtam el a helyzeteken, történteken, nem volt véletlen az, hogy Jungkook elbizonytalanodott, ahogyan az sem, én miért éreztem ezt annyira drasztikusnak. Mind a ketten tudtuk, hogy valami nincs rendben, nem volt rendben már az elejétől kezdve.

– Yoongi.

– Hm? – kérdeztem, az ajtó előtt állva, mereven nézve rá, megemelve a szemöldökömet.

– Tudod, egész éjszaka gondolkodtam, és komolyan mondtam, amit. Szeretlek téged, bármi is történjék, én mindig melletted leszek, mindig szeretni foglak, és újra akarom kezdeni, újra az egészet, az elejétől kezdve – mondta halkan, mire zavartan elmosolyodtam, megeresztve egy halk sóhajt, miközben elnyitottam egymástól az ajkaimat.

Nem tudom, működne-e ez.

– Jungkook, én úgy hiszem… hogyan is mondjam? Én is szeretlek téged, mindennél jobban, de valamiért az az érzésem van, hogy mi nem működnénk együtt, főleg most, a próbaidő alatt. Túl nagy lenne a nyomás, nem akarlak kitenni ilyen fokú stressznek, amellett úgy hiszem, olyanok vagyunk, akár két mágnes; taszítjuk egymást. Soha, semmi nem működött közöttünk, csak a szex, ez pedig elgondolkodásra ad okot – mondtam halkan, nagy nehezen kipréselve ajkaim között a szavakat, ő pedig bólintott egyet, félszegen, pár minutum erejéig elgondolkodva a hallottakon.

– Én is így gondolom. Nem kezeltük jól egymást, nem viszonyultunk egymáshoz normálisan, abszurd dolgokat vártunk el a másiktól, olyasmiket, amiket nem tudtunk teljesíteni, de… – A szavába vágtam.

– Mikor eljöttél hozzám, azt mondtam magamban, hogy acéllal leszek felvértezve, hogy a közös jövőnk olyan lehessen, amilyennek én azt elképzeltem, de akármennyit is agyaltam rajta, milyen is lehetne a közös jövő, nem jutottam semmire. Ez bonyolult dolog, nem tudom elmagyarázni, de úgy érzem, mi csak szeretjük egymást, szeretnénk, ha valami működne, de mikor sétáltunk, elgondolkodtam mindenen, és nem illünk össze – sóhajtottam, a szemeibe nézve, mire elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám, azonban nem olyan közel, hogy be is zárja a köztünk lévő távolságot, s az arcomhoz hajolt. Először azt hittem, csókot akar adni, végül nem tette – nem is tehette volna –, ugyanis a fülemhez hajolt, hogy hallószervembe súghassa a szavait:

– Ezért akarom újra kezdeni, és már újra is kezdtük, hiszen bevallottuk, mind a ketten hibáztunk, mind a ketten elkövettünk olyan baklövéseket, amiket nem lett volna szabad, fájdalmat okoztunk a másiknak, folyamatosan, szüntelenül, de úgy érzem, lenne jövőnk, de nem ebben a viharos időszakban. Nem, mi tényleg nem illünk egymáshoz, olyanok vagyunk, akár a tűz, és a víz, mégis összekapcsolódunk, hiszen a fény sem létezhet sötétség nélkül, és a sötétség fény nélkül, csak mindent újra kell gondolnunk, értékelnünk, eltörölnünk a régi sérelmeket, arra kell koncentrálnunk, hogy visszaszerezzük a többiek, és a cég bizalmát, azután pedig át kell értelmeznünk mindent, amit eddig tényként fogadtunk el – húzódott el tőlem, mire elmosolyodtam, majd lehunyva a szemeimet, felsóhajtottam, lassan nyitva fel őket ezután, hogy gyönyörű arcára nézhessek, ellágyultan, meghatódottan.

Az újrakezdés nem azt jelenti, hogy minden folytatunk onnan, ahol abbahagytuk, hanem azt jelenti, hogy új, más látószögbe kerítünk bizonyos dolgokat, megpróbáljuk megismerni a másikat, alkalmazkodni hozzá, ahogy azt már az elején kellett volna. Tény, mi ketten nem illünk egymáshoz, de… elhallgathatva a szavait, a mondandójának értelmét, talán nem is kell egymáshoz illenünk ahhoz, hogy együtt lehessünk, talán elég a szeretet is, talán elég az is, hogy mind a ketten kötődünk a másikhoz – ehhez azonban fel kell nőnünk a feladathoz, és nem csak neki kell ezt meglépnie, nekem is.

Egyszer nem sikerült, de talán, ha mindent megpróbálunk újrapörgetni, ha elfeledjük a múltat, ha tényleg próbálunk tenni azért, hogy mi ketten boldogok lehessünk, lehet közös jövőnk, de nem most, nem ebben a viharos időszakban, nem ebben a megpróbáltatában; majd egyszer. Egyszer, valamikor, amikor mind a ketten készek leszünk a feladatra.

– Szóval, akkor mellettem maradsz? – kérdeztem, mosolyogva indulva az ajtó felé, ő pedig követett engem, megkönnyebbült szusszantással.

– Melletted maradok – kacsintott rám, figyelve, ahogy az ajtó lassan kinyílik előttünk, s mihelyst átlépte a küszöböt, egy aprócskát bólintottam. – Tiszta lappal indulunk, úgy, mint két barát, akik többet éreznek egymás iránt, és ha a sors úgy akarja, ha tényleg egymáséi vagyunk, az mindenképpen ki fog derülni. A könyvet, ami meg van írva, nem befolyásolhatja semmi, még mi sem – húzódtak ajkai mosolyra, én pedig követtem ezt a gesztust, lassan lépve ki a küszöbön, hogy vele együtt haza mehessek, a dormba.

Talán nem olyan erős a mi kapcsunk, hogy a végletekig kitartson, de azzá tehetjük, s ha most még nem is, később egy emberként alkothatunk kapcsolatot, ahol már nincs titok, nincs hazugság, nincs ármánykodás, marakodás.

Ha most nem is, a következő életünkben biztos, de én várni fogok rá, és tudom, hogy ő is rám.

Komplikált, fájdalmas, de már az elején is tudtam, ami az imént fogalmazódott meg bennem, csak elhessegettem, nem vettem róla tudomást, ennek tudtában viszont már úgy tudjuk megtenni a lépéseinket, ahogyan mindig is kellett volna.