Lust (V)iolent Muse (20/20) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: Ééééééés itt is van a folytatás, egyben a befejezés. :'(
Bár, szerintem éreztétek, hogy itt lesz a vége. :c 
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3 :c
Jó olvasást! <3 

Nóri írja Taehyungot!

Nana (én) írja Jimint! :3

Taehyung

Fáradtan dobom le táskámat a cipős szekrény mellé, amikor bevágom magam után a bejárati ajtót, ahol nem régen még Jungkook állt, hogy elbúcsúzzon tőlem – mivel hazakísért. Természetesen láttam rajta, hogy be akar jönni, hogy szeretne velem egy kicsit több időt eltölteni, azonban nekem ehhez semmi, de semmi kedvem, és hangulatom nem volt. Most szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, átgondolni dolgokat, rendszerezni magamban mindazt, hogy mit baszhattam el azzal, hogy Jimint lassan már egy hete nem láttam. A napokban hiába gondolkodtam, hiába próbáltam rájönni a hibáimra, egyszerűen semmi, de semmi ötletem sem volt. Csak találgatni tudtam, hogy talán megbánta ezt a barátság extrákkal dolgot, hogy rájött ő nem meleg, tőlem pedig undorodik, és nem is akar látni, mert eszébe jut az a reggel. Tényleg, semmi másra nem tudok gondolni, csak is erre, hiszen ha belegondolok, elbasztunk egy nagyon erős, és fontos barátságot.

Halk sóhajjal sétálok fel az emeletre, ahol a közös szobánk helyezkedik el. Mihelyst belépek, orromba azonnal bekúszik Jimin jellegzetes illata, az a férfias illat, ami keveredik az enyhe dohány szaggal. Akárki akármit mond, Jiminnek nagyon jó illata van, főleg a bőrének, amikor közel bújsz hozzá, amikor megcsókolod, majd megízleled azt, szinte már mámorítóan hat az is, ha visszagondolok rá.

Szusszantva egy nagyot, elfekszem az ágyán, azon az oldalon, ahol a vörös szokott pihenni, vagy aludni. Arcomat azonnal a párnájába fúrom, ismét beszippantva azt a jellegzetes illatot. Rettenetesen hiányzik nekem. Nem túlzok, ha azt mondom, simán belehalnék a hiányába. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy esténként a párnáját ölelgetve alszom, vagy mielőtt elaludnék, a párna helyére képzelem őt, ahogy felmelegít a testével, és megszeretget dús ajkaival, hosszú karjaival pedig védelmezően ölel át. Aludtam már Jungkookkal persze, de nála sosem éreztem ezt. A csókjait sem élveztem úgy, mint a másikét, de mégis vagyok olyan hülye, hogy megjátsszam magam amiatt, hogy a másiknak jó legyen. De igazából, úgy érzem, hogy a szívem olyan vadul húz Jiminhez, mint még soha. Tudom jól, ha egyszer visszajönne, és azt mondaná, hogy nekem vele kell lennem, minden szó nélkül vele maradnék, és azt is megtenném, hogy Jungkookot elhagyva – szinte összetörve őt –, térnék vissza ebbe a slampos barátság extrákkal dologba.

Nem mondom, hogy nem érzem jól magam a fiatalabbal, de ő nem olyan, nem ismerem úgy mint a másikat, nem tudok úgy viszonyulni hozzá, ami kifejezetten zavar. Jungkook... Jungkook csak egy amolyan eszköz lett, hogy lekössem a figyelmemet addig, amíg Jimin vissza nem tér. Bár, ha belegondolok, miért térne vissza egy olyan baráthoz, mint én? Lehetséges, hogy jobb lenne, ha elmennék innen, hiszen én nem lakom itt. Eredetileg nincs helyem itt, mert ez az ő és az anyukája háza. Nem egyszer megkérdezte már Jimin anyukája, hogy merre van a fia, és mi történt köztünk, hiszen tudja, hogy valamiért most nagy a szakadék közöttünk. Így is volt. Akkora szakadék keletkezett közénk, amit azt hiszem, hogy nem tudnék átugrani.

Felvinnyogva ütök egyet az ágy matracába, aztán megfordulva meredek a plafonra, szemeimben pedig megérzem a forró könnyeket, ahogy egyre csak gyülekeznek, hogy aztán lefolyjanak az arcomon. Annyira hiányzik. Annyira... szeretem őt. Szeretem, és nem mint csak barátot. Látni akarom, el akarom mondani neki. A felismerésre tányérméretűre kerekednek szemeim, amikből most csak erőteljesebben indulnak útjukra könnycseppjeim. Az is lehet, ha ezt megtudná, csak jobban megutálna, és végleg elvágnám magamtól a másikat. Ha már csak attól a szextől így kiborult, mi lenne, ha bevallanám neki? Lehet... lehet, hogy meggyűlölne, és elküldene. Félek. Egy pillanat alatt a hiányt, és a késztetést, hogy elmondjam a másiknak, hogy miként is érzek, azonnal a félelem veszi át. Szinte rettegek, hiszen ezt a barátságot ennél jobban nem szabad tönkre tenni.

Jimin a legkedvesebb számomra, én pedig megint elértem azt, hogy nem tudtam megbecsülni. Elbaszok mindent, mint mindig.

Ez a tehetetlen szar érzések áradata, ahogy ellepi a bensőmet, szinte már zokogásra késztet, hiszen már nem tudom, hogy mihez is kezdjek, hogy mit tegyek. Ebből már nincs szerencsés kiút. Minden szar, és borzalmas, főleg úgy, hogy a másik nem jön haza.

Jimin

Mély sóhajjal léptem be a lakás ajtaján, szinte hangtalanul, ezután pedig lassú, komótos mozdulatokkal hámoztam le magamról a szövetkabátomat, és a bakancsomat, hogy elinduljak felfedező útra, Taehyung itthon van-e – minden bizonnyal, hiszen láttam a kabátját, és a cipőjét is. Séta közben elgondolkodtam mindenen, az ő, és a saját viselkedésemen is, s bármennyire féltem elmondani az igazat, az érzéseimet, tudtam, hogy muszáj lesz, kénytelen leszek mindent bevallani, ha nem akarom, hogy jobban a feje tetejére álljon minden. Ha ő nem is úgy viszonyul hozzám – főleg, hogy Jungkookkal jár –, akkor is könnyebb lesz az életemnek, nem lesz olyan mérhetetlenül elcseszett, és ő is meg fogja érteni, mit miért teszek. Yoonginak teljesen igaza volt, lépnem kell annak érdekében, hogy ne legyen még rosszabb a kettőnk már így is erőteljesen megromlott kapcsolata. Erőt kell vennem magamon, bátornak kell lennem, és megtennem azt, amit már régen meg kellett volna, már akkor, amikor felébredt a kórházban – mennyi energiát pocsékoltam el azzal, hogy idáig vártam. Legszívesebben fejbe csaptam volna magam, de jelen esetben, most nem ennek volt itt az ideje.

A lakást teljesen végig jártam, hangtalanul közlekedve, mintha a gepárd vadászna áldozatára, de valahogy így is éreztem; nem akartam, hogy Taehyung szólítson meg engem, én akartam elé állni úgy, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, szóval, véletlenül sem akartam hangot kiadni, vagy hangot adni mozdulataimnak, lépéseimnek, nehogy a másik megneszelje, hazaérkeztem.

Mikor nem találtam egyik helyiségben sem, szenvedő arckifejezéssel sétáltam a szobám irányába, majd amint elértem az ajtót, némileg hezitálva, nehogy esetleg arra nyissak be, hogy Jungkook Taehyung felett/alatt van, és… – Egyáltalán miért nyitnék be erre? Lenne ehhez pofája?

Rögtön a falapnak nyomtam a füleimet, hallgatóztam jó pár percig, de mivel egy szusszantás sem érkezett onnan, nagy nehezen ugyan, de lenyomtam a kilincset, és besétáltam a saját szobámba; Taehyung ott feküdt az ágyamon, szerencsére egyedül.

Mikor felült, és rám emelte íriszeit, azonnal megláttam a könnyeket, amik lassan csordogáltak végig az arcán, végig nyalva piroskás bőrét, s mintha éppen valami rosszon kapta volna magát, apró nyögés mellett törölgette meg az arcát, lesimítva ujjaival, és tenyerével a sós gyémántcseppeket, meg is rázva egy kicsit a fejét, hogy azután nézhessen rám vissza.

Tényleg nincs vissza út, meg kell tennem.

– Miért sírsz? – kérdeztem halkan, ledobva a ajtóm mellé a táskámat. Habár, tényleg az volt a célom, mindent elmondok neki, mégsem zúdíthattam ezt rá egyről a kettőre.

– Apróság, összevesztem… Jungkookkal – súgta, mire megeresztettem egy sóhajt, bólintva egyet, ezután pedig mellé lépkedtem, és helyet foglaltam jobb oldalán az ágyon, szorosan mellé ülve, előre döntve a testemet, könyökeimet a térdeimnek támasztva, úgy fordítva felé a fejemet.

– Hát az szar.

Remek, Jimin. Ahelyett, hogy vallanál, a reakció: hát az szar. Nem is én lennék…

Taehyung

A reakciójára megeresztek egy keserű nevetést, majd még megtörölgetve szemeimet, felé pillantok.

– Az – mondom halkan, szipogva még egyet. Hihetetlen, hogy pont akkor tűnik fel, amikor hihetetlenül hiányzik, de egyben félek vele beszélni. Olyan kusza most minden bennem. Ha kiderül, hogy szeretem, megutál. Arról nem is beszélve, hogy Jungkook szívét is összetöröm. Ha belegondolok, még nem adtam neki választ arról, hogyan is érzek iránta, s tudom, ha elmondanám, hogy Jimint szeretem, akkor azzal nagyon megbántom őt.

Evidens, hiszen engedtem neki, hogy szeressen. Kihasználtam, mocskos, aljas módon belementem abba, hogy vele legyek, hogy járjunk. Válasz nélkül hagytam, amit a mai napig ugyan úgy vár. Ha nem is történik úgy semmi Jimin, és köztem, akkor is el kell majd mondanom a fiatalabbnak, hogy sajnos az én szívem, nem érte dobog.

– Jól vagy? Régen nem hallottam rólad – szólalok meg enyhén rekedtes hangon, tekintetemet belefúrva az övéibe. Olyan furcsa csillogása van a szemeinek. Szinte beszélnek hozzám, de valahogy nem értem azt a nyelvet. Féloldalas mosolyra húzza ajkait, elpillantva rólam egy röpke pillanatra.

– Megvagyok. Kellett egy kis szünet, különben megbolondultam volna – válaszol kérdésemre, ujjait pedig belevezeti rézvörös hajába. Kíváncsi, de egyben ijedt szemekkel fürkészem, hiszen félek attól, hogy azt mondja, többé nem akar látni, megbánta és undorodik. Még, ha nem is mondja ki így, akkor is félek a mézesmázos köntösbe bújtatott valóságtól, hogy úgy adja elő, azért ne bántson meg, de mégis vegyem a lapot. Azonban, talán jobb lenne, ha megelőzném.

– Megbántad? – teszem fel kérdésemet, belenézve szemeibe, amikben azonnal kérdések sokasága merül fel.

– Mármint?

– Hát... tudod, azt a reggelt. Megbántad, hogy lefeküdtünk? Undorodsz tőlem? – hangom a végére elhalkul, hiszen félek a választól. Bár jobb, ha megtudom az igazat, mintsem álomvilágban éldegéljek tovább. – Talán... rájöttél, hogy ez a barátság extrákkal nem lesz jó? Vagy... megijedtél, hogy a haverod full buzi lett? – cséplem tovább a szavakat, íriszeimet is leveszem róla, hogy ezentúl a padlót és annak szőnyegének mintázatát fixírozzam.

A szívemet szinte a torkomban érzem dobogni. Soha életemben nem volt még ilyen nehéz beszélgetésem Jiminnel. Bár, ha belegondolok, nem igazán nevezhető ez beszélgetésnek, mivel a másik még csak meg sem szólal. Csendben ül mellettem, magamon érzem tekintetét, amivel szinte lyukat éget belém. Idegessé tesz, jobban mint amilyen már vagyok. Frusztrált szusszantást hallatok, majd lopva rápillantok.

– Fi-figyelj, ha a szép szavakat keresed, nem kell. Ha akarod mondd csak azt, hogy utálsz, hogy undorodsz tőlem, hogy nem akarsz látni, mert tönkretettem a hetero életedet. De hogy tudd, te is ezt tetted velem! Ha nem lennél, akkor nem lennének ilyen érzéseim feléd, nem kéne attól félnem, hogy sokkal jobban meggyűlölsz, ha kiderül, menyire… – ebben a pillanatban harapom el a mondatomat, arcomat pedig érzem lángba borulni.

Úgy érzem, mindjárt elolvad az arcom, jómagam pedig elsüllyed a föld alá, főleg akkor, amikor meglátom azokat a hatalmas szemeket, amikkel illet engem.

Miért néz így? Miért kellett ennyire elszólnom magam? Látom, ahogy ajkaival a szavakat formálja, de hang nem jön ki rajtuk.

– Tu-tudod nem úgy értettem, vagyis csak vicceltem. Én csak... én csak… – húzódom arrébb tőle, majd fel is pattanok az ágyról. – N-na jó, én megyek. Jung… Jungkook vár rám és... és mennem... szóval igen – köszörülöm meg torkomat a végére, füllentve egy jót.

Én ennél szerencsétlenebb nem is lehetnék. Komolyan!

Jimin

Köpni-nyelni sem tudtam, amikor hirtelen rám zúdított mindent, mit tett, és ő én mit tettem vele, s jó pár pillanatig elfelejtettem reflektálni, ugyanis az nem kifejezés, mennyire ledöbbentett, hát még az, amikor belekezdett valamibe, de nem fejezte be, és arról kezdett papolni, hogy mennie kell Jungkookhoz.

Ő komolyan azt hiszi, hogy én megbántam a reggel történteket? Miért bántam volna meg, hiszen én akartam a leginkább, hát hogyan bántam volna meg? – Teljesen össze voltam zavarodva, nem is értettem, miről hadovált, épp ezért kellett őt még az utolsó pillanatban megállítanom: mihelyst felkelt az ágyról, és elindult volna az ajtó felé, én nemes egyszerűséggel visszarántottam magam mellé, kényszerítve, hogy igen is, maradjon csak mellettem.

– Jimin, nekem… mennem kellene, Jungkook tényleg vár engem, és nem akarom megvárak… – A szavába vágtam, kissé talán ingerülten, és agresszívan, ugyanis ne Jungkookról beszéljen, amikor igazán fontos közlendőm van! Való igaz, ő erről még nem tud, ahogyan arról sem, mi a fontos közlendőm tárgya.

– Nem! Maradsz! Magasról tojok Jungkookra, érted? Itt maradsz, amíg be nem fejezem, amit akarok mondani! – Megszeppenten nézett rám, hatalmas szemeiből szinte sütött az értetlenség, és némi félelem, amit nem nagyon értettem, hiszen nem bántottam soha, nem hiszem, hogy bármi oka lenne félni tőlem, de Taehyung az Taehyung, ő akkor is érez és tesz, olyasmiket is, amiket egyáltalán nem kellene. – Kim Taehyung, Kim Taehyung marad.

– Kicsit ijesztő vagy – mondta halkan, hátrább húzódva, mintha tényleg annyira rémisztő lenne a megjelenésem, és a viselkedésem, pedig úgy éreztem, erről szó sincs; halk sóhajt eresztettem meg, majd egyenesen a szemeibe néztem, miközben megnyaltam az ajkaimat.

– Leszarom. Taehyung – kezdtem bele hezitálva, megeresztve egy reszketeg sóhajt, majd erőt véve magamon, folytattam, amit elkezdtem: – Mondanom kell valami égbekiáltóan fontosat – motyogtam, már elveszítve magamban az erőteljes vehemenciát irányában, amit jobb lett volna megtartanom, azonban, mihelyst megláttam csillogó, gyönyörű íriszeit, nyelnem kellett egy nagyot, és képtelen voltam folytatni azt, amibe nagy nehezen belekezdtem. Mintha megállt volna velem az idő.

– Mit kell… mondanod? – tette fel a kérdését vontatottan.

Lassan a keze után nyúltam, és a jobb kézfejét a tenyereim közé véve megszorítottam a vékony, mégis férfias kezét. – Mély sóhajt vettem ajkaim között, majd nyeltem egy hatalmasat, összeszorítottam a szemeimet, és úgy nyitottam el egymástól a két, puha párnácskámat, hogy végre normális beszédbe kezdhessek, ne csak köntörfalazzak.

– Nem akarom, hogy Jungkookkal legyél! Szétvet miatta a féltékenység, én nem akarom, hogy vele legyél, nem bírom nézni, ahogy megölel, és megcsókol! Én szeretlek téged, és el akartam ezt mondani, de nem mertem, féltem, gyáva voltam, de… de szeretlek téged! Már azóta, hogy… Isten tudja, mióta, de szeretlek! – motyogtam el, összeszorított szemekkel, erősebben megszorongatva kezét.

Taehyung

Azt hiszem, hogy ennél nagyobb meglepetésben még sosem volt részem, hiszen én mindenre számítottam, minden elutasító, rosszalló szándékra, de arra, hogy szerelmet valljon nekem, arra nem. Meg voltam győződve róla, hogy utál, hogy undorodik tőlem, erre meg... A szívem most olyan őrült iramban dübörög a mellkasomban, hogy úgy érzem, mindjárt kiugrik a helyéről. A megkönnyebbültség, és az öröm egyszerre önti el a mellkasomat, arcomra pedig ezek az érzések egy hatalmas mosolyt varázsolnak, amit persze, ő nem lát, mivel csukva vannak a szemei. Szabad kezemmel felsimítok arcára, majd előre hajolva ajkainkat összeérintve, egy gyengéd csókot kezdeményezek vele.

Egy meglepett, halk nyögést hallat a csókba, ezzel is elnyitva egymástól ajkait, amit kihasználok. Nyelvem gyengéden átsiklik a másik szájába, hogy egy lassú táncra hívja a másik nyelvét, amit eleinte vonakodva, de végül elfogadva viszonozza csókomat. Valóban, most hihetetlenül boldognak érzem magam. Ennyire, ilyen gyorsan sosem vert még a szívem, sosem éreztem azt, hogy mindjárt elolvadok a karjában, már csak ettől a gyengéd csókjától is.

Annyira jó érzéssel tölt el ez az egész, hogy azt hiszem, ezt egy örökkévalóságig képes lennék elviselni.

Ujjaimmal a hajába simítok az arcáról, amibe gyengéden belemarkolva húzom közelebb magamhoz, egyre csak elmélyítve csókunkat. Halkan felmorran, s már meg is érzem tenyerét végig simítani a combomon, fel az oldalamon át egészen az arcomig. Egy apró mosolyt eresztek meg csókunkba, majd ahogy elengedem ajkait, homlokomat az övének döntöm, s felnyitva pilláimat a szemeibe nézek.

– Miért nem mondtad el hamarabb? – suttogom nedves ajkára, ujjaimmal picit erősebben markolva a hajába, amitől felszisszen.

– Lett volna jelentősége? – teszi fel ő is a kérdését, amit egy újabb csók követ, amit ismét én kezdeményezek.

– Igen. Akkor nem jöttem volna össze Jungkookkal. Nem kellett volna elmenned és én is hamarabb tisztában lettem volna az érzéseimmel.

– Hé, most hibáztatsz? – néz kissé megrovón szemeimbe, de csak kinevetem ezért.

– Kicsit. Ha elmondod az elején, hogy szeretsz, én is hamarabb tisztában lettem volna azzal, hogy én is mennyire szeretlek téged – szuszogom arcára szavaimat, aminek a reakciója egy hatalmasra kerekedett szempár s egy döbbent arc. – Kár, hogy nekem is csak ilyenkor kellett rájönnöm. Ha hamarabb tudom, nem kezdeményezek Jungkookkal egy kapcsolatot – biggyesztem le picit alsó ajkam, ő pedig egy frusztrált szusszantást enged meg magának. Halvány mosolyt engedek meg magamnak erre, majd egy gyors mozdulattal feltérdelek az ágyára, aztán átlendítve egyik lábamat a combjai fölött, helyet foglalok az ölében, hogy szemben legyek vele. Karjaimmal átölelem a nyakát, majd egy kisebb szusszantással egy csókocskát nyomok dús ajkaira. – Megpróbáljuk együtt? – teszem fel a kérdésemet, belesimítva rézvörös hajkoronájába, ujjbegyeimmel gyengéden masszírozva fejbőrét. – Csak most, barátság nélkül, csak extrákkal, szerelemmel – ejtek meg egy szórakozott mosolyt felé. Tudom, hogy ezzel Jungkookot ejtenem kell, de úgy érzem, hogy ez a leghelyesebb döntés, főleg, hogy kiderült Jimin is ugyan úgy szeret engem, mint ahogyan én őt.

ChimChim a legfontosabb a számomra, nem akarom feladni őt, semmi pénzért. Jungkook pedig megérdemli az igazságot. Nem engedhetem meg, hogy azt higgye valaha is fogok úgy érezni iránta, mint ahogyan érez irántam. Nem. Az én szívem Jiminért dobog, már azóta, amióta ismerem, még ha nem is vettem ezt észre.

Jimin

Meglepett az a csók, amit nekem ajándékozott, ugyanis azt hittem, a vallomásom után kiröhög, vagy annyit mond, hogy felejtsem el, köztünk soha nem lehet semmi, és amúgy is, a szívét Jungkooknak ajándékozta. Tényleg ilyesmi reakciókra készültem, nem pedig arra, hogy majd ajkaimra hajolva, egy szenvedélyes, lágy, romantikus csókot kezdeményez, miközben egész testével hozzám bújt. Őszintén, nem tudtam, őszinte-e ez a csók, vagy ez is amolyan Taehyungos dolog. Nehezen tudtam eldönteni, de miután elszakadt az ajkaimtól, és megkérdezte, miért is nem mondtam ezt hamarabb, jobban megdöbbentett, mint az előző megnyilvánulása.

Vajon miért?!

– Miért én mondjam el először? Meg egyáltalán, szerinted lett volna merszem, főleg azután, hogy te összejöttél Jungkookkal? – villantottam rá szúrós tekintetemet, mire hirtelen lesütötte pilláit, mintha eljutott volna a tudatáig, hogy talán az nem éppen volt szerencsés választás, döntés. – Én akartam, komolyan, hogy mikor, azt nem tudom, de én szerettem volna elmondani, de azután, hogy összejöttél azzal a kis hülyével – félre értés ne essék, én szeretem Jungkookot, de akkor is a szerelmemet próbálta lepattintani mellőlem –, még jó, hogy felkaptam a vizet, és leléptem! Honnan tudhatnám, mit érzel! – Ekkor elgondolkodtam egy pillanatra, mintha koppant volna bennem valami, majd lassan ránéztem, megemelve a szemöldökeimet. – Tényleg, mit érzel? Komolyan gondolod azt, hogy úgy próbáljuk meg?

Életem legértelmesebb kérdése volt, hiszen, lehet, ez már nyilvánvaló, én továbbra is nehezen tudtam megítélni Taehyung megmozdulásait – azt hiszem, van okom rá bőven, így úgy éreztem, jobb, ha felteszem a kérdést, még akkor is, ha azzal hülyét csinálok magamból.

– Szerinted? – kérdezte, megforgatva a szemeit.

– Ne haragudj, de annyiszor tettél már furcsaságokat…

– Például? – mormogott, kicsit elhúzódva tőlem.

– Jungkook! Járj velem! – ismételtem hangját, sokkal magasabb hangon, drámaiasabban, mint ahogy elhangzott. – Meg amikor azt mondtad, ide jössz hozzám, aztán felkapva a vizet, azt mondtad, nem akarsz! Meg alapjáraton olyanokat teszel, amiket sokszor nem értek. Lefekszel velem reggel, aztán összejössz Jungkookkal – taglaltam, mire hirtelen a számra tapasztotta mutató ujját, talán kicsit vörös arccal.

– Jó, értem, értem… elég – mondta halkan, közelebb húzódva hozzám. – Tudom, sok buta dolgot teszek, sok hülyeséget, Jimin, sokszor voltam őszintétlen veled, másokkal szemben is, de mindig a te javadat akartam. Igaz, nagyon rosszul sült el minden, eddig a pontig, de tényleg csak a te boldogságod volt a szándékom. Őszintén, komolyan mondom, hogy szeretlek – suttogta az utolsó szót immáron ajkaimra –, és veled akarok lenni.

– Akkor ez… tényleg komoly? – kérdeztem halkan, mire megforgatta a szemeit.

– Nem, baszd meg, viccelek! Kitárulkozom, és itt faszkodsz! Hagyj engem békén, utállak! – mormogott, majd lassan elhúzódott tőlem, el is fordult, hangosan pufogva, mire elkuncogtam magam, azzal a lendülettel pedig a hátához húzódtam, átfontam dereka körül a karjaimat, egyenesen az ölembe húzva testét, miközben a nyakára hajoltam, megpuszilva az érzékeny bőrfelületét.

– Jogosan csipkelődök. – Való igaz, nem mutattam ki neki valójában, mennyire boldog voltam, pedig madarat is lehetett volna velem fogatni; jobb, ha kicsit szenved a sok hülyeségért, amit elkövetett, mert ha meggondolatlanul nem enged Jungkooknak, főleg úgy, hogy a jelek szerint nem is szereti, már rég túl lennénk egy kellemetlen időszakon.

Persze, én sem voltam szent, de jobban jött ki a lépés.

– Én pedig jogosan duzzogok! – morgott, próbálva lefejteni magáról az ujjaimat.

– Akkor a jogaidat figyelembe véve, jogosan foglak kiengesztelni, kedves újdonsült párom – sóhajtottam, a fülébe búgva szavaimat, miközben ujjaimmal lassan a férfiasságához nyúltam, lágyan masszírozva meg azt nadrágjának takarásán keresztül, aminek hatására felsóhajtott, szabadon döntve oldalra a fejét, hogy jobban füléhez, és nyakához érjek, forró csókokkal halmozva be selymes bőrét.